Loe raamatut: «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)», lehekülg 10

– A Reichspost-ot s a (itt egy magyar ujságot nevezett meg) sohasem veszem a kezembe, mondta Apponyi, – s természetesen, a cikket nem olvasta el.

Én azonban szeretném elolvasni, hadd lám, mért lázadás evangélioma az én könyvem. Valaki megigéri, hogy megszerzi nekem, de az igéret igéret marad – sohasem olvastam el a cikket. Ám egy Bécsben járó barátom megküldi nekem az Oesterreichische Rundschau-t: abban egy igen mérges, igen durva cikk támadja Apponyit, sőt a sorok közül az is kiolvasható, hogy „más időkben“ akasztófa járt volna ezért Apponyinak. A cikk a könyvnek csak azzal a részével foglalkozik, mely a Habsburg-család uralkodásának történetét mondja el s pontról-pontra cáfolja, hazudtolja mindazokat a történeti igazságokat, amik itt szép rendben felvonulnak. Sőt tovább megy a cikkiró: bizonyitani próbálta, hogy a magyar nemzet kulturát, gazdasági fejlődést, egyáltalán minden szépet, minden jót a dinasztiának köszönhet. Csak éppen az aradi akasztófát felejtette ki a cikkiró, akinek Tóvárosi a neve.

Magyar ember irta volna ezt a cikket? Nem akarom hinni, de nem lehetetlen. „Nem minden ember – ember“, mondja a székely. Nem minden magyar magyar.

*

A koaliciós kormányt 1906 tavaszán nevezi ki a király s 1907 őszén már hajszálon függ az élete. Szinte megesik velem az a csufság, hogy ezen a héten beköszöntök a Néptanitók Lapjá-ban azzal a kijelentéssel, hogy csak Apponyi miniszterségéig szerkesztem s a következő héten már el is kell bucsuznom. Ha jól emlékszem, a kvóta miatt kerül válságos helyzetbe a kormány. Nagyobb kvótát követel Ausztria a két ország közös költségeihez. A válság elsimul, de a kormány, amelynek háta mögött nagy többségben a szélsőbal, semmi nemzeti vivmányt nem tud kieszközölni az öreg királytól. Nyilvánvaló, hogy nem lesz hosszu az élete. 1909 juniusában a kormány lemond, de esztendő végéig – Tóth János kun szójárása szerint – vekeng: sem él, sem hal. 1910 január havában bucsuzik a kormány, bucsuzom a tanitóktól én is.

Csudálatos, – vagy helyesebben: nem csudálatos? – nem akarják elhinni nekem az emberek, hogy az ujságot ott hagyom. Sokan szeretnék helyemet elfoglalni, sokan érdeklődnek: megyek-e igazán, s látom a szemükön, kételkednek elhatározásom őszinteségében. Csak akkor hiszik el, amikor nyomtatásban látják a bucsumat.

Ilyen nagy becse van ebben a szerencsétlen országban – a hivatalnak.

Való igaz, benső megindultsággal bucsuzom Apponyitól, bucsuztat el ő is az ujság élén. Benső megindultsággal bucsuzom el Tóth Jánostól, kiben férfikorom delén találtam meg legjobb barátomat. Együtt távozunk a minisztériumból. Már csak egy félskatulya cigarettája van az asztalán, minden egyebét hazaköltöztette. Rágyujtunk, a skatulyát zsebrevágja s oly vidám szivvel távozunk – hála Istennek, ismét szabadok vagyunk, kezdődik a „hálóinges“ éra! Hol a Mórictanyán, hol a kisbaconi kertben fogunk tanyázni.

Már kevesebb megindultsággal, de jóval érdekesebben folyt le Apponyi bucsuja az öreg királytól. Ha emlékezetem nem csal, legmagasabb megelégedését fejezte ki a király, csak egyet nem várt volna tőle, hogy „a dinasztia ellen lázitsa az ifjuságot“.

– Igen, hallottam, felség, hogy ezt irta rólam a Reichspost. De ez rágalom.

– Nem, nem, mondta a király, s az asztalról fölvette a Történelmi Olvasmányok magyar-német kiadását. – Olvastam a könyvet.

– Felség, egyenesedett ki Apponyi – ez a magyar nemzet története.

– Igen, igen, – mosolygott a király, kezet nyujtott – és Apponyi távozott.

Volt-e a könyvben lázitás a dinasztia ellen? A hangjában semmiesetre sem volt. Apponyi maga kétszer olvasta át nagy gonddal. Ha volt benne lázitó, ezt sem Apponyi, sem az iró nem követte el. Elkövették a kertelés nélkül elmondott történeti igazságok. Erre a könyvre azok a bizonyos „gonosz tanácsadók“ csak azért foghatták rá a lázitást s hitethették el ezt a királlyal, mert cimlapján ott állt: „A vallás- és közoktatásügyi miniszter megbizásából.“ Ha ez a könyv lázitó, minden történeti könyv, amit a magyar iskolában ez időben tanultak, lázitó volt. De a király bizonnyal az ő számára készitett könyvből ismerte a magyar nemzet történetét s arra valószinüleg egy becsületes magyar ember sem mondta volna: felség, ez a magyar nemzet története. Nyilvánvaló, hogy többen felhivták a király figyelmét e könyvre, azzal a nemtelen célzattal, hogy Apponyit lehetetlenné tegyék.

És ez csakugyan sikerült is. Apponyi második kultuszminisztersége már a fiatal IV. Károly király idejére esik, aki atyai tanácsadóját tisztelte Apponyiban.

De a történeti könyv történetének nincs itt vége, még csak ezután következik az ő csuf, igen csuf halála.

Egy szép napon meglátogat a könyv kiadója s üzenetet hoz A tanácsos urtól. Igy nevezem: A tanácsos ur. Nem tudom, A tanácsos ur él-e, nem-e, de akár igy, akár ugy, hátha fia van? Nem visz rá a lélek, hogy esetleg megbélyegezzem egy ártatlan gyermek nevét. Mert A tanácsos ur igen hazafiatlan merényletet kisérlett meg ellenem. Azt üzente: bocsánatot kér, hogy nem jön hozzám, de hivatalos aktákat kellene elhoznia. Arra kér: látogassam én meg őt. A Történeti Olvasmányok dolgában akar velem beszélni.

Igazán kiváncsi vagyok, mit akarhat tőlem s másnap, a délutáni órákban, fölkeresem. A tanácsos ur igen mézesen fogad, cigarettával kinál – talán inkább szivart? – de bár, fájdalom, a világ legszenvedelmesebb dohányosa vagyok – megnyugtatom, hogy nem vagyok dohányos. A tanácsos ur kipked-kapkod, nehezen találja meg a beszéd fonalát, sopánkodik, hogy mi tenger kellemetlenséggel jár a hivataloskodás, alig várja már, hogy nyugdijba mehessen. Én igen sajnálom A tanácsos urat, mivel tudom, hogy a hazájában földesur, de mégis csak jó az a nyomorult hivatal, mert méltóságos cim jár vele. A tanácsos ur diszkrét ember, világ sürü kincséért sem keverné ebbe a kellemetlen ügybe a miniszterét, egyenesen magára vállalja, hogy neki, egyedül neki jutott eszébe: jó volna ujra irni a Történeti Olvasmányokat. Ó, nem az egészet, csak a Habsburg-dinasztia uralkodásától kezdve.

– Igen, – mondom én nagy ártatlanul – értem, hogy a miniszter urnak igen kinos a helyzete. Ő két malomkő közé került. Az egyik malomkő a király, a másik Apponyi.

– Hogy-hogy? – kérdi a tanácsos ur szintén nagy ártatlanul.

– Ugy, hogy a király olvasta a könyvemet. A király, sőt Ferdinánd trónörökös is – enyhén szólva, figyelmébe ajánlotta lázitó könyvemet az uj miniszternek. Ez annyit jelent, hogy a miniszternek vagy el kell tüntetnie könyvemet, vagy mást iratnia. De hogyan tegye, amikor e könyvet Apponyi Albert iratta? Persze, ön azt találná legjobb megoldásnak, hogy én ujra irjam a Habsburgok korát, nemde?

– Ugy van, ugy van!

– Csakhogy ennek két igen sulyos akadálya van. Az egyik, hogy Apponyi bukása óta a magyar nemzet története nem változott. A másik az, hogy én történethamisitásra nem vállalkozom.

– De kérem, kérem, csak egy kis enyhités. Itt-ott egy kis enyhités. Egy-két jó szó… A kormány hajlandó megfizetni –

– Nekem most fel kellene állnom, de nem állok fel. Elébb meg kell kérdeznem önt, mint magyar embert: becsülhet-e a király oly nemzetet, melynek a történetirója is megvásárolható? Szembe köpném magamat, ha erre a becstelenségre tudnék vetemedni. De adok önnek egy jó tanácsot.

– Ó, kérem!

– Van ebben az országban annyi pennás csirkefogó, mint égen a csillag, mint réten a füszál, – ezek jó pénzért ujra irják önnek a könyvet.

– De mit gondol! Ezt csak ön irhatja ujra…

– Igen, igen, ezt csak én irhatnám ujra. De hát nem irom. Tanácsot azonban még egyet adhatok.

– Ó, kérem!

– A könyv nem az enyém. A könyv a kiadóé. A könyv eladó. A könyv kellemetlen őfelségének.

– Nagyon kellemetlen, – szólja el magát A tanácsos ur.

– Nos, a dolog igen egyszerü. A magyar nemzet rengeteg civilistát fizet őfelségének. Vegye meg őfelsége a könyv összes példányait, aztán dobassa tüzbe, vagy a Dunába. Magamat ajánlom!

Otthagytam a gyászmagyart, aztán átmentem egy másik tanácsos hivatalába. Ezt már nem ugy nevezem: A tanácsos ur. Neve: Neményi Imre. Apponyi és Tóth távozása után egyetlen barátom a minisztériumban. Nem Apponyi minisztersége idején szövődött köztünk a barátság, sokkal régibb keletü volt ez. Neményi, Ambrusnak, a magyar és német nyelven iró jeles publicistának, hosszu időn át országgyülési képviselőnek, testvéröccse Imre barátom. Mindakét testvér a megtestesült becsületesség és kötelességtudás. Imre mint polgári iskolai tanár kezdte pályáját, derekas könyvet irt Apáczai Csere Jánosról, a nagy székely pedagógusról, itt kezdődik a mi barátságunk. Több évig tanfelügyelője volt Csanád vármegyének, innen került be a kultuszminisztériumba. Apponyi első minisztersége idején lépett elő miniszteri tanácsossá, második minisztersége idején államtitkárrá. Szorgalmasabb, pontosabb tisztviselőt Neményinél elképzelni sem tudok. Szigoru maga, szigoru az alárendelt tisztviselők iránt. Pontban 9 órakor a hivatalában, 2 órakor hazaszalad ebédelni, egy-két órát pihen, s bár nem köteles vele, délután is bemegy a hivatalába, bezárkózik s késő estig dolgozik. Abban a minisztériumban, hol esztendőszámra hevertek s temetődtek el akták, sokszor egy szegény család sorsára döntők, az ő osztályában 24 órán tul elintézetlenül akta nem heverhetett. Emberséges szive együtt érzett azzal a szegény emberrel, aki valahol messze, elrejtett falucskában, sorsának jobbrafordulását izgatottan várja. Természetesen, munkatársaitól is megkivánta a pontosságot, nem türte a lelkiismeretlenséget, s talán mondanom se kell, hogy a Károlyi-forradalomnak ő lett első áldozata… Undorral hagyta ott hivatalát azon a napon, amelyen Kunfi Zsigmond ült a miniszteri székbe. Az Apponyi Albert székébe.

Igen, átmentem Neményihez. Megütődve nézett rám.

– Mi lelt? Felindultnak látszol.

– Nemcsak látszom, az vagyok. Képzeld, mi történt velem! A tanácsos urnál voltam és –

– Rá akart birni, hogy ird ujra a Történeti Olvasmányokat.

– Hát ezt te honnan tudod?

– Onnan, mert tegnap értekezletünk volt a könyv dolgában. Azon tanácskoztak a miniszteri tanácsos urak, hogy mit lehetne csinálni a könyveddel. A tanácsos ur vállalkozott, hogy ő majd „kerül, amibe kerül“, a könyvet ujra iratja veled.

– És te mit szóltál erre?

– Én azt szóltam erre: nincs a kultuszminisztériumnak, de még az országnak sincs annyi pénze, hogy Benedek Elek ezt megcselekedje.

– És ő mit szólt erre?

– Azt szólta erre: hogy majd ő megmutatja!

– Ó, Istenem, de örvendek, hogy most hallom ezt tőled s nem mielőtt ahhoz az urhoz mentem. Hátha csak egy pillanatra is azt hitted volna –

– Elég! Elég! Hogy én ilyet gondoljak rólad!

*

A könyv meghalt. Csuf halállal halt meg. Tüzbe dobták-e, Dunába dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltünt. Ama példányait, melyeket Apponyi a püspököknek küldetett meg, – „pardon! tévedtünk!“ – visszakérték, s azok is meghaltak csuf halállal. Én pedig hazamentem – szántani. S befejezni Vörösmarty Mihály életrajzát. Ama Vörösmartyét, akinek Fóti dalában olvasható:

 
Minden ember legyen ember –
És magyar,
Akit e föld hord s hantjával
Betakar.
 

De mit is mond a székely? Nem minden ember – ember. Kibővitem: Nem minden magyar – magyar.

*

Itt vége is volna ennek az igen szomoru fejezetnek, de ma oly búskedvü a magyar, hogy egy kis vidámságot nem szabad irigyelni tőle. Amikor a Néptanitók Lapja szerkesztését vállaltam, gondoltam: végre egy ujság, melyre nem fogok ráfizetni, hiszen, ennek az Állam a gazdája. Ám az öreg szerkesztőségi szolgát, akit én fogadtam föl, az uj szerkesztőség nem vette át. Folyamodott szegény öreg a miniszterhez, hogy legalább három hónapi fizetését utalják ki. Nem is válaszoltak rá.

Világos, hogy én elégitettem ki az öreget.

HETEDIK FEJEZET

Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen világháborunak neveztetik

Erdőt, mezőt hó borit, kertem fái csillogó fehér virágba borultak. Minden fa egy-egy gyönyörü festmény, talán ennél is több: költemény. A kandallóban dorombol a tüz s ifju pár bámul ki az ablakon. Némult gyönyörüséggel fürdik lelkük a téli pompában. Tündér Ilona kertje szebb ennél nem lehetett. Az ifju pár: Mária meg az ura. Már három unoka avatta Máriát nagyanyókának, a párját nagyapókának, de ifjak még, mert ifju a szivök. Ötvenéves a háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig borongós kedvü, bár ő maga kivánta mindég a szép öregséget. De már tul van a borongáson, vidám szivvel köszönti az őszt, vidám szivvel izlelgetik: milyen is lesz majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó borit…

Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a falusi élet télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, végtelen nagy csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy csendesség, de mi tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a gyermekünk betoppanna egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék az ajtó, bedugná mosolygó fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp jókor kukucskálna be, mert ihol a ház elé siklik a szán, csengős lovak nyugtalankodva várják, hogy indulhassanak velünk – fél az erdőbe: mindig az erdőbe. Be édes dolog volna, ha most Évikét a bundám alá bujtathatnám, hogy éppen csak a fejecskéje kukucskálna ki, – s hajrá, fel az erdőbe, repülne velünk a szán!

– Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, nagyanyóka, egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá varázsolódik!

Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s halovány orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra felmegyünk Pestre, megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük magunkat a gyermekekben, az unokákban, aztán – haza, haza, hogy itthon találjon a kikelet. Repül a szán, repül, a néma erdőben visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben, hol egykor, régen, két fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol Anna, mig sirva sirt Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem szeret?

Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a mogorva Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép lassan kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a végtelen erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél az erdő hókebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. Messze, messze, valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább aluszik. Vagy nem is alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, ott, ahol örök tavasz van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog a nap. Milyen bús álom lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt. Száraz levél csak, az is hó alatt.

No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa… Már zümmögöm is magamban az erdő néma bánatát… Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság az emberek közt milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. Vársz a tavaszra nyugton, csendesen…

– Megforduljunk, nagyanyóka?

– Várjunk még egy keveset.

Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak – talán előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg? Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek…

Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy ereszkedik lejebb, lejebb öreg emberek élete.

– Nem fázik, nagyanyóka?

– Nem, nem. Hát maga?

– Nem, nem.

Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg pajta felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a sikos uton, mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé tartanak a nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok is. Hajnalban, csikorgó hidegben keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy faóriással. Csak voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. Ezeket a tönköket még ma felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel bankó lesz belőlük. Egy-egy gyalogszán mellett is elrepülünk. Száraz ágakkal van megrakva, napszámosember huzza, huzogatja. Meg-megállnak, megpihennek, aztán nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, nyakukon az erek kidagadnak – ó, szegény, állati sorba sülyedt emberek! Ezekből a száraz ágacskákból nem lesz bankó. Ezekre a száraz ágacskákra talán apró gyermekek várnak otthon dideregve. Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni fognak s apró gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet…

A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a rengeteg erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem cselekedném! Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, adok nektek lovat, ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön ki a tüzhelyetek. De vajjon… Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a Testamentumban. „Voltak rövid időszakok az én életemben is, amikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha pompában, kényelemben szerettem volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyatottak könnyeit s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesiteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, igy gondolkoznám-e, ha milliókkal birnék? A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szivemet?“

Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?..

Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: „Nehogy azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz; ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, élj a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyitsd füvekkel: igy is lehet élni, mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből vedd ki részedet. Állj a védtelenek, a gyengék közé: nem virtus harcolni az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbenhagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán megtürnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, amekkora keserüséget azoknak, akiket te cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget“…

– Vajjon megfogadja-e szavamat? – mondom hangosan.

– Ki és mit? – kérdi nagyanyóka s különösen néz rám.

Mondom: ki és mit.

– Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e ebben?

– Nem, nem.

– Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt már délibábot?

– Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán nem is az. Valami természeti csuda, az bizonyos.

Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben pompázó ég összeölelkezett a földdel, rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a mezőn, itt-ott fa- és bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék szinben usztak, rezegtek – a mennyország leszállt a földre!

– Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet.

Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik s hirtelen eltünik a gyönyörü kép…

– Hát ily rövid életü minden, ami szép?

– Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a lelkünkben s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen vége.

– Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek vagyok.

– Sőt az is marad halálig.

Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet harangoznak. Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, Rigó András, a gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. Rimek csendülnek össze bennem:

 
Jaj de szépen szól a harang!
Mintha huzná három galamb.
Bárki huzza, jól kongatja,
Szivemet megdobogtatja.
 
 
Ni, a házunk hogy mosolyog:
„Édes gazdám, Isten hozott!
Hej de jó lesz, megpihenni,
Nem zavar itt senki, semmi.“
 

Hopp! Ház előtt áll a szán, nyilik az ajtó, enyhe melegség árad felénk, megbizseregteti testünket: ó de jó lesz megpihenni, szenderegni…

*

Esténként gyakran meglelik az ebédlő, jönnek az atyafiak, régi jó embereim, megbeszélgetjük a világ dolgát, ebben a faluét is, egyes emberekét is. Vajjon, lesz-e a szerbekkel háborunk? Meglehet, hogy lesz, de az is meglehet, hogy nem lesz. Vajjon, emelik-e az adót? Bizony, az meglehet, hiszen már a kutyára is adót vetett a kormány. De ritka udvarban is ugat azóta kutya. Napirendre kerül annak az utnak a dolga, amelyik Kis- és Nagybacont összeköti. Ez az ut alig egy kilométer, de ősztől nyárig tengelyig sárba sülyed a szekér, „mégis ott járunk, istálom, ott kinozzuk magunkat, marhánkat, mert jó uton nagy kerülővel jutunk Nagybaconba“. Emiatt az ut miatt tiz esztendő alatt háromszor szállt ki két vármegye alispánja, két járás főszolgabirája, két vármegye mérnöke. Mindaháromszor én ebédeltettem meg a vármegye urait, mindaháromszor pohárköszöntőben igérték, hogy meglesz őszre, bizonyosan meglesz, de bizony nem lett az meg. Három falu használja ezt az utat, e közt osztották fel a kilométernyi utat, de mind a három sokallja a rája rótt részt – s tovább kinozzák magukat és állataikat. Már-már arra gondolok, hogy megcsufolom a két vármegyét, a három falut; magam csináltatom meg. Jóval hosszabb utat vágtam én ennél Magyaróshegy oldalában!

„Sáros és káros kiváltság!“ – háborog a rossz utakon Berzeviczy Gergely, a Magyar Tudós Akadémia elnökének őse a 19-ik század elején. „Sáros és káros hanyagság!“ – sóhajtok fel én, a 20-ik század elején. Szó esik egy bikáról is, amelyet a székely kirendeltség utján kapott a falu. Nem volt rá szükség, mégis elküldték. A fizetés nem volna terhes, mert az államnak kell fizetnünk évi részletekben, de a bika hasznavehetetlen. Sürgetik a bika volt gazdáját: vegye vissza. De kisül, hogy az a bika voltaképpen nem is az övé volt, hanem egy nagymagyarországi uré, ő csak szivességből továbbitotta. Már most mit csináljanak? Pereljenek? Vagy levágják s a husát kimérjék?

– Vágjuk le dögállatját! – inditványozza hirtelen haragu öreg Benkő János.

– De abból nem telik ki az ára.

– Ha nem telik, – nem telik. Csak nem tartjuk ingyen?

Vége-hossza nincs a panaszoknak: „éjjel-nappal dolgozunk, nincs láttatja. Nő a napszám, nő a cselédbér, nő a pótadó, már több az egyenes adónál. Meddig birjuk?“ Máskülönben „mindenünk volna, csak pénzünk nincs, a gazdaságra – ráfizetünk“.

– Magam is azt vallom, – mondom nagykomolyan – hogy mindenünk van, csak pénzünk nincs, s a gazdaságra ráfizetünk. Csak azt nem értem, hogy miből, ha nincs pénzünk?

Ezen mindnyájan jót nevetnek, s illő, hogy koccintsunk rá egyet.

Van némi nagyitás a panaszokban, de majdnem valamennyinek van gyökere. Közös emberi vonás a bajok nagyitása, hátha enyhitnek rajtok valamit. De mind e sürü panaszoknál élesebben belevilágit a székelykérdésbe (mert ez is „kérdés“, régibb annyi soknál) a vén bányász, kinek neve Bedő Áron. Aki gyakran ellátogat hozzám s mindig hoz egy darab követ: nézze meg, instálom.

A vén bányász már alig áll a lábán, görnyedten botorkál be hozzám s kezet akar csókolni, mint mindég, s most is, mint mindég, alig tudom e törekvését meghiusitani. A „régi jó világban“ hámormunkás volt a mi erdőnk belsejében, ahol vala temérdek vaskő: azt ásták, olvasztották, aztán öntöttek mindenfélét, még csikót is, kecskét is, s emlékszem, hogy a hámorosnak is, a munkásoknak is igen jó dolguk volt. Azután egyszerre csak csöndes lett a hámor, mint a temető. A vidáméletü, gazdag hámoros hirtelen elszegényedett, a munkások elszéledtek, vén Bedő is leszorult a faluba. Van itt neki háza, földje, de hiába, őt nem elégiti ki a földszine: az az arasznyi seb, amit az ekevas vág a földben. Ő a földnek a szivét keresi: ott az arany, ezüst, a temérdek kincs, talán gyémánt is. Az bizonyos, hogy fekete gyémánt van bőviben, csak rá kell találni; csak ki kell ásni.

Nem dicsekszem vele, de való igaz, hogy az egész faluban csak én veszem komolyan a vén Bedőt. A falubeliek gunyolják, évődnek vele, mert a vén ember szüntelen ás, kutat, robbant, itt-ott a falunk erdejében akkora barlangokat ásott, hogy elférne benne az egész falu népe, de azért még mindig szegény ember a vén Bedő s szegényül is fog meghalni.

Ezuttal nem csillogó-villogó követ hozott, hanem szép fehéret: porcellánagyag volt az. Annál elevenebben csillogott az ő szeme, mondván: – No, instálom, nézze meg. Ez, ugy-e, porcellán?

– Ugy van, öreg, ez porcellán. Hát ezt hol találta?

– Ezt én Györkovács fején, éppen boldogult édesapja ura kaszálóján. Ugy tudja meg az ur, hogy ennek a kaszálónak a földje csupa porcellán.

– Elhiszem, öreg, s most már azt is értem, mért terem ez a hely csupa cápszakállat.

Közbevetőleg meg kell magyaráznom a nem székely olvasónak: mi az a cápszakáll. Ez a legsilányabb fü a földkerekén. A szalmánál is silányabb. Tincsenként nő ki a földből, hasonlatos a kecskeszakállhoz, s a kasza elsiklik fölötte. De a szegény székely ember másodszor is nekihuzakodik s levágja, mivelhogy ez is jobb a semminél. Magam is sokszor kaszáltam ezen a helyen diákkoromban, de ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy a kaszát lecsapja, helyette ásót, kapát ragadjon, hadd lássa, mi van a föld méhében. Lám, a vén bányász addig járt-kelt, kutatott, matatott, mignem erre is rábukkant.

– Lássa, uram, lássa, – folytatta vén Bedő, – mindég mondtam, hogy ezt a mi „tartományunkat“ szinte felveti a temérdek kincs, s ezek a buta népek nem hiszik nekem. Ha ur mondaná, bezzeg hinnék! Mert van ebben a mi földünkben arany, ezüst, vas, kőszén, márvány, porcellán, mangán, minden, de minden, de a rongy mégis szakad le a hátunkról. Hát ilyen csudát ki hallott? Bizony mondom, az ur megmozdulhatna.

Eszembe jutott, hogy éppen kilenc esztendeje „megmozdultam“, ujságot szerkesztettem, telekiabáltam az országot: halljad, ország, halljad, bajba’ van a székely! S nem feledhettem el az eredményt: még ma is fizetem a „székely hadisarcot“. Eszembe jutott, hogy ez a vén ember ennekelőtte kilenc esztendővel is meglátogatott, valami követ hozott, ezt is a mi erdőnkben találta, s ebben – amint ő mondá – „minden van, instálom, arany is, ezüst is“. És előszedett régi irásokat, bányatisztek leveleit, akik irták, hogy csak kutasson tovább, hátha talál olyan köveket, a melyekben még több az arany, meg az ezüst. – Bizony mondom, megmozdulhatna az ur, mondta akkor is.

– Majd megmozdulok, öreg, – mondám én. – Egyébként most nagy gyülekezet lesz Tusnádon, jönnek az országból sok-tudó urak, azok majd bejárják az egész „Székely tartományt“, szinről-szinre megnéznek mindent, mi van, mi nincs, s meglássa: megvirrad a székelynek.

– Hej, ha én azokkal az urakkal csak egy szót válthatnék! Ha elvezethetném őket erre is, arra is! Hogy s mint lehetne ez?

Szép sorjába megmagyaráztam az öregnek, hogy három csapat járja be a „Székely tartományt“. Melyik csapat merre huzódik. Megneveztem a helyeket pontról-pontra. Elmennek itt, hozzánk közel is, Sugópatak mellett is.

A vén bányász arca kigyult, rácsapott a térdére: Ott a tenger kőszén! Azt is én találtam meg! Megyek oda s megállitom az urakat: Álljanak meg, instálom! Nézzék meg, mi van itt!

– Helyes, öreg, helyes. Állitsa meg.

– Hát vajjon Érces pusztájára eljőnek-e?

– Az egyik csapat közel jár hozzá, de oda már aligha mennek.

– Ugyan bizony? Hiszen ott a temérdek arany! Hogyne jőnének oda!?

– Próbálja meg, öreg, hátha valamelyik az urak közül oda is elmegy?

Elővettem az utazás sorrendjét, s kitünt nagy örömünkre, hogy az egyik csapat ma jár Érces puszta tájékán, a másik holnap halad el Sugópatak mellett s igy, ha jól rakja lábát az öreg, mindkét csapatot elfoghatja: egyik nap odakalauzolja az urakat, ahol az arany terem, másik nap meg oda, ahol már a föld szine is feketéllik a széntől.

Láttatok-e boldog embert? Nem láttatok, mert nem láttátok a vén Bedő Áront. Hogy megfiatalodott ez a vén ember! Görnyedt háta kiegyenesedett, s búcsuzván tőlem nagy sebtiben, ameddig a szemem elkisérheté, láttam, hogy kezével hadonáz, nyilván beszélget önmagával. Ez az ember már látta valóságban, amiről egy hosszu életen át álmodott. Aranybánya, ezüstbánya, kőszénbánya, hámorok, gyárak, sürgés-forgás, zakatolás, sipolás, kürtölés, kalapácsolás, körös-körül uj élet, vidámarcu, megelégedett emberek: megvirradt a sanyargó, nyomorgó székelynek, meg!

Hát, eredj, öreg, eredj, sóhajtottam utána. Szinte megreszkettem belé, a holnaputánra gondolván, amikor ez a vén ember visszajön. Az a holnapután nagy nap volt: tenger sok uri és nem uri nép verődött össze Tusnádon, benszülöttek és nagymagyarországiak vegyesen. Azt hiszem, mindenki ott volt, csak mi ketten maradtunk le: vén Bedő Áron, meg én… Nekem elég volt a székely akcióból: testem, lelkem belébetegedett… S hogy otthon maradtam, nem sajnálom, mert minden kongresszusnál többet ért nekem a vén bányász beszámolója.

Kint üldögéltem a kertben egy nagymagyarországi vendégemmel, amikor jött, jobban mondva: támolygott a vén ember. Fehér volt az arca. Fehérebb a porcellánnál, amit most is a kezében szorongatott. Csak a szeme csillogott, de könny volt az, – az csillogott a szeme pilláján.

– No, öreg, megjárta az utat?

– Meg, uram, meg.

– Fáradt, ugy-e? Üljön le.

– Én le is, ha az ur megengedi. De én elé is mondom, mi történet esett rajtam. Megengedi-é?

Leült, földre szegezte a szemét, aztán hirtelen felkapta a fejét, földhözcsapta a kalapját s mondá, amint következik:

– No, uram, látta-e, amikor innét elmentem? Igyenest hazamentem. Mondom az asszonynak: feleség, tarisznyálj fel, megyek Szentkeresztre; ott lesznek holnap a nagymagyarországi urak, azokat én szépen meginstálom, jőjjenek velem Ércespusztára, mert vaj láttak csudát eddig, vaj nem, ott látnak. Mondja az asszony: ó, hallá-e, mán megjöhetne az esze kiednek, minek fut az urak után? Kell is azoknak a kied aranya s ezüstje! Üljön veszteg, fekügyék le s alugyék. – Asszony, mondtam én, ne helytelenkedj, tarisznyálj fel izibe, mert a szerencse forgandó, egyszer lesz, ami nem volt, ha most elszalasztom, futhatok utána. No, jól van, meggyőzöm az asszonyt szép szóval, rút szóval, feltarisznyál nekem kenyeret, turót, szalonnát, még pálinkát is s én nekiindulok toronyirányában, hegyen ki, erdőn keresztül, egész éjjel meg nem álltam, szakadt le a verijték a hátamon, de mindegy, mondtam: hadd szakadjon, ott az utja, én csak mentem s másnap déli harangszóra Szentkeresztre értem. Kérdem a falu végin egy legénkétől: itt vadnak-e a nagymagyarországi urak, te legénke? – Vót itt annyi, mint csillag az égen, de mán el is mentek. – Mit beszélsz te? A’ nem lehet. – Bizony, elmentek azok. – S merre mentek, te? – Azok bizony általmentek Csikba s többet vissza sem jőnek, mig a világ s még két nap. – Hej, nagyot facsarodik a szüvem! No, most mit csináljak? Merre forduljak? Gondolom, ha már itt vagyok, felkeresem az én régi, kedves bányászpajtásomat s megkérdezem, mi vót, hogy vót, mint vót. Hát én meg is találám a pajtásomat s az el is mondá, hogy itt biz’ a vót, hogy itt járt egy sereg ur, egy s mást megnézegettek, osztán ettek-ittak, vigan vótak s ugy elvágtattak Csik tartománya felé, mint a sebes szél. De én, uram, csak egy órát sem tudtam maradni a pajtásomnál, nyakamba vetettem a tarisznyát s nekivágtam az erdőnek: ha elszalasztottam az egyik csapatot, megfogom a másikat. Pitymallatkor már ott ültem Sugópataknál, az ut szélin s vártam az urakat. Majd kinéztem a szememet: mikor porzik már az ut? Jőnek-e, nem-e? Hát eccer, ugy dél felé porfellegbe keveredik az ut, jő nagy sebesen egymásután nagy sereg hintó, az elsőbe négy paripa, de olyan, mint négy sárkány; no, de én sem vagyok rest, felszököm, kiállok az ut közepire, integetek a kalapommal, mutatom a kocsisnak, hogy álljon meg, de, veszett teremtette! kibontja a karikás ostort, közibe cserdit a sárkányoknak, kutya egye meg a máját, holló vájja ki a szemit mind a négynek! – s ha félre nem szököm, abb’ a hejbe keresztülvágtatnak vén testemen. A kocsis éktelen nagyot káromkodott, még vissza is vágott az ostorával, a többi kocsiról pedig lekiabáltak: kend tán süket, öreg? – azzal engem ott hagyának az ut szélin.