Loe raamatut: «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)», lehekülg 9

Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik.

Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, feleségemnek, hat gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten házába – vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék. „Bécsi rongy“ – ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják, azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, amaz rövid életü.

Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – mind kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk, „mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik egymást a szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza… Sőt az is kisül, hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya, de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert, akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül.

– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – Ebben a faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt. Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz.

A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – uzsorakölcsön. És ott gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban, az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat látják bennem, akitől ered minden rossz.

Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs – füle. Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, engem kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot, mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot „egyedül csak én szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a „székely hadisarcot“. Merem állitani, hogy ezen a három szegény iróemberen kivül egyetlenegy székely urnak sem került pénzébe a „székelymentés“ – s ha legalább megmentettük volna!

De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek beszélni.

Jerünk tovább.

*

Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely, hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a leányok, hanem Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 forint Pestig, s a székely leányok elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szójárást hoznak haza. Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no, Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda leánya: – Nü ná!

Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért. Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van örömem s mind ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult tanácsért, kihaltak vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, tapasztalataival népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is, amikor őt sem tanitották meg erre?

Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és – munkát adnának.

– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg ember, ha még egy ur volna itt!

– Mért volna jó? – kérdem.

– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!

A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza népével munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején szorul, amikor drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora tavasztól betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás, ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden szakában. És velük dolgozom.

Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be megszünnék!

Vissza a faluba!

HATODIK FEJEZET

Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf halállal

Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak szenteljem. Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen elszenderült. Az ő halála oly szép volt, aminő szép az élete: leszállott hozzá a halál angyala, hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke fölszállott a fényes mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét néz le ránk az ő szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva a mi lépteinket, a mi életünknek folyását.

Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, voltaképpen nagyapó mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az én tollamon át. Az ő egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, felsóhajtása, aztán csendes továbbindulása: ez mind benne van az én meséimben, s bennök van – szeretem hinni, hogy bennök van – az ő lelkének nemessége, életének tisztasága, egyszerüsége, gyöngéd szivének melegsége.

Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés: olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes, bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megirásánál, az ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az öregeknek, amit a növendékleányok ne olvashatnának. S ime, megvallom, csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé.

Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor 48 elkövetkezett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott, egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám, „nagyapó“ apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a fia felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot gyenge asszonyi kéz kormányozá.

Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval mindenről lehetett beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.

Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü, a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap. És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is. „Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?“

Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga vágja a legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagyapó, amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete…

Édes, jó, öreg nagyapó!

Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek – ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja – nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí, te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten áldjon, erdő, én többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen ránehezül az aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet nem szántlak! – ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót, az általa vetett búzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy…

Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is gyermeknek éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én támogattam föl a garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd engemet. Láttátok volna nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bizó szavaival meg tudta enyhiteni szivemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő lelkemnek, felnyitván a Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király zsoltárait, s bizony megvigasztalódol! Bizzál a te Istenedben: győzedelmet veszel ellenségeiden.

Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe a tollat. A te patriárka cselekedeted ihletett meg ujra, látván, hallván, miként tettél igazságot s téritetted békességre a vitázó unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor te felvitetted magadat az erdőbe, mégegyszer, utoljára, s megmutattad: ime, itt az igazi határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok csak a földbe. Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere!

Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a hosszu életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy azokat együtt élje nannyóval – példaszerü, meleg, gyöngéd szeretetben. És halljátok csak, mely szép volt a halála!

Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s ott összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét, amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén munkáját, az utolsót, beméne a meleg házba s mondá:

– Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok.

Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, de fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, vasárnap reggelén, mondá nannyókának:

– Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat vizeskendővel, mert én nemsokára Isten előtt állok.

– Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? – borult rá sirva szegény öregasszony.

Mondá nagyapó:

– Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne rám gondot, ugy, mint maga viselt?

– Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva leszek!

Mondá halkan, alig hallhatóan:

– Jó gyermekei vannak…

Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s rebegé:

– Köszönöm a dajkálását, nannyó.

És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki, csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén asszony, aki lezárta, lecsókolta annak a vén embernek a szemepilláját.

És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák.

– Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája. Csókoljátok meg drága kezét.

Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de szép nagyapó a halálban is! Imádkozzunk…

S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, Uram, örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez hasonlatos szép életet s szép halált. Ámen.

*

Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál angyala, egy hónappal a – gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a nagy ünnepre Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, unokák, dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen ötvenen. Lám, de jó volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. Micsoda boldogság lesz a pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a karácsonyfát. A legszebbet áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink közül. Fenyőágakkal diszitjük a házat kivül, belől… Isten megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten tudja, mit cselekszik. És bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden vágyunk teljesülne.

Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az volnék? Már negyvenkét esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, erősen szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjába öltve karomat, nem vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül nannyó. Ketten ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a helyén, nannyó a kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza nagyapót. Folyton készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar leszállani értte, bár szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, ama ágynak a helyén, amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát ültet a kicsi gazda, oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi könnyeivel. El-eljátszogat falusi és pesti unokákkal, s bár nem ő süti már a „kakastejjel, varjuvajjal“ dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy darabkát: egyetek, aranyos csirkéim, egyetek.

Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik esztendeje alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh Istenem, Istenem, maholnap ágyba fektet a gyengeség. Jaj, ha oly szép halállal halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony langyos fürdőket készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, mint a gyermeket. Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek felesége, mint ahogy ápolta ő, a váratlan gyermek, a szélütötte „anyókát“…

Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a határon aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, meg-meglátogatják nagyanyókát – lám, lám, be tudta Isten, mit cselekszik, amikor ugy rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le édesanyám szivéről. Ketten ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét hétre borul, haloványan pislog a lámpácska, minden pillanatban kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom óta irtózom a halottól, folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt. Utolsó szava is ez: Menj ki.

Mária zárja le a szemét.

Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy élő. Zokogva borulok a halottra, az élőre.

– Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én édesanyámhoz!

*

A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név alatt négysoros vers.

 
Ami szépet és jót könyveimben láttok,
E két öreg ember szivéből eredett.
Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,
E két öreg ember mellé temessetek.
 

Más végrendeletem nincs.

*

Átellenben Magyaróshegy oldalával, hegy oldalán az uj temető. Ujnak nevezik, bár gyermekkorom óta temetkeznek ide, mert van egy régibb: ebben alszik András és István nagyapó. Csak sétálnom kell kertem utjain, mindennap temetőt látok, messziről felém fehérlik szüleim siremléke. Már nem félek a temetőtől, mint ahogy féltem gyermekkoromtól mostanáig. Nem félek, mióta nagyapóék is ott alszanak. Gyakran jelennek meg álmaimban. Tudom, hogy halottak, s ugy örvendek, ha látom őket és beszélgethetek velök. Egyszer a tudós Herman Ottó levelet ir nekem, s abban az iránt érdeklődik, hogy meg volt-e állapitva a székely huszárok földbirtokának a minimuma, az a minimum, mely a székelyt a maga lován való katonáskodásra kötelezte. – Ej, de kár, gondoltam magamban, hogy nem érdeklődtem eziránt, amig élt nagyapó, talán ő meg tudta volna mondani, igy csak azt irhattam Hermannak: mekkora birtoka volt István nagyapónak, amikor a huszárságban felváltotta édesapám. Alig teszem postára a levelet, éjjel megjelen nekem nagyapó. Ott vagyunk az ősi házban, s nekem első gondolatom: ó, de jó, most megkérdezem nagyapót, mekkora volt a székely huszárok földbirtokának a minimuma. Meg is kérdem, nagyapó elgondolkozik s feleli: Péter király idejéből van egy irás a levelesládámban – ennyit mondott nagyapó s azzal alakja eltünt…

Minden álom többé-kevésbé ostoba, az volt ez is, hiszen a gyermek is tudja, nem nagyapó beszélt Péter királyról, hanem én, az álomlátó beszéltem. De nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy már nem félek a halottól, mióta az a halott az én édesapám és édesanyám. Minden velök való álmodásom nagy öröm nekem, bár álmomban is tudom, hogy meghaltak.

Nem, nem. Nekem nem haltak meg.

Mind kevesebb és kevesebb időt juttatok Pestnek, s e kevés idő alatt is otthon vagyok: ebéd után ha elszenderülök, szárnyára vesz az álom tündére s az ősi házban, az ősi kertben száll le velem. S csudálatosképpen, sohasem a magam házában, a magam kertjében száll le velem az álom tündére, hanem az ősi házban, az ősi kertben. És mindegyre találkozom nagyapóval, nannyóval, gyermekként örülök nekik. De bár az álom tündére minden éjjel hazaröpit, türelmetlenül várom az időt, amikor a „hatodik“ is végzi az iskolát s nemcsak álmomban, de ébren is, télen-nyáron otthon, szakadatlanul otthon élhetek. Napról-napra idegenebbül érzem magamat a nagy Babylonban, melynek a lelke minden, csak nem magyar. Kedvetlenül ülök vasutra, ha nyár folyamán ki-kizavarnak a kertemből, egyik-másik könyvem dolgában rendszerint. Már kezdek berendezkedni a nyugodalmas öregségbe, jóllehet, még két esztendő van az ötvenig. Kaszálgatok, szántogatok, közbe-közbe irogatok, most éppen a Nagy magyarok életét irom, azzal a gondolattal, hogy ez lesz az utolsó müvem. Öt nagy kötetre van tervezve a könyv, összesen százötven ivben, már a századik iv körül járok: a Szózat költőjének életét irom.

Akkor levelet kapok: Apponyi Albert irja. Apponyi, aki már egy esztendeje kultuszminiszter. Jóval túl a hatvanon ül miniszteri székbe a legnagyobb magyar államférfi, akiben már 25 év előtt a közel jövő emberét látja a müvelt közvélemény. Minisztersége első heteiben meglátogattam a hivatalában. Nem volt semmi kérnivalóm, csupán látni akartam. Látni Apponyit – hivatalban. Amint az asztala mellett ült, akták fölé hajolva, a kőszáli sasra emlékeztetett. A kőszáli sasra, melyet foglyul ejtettek s kalitkába zártak… Hiszen, helyén van ő itt is, gondolom magamban, az ő minisztersége a magyar közoktatás uj korszakát jelenti, de ez a nagy ember ennél sokkal nagyobbra termett, sokkal többre van elhivatva – mért nem a miniszterelnöki székben ül?

Látogatásom bucsuzás is volt egyben – siettem haza, Kisbaconba. Itt talált következő nyáron Apponyi levele. Egy szép tervét közli velem. Végigtanulmányozta a népiskolák történeti könyveit. Az Olvasókönyvek történeti olvasmányait. Sok bennök a közjogi tévedés s nemzeti szempontból sem elégitik ki őt. Szeretné, ha megirnám a magyar nemzet történetét apróbb olvasmányokban, ő azokat lefordittatná az összes nemzetiségek nyelvére s magyar és nem magyar nyelvü felekezeti iskolák fentartóinak felajánlaná, hogy azokat vegyék be az Olvasókönyveikbe vagy legalább is ezekhez hasonló szellemü, közjogi tekintetben kifogástalan olvasmányokat irassanak. Mindjárt megállapitom, hogy Apponyi nem akarta ráerőszakolni sem a magyar, sem a nem magyar nyelvü felekezeti iskolákra az én olvasmányaimat: egyszerüen felajánlja vagy ezekhez hasonlók iratását kivánja tőlük. Joggal, mert nemzetiségi Olvasókönyveinkben igen röviden bántak el a magyar történelem alakjaival, még azokkal is, akiknek magyar és nem magyar jobbágy elsősorban köszönheté a felszabadulást.

Arra kért Apponyi, hogy csináljam meg nagy vonásokban az Olvasmányok tervezetét s vigyem föl Pestre. Egy-két napi munka volt ez nekem, hisz akkoriban sokat foglalkoztam a magyar nemzet történetével. Esztendők munkája volt A magyar nép multja és jelene, követte a Hazánk története: a serdülő ifjuságnak irtam ezt. Most meg éppen, Apponyi levelének vételekor, a Nagy magyarok életét irom. Egy hét sem telt belé, Pesten vagyok, a titkár bejelent Apponyinak, ő kiüzen, hogy valakivel fontos beszélgetése van, menjek föl Tóth Jánoshoz, beszélgessek vele, majd aztán feljön ő is.

Tóth János abban az esztendőben, 1892-ben, lett országgyülési képviselő, amelyben én megbuktam. Bukás után még egynéhányszor megfordultam a régi képviselőház folyosóján, aztán egészen kikerültem a politika romlott levegőjéből. Volt képviselőtársaimmal az uccán találkoztam nagyritkán: csodálkozva kérdeztek, mi van velem, miért nem járok a klubba. Egy volt a feleletem valamennyi kérdésre: Nincs időm. Irok, irok, folyton irok, amig az alkotmányos költségeket leirom: Tóth Jánost, Apponyi politikai államtitkárát hiréből ismertem, de látni sohasem láttam. Hatalmas termetü, feltünő szép kun-magyar arcu férfi ült az asztalnál, amikor az ajtón beléptem. Szemben ült az ajtóval s feltünt nekem, hogy valósággal rám meredt nagy kerek szeme, amig két szobán át az asztaláig mentem. S még jobban feltünt nekem zavarodottsága a beszélgetés során. Később, hónapok multán vallotta meg zavarodottsága okát. Amikor beléptem az ajtón, megboldogult édesapjának eleven hasonmását látta bennem. Alakom, járásom, arcom, szemem, hajam, szakállam, egész mivoltom az volt, amilyennek édesapját látta, akit gyermekkorában vesztett el. S valóban, arcképe s az enyém közt csudálatos a hasonlatosság.

Hát, ez zavarta meg a zavarba nem könnyen jövő, egyenes lelkü, az alföldi ember epikus nyugalmával beszélő kún magyart.

– A könyvről majd akkor beszélünk, ha feljön Apponyi. Egyébért is hivtunk. Szeretné Apponyi, ha vállalnád a Néptanitók Lapja szerkesztését is.

– ?

– Igen, szeretné, mert benned megbizik. Utálja az émelygős dicshimnuszokat. Már le is tiltotta. S általában tartalmasabb, magasabb rendü ujságot akar. Kibővitené. Olyan ujságot szeretne csinálni a Néptanitók Lapjából, amelyet örömmel olvasnának tanitók és tanárok egyaránt. Megküldené a középiskoláknak is. Hadd ismerje egymás dolgát tanitó és tanár. Vállalod-e?

Még szájamban volt a keserü ize két ujságnak. Az egyik a Magyarság volt, a székelyek ujságja, melyért még mindig fizetem a székely hadisarcot. Alig bucsuztam el ettől, tanitók és tanárok kivánatára vállalom a Magyar Világ szerkesztését. Ezek is belém beszélték, hogy ezt csak én szerkeszthetem. Összehoznak a szegény tanitók és tanárok vagy kétezer forintot, jó nagy fizetést szavaznak meg nekem, összegyül vagy háromezer előfizető, de „forgó tőke“ nincs, a munkatársakat valahogy csak fizetik, a „szerkesztő ur“ is felveszi első hónapban a fizetést, aztán egyszerre csak látja, hogy a kiadóhivatal vezetője valamelyik bankot mellbevágni készül. Nosza, leül a szerkesztő ur az asztalához, tollát kalamárisba mártja, leirja az ujság cimét, gyászkeretbe foglalja s irja: Azt igértem az olvasónak, hogy addig élünk, amig tisztességgel élhetünk. Ma meggyőződtem arról, hogy tisztességgel tovább nem élhetünk, tehát – meghalunk.

Hiszen az ujság meghalt, de a munkatársak életben maradtak s mert őket én szerződtettem, természetesen, nekem kellett végkielégitenem. A magam zsebéből. A Néptanitók Lapjánál ettől nem félhettem, hisz ennek a minisztérium a kiadója. De méltán félhettem egyébtől. Belefogtam egy nagy könyv irásába: ki irja meg a könyvet, ha én ujságot szerkesztek?

Igen, azt kérdezte Tóth János: vállalod-e? Nagyot nyeltem s mondám: Vállalom. De kikötéseim vannak: Csak arra az időre vállalom, amig Apponyi miniszter s ezt be is jelentem a Beköszöntőben. Senki a szerkesztésbe bele nem szól. Ősszel veszem át az ujságot. Egy sor kézirat sem megy le a nyomdába, amit én nem olvastam, viszont jogom van tavasztól késő őszig hazulról csinálni az ujságot.

– Rendben van. A fizetés évi hatezer korona.

– A fizetés mellékes. Ha Apponyinak megnyugvást szerez, hogy én szerkesztem az ujságot, akár ingyen is szerkesztem.

Erre lépett be Apponyi.

– Nos, megegyeztetek?

– Meg.

Ismétlem a kikötéseimet.

– De mért nem akarod szerkeszteni az ujságot, ha én már nem vagyok miniszter?

– Azért, mert tudom, vezérem, hogy a te kulturpolitikáddal ellentétbe nem jövök. De jön egy másik miniszter, még ha pártodból való is, az okvetlen valami ujat, valami mást akar, nekem nem tetszőt s én azt a tollammal nem támogatnám. Már ha menned kell innen, menjünk együtt.

Apponyi is, Tóth János is igazat adtak, s áttértünk a történeti olvasmányokra. Pontról-pontra felolvastam a tervezetet, pontról-pontra helybenhagyta s megállapodtunk, hogy otthon megirom a könyvet, ősszel felhozom. Apponyi elolvassa, aztán az összes nemzetiségek nyelvére lefordittatja, kinyomatja s megküldi a püspököknek.

Hazamentem, megirtam a könyvet, ősszel felvittem Pestre, Apponyi elolvasta kéziratban is, kefelevonatban is, mindössze egy szót törült, azt is az én hozzájárulásommal. A negyvennyolcadiki szabadságharc történetében fordult elő egy szó, egyetlenegy szó, melynek kihagyása a dolog lényegén nem változtatott, de enyhitett a mondaton. Ha benne marad, még beleköthetne – Bécs. Hiszen csak várjunk türelemmel, anélkül az egy szó nélkül is talál majd elég belekötni valót – Bécs. Mindig – Bécs. Nem az udvar, nem a király, de – Bécs. A magyar politikában négyszáz esztendőn át ez a neve az udvarnak, ez a neve a magyar királynak. „Leányasszonyomnak mondom, menyemasszony is értse meg“…

Történeti Olvasmányok a könyv cime: a honszerző Árpád nyitja meg a sort, Széchenyi, Kossuth, Deák zárja be. Leforditják németre, tótra, oláhra, szerbre, ruténre, egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg. Közben e könyv alapján iskolai kézikönyv is készül, ebben is egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg: hogy az állami iskolába járó, nem magyar nyelvü gyermek a maga anyanyelvén tanulhassa meg a minden nemzetiséget egyesitő nemzet történetét. A főcél itt nem a magyar nyelv tanitása, hanem, hogy a magyar állam leendő polgárai az ország igazi, hamisitatlan történetével ismerkedjenek meg. Nem joggal kivánhatja-e meg minden nemzet államférfia – s meg is kivánja – hogy az állam leendő polgárai, bármiféle nyelven beszéljenek, a saját államuk, a saját országuk történetét tanulják? Azt a történetet, melynek eseményeit, ezeknek az eseményeknek valódiságát, hiteles kutfők alapján, komoly történettudósok állapitották meg. És én már itt megállapitom, hogy ezerfelé darabolhatják Magyarországot, ennek az ezeréves országnak a történetét megváltoztatni már nem lehet. A történeti igazságok örökéletü igazságok. Ezt a nagy igazságot, amint nemsokára kitünik – egyedül csak „Bécs“ nem akarta elismerni.

Mig a könyvet forditják, nyomtatják, nagy kedvvel látok az ujságszerkesztésnek. Apponyi nevéhez méltóvá akarom tenni s a már meglévő Mezőgazdasági melléklethez ujabb mellékletet kap az ujság: Tudományos ismeretek a cime. Segitségére sietünk a népiskolai énekoktatásnak s Zenemellékletet is adunk. Nincs az ujság bővitésére, fejlesztésére vonatkozóan oly kivánságom, hogy Apponyi ne teljesitse. Néptanitók és középiskolai tanárok egy táborba kerülnek, ezek is, azok is lelkes munkásai lesznek az ujságnak. Nagy irógárda vesz körül. Szépirodalmi részét irodalmi szinvonalra emelem s nagy az örömem, amikor a tanitók, tanitónők seregében ujabb meg ujabb talentumokat fedezek föl. Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy a nagyranőtt ujság szerkesztése minden órámat igénybeveszi s Vörösmarty életrajzának befejezésére sem jut időm, pedig csak egy napot kellene szentelnem neki. Szerencsére, jó előre járok, a nyomda még nem ért utól, majd befejezem, ha sarkomban lesz a nyomda. Igy telik el két esztendő, közben megjelen a Történeti Olvasmányok, szép levél kiséretében megküldik a püspököknek. Alig telik bele néhány hét, a kiadó csodálkozva mondja nékem, hogy a bécsi udvari könyvtár folyton rendeli a könyvet, vajjon mi lehet e nagy érdeklődés oka? Én már tudom. Apponyit figyelmezteti a miniszterelnökségi sajtóosztály egyik tisztviselője, hogy a Reichspost-ban két közleményes cikk jelent meg a Történeti olvasmányok-ról, s a cikkiró egyenesen a lázadás evangéliomának minősiti a könyvet. A cikknek ez is a cime. S rettenetes kirohanást intéz Apponyi ellen, mivelhogy az ő megbizásából iratott a könyv.