Loe raamatut: «A Meggyőzés Grófja»

fejezet

London, Anglia, 1817

Lady Minerva Fox türelmetlenül ült a hintóban sógornőjére, Carstine-re várva. Egész délután a Bond Streeten vásárolgattak, és Minerva nagyon elfáradt. Hátradőlt az ülésen, és prémes kabátja szélét babrálta. Mit csinál Carstine ilyen sokáig?

Még egy perc, és már indult is volna érte. A drágalátos Carstine már legalább fél órája a szövetáru kereskedésben tartózkodott. Egy csipkevásárlásnak nem kellene ilyen sokáig tartan. Főleg akkor nem, amikor már út közben tudták, milyet akarnak.

Éppen, amikor Minerva elhatározta, hogy Carstine után indul, kinyílt a hintó ajtaja.

- Akármi is…

Hangja elakadt, amint meglátta a felkapaszkodó férfit. Egy magas, sötét és hihetetlenül jóképű férfi volt. Sikoltania kellene. Azonnal segítségül hívni a kocsist.

Ennek ellenére csak nézett. Tekintete gátlástalanul végigpásztázta a férfi minden porcikáját, sötét mahagóni hajától kezdve a nemesi orráig, széles válláig és izmos combjáig. Csupa olyan dolog, amelyre egy jól nevelt fiatal hölgynek nem szabadna figyelmet fordítania. De hogy is lehetne figyelmen kívül hagyni egy ilyen tökéletes példányt?

Mielőtt észbe kapott volna, a férfi behúzta a hintó ajtaját, és leült a szemközti ülésre.

- Jó napot, Hölgyem! – mondta, huncut mosolyra húzva ajkait.

Ez egy olyan mosoly volt, amely a figyelő személy lefegyverzésére szolgált, Minerva pedig nem tagadhatta, hogy ez mennyire jól működött, mivel akaratlanul is visszamosolygott.

- Úgy hiszem, hogy Ön rossz hintóba szállt – mondta.

A férfi a térdeire tette a kezét, és előrehajolt.

- Éppen ellenkezőleg. Pont ott vagyok, ahol lennem kell – közölte.

Talán tökkelütött ez az ember? Esetleg részeg? Nem tudta biztosra megmondani. Ettől függetlenül valami nem stimmelt. Találkozott a pillantásuk, egyenesen belenézett a férfi sötétbarna szemébe, és összeszorította ajkait.

- Ez nem lehetséges, mivel ez az én hintóm, Önt pedig nem ismerem.

A férfi mosolya még szélesebbé vált.

- Ó, igen, de kellene.

- Kellene? Mit? – kérdezte a lány, óvatossággal a hangjában.

- Meg kellene ismernie.

A fiatalemberből áradt az önbizalom és a férfiasság. Minerva mindkét tulajdonságot érdekesnek találta, de nem igazán lehetett figyelmen kívül hagyni a helyzet alkalmatlanságát. Nem beszélve a veszélyről, amelyben esetleg lehet. Minerva közelebb csúszott a hintó ajtajához, tekintetét le nem véve a férfiről.

- Ragaszkodnom kell hozzá, hogy távozzon, uram. Útitársam bármelyik pillanatban visszatérhet, és ez nagyon helytelen – mondta.

- Pontosaaan – nyújtotta el a szót a férfi, miközben ő is közelebb csúszott a hintó ajtajához.

- Nem szeretném botrányos helyzetbe hozni. Mindazonáltal, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy eltöltsek egy pillanatot egy ilyen gyönyörű lány társaságában – tette hozzá.

Minerva érezte, hogy elönti a forróság az arcát. Ez a férfi jó volt. Annyira jó, hogy abban a percben jobban vágyott arra, hogy megismerje, mint arra, hogy távozzon. Nyelt egyet, és egy apró mosolyt erőltetett az arcára.

- Köszönöm a bókot, és most fel kell szólítanom, hogy távozzon. Ha nem teszi, szólok a kocsisnak, hogy távolítsa el Önt – közölte.

A fiatalember tartózkodó kézmozdulatot tett. Keze nagy volt, hosszú ujjakkal és egy feliratos gyűrűvel. Jól szabott öltözete alapján Minerva jómódúnak gondolta, de nem feltételezte, hogy lord lenne. Ez csak még furcsábbá tette a viselkedését.

Talán csak unatkozott és egy kis sportra vágyott. Egy piperkőc, aki szórakozni akar, esetleg fogadást kötött. Ez az ötlet még bizonytalanabbá tette a lány helyzetét. Mi van, ha mások látták beszállni, majd elhagyni a hintót?

És egyáltalán, milyen ördögfajzat ez?

- Nincs szükség drámára – mondta a férfi, amint kinyitotta a hintó ajtaját.

Milyen szemtelen alak!

- Dráma? Ezt nem mondhatja komolyan. Hívatlanul beül a hintómba, és még csak be sem mutatkozott. Most pedig drámával vádol? – háborgott Minerva.

- Nehogy elpattanjon a fűzője! Mondtam, hogy megyek, és meg is teszem. Egy pillanatra megállt, és egy széles vigyor terült el az arcán.

- Bár sokkal jobban szeretnék itt maradni.

Minerva az ajtóra mutatott.

- Kifelé!

A férfi leugrott, de előtte pajkos tekintettel visszanézett, és azt mondta:

- A legközelebbi viszontlátásig, szépség!

És mielőtt még Minerva felfogta volna a szavait, becsukta az ajtót.

Minerva a hintó ülésén hátradőlve sóhajtott egy mélyet. A legközelebbi viszontlátásig… Még sosem találkoztak. Mi a csudáért gondolta a férfi, hogy újra találkoznak? Hová ment? És hogy az ördögbe hívják?

Tudnia kellett. Minerva kinyitotta a hintó ajtaját.

- Várjon! – kiáltotta, miközben körülnézett.

Túl késő. Az idegen eltűnt.

Most pedig fel is hívta magára a figyelmet. A járókelők feléje néztek, miközben egy hölgyhármas is arra fordult. Minerva szégyenkezve behunyta a szemét, és egy mély lélegzetet vett. Vajon látta valamelyikük a férfit? Remélte, hogy nem, de akkor biztos őrültnek hiszik. Hogyan fogja kimagyarázni magát?

Kinyitotta a szemét és elutasítóan intett a kezével.

- Bocsássanak meg. Attól tartok, hogy egy kicsit elragadtattam magam.

Visszahúzódott a hintóba és a kezeibe temette az arcát.

Valószínűleg megőrült.

Amikor kinyílt a hintó ajtaja, Minerva felugrott, hogy fogadja Carstine-t. Alig tudta palástolni izgatottságát, és a zavarát. Mégis próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Talán sógornője nem is volt tanúja ennek a rövidke jelenetnek.

Carstine elfoglalta a Minervával szemközti ülést, majd félrehajtotta a fejét és megkérdezte:

- Mi volt ez az egész?

Minerva nemtörődöm mosollyal felelte:

- Nem tudom biztosan, hogy mire utalsz.

Carstine tekintete összeszűkült.

- Amikor kijöttem a kereskedésből, te éppen kihajoltál a hintóból, és kiabáltál valakinek, hogy várjon.

- Ó, hogy az? Az semmi se volt – vonta meg a vállát Minerva.

- Persze, hogy nem – nézett rá furcsán a sógornője.

Carstine Minerva mellé ült, miközben a hintó elindult.

- Hölgyek nem szoktak kihajolni a hintókból és nem kiabálnak. El tudom képzelni, hogy édesanyádnak lenne ehhez egy-két szava. És biztosíthatlak, hogy Blake-nek is.

Minerva kihúzta magát, és felemelte orcáját, hogy találkozzon Carstine tekintetével.

- Nem tennéd.

- Persze, hogy nem – Carstine elképedtnek tűnt, de csak egy pillanatra.

- Mert te fogod elmondani, hogy mi történt – folytatta.

- Rendben. Az hittem, hogy egy volt iskolatársamat láttam, akivel régóta nem találkoztam… szerettem volna beszélni vele pár szót.

Carstine bólintott.

- Akkor csak annyit mondok, hogy ha a jövőben ilyesmi történik, javaslom, hogy úrihölgyként kezeld a helyzetet. És imádkozom, hogy ez ne szerepeljen a reggeli botránylapokban.

- Úgy lesz – mondta Minerva, miközben összerándult a bűntudattól. Nagyon ritkán hazudott – főleg Carstine-nek. De nem mondhatta el az igazságot anélkül, hogy el nem árulja az egész sztorit, Minerva pedig nem volt felkészülve arra, hogy beszéljen az idegenről.

Valójában egyetlen léleknek sem akart erről beszélni. Inkább egy kalandként gondolt a rejtélyes és jóképű férfire. Igen, ez volt ő. Minerva saját titkos kalandja. És ha valaha is újra találkoznak… Ettől a lehetőségtől izgatottság töltötte el.

Hátradőlt, és ahogy a hintó végigdöcögött London utcáin, engedte, hogy képzelete a lehetőségekkel szárnyaljon. Minerva rendkívül vágyott a kalandra, és talán ez volt a nagy utazás kezdete.

Vagy a tönkremenetelé.