Loe raamatut: «Álomvilág: Elbeszélések», lehekülg 5

IV

A harangok zúgtak, a püspök latin szavakat mormogott, Melancolia csodálkozva nézte az oltár faragványait, s Dom Gil büszkén feszitett zöld nadrágjában a templomi nép előtt. A frigy megtörtént.

Szégyenkezve kell megvallanunk, hogy Dom Sancho, valahol hátul, épp úgy vigyorgott, mint a többi szájtátó. S mikor este, a kávéházban elmondta czimboráinak az egész történetet, hozzá tette, hogy a szegény Dom Gil, akármily kiváló férfiu is az ő zöld nadrágjában, semmit se sejt az asszonyok hetvenhét gonoszságáról.

Az eseten sokat nevettek. A portugál tudvalevőleg a legvidámabb nép egész Európában, s mint az ének mondja:

 
Vigan dudál
A portugál;
Mindegy neki: jó, rossz hajó,
Május avagy deczember hó,
Vigan dudál
A portugál.
 

V

Melancolia, mikor először szétnézett a világban, azon vette észre magát, hogy őt keresztül-kasul szerették urak és borbélylegények. A borbélylegények egy kicsit többször verték meg, az urak egy kicsit rosszabbul bántak vele: ennyi volt az egész különbség.

Dom Gil nem verte meg soha s Dom Gil nem bánt vele rosszul. Melancolia igen különösnek találta ezt az ősz szakállu embert.

És mikor az éltes delnő egyszer néhány szót sugott a fülébe, úgy, hogy Dom Gil ne hallja: Melancolia életében először mondott valamit.

Azt mondta, hogy:

– Nem. Ő igen különös ember, és én engedelmes szolgálója leszek.

Az éltes delnő nem tudott hova lenni bámulatában.

De igen okos asszony volt ám ez az éltes delnő, s leküzdvén felindulását, így szólott magában:

– Bizzuk az időre a dolgot.

A mit az éltes delnő az időtől várt, azt sokkal jogosabban várhatta volna a zöld nadrágtól. De még az éltes delnő sem volt oly okos és számitó, hogy figyelembe vette volna a Dom Gil zöld nadrágját.

Egy szép nap Dom Gil fölkerekedett és így szólt Melancoliához:

– Elmegyek a hársfák és a tölgyek közé. A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat.

Melancolia egyedül maradt és csudálkozva nézett körül a szobájában.

VI

Nem tudnám egész bizonyosan megmondani, hogy a hársfák és a tölgyek csakugyan annyira lelkesedtek-e a Dom Gil zöld nadrágja iránt, mint Dom Gil képzelte, de annyit mondhatok, hogy ez a zöld nadrág igen különös nadrág volt.

Mert bűvös nadrág volt ám ez a zöld nadrág, úgy tessék elgondolni. Kelméjét nagy szakállu törpék szőtték smaragd kövek fénysugaraiból, és tündérek voltak a szabói. Nem is a Dom Gil számára csinálták; csak úgy jutott hozzá rejtelmes véletlenből. Minden emberöltőben készitenek ilyet a láthatatlan munkások, s a zöld nadrág azé, a ki nem keresi, hanem csak úgy, véletlenül akad rá.

Dom Gil nem kereste; úgy bukkant rá, a mint egy holdvilágos este az erdőn barangolt. »Lám, milyen szép zöld nadrág! – szólt magában. – A szövete szint játszik, és czimernek aloe-virág van hímezve rajta.«

Dom Gil szegény volt, mint a templom egere, és öltözete rongyokból állott. Felhúzta a szép zöld nadrágot, és végig páváskodott vele az ezüst párás tisztáson.

Mikor a cserjéhez ért, már világosan hallotta, a mint egy csóka azt mondta egy varjúnak:

– Ime, a dicső Dom Gil, a ki nagy dolgokra van hivatva!

– Az ám, szegény Dom Gil! – sajnálkozott a varjú.

A ki a zöld nadrágot felhúzta, tisztán értette a madarak beszédét.

De nemcsak a madarak nyelvén tudott, hanem értette azt is, a mit a reszkető nyárfalevelek zizegnek egymásnak, s nem maradt titok előtte, mit zúg az erdő sejtelmes éjszakákon, miért morognak a hegyek, mit karatyolnak a kis vizek, és mért, kire haragszik a tenger. A ki a zöld nadrágot felhúzta, az úgy olvasott az égboltozatból, mint más a nyitott könyvből; a csillagok járásából ki tudta betüzni a jövendő titkait, az abrakadabra abéczévé vált előtte, s ha azt akarta megtudni, hogy akárhol mi történt, csak dobbantania kellett, hogy a mult összes szolgáló szellemei ijedten jelenjenek meg parancsszavára. A ki a zöld nadrágot felhúzta, megértette, miért sietnek a kis folyók a tengerbe, miért les a menyét a szárnyasokra, és tudta, hogy mit akarnak a szegény kis földi férgek. Mondom, bűvös nadrág volt ez a szép zöld nadrág.

De – reszkessetek a tündérektől, ha ajándékot hoznak is! – a zöld nadrágnak volt egy szörnyü átka. A ki felhúzta, azt menten elfogta egy égető szomjuság: az a vágyakozás, hogy emberek és madarak, erdő és tenger, plánták és földi férgek, mind, mind azt susogják körülötte folyton, örökké:

– Ó, milyen szép zöld nadrág! Ó, milyen szép zöld nadrág!

VII

– A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat – így vigasztalta magát Dom Gil, a hányszor az utczagyerekek megcsúfolták és köveket dobáltak utána. És egyre többet járt a hársfák és a tölgyek közé, a melyeknek csak ő értette a nyelvét.

Melancolia ezalatt egyedül ült otthon és pergette a rokkáját. Melancolia nem értett semmit; csak nézett ki az ablakon nagy, fekete szemével, de nem látott odakünn egyebet érthetetlen tarkaságnál. Melancolia sehogy se tudta felfogni, mire ez az egész, különös világ.

VIII

Dom Gilnek a házikója künn állott a város végén, közel az erdőhöz. A házikó előtt egy kis kék pántlika folydogált, melyet Dom Gil úgy hítt, hogy: a folyó.

Egyszer, a mint Melancolia egyedül üldögélt ablakánál, rokkáját pergetve, egy vándor tartott a kis kék viz felé, láthatóan azért, hogy szomjuságát oltsa. Vidám vándor volt; kakastollas kalapját félrecsapta a fején s harsányan fütyörészett.

A mint meglátta Melancoliát az ablaknál, hirtelen mást gondolt. Oda ment az ablakhoz s bekiáltott hozzá:

– Ereszsz be, szép virágszál.

– Nem – felelt Melancolia – ő igen különös ember, s én engedelmes szolgálója leszek.

De az ajtó nyitva volt, és a vándor bement.

– Csak egy csókot kérek – szólott a küszöbről. – De ha kettőt adsz, azt se bánom.

– Nem lehet – szólt Melancolia. – Ő igen különös ember, s én megígértem, hogy engedelmes szolgálója leszek.

– Ne tréfálj, lelkem – suttogott a vándor. – Szép asszonynak nem a rokkánál a helye.

– Ó – zokogott Melancolia – mily borzasztó, hogy meg kellett csalnom ezt az igen különös és igen derék embert!..

– Isten jó nap, szolgám – készülődött a vándor. – Még hosszu utam van, s mindjárt beesteledik.

– De hát kicsoda vagy? És hová méssz? Nem jössz vissza többet?

– A nevem: Soha Másnap – válaszolt a vándor.

Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva nézett utána.

IX

Ettől fogva Melancolia összetett kézzel ült rokkája mellett és csak nézett ki az ablakon. A munka nem haladt előre, de Melancolia nem bánta.

És sorra előjöttek a Szent-Izidor-kávéházi ismerősök, mondván:

– Az eszelős nincs itthon, Melancolia. Mért nem eresztesz be?

Melancolia vállat vont, és az ismerős bement.

Ezek legalább selyemkendőkről, csipkés ruhákról és fülbevalókról beszéltek neki. Dom Giltől pedig már soha se hallott egyebet, csak azt, hogy:

– Megyek a hársfák és a tölgyek közé.

A szomszédok eleinte csak nagyokat nevettek, s »helyes«-t bólingattak, mert Dom Gil nem ivott velök. Később azonban nagyon megharagudtak, látván, hogy Dom Gil nem jött rá a dologra.

Egy szomszéd érte ment a hársfák közé és igy szólt hozzá:

– Nemes Dom, kövessen engem, hogy ha látni akar valamit.

És mondott még egyet-mást, nem tudom mit.

– Az nem igaz – szólt Dom Gil. – Ő édes testvére Dulcineának, kiért spanyolországi rokonom epedett.

De igaz volt.

– Meggyaláztad zöld nadrágomat! – kiáltott fel Dom Gil, s kiűzte házából Melancoliát. Aztán sirva fakadt, s elment a hársfák és a tölgyek közé, elpanaszolni nekik bánatát.

X

Egy este kopogtattak a Dom Gil ajtaján. Ismeretlen ember nyitott be, a ki igy szólt hozzá:

– Uram, egykori feleséged nagy nyomoruságban fekszik a Szent-Balázs-ispotályban. A sebek elemésztették arczát, és a lehellete türhetetlen. Koldusabb a koldusnál, és ha te is elhagyod, mint elhagyta mindenki, a közös élelmen fog tengődni, s a közös sirba fogják eltemetni.

Dom Gil fehér lett mint a fal, és azt mondta, hogy:

– Megyek.

Mikor az ispotályhoz értek, az ismeretlen igy szólt:

– Nem fogsz ráismerni, uram. Nagyon megváltozott. Nincs meg belőle semmi, csak a nagy fekete szeme.

Dom Gil fölemelte a fejét.

– Tévedésben vagy, uram – szólt kevélyen. – Azon a napon, melyen megtaláltam zöld nadrágomat, szent fogadást tettem, hogy mindenha gyámola leszek a szegényeknek, az elhagyatottaknak, a betegeknek. Ezért jöttem el. És ne hidd, mintha lágy érzelmek űztek volna e küszöbhöz. Ahhoz, a kinek ilyen zöld nadrágja van, nem fér efféle gyengeség.

És megigazitotta fején birétomát.

XI

Melancolia hosszu ideig sinlődött. Ez idő alatt Dom Gil hűségesen megtartotta szent fogadását, melylyel zöld nadrágjának tartozott, s egész nap ott ült a szerencsétlen mellett. Lágyan szólt hozzá, mint gyerekhez szokás, s igyekezett kitalálni titkos óhajtásait. Beszélt neki a plánták díszruháiról, a csillagok kalandos utjairól, s a pacsirta szerelméről. Melancolia csak nézte, s hallgatott.

– Mire gondolsz, Melancolia?

– Ó, Dom Gil, azon gondolkozom, hogy milyen különös és milyen derék ember ön!

XII

Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál. Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott. Melancolia csodálkozva nézett rá.

Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.

– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!

Egész életében soha se szólt máskor, csak ha kérdezték. Most beszélt magától legelőször.

Dom Gil nem mocczant. A sovány, nedves kéz bátortalanul tapogatózott maga körül, mintha valamit keresett volna.

– Köszönöm, Dom Gil, hogy ilyen irgalmas volt hozzám, hogy ápolt s nem hagyott el nyomoruságomban. Én nyomorultul megcsaltam önt s ön nagylelkü volt irántam. Köszönöm, Dom Gil. És még jobban köszönöm, hogy egykor, akkor nyájas volt hozzám. Köszönöm, Dom Gil.

Dom Gil megfogta az erőtlen kezet és elboritotta csókjaival.

– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó, hogy elvakitanak ezek a gyémántok!.. Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…

Látomásai voltak szegénynek. Dom Gil zokogni kezdett.

A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.

* * *

Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:

– S ő sem látta meg zöld nadrágomat!

BOB, AZ OROSZLÁN

I

Hárman ültek az asztalnál: a púpos, Miss Lilian, a szeliditőnő, és Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya, a kuczkóban feküdt, s félig aludt, félig bölcselkedett.

– Huszonhét garas! – szólt a púpos – az embernek éhen kell halni. Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam: »Tessék besétálni! Tessék besétálni! Miss Lilian fenevadjaival! A kutya mint számoló-művész!« – és ime. Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem eszel, Little John? Nem eszel, kis betyár?

A majom elégedetlenül morgott s Miss Lilian nem felelt.

– Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka – folytatta a púpos. – Nem tud semmit és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi s aztán vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyujtózkodni s naphosszat ásitozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig vesződik, fut-fárad s mulattatja az uraságokat. Az meg döglik, zabál és melegszik. Többet eszik, mint mi mindnyájan együttvéve. És mennyi fütő kell neki, Istenem, mennyi fütő! Egy piszkos, vén bestiának!.. Nem igaz, Little John?

Little John panaszosan dörmögött, s Miss Lilian végre megszólalt.

– Ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, mert ön nem tud felejteni, Mr. Reginald. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belemarkolt a húsába, s ha véletlenül oda nem tévedek, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak között. Ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginald, s tudom, hogy a betegsége ettől a naptól kezdődik…

A púpos közbevágott.

– Ne is beszélj nekem arról a napról, mert felforr bennem a vér; jobb, ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! A ki enni adok neki s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult! Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha erre gondolok. Mondok neked valamit s aztán ne beszélj nekem erről. Tudod-e, mit forgattam a fejemben, az után a nap után, a mikor ez a piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert golyót röpiteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban, tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő!

Miss Lilian elnevette magát.

– Csakhogy ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginald gondolja. Bob öreg és szelid; a ketrecz, az idő és a hideg egészen megtörte az istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt szüksége.

– Nem kérdeztem volna meg – szólt a púpos az értelem felsőbbségével – tetszik-e neki ez a kis tréfa, vagy sem? Ó, engem nem lát többet a ketrecz közelében! De kieszeltem valamit, a min talán csudálkozni fogsz: olyan egyszerü a dolog. Kieszeltem: a ketrecz-guillotinet. Egy kis gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a ketrecz tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy átsétáltatod az uj ketreczbe, s aztán már a többi az én gondom…

– S ön azt hiszi, Mr. Reginald, hogy rá vehetett volna erre a gonoszságra? Fuj! Különben ez annyi lett volna, mint lemondani róla egészen. Mert szeretném látni azt a szeliditőt, a ki hajlandó volna belépni hozzá ez után a műtét után. És részletekben ölni meg, csakhogy kinlódjék: micsoda gondolat! Ha terhére van s lelövi, azt értem; szegénynek úgy se sokat ér már az élete. De így!.. Ez igen csunya ötlet volt, Mr. Reginald; s nemcsak kegyetlen, hanem ostoba ötlet is. Mert végre is Bob kenyeret keres önnek.

– Azaz, hogy keresett – felelt a púpos. – Akkor még keresett. Ma már nem is keres, csak eszik. Föleszi mindenünket. Ennek a kis ficzkónak egy uj vörös nadrágot akartam venni; arra se telik. Semmire se telik. Nem fázol, Little John? Gyere te gazember, ülj az ölembe. Szereted a sört, te zsivány? Ugy-e, hogy szereted? No hát igyál. Hehehe, te gazember, te gazember!..

S megveregette a majom szőrös arczát.

A hogy hozzáhajolt s itatta, hamarjában nem lehetett megkülönböztetni, melyik az ember s melyik a majom. Little John arcza értelmesebb volt, mint Mr. Reginaldé, s a majom nem látszott oly vadnak, mint az ember.

– Különben szerencséje – folytatta Mr. Reginald – hogy olyan szegény vagyok. A guillotine-ja sokba kerülne s nekem nincs pénzem.

– Ne is beszéljen nekem erről, Mr. Reginald, mert minden szava a szivemet hasogatja. Szegény Bob! Mi lesz vele, ha én nem leszek itt?! Pedig én elhagyom önt, Mr. Reginald.

– Mi az?.. Mit mondasz, Zsuzsánna?

– Azt, hogy elhagyom önt, Mr. Reginald. Férjhez megyek a borbélyhoz, a kit a multkor kitiltott a bódéból, mert szóba álltam vele. Éppen erről beszélgettünk akkor.

– Elment az eszed, Zsuzsánna? Ez lehetetlen! Ki főz nekünk akkor? Ki mos, vasal ránk? S ki bánik a vadakkal?

– Szolgáló akad elég, s Bobhoz megfogadja Goliath-ot, a régi szeliditőjét. Goliath már öregszik, lehet beszélni vele. Azt hiszem, kevesebbel is megelégszik, mint én.

– És mért akarsz elhagyni? Igy egyszerre?

– Tudja, Mr. Reginald, én nagyon csöndes némber vagyok, s nem jár az eszem haszontalanságokon. De nekem is kell az ember, s ön nem ember, Mr. Reginald, ön úr.

– Ezt érdemeltem tőled? Ezért tartottalak, ezért fizettelek nyolcz esztendeig? Egy vagyont raktál félre a garasaimból s most itt hagysz?

De Miss Lilian-t már nem lehetett észretériteni. Karácsonykor letelik a szegődése s ezzel búcsút mond a művészi pályának. Mr. Reginald mondhat, a mit akar. Ő nem veszi vissza a szavát.

– Hallod ezt, Little John? Karácsonykor férjhez megy a borbélyhoz. Ember kell neki. Megint Zsuzsánna lesz Isten, ember előtt; fogadjak magamnak más Miss Liliant. Hallod ezt, Little John? Ugy-e, te nem tennél ilyet, Little John?

A majom keservesen nyöszörgött, s a púpos elérzékenyült.

Mondhatott akármit, Zsuzsánna hajthatatlan maradt. Kérésre, fenyegetésre ugyanazt felelte, konokul, egyhanguan:

– Karácsonykor megyek.

Ha egy engedelmességhez szokott asszony egyszer a fejébe vesz valamit, azt harapófogóval se feszited ki onnan.

Mr. Reginald szorultságában a kutyához fordult:

– Hallottál ilyet, Old Jack? Elhagyják a gazdádat. Hát nem voltam én jó mindnyájatokhoz? Nem adtam nektek enni? Ütöttelek, vertelek? Igen, vertelek, de nem szivből, csak a tudomány érdekében.

Ezeket a szavakat, hogy: »a tudomány érdekében« Old Jack értette; szűkölt s ugatni kezdett.

Ennyi gyász láttára Zsuzsánna is megilletődött. Lehajtotta a fejét és igy szólt a késő bánat hangján:

– Nem lehet másképpen. A borbély már a pénzt is elvitte magával.

A púposnak a torkán akadt a szó. Megértette, hogy a mi történt, jóvátehetetlen. Vagy úgy, a borbély már a pénzt is elvitte magával?! Akkor csakugyan haszontalan minden szóbeszéd.

– Jó – szólt végre, elfojtott dühvel – menj, de vidd el azt a buta állatot is. Nekem nem kell. Vedd meg, olcsón adom. Vidd el szaporán, hogy ne is lássam többet.

– Mit csinálnék vele a borbély-műhelyben? – kérdezte Zsuzsánna. – Kivernének miatta a faluból. Önnek még hasznára lehet. Vagy ha ez nincs kedvére, eladhatja a városban, a mikor akarja.

– Valld meg, azért hagysz a faképnél, mert attól tartasz, hogy egy szép nap téged is felfal a bestia, a mikor egyszer rosszkedvében találod. S ha már valakit szét akar tépni, inkább engem, mint téged.

– Nem, Bob nem rossz indulatu. Csak akkor haragszik, ha éhes.

– De mindig éhes, a falánk kutya! Egy szó mint száz, a legokosabb, hogy ha itt maradsz. Küldd el a borbélyt; minek is állsz szóba borbélyokkal?!

– Az nem lehet. Odaadtam a pénzt.

– Persze, persze, már a pénzt is odaadtad. Hát jól van, eredj.

Aztán Little Johnhoz fordult és elpanaszolta neki:

– Ez a buta állat mindennap uj bajt zúdit a fejemre. Szétugrasztja a társulatot s megeszi mindenünket; semmit se tud, semmit se csinál, egész nap alszik és mégis élni akar. De ne félj, Little John; majd teszek róla, Little John, ne félj!

A majom, a ki buzgó és szorgalmas volt, a fogát vicsorgatta.

II

Karácsony estéjén, egy órával később, hogy Miss Lilian – a keresztségben: Zsuzsánna – áttette tanyáját a borbélyhoz, a púpos magára vette köpönyegét, keresztül haladt a keményre fagyott udvaron, s benyitott a vadak bódéjába.

Tolvajlámpát vitt magával, s a falhoz lapulva, óvatosan haladt előre. Nem akart közel érni a ketreczhez; gyűlölte, de tisztelte Bobot.

Az oroszlán aludt.

Miről álmodott? Zsákmányról? Halálos marakodásokról, gőzölgő vérről, szétmarczangolt óriási kigyókról? Vagy édes dulakodásokról, játszi oroszlánkisasszonyokkal, a kik a párzás szilaj örömében bömbölésükkel megreszkettetik a csalitot? Bizonyára a sivatagban járt, a napfényben, a forró homokon. A messzeségben a kaffer kunyhókat látta s nem érezte a lába sebét.

A púpos, a tolvajlámpa gyér világánál, bepislogott a ketreczbe, a hol a sötét tömeg nyugodott. Settenkedő lépését alig lehetett hallani; a vad aludt tovább. Aludt s nem gondolt rá, hogy annak, a ki nem tudja megkeresni kenyerét: nincs joga élnie.

– Aludjál – mormogott a púpos – ma alszol utoljára ilyen édesen! Hogyan, barátom, te elveszed előlünk a táplálékunkat, a meleget, s ráadásul szétkergeted a társulatomat?! Nem, Bob czimbora, ez már nem járja, ez egy kicsit sok. Ezennel felmondom a barátságot. Miért pazarolnám tovább is terád keservesen szerzett garasaimat? Hogy egy szép nap leharapd a kezem? Köszönöm szépen. A Miss rám nézve meghalt, tehát vége a komaságnak. A Miss beszélhet akármit. Hogy bevigyelek a városba s eladjalak az állatkertnek, vagy a múzeumnak? Ugyan ki ad pénzt érted: egy ütött-kopott, vén oroszlánért! Annyit se kapnék érted, a mennyibe az ellátásod kerül, a mig túladhatnék rajtad, nem tudom, mikor. Nem, nem, Bob, végezzünk. Végezzünk minél hamarabb s végezzünk zaj nélkül, a hogy urakhoz illik. Minek tudja meg a világ, hogy véleménykülönbségek vannak közöttünk? Ez fölösleges. Mondjuk, hogy beteg vagy, Bob, hogy nagyon beteg vagy. Nem vagy már mai csirke; nem mondható váratlan szerencsétlenségnek, hogy időd betelt s órád megérkezett. S elmúlásod fájdalomtalan lesz. Tudod, a guillotine-t jobban szerettem volna, de hagyjuk az erőszakosságot. Értettél? Nem? Mindegy. Végezzünk, Bob.

Odament a kemenczéhez, mely a rekeszt melegitette s szép csendesen eloltotta a tüzet.

Hajnal felé az oroszlán fölébredt s megrázta a sörényét. Fázott.