Buda halála: Hún rege

János Arany

Buda halála: Hún rege

ELŐSZÓ

Jelen költemény, a mennyiben Buda viszonyát Etelével tárgyazza, teljes egész; de a mennyiben későbbi fejlemények alapjául szolgál, csak mintegy előjátékát teszi a nagy tragédiának, mely a szerző gondolatában már megalkotva él. Annál fogva, ha talán a költői nemesis ellen kifogása lenne a birálatnak: kéri a szerző ezt tekintetbe venni. Tudniillik e költeménynek is egy

magasb

 egységbe kellvén összefolynia, nem lehetett ennek

special

 egységét annyira bezárni, hogy a továbbiakkal minden kapcsolata megszünjék.

Mi az elbeszélés ószerüen naiv formáját illeti, az nem

affectatio

. Szerző annyira s oly kizárólag jelen tárgyához tartozónak véli ezt, hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna egy oly eposzt, melyben Attila szerepel, így kezdeni: „Férfiat énekelek“… stb. míg a krónikák egyszerü nyelvén sok mindent el lehet mondani. Hanem ezt és a hasonlókat olvasói itéletére bizza

a szerző.

ELSŐ ÉNEK.

BUDA KIRÁLY MEGOSZTJA ÖCSCSÉVEL

1

1

Öcscsével

. Megszoktuk Budát

ifiabb

 testvérnek képzelni, de csak is megszoktuk. A krónikák egyszerüen

frater

-t mondanak, s az lehet

bátya

,

öcs

 egyaránt. A Nibelungen

Blődel

-e, igaz, fiatalabb; de az nem történet. Thierry Amade (nem tudom mi forrás után) határozottan

Budát

 nevezi

frère aîné

nek. Hogy tárgyamra nézve e fölvétel igen háládatos volt, az olvasó meg fog győződni.

 AZ URALKODÁST

Hullatja levelét az idő vén fája,

Teritve hatalmas rétegben alája;

Én ez avart jártam; tünődve megálltam:

Egy régi levélen ezt irva találtam.

Már Keveházába

2

2

Keveháza

. A hunok fejedelmi temetője.

 Bendeguz megtére,

Rof

3

3

Rof.

 Így nevezem (Szabó Károlylyal) azon hún királyt, a ki

Rova

Reuva

,

Ruas

 stb. név alatt fordul elő az évkönyvekben. Valószinűleg

Rof

 helység tartja emlékezetét.

 is oda szállott, jó Buda testvére;

Most Buda országol (mert ő vala közbül)

Atyja örökségén három fia közzül.

Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,

Sátora egy dombon kék égre szökellett;

Ez vala a város, ez Buda királyi

Lakhelye, faművü sátor-palotái.

Nem szorul e város tetemes falakra,

Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;

Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,

Nem a pulyaságnak biztos menedékül.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,

Melyet a fuvó szél tovalehel innét;

Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,

Tornyosan áll s czifrán: a puszta virága.

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,

Szeliden országol húnok erős népén,

Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;

Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,

Áldozni, tanácsba, összehivá őket;

Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban

A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

Ott vala, im, öcscse Etele királyfi;

Bendeguz atyjoknak éltes daliái:

Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda öreg-táltos,

Szömöre a kádár és a gyula Álmos.

Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;

Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,

Tisztessége vagyon, de magát alázza,

Hódoló mosolynak arczát lepi mázza.

Hogy mind begyülének, ezek és a többi,

Hún ágak apái, hún seregek főbbi:

Fényével a homlok mind szegül Budára,

Ő pedig ily szókat veszen ajakára:

Az öreg Istennek adassék tisztelet,

Ki hadszekerén jár magas felhők felett,

Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,

Jókra viszont jót ád két teli markával.

Tanácsot az ember bizva mikép leljen?

Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?..

Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond,

Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.

Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;

Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?

Nyilat is ellőjük – mindennapi példa –

Szél veri utjából, nem jut soha czélba.

Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,

Hagyja előbb fékkel igazitni száját;

De neki-bogárzik minden kicsiségre:

Viszi tüznek-viznek, lehajitja végre.

Egyet tudok, a mi, emberi dologban,

Hogy sükere légyen, teheti legjobban:

Józan okos mérték. Ez folyamok partja,

Mely rohanó tettek árját visszatartja.

Mértékre a kalmár javait emelvén,

Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;

Mértékkel a bíró feleket juháztat,

Közöli a vágást, engedve hibáztat.

Ott az egyenesség, ott pihen a béke,

Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;

Két összefolyó víz háborogva indul

Míg színbe verődik – ám csöndes azontul.

Emberem az ember, ki, midőn vendégem,

Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;

A mi nem árt, éli; a mi fölös hagyja:

Tisztes öregségben az lész neme atyja.

Engem is oly szózat – Isten szava – inte,

Nem most, de szünetlen, és már eleinte:

Királyi hatalmom választani ketté;

A régi tanács, im, most serdüle tetté.

Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom?

Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?

Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék:

Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

Nem csökken az által húnok birodalma,

Hogy kétfele oszlik tetején hatalma;

Még terepélyesebb a fa, ha két águ,

Noha

egy

 sudar tán nagyobb magasságu.

Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,

Etele öcsémet királyul köszöntöm;

Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,

Igy, tartani egymást, két suly elegendő.

Nem gondolom azzal fénynek apadását:

Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;

Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,

Sőt ragyog a kettő még telyesb világgal.

Én a sokaságot bírni tudom békén,

Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…

Légy te, öcsém, a

kard

; én leszek a

pálcza

;

Isten a jó tettet jóval koronázza! –

Igy szólva, felállott, s derekáról Buda

Nyujtá dali kardját Etelének oda.

Helybehagyák ott mind bölcs szavait, tettét,

Mivel öcscsét nála jobban is szerették.

Akkoron áldozni, vér-esküre mentek

Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;

Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,

Feltüzve a szent kard legtetején volt már.

Onnan imás szókkal ősz Torda levette,

Előbb Buda karján ereit pedzette,

Aztán Etelének szögzé hegye fényét,

Vére ugyan verte a gyula edényét.

Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,

Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő –

Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,

Onnan, hol az oltár szent állati ettek.

Kardját az öreg pap kés módra fonákul

Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,

Messze kirántotta szablyával a vérét;

Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.

Összerogyott a ló. Most a garabonczok

4

4

Garaboncz

. Ipolyi gyanitása szerint hadd legyen amaz alárendelt papi osztály, mely áldozatoknál a kézimunkát, bonczolást mit, végezte.

– Mint keselyü had gyül taglani uj konczot –

Bőrét lefeszíték, johait

5

5

Joh

, vagy

jonhó

. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket.

 fölmetszék,

Nézni a

nézőknek

6

6

Nézők

, (

oltárnézők

). A babona nyelvén maig fennmaradt szó, noha ma eltérő értelemben.

 oltárra helyezték.

Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre

Isten igazságát nem látta előre:

Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,

Még a maradék is gyászolva siratja.

Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,

Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;

Körben-karikában zendült magas ének,

Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

Színborral edényét Szömöre oszlatta,

Izlelni előbb is Buda hősnek adta;

Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;

Ő pedig igy kezdé, poharát emelvén:

Had ura, im hallj szót, kinek neved ISTEN!

Igaz nekem ugy légy, mint igazán eskem:

Hogy e mai

szer

től soha el nem állok;

Etele öcsémmel visszát nem csinálok.

Serleg telijéből most oltárra önte,

Lenditve kicsínyég, társára köszönte:

S ivott valamicskét. Öcscse azonképen

A nagy örök esküt imádkozta szépen:

Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!

Soha te ne segélj, ha cselekszem olyat,

Hogy e mai szertől valaha elállok,

Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.

Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,

Mind a maradékot oltárra zuhintá;

Serczegve a zsarát füstöt vete tőle,

Vérharagos lángok csaptak ki belőle.

Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,

Fordultak az elmék vidor áldomásra:

Éjfélig örömmel ittanak és ettek,

Hogy Buda és öcscse ilyen osztályt tettek.

MÁSODIK ÉNEK.

DETRE TANÁCSA

Másnap az esztendő tavaszi reggele

Jó hún daliákra mámorosan kele;

Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:

Benn küzd vala köddel az elme világa.

Künn már az arany nap sugarát elönti,

Mint páva ha büszkén tollait berzenti;

Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,

Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.

Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,

Messzire a látás föl nem akad benne,

Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,

Csillan imitt-amott repeső bogárral.

Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,

Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül;

Az arany idő is neki halott-sárga,

Visszás neki Isten gyönyörű világa.

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,

Marczona józanság hidegen csúsz rajta,

Vád neki a mit tett, bánja ha mit nem tett:

Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. –

Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,

Reggeli szokásból, kora üdvözletre;

Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:

Okosan kérdezte ura egészségét.

Azután elkezdi, szót szóra felelvén:

Terem a bölcs íge koros ember nyelvén:

De, ki állandóan be is váltja tettel,

Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.

Tegnap a mérséket ételben italban

Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:

De ma fejed bánja, csikorogsz utánna,

S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.

Megkövetem arról királyi személyed,

Szabadon szólásom’ gonoszra ne véljed;

Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:

Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.

Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén

A nagy csata megvolt, Czezimornál szintén:

Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;

Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.

Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,

Gyülöltem, a hunnak ha nevét is hallom;

Tüz-víz e világon nem oly eskütt ellen,

Mint vala hún és gót egymás faja ellen.

Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harczot,

Völgyébe ledönténk sok barna hun arczot,

Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:

Még egyre világolt szász Detre aczéla.

Akkor megütének újfent Czezimornál,

Bendeguz alátört Hunbércz ködös ormán,

Nyila itt van most is, csontomba temetve:

Azóta nevem lőn: vashomloku Detre.

Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,

Vérem apadtáig, inam szakadtáig;

Végre kezét nyujtá, ő az aczél marku;

Tetszett énnekem a becsületes alku.

Nem adott el rabbá hadi szolga képen,

Kótyára hunok közt nem ereszté népem;

Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,

Szolgálni tanácscsal engede és karral.

S a honja-veszett nép, régi szabad gótok –

No hisz’ az is megvan, no hisz’ az is boldog;

Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;

Nem töri a járom; jól vannak szegények.

Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?

Míg bírtam, erővel, – mig lehelek, szóval?

Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta

Vén Detre tanácsát; soha meg se’ bánta.

Neked is azt mondom (terhedre ne essék):

Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;

Mert valamint józan szavaid el-etted:

Olyan vala tegnap az a másik tetted.

Mértékre imbolygott a beszéded rudja,

De, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya;

Nyilad is ellőtted, vaktába’, sebessen;

Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

Micsoda tanács ez – ember ilyet halljon! –

Az egy birodalom két főt hogy uraljon?

Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből? –

Soha, soha nem költ józan okos észből!

Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?

Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?

Két tőrnek is, ugy-e, nem elég egy hüvely? –

Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?

Tagot is embernek párjával az isten,

Ada csupán egy főt, urrá egész testen;

Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,

Méhraj is indul csak egy anya röptére.

Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,

Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;

Neked irott könyv is hazudik

rovásra

,

7

7

Rovásra hazudni

. Maig élő mondás, annyi mint sokat és folyvást hazudni, mintha csak

irva

 volna. Azért mertem a

hun

 irásmóddal (mely rovásra történt) kapcsolatba hozni, daczára mai tréfás szinezetének.

Hiú mesemondó az üdők tanácsa.

Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté;

Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?

Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána

Egy

 helyet egyenkint megűltek utána.

Igy Apos, igy Zombor s valamennyi előd

Zengő szavu dalban forog a nép előtt;

Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:

Egyedül birá mind hunok országát az.

De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)

Megfelezéd tennap királyi személyed:

Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:

Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.

Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:

De nyugtalan, ádáz, mint harczi szilaj ló:

Az is megural, ha bátran töri féked;

De ha kezed gyönge, nekivadúl, s véged.

Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból –

Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;

Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,

Engeszteli önként becses marháival.

Megfogyatád önkint hatalmod egészét,

Hogy a fele’ árán megváltsd fele-részét;

Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód:

Feljött az erős nap, halványodik a hold.

Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:

De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt;

Ne adja tanulnod a temagad kárán:

De ha áldozat kell, te leszesz a bárány.

Engem a nagy vénség tart egyedül búra,

Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;

Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:

De, a mi veszendő, nem fordithatom meg. –

Igy zárta beszédét fejedelmi Detre.

Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;

Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:

Verte vadul szivét az ijedség szárnya.

Végre süket hangon, mely kétfele vásott:

Mit tegyek?.. im késő, mondotta, tanácsod;

Sok is a bánatra, de kevés a tettre.

Most közelébb hajlott Berni okos Detre.

Őrizd magad, ugymond, Etele hirétül:

Azzal Buda romlik, ha Etele épül,

S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,

Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.

Őrizd magad attól, gyenge szived’ lássa;

Félelem a gőgnek itató forrása,

Azzal veri szomját, növeli ártalmát;

Mig bátor eszesség letöri a szarvát.

Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:

No hát ne legyen több, vigyázz elejénte;

Színig ugyan tartja folyamot is partja:

De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.

Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:

Nehezen kél a ki egyszer alul fekszik;

És hegy tetejéről a kő ha megindul,

Le az aljig oztán nem áll meg azontul.

No hát eleinte szemesen ügyeljed,

Hogy el ne szoritsa közös ülőhellyed,

Mert sanyarú lesz majd ülni kicsiny szélen,

S visszakapaszkodni földre-bukó félen.

Atyafi jóságból, puha békességből,

Oda ne is engedj semmit a tiédből;

Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,

Félrerug a másik, noha nem akarja.

Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal –

De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;

Viszi saját kénye, rohanó dagálya:

Mint ha szelet fogván megered a gálya.

Im eleget mondék. Te fogadd tanácsom.

Tartok, nehogy itten Etele meglásson.

Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,

Mert messzire látó öreg időt éltem.

Ily szóval az agg hős elmene dolgára,

Hagyván Buda lelkét hánykódni magára;

S hánykódik vala ez, mint habon a csónak,

Forgatván elejét és végit a szónak.

HARMADIK ÉNEK.

A TANÁCS VISSZÁJA

Még Budaszálláson Etele is múlat,

Ott tartja vigasság és rokon indúlat;

Buda egyik legszebb palotáját lakja;

Nem is igen készül haza Etellakra.

Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,

Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,

Szeretetből irja, szeretetből küldi,

Szerető kivánság gondolata szűli.

Irja Ildikónak, Aladár anyjának,

Valamennyi között első asszonyának:

Udvara díszével fejedelmi társa

Vigadni siessen, föl Budaszállásra.

Buda neje, Gyöngyvér

8

8

Gyöngyvér

. Régi

pogány

-magyar nő-nevet alig-alig talál az ember. Én a

váradi regestrum

 magyar jelentésü neveiben véltem ilyesek nyomára akadni, hol

Gyöngy

,

Gyönyörü

 stb. fordulnak elő, mint nőnév. Igy lőn szerkesztve a

Gyöngyvér

, mely annyi mint

gyöngy-testvér

. Nem a hasonló nevü madárra gondoltam tehát.

 is sürgeti jöttét,

Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;

Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,

S messzi van egymástól lobogó szerelmek.

Íme az esztendő tavaszi zöld szinben

Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;

Etelének is most esztendeje fordul:

Tavasza megnyílott, szive-teje csordul.

Örömáldomásra, irja, hogy e végett

Fölveri hadastul az egész hun népet,

Veri elébb vadra, aztán lakomára:

Hova édes társát szerelemmel várja.

Sátora nyitjánál most álla meg épen

S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;

Görbe szikár testét kardon alig vonja;

Hanem a beszédet ügyes észszel fonja:

Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,

Barna piros szinben a férfiu épség;

Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:

Jó kedve az ollyat soha el nem hagyja.

De az öreg ember csak tövis az ágon,

Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,

Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;

Érzi, hogy oly vendég, kit senkise’ maraszt.

Engem is itt únnak – érzem, tova hínak;

Örömest lennék már vendége Odinnak:

9

9

Odin

. A scandináv hitrege fő istene.

Vada húsát enném, méhsört vele innám,

Háza előtt a bajt ifiodva vínám.

De talán engem már itt feled a Norna;

10

10

Nornák

. Végzetnők, mint a

párkák

. Hárman vannak. Egyike a csatán elesett hősöket vezeti Odin lakába (Walkyria).

  Hogy

Detre

 itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekben keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb

Edda

 énekeket ismeri. Azok még mit sem tudnak ama nagy keresztyénségről, melyben egykorú hőseiket a mai német irók, mint a

civilizatio

 (!) képviselőit, a

barbar

 Etelével szemközt állitani annyira szeretik. A história Theodorich-jának semmi köze e regebeli Detrével.

Velem egy ívásu senki nem él korra;

Fiaim a harczban, kedves unokáim

Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.

Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.

Lettem magam ujra másodszori gyermek;

Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:

Nézem a világot elfolyni felettem.

Karom agg; de látni, azt eleget látok:

Sokat a mi volt már; keveset ujságot;

Mert nem is új nékem e világon semmi,

Kire más példát ne tudjak elővenni.

Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra

Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:

De az ember dolga soha nem állandó,

Keze-műve pusztúl, maga is halandó.

Láttam hiu voltát emberi dolognak,

Hamari felhágtát, hamar estét soknak;

Királyok elestét, birodalmak vesztét:

Diadallal kezdték, czudarul végezték.

Láttam arany béke zavaros bomlását,

Mialatt még iszszuk vala áldomását:

Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!..

Vértől csurog a nép eskütevő jobbja.

Igazat én láttam fordulni hamisra,

Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;

Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,

Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.

Atyafivér vizzé, sőt epe-méreggé

Hogy változik átal, ezt látom örökké;

Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:

Őrizd magadat te a fülbesugóktól.

Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,

Vékony repedésbe feszíti az éket,

Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:

No tehát őrizkedj’ afféle beszédtül.

Budának is én ezt mondom vala szinte,

Mert nálad idősebb, nem is oly őszinte:

Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,

Egy kicsi szellőre talpig összerendül.

Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,

Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;

Gondja vadul víraszt a derekabb társon;

Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.

Dícsérnek előtte: neki már az is seb;

Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;

Csak azon fojtódik, csak azon evődik:

Híred szele, füstjét leveri a földig.

Nem sejted-e már is Buda elváltoztát

Mióta királyul fényét vele osztád?

Szeme rézsut pillog; huzza magát vissza;

Még a vidám bort is hallgatagon iszsza.

Neved árnyékát ő azelőtt is félte:

Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,

Gyermek korod óta, hogy az első haddal

Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.

Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,

Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,

Sokat emlegetnek, szeretve szeretnek;

Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.

Szeme-fénye másnak, az övében szálka,

Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:

Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,

Féltiben a félőst tette nagyobb roszszá.

Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?

Péczére ki szabja levegő határát?

Fényt hova és meddig a nap is áraszszon? –

Az menjen, uralmot, birodalmat oszszon!

Nem is a szeretet, atyafi szent hűség –

Szülte csupán tettét puha kislelkűség:

Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:

Ujját lemetélvén, most visszakivánja.

Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné.

Lettet azonban már ki tehet létlenné? –

Ezért szive búval, teli sok gyanúval,

Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se’ fúvall.

Tudom, szeretetben hozzá te vagy édes;

Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;

Szavad is már eskü: hát még hited oztán!

Nem változik elméd Buda elváltoztán.

De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad:

Hamarább ennél az emberi indúlat;

Kivált ha örökké: „Buda így, úgy…“ hallod:

Isten maga volnál, mégis megsokallod.

Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,

Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól:

Buda szavát hordja, maga is megtoldja:

Mit összekötétek, sima kézzel oldja.

Akarsz Buda hőssel meglenni királyul:

Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:

Nem fér soha vele az egész Etele:

A mi valál eddig, légy ezután fele.

A mi dicső és jó, azt közösen oszszad,

Egyedül te inkább elbirod a rosszat;

Igy vele tán megférsz urasága székén,

Bár senyved a nagy szív a türelem fékén. –

Szóla; de bölcs észszel Detre bolondul járt:

Etele arczától megszörnyede mindjárt:

Szeme a villámot kegyetlenül ontja,

Maga fojtott szóval, fenyegetve mondja:

Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,

Kit felakasztottak magas ösztörűre,

Sátorom elébe, törvény szava nélkül,

Ronda repesőknek útálatos étkül.

Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:

Úgy verd ezután is közibünk az éket,

Palotám küszöbjén ugy lássalak itten:

Hogy szörnyü halált halsz. Meglesz, bizony Isten.

Össze az agg ember rogya két térdére,

Kegyelmet urától szava miatt kére,

Csókolta ruháját, bő köntöse alját,

Könynyel potyogatta bársonyos aszalyját.

11

11

Aszaly

. Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek derékon alul függő karéjait (pellempátyait). Ballaginál

Zwickel

, ruhaereszték. Nálam itt csipkézett, rovátkolt szegély a köntös alján. (A Nagy szótár nem ismeri.)

Hogy ő nem akarta, nem is ugy gondolta,

Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;

Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,

S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.

Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne –

Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:

Volt-e hunok iránt ő valaha roszszal,

Tettben avagy szóban valamely gonoszszal.

Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.

Megesett nagy lelke bátor Etelének,

Haragja lohadton meglohada, s fenkölt

Szive nem tűrhette az alan’ fetrengőt.

Állj fel, öreg – monda, lábára segélvén –

Megvertelek, ugy-e,