Ennek a szabadságnak értelmében az ember minden tette az ő saját munkája, akármilyen kényszerüséggel folyjanak is azok az empirikus jellemből, ha az megtalálja motivumát: mert ez az empirikus jellem puszta tüneménye az intelligibilisnek, a mi időhöz, térhez és oksághoz kötött megismerő tehetségünkben, vagyis az a mód, ahogyan tulajdon énünknek belső (an sich) lényege jelentkezik.
Eszerint az akarat szabad ugyan, de csak magában véve és a tüneményen kivül: ebben viszont már határozott jellemmel jelen meg, amely szerint kell összes minden tetteinek igazolniok, s azért, ha a járulék motivumok közelebbről meghatározzák őket, szükségképen igy és nem másként kell történniök.
Ez az ut – mint könnyen látható – oda vezet, hogy a mi szabadságunknak müvét nem egyes cselekedeteinkben kell keresnünk, ahogy a közvélemény teszi, hanem magának az embernek egész létében és lényében (existentia et essentia), amit ugy kell gondolni, mint az ő szabad tettét, amely csak az idő-, tér- és oksághoz kötött megismerő tehetségnek jelen meg a cselekedeteknek bizonyos sokaságában és különféleségében, amelyeknek azonban, éppen a bennök nyilatkozó eredeti egység miatt, mind egészen ugyanazt a jelleget kell viselniök s azért ugy jelennek meg mint szigoruan kényszerü eredményei ama mindenkori motivumoknak, melyek őket fölkeltik s esetről-esetre meghatározzák.
Igy tehát a tapasztalati világra kivétel nélkül áll: operari sequitur esse. Minden dolog mivolta szerint müködik s az ő okszerü müködése hirdeti e mivoltát. Minden ember aszerint cselekszik, amilyen és az ekként kényszerü cselekvés, egyes esetben a motivumtól függ.
A szabadságnak, mely tehát az operari-ban nem található, az esse-ben kell rejleni. Minden idők óriási tévedése egy hysteron proteron volt, hogy a kényszerüséget az esse-hez és a szabadságot az operari-hoz számitották. Megforditva, az esse-ben van csak a szabadság: hanem belőle és a motivumokból szükségképen következik az operari; és abból, amit teszünk ismerjük meg, hogy mik vagyunk!
Ezen, nem pedig az állitólagos liberum arbitrium-on alapszik a felelősség tudata és az élet erkölcsi iránya. Minden azon fordul meg, hogy mi ez s ez az ember: amit tesz, abból folyik magától, mint szükségképeni következmény. Nem csal tehát az önhatalmuságnak s az eredetiségnek az a tagadhatatlan tudata, mely összes tetteinket, a motivumoktól függésük dacára, kiséri s mely azt mondja, hogy azok a mi tetteink. Ám valódi tartalma messzebb nyulik még a tetteknél s magasabb eredetü, mert a mi létünk és lényünk, amiből összes tetteink – a motivumok inditékára – szükségképen kiindulnak, ezzel voltaképen egy fogalom alá tartozik.
Ebben az értelemben az önhatalmuságnak és eredetiségnek, valamint a felelősségnek az a tudata, mely cselekvésünket kiséri, egy mutatóhoz hasonlitható, mely egy távolabbi tárgyra utal, mint amely ugyanabban az irányban közelebb fekszik s amelyre mutat látszólag.
Egy szóval: az ember mindig csak azt teszi, amit akar és mégis kényszerüen teszi. De ez onnan van, hogy ő már az, amit akar: mert abból, ami ő, szükségképen folyik minden, amit ő mindenkor cselekszik. Ha objective, tehát kivülről nézzük tetteit, apodiktikusan felismerjük, hogy azoknak, mint mindegyik természeti lény működésének, egész szigoruan az okság törvényének kell alávetve lenniök: viszont subjective kiki érzi, hogy ő egyre csak azt teszi, amit akar. De ez csupán azt mondja, hogy az ő működése az ő tulajdon lényének megnyilatkozása. Ugyanazt érezné tehát minden, még a legalsóbbrendü természeti lény is, ha érezni tudna.
Fejtegetésemmel tehát a szabadság nincs megtagadva, csak ki van küszöbölve, még pedig az egyes cselekedetek területéről, ahol is kimutathatólag nem lehet megtalálni – egy magasabb, bár ismeretünknek nem egy könnyen hozzáférhető régióba: a szabadság ugyanis transcendentális. És ebben az értelemben fogom én fel Malebranche mondását: a szabadság rejtély (la liberté est un mystère), amelynek égisze alatt jelen értekezés a kitüzött feladat megoldását megkisérelte.