Velem!
De, Bándi Miklós, tudod-e, ki vagyok én?
– Tudom, tudom – mondod te – egy cs. és kir. kamarás és egy bárónő egyetlen leánya.
Nem tudsz semmit, Bándi Miklós. Az apám cs. és kir. kamarás. Ez igaz. – Az anyám bárónő. Ez is igaz. De aztán többet te sem tudsz rólam.
Uram, vessen meg engem, de mikor azt mondtam önnek: szeretem én is, beszéljen a mamával, – hazudtam, nem éreztem én ön iránt szerelmet. Nem, egy szemernyit sem. Mint olyan leány, a kit okosnak neveltek: minden kelléket megtaláltam önben, a mi egy Szemerjai Margit férjévé kvalifikálja. Előkelő állás (hozzá még fiatal korban), előkelőség a viselkedésben, könnyed mozgás a társaságokban, szép termet és arcz, melyen a szem megakad – s hogy mindehhez nem hiányzik a családi föltétel is: erre nem is gondoltam. Olyan természetesnek találtam, hogy ön jó erdélyi családból való, hogy sértésnek vettem volna a kérdezősködést. Hisz ráérünk arra még az – eljegyzés előtt is. Ha valaki nékem még egy hét előtt azt mondja, hogy a te kezedet megkéri egy nemtársaságbeli ember: kinevetem. S mindenkire gondoltam volna családunk ismerősei közűl, csak önre nem, egyedűl önre nem, Bándi Miklós! Jaj nekem, ezerszer jaj, ha valaki más mondja, hogy ön paraszt szülők gyermeke! De jaj, százszor jaj akkor is, ha ön nem őszinte s akkor mondja meg, mikor már szavam, becsületem megtiltotta volna a visszalépést nekem!
Szerelem nélkűl megyek önhöz, a mi világunk könnyü gondolkozásával: elég a rokonszenv, minek a szerelem? Életem annyit változik, hogy ezentúl nem a mamával járok, hanem az ön oldalán. Ön elvisz engem mindenüvé, a hová vágyakozom: bálba, hangversenybe, a turfra, a Stefánia-utra, a kioszkba, fürdőkbe. Kifogástalanúl elegáns és korrekt az életünk. Én szívesen vagyok az ön oldalán, mert hisz ön szép ember, előkelő ember, szellemes ember, udvarias is; s ön is szívesen lát engem az oldalán, hisz én nem vagyok olyan csúnya, liba sem vagyok, tudok öltözködni, háziasszony tisztjét szeretetreméltóan betölteni…
Hát ilyenformán képzeltem én a házaséletet. S mikor a pap áldást ad reánk, ön kivisz a vasúthoz és Velencze helyett Brassóba vált jegyet: jerünk, édesem, az én szüleimhez. Az én szegény szüleimhez. A kik egyszerű, de becsületes, jó népek!
Megborzadok, egész valómban reszketek, ha meggondolom, hogy mily rémülettel töltött volna el e váratlan fordulat. Hogy én, Szemerjai Margit, egy jobbágy-családdal kerülök atyafiságba! Irtóztató! Irtóztató! Sokkal üresebb volt a szívem, hogy amúgy is boldog, igazán boldog lehetett volna a mi frigyünk, de hát éltünk volna azért szépen, sőt tán másoktól irigyelten is. De a mi erre következik, az már nem is boldogtalanság lett volna. Lábaim elé hordhatta volna a világ minden kincsét, szerelme kiapadhatatlan forrása lehetett volna a gyöngédségnek, figyelemnek: gyűlöltem volna önt, mert kelepczébe csalt! Ezt a vádat szerelmének mélységes tengervizével sem mosta volna le.
De im, most itt áll ön előttem, s ah, megsemmisülve tördelem a szókat: bocsásson meg, uram, bocsásson meg! Látom, mint nő alakja szédítő sebességgel s mint zsugorodik össze a büszke, gőgös Szemerjai Margit. Mily nagy ön s mily kicsiny én!
Miklós, Bándi Miklós! fogd meg a kezemet s emelj, emelj, mert elsülyedek! Áraszd reám szívednek melegségét, hogy oly mélyen s igazán tudjalak szeretni téged, mint te a – szüleidet. Azokat az öreg embereket, a kik nap-nap után csinositgatják, virágozzák számunkra a kis szobát; a kik mindegyre kitipegnek-tapognak az utczára, hogy nem jönnek-e a fiatalok? A fiunk, a Miklós fiunk, a ki annyit nyomorgott s a ki most oly nagy úr s a menyemasszony, az aranyhajú menyemasszony, a kinek az öreg asszony szeretné megcsókolni hófehér arczát, kis kezét. Ah, az én arczomat, az én kezemet! Én, én, én ha megcsókolhatnám már azokat a kérges kezeket, melyek a porból téged fölemeltek, csak azért, csak egyedűl azért, – mert érzem, hogy Istennek végetlen kegyelme van velem – hogy most te meg fölemelj engem lelki nyomorúságomból!
Miklós! Hallgass ide. Üres szívem megtelt soha nem ismert érzelemmel. Kezedben a sorsom, tied vagyok. Szemerjai Margit, a kinek te szerelmedet megvallád – nincs többé. Egy új Szemerjai Margit áll előtted, a ki neked vall szerelmet. Mit nekem a világ! Nem törődöm vele. Szeretnék fönt lenni a legmagasabb hegynek az ormán és onnan kiáltani: Bándi Miklós engem szeret!
Te Miklós, te nem érted azt, hogy mit tesz az, mikor valaki egyszerre csak megérzi, hogy szíve van. Te nem érted, mert neked mindig volt szíved. Nekem csak azóta van, mióta leveledet olvasám, olvasom és olvasni fogom mindig, valahányszor szükségét érzem annak, hogy az Istennel beszéljek.
Gyere, gyere, beszélj a mamával. Jöhetsz, repülhetsz. Apám, anyám tudnak mindent. Apa olvasta a levelet. Mama hallgatta. Apának arcza – ah, mily élesen figyeltem! – egy pillanatra elborult. A mama elsápadt. De… aztán egyszerre csak – ó, ha láttad volna! – megeredt a könny az apa szeméből szavai zokogásba fúltak – s a levélnek még végére sem ért, egymás kebelén sírtunk mindahárman.
– Ó, Istenem, – zokogott édes apám – köszönöm neked, hogy fiú helyett fiút adtál nekem!
S a komor arczon, mely Andor testvérem halála óta nem vídult fel soha – im, mennyei öröm fénye ragyog.
Miklós! Te már megaranyoztad az én szüleim utolsó napjait. Most már rajtad áll, hogy én is megaranyozzam a te szüleidét. Parancsolj velem!
A tied
Margit.
III
Édes fiam, Miklós!
Könnyes szemekkel olvasók leveledet, melyben hírűl adád nekünk, szegény szüleidnek, hogy Istennek bölcs rendelésiből hites társul veszed méltóságos Szemerjai Gábor úr egyetlen leányát. Az égnek áldása legyen ti rajtatok, lelkem gyermekeim. Mikor a leveled olvasók, sirtam én is, sirt az édes anyád is, sirunk azóta mindig, de most a nagy szívbeli örömtől. Ó, lelkem gyermekem, mennyit sanyarogtál, míg a jó Isten ide segített. De megsegített, áldott legyen szent neve érette. Hát én mennyit békétlenkedtem: minek is adtalak iskolába, mért nem hagytalak az eke szarva mellett, hogy túrjad a földet, mint az apád, a nagyapád. Az anyádat örökké attól féltettem, a sok sirásban elveszti a szeme világát. Mennyit zsémbeltem rá: ne sirj, feleség, ha te elébb halsz meg, mint én, mi lesz belőlem? Mert, édes fiam, jaj az öreg paraszt embernek, ha magára marad a világon. Az asszony-ember, az ügyesebb, még ha öreg is. Könnyebben elél; a férfi-ember gyámoltalan, nyüg mindenkinek.
Mi, édes fiam, nem megyünk el a te lakodalmadra. Nem valók vagyunk mink gála úri népek közé. Lenéznének minket is, téged is. Itthon megbecsül mindenki, mert a madárnak sem vétünk, senkinek az útjába nem kerülünk, odafel a fényes urak és dámák között csak szégyenkeznénk s neked is csak terhedre lennénk. Pedig az anyád de szeretne ott lenni, hogy senki se lássa őt! Úgy én is szeretnék, mondom az anyádnak. Éjjelenként, mikor szemeinkre nem jő álom, örökké arról diskurálunk: hogy lehetnénk ott látatlanúl. A gőzösre nem igen merészkednénk ülni, mert hogy azon még sohasem ültünk, csak egyszer láttuk elszaladni Brassóból jövet, a mikor egy szekér buzácskát vittünk. Annak az ára éppen elég volna, – mondja az édes anyád. De két szekér buza ára is felmenne, – mondom én. Mi már nem ülünk gőzösre, édes fiam, nem is nekünk való ez. Csak az édes anyád nem tud megbékülni, mindig azon sóhajtozik, hogy ő bizony hozzátok repülne, ha szárnya volna. Hiszen akkor én is odarepülnék, tréfálkozom az öreg asszonynyal.
Irod leveledben, édes fiam, hogy szegény házunkhoz is ellátogatsz feleségeddel. Ó, fiam, gondold meg jól, mit cselekszel. Mi látni való van mirajtunk, elöregedett, együgyü embereken! A mi házunk tiszta, de nincs benne semmi úri czifraság. A mi van a házunkban, az mind a házunktól is került ki. Finom úri ételekkel sem traktálhatjuk a feleségedet, pedig a szívünket is neki adnók különben. No, hanem az édes anyád nem olyan csüggedős, mint én. Azt mondja, csak írjam belé a levélbe, hogy jőjjetek. Majd a menyemasszony eligazgat mindent gusztusa szerint. A faluban van egy nőszemély, ki sok évekig szolgált úri házaknál, ezzel már szóba is van az öreg asszony. Ez – úgy hirlik a faluban – olyan úri ételeket főz, hogy még a királyné is megszopná az ujját utána, tisztesség nem esik mondván.
Hát akkor, mondom az anyádnak, csak jőjjetek Isten hirével. A kicsi szoba, azt magam is mondhatom, olyan mint egy kápolna. Az édes anyád, a mi szép képet talált az ujságokban – ó fiam, minek küldöd, ha sok pénzedbe kerül! – mind berámáztatta. A két ágyon kilencz-kilencz párna, a nagyanyádtól való, de még egy sem volt használatban. Eleget mondom az édes anyádnak, elég három-három párna is, az urak még ennyit sem használnak. De az édes anyád azt mondja: ha megannyi volna, azt is mind kirakná, mert tudja, hogy a drága menyeasszony el van kényeztetve. No, ezt én is elhiszem, – mondom én. Az apja kamarás, a mi valami erősen nagy hivatal, úgy-e fiam? az anyja pedig báróné. Ugyan bizony, hogy meréd megkérni a kezét, édes fiam! Ez semmiletteképpen nem fér a mi fejünkbe. Megkérdeztük a tisztelendő urat: ugyan mit szól, tisztelendő ur? Legyen áldott minden szava, úgy megkönnyítette a lelkünket. Megmagyarázta, hogy a ki igazán szeret, nem nézi a szíve választottjának alacsony származását. Azt is mondta, édes fiam, hogy te valami nagyon derék ember s előkelő úr volnál a kibe szerelmes lehet egy grófkisasszony is. Hálát adtunk az istennek, az anyád is, én is. Csakhogy így van s nem másképpen.
Reszket már a kezem, édes fiam, eddig is alig birám az írást. A szemem mindegyre könyvedzik s nem látok, pedig az ókulárét feltettem. Azt mondja az édes anyád, hogy az övét tettem fel, azért nem látok. Pedig én azt hiszem, mindegy, mert egy fábrikában csinálták mindakettőt. Talán el sem tudod olvasni az én gyenge irásomat. Ugy-e, jobb lett volna, ha a tisztelendő úrral irattam volna. Hanem most mindenképpen úgy jött, hogy én irjak. Az édes anyád is akart vetni rá egy pár betüt, de az már nem fért belé. De úgy is azt irta volna, hogy: jere haza, édes Miklós fiam, hozzad az én aranyhajú drága menyemasszonyt is, eszem azt a gyémántos szívecskéjét. No hát ezt én ide irám.
A méltóságos apósodat, anyósodat igaz szívvel tiszteljük s mondd meg alázatos üzenetünket, hogy drága leányukért, a mig nálunk lészen, ne aggódjanak, hűséges szeretettel gondját viseljük. Téged fiam az egész falu népe tisztel, nagy bandaszóval s felbokrétázott kapu előtt vár a faluvégén. Mi már csak az udvarunkon várunk s
maradok a te édes apád
Bándi János.
IV
Édes mamám,
Egy hete már, hogy kifejlettem ölelő karodból, egy hete, hogy asszony vagyok én is, a legboldogabb asszony a világon. Felesége Bándi Miklósnak, a szegény jobbágy fiának… Álom ez vagy valóság? Egy-egy pillanatban azt hiszem, hogy álom s ijedten rezzenek föl: hátha álom, szeszélyes álom… Nem úgy gondolom, édes mamám, hogy én, a cs. és kir. kamarás leánya, hogyan lehetek egy szegény paraszt ember fiának a felesége. Nem ez az, mit ma sem akarok elhinni. Ellenkezőleg: néha egy különös gondolat száll meg… Vajjon nem egy szép mese volt-e mindaz, a mit Miklós irt vala az ő szüleinek szegénységéről, gyermek- és ifjúkorának szenvedéseiről, hogy jobban megejtse szívemet… Mert tudd meg, mamám, most az tenne boldogtalanná, ha Miklósom nem az volna, a ki: egy öreg, kérges tenyerű szegény embernek a fia…
Nem, nem, mindaz, a mit Miklós megirt nekem: nemes szívének vallomása első szótól az utolsóig – igaz, édes valóság. Édes valóság, mondom én, mert így szeretem én Miklóst. Képviselősége, egyetemi tanársága, a nagyvilági életben való csodálatos otthonossága – mind mellékes előttem. Én az igazi férfit imádom benne, a ki nem vezetett oltár elé, míg élete nyitott könyvként nem állott előttem; és imádom benne a gyermeket, a ki előkelő állásában, hiú fényesség, ragyogás közepett sem feledkezett meg agg szüleiről, ezekről az egyszerű, szegény emberekről. Ezekről az áldott jó öregekről, a kiket – ó ne vedd zokon, édes mamám s te se, drága apuska, – „szint-édes-szinte“ (ezt a kifejezést itt tanúltam) úgy szeretek, mint titeket!
Jaj mamám, de kedves szép öreg emberek a Miklós szülei! Azt én le sem tudom irni. Az öreg Bándi, a ki fiatal korában még valamivel magasabb lehetett Miklósnál, olyan szép öreg ember, a milyen még csak az én Miklósomból lesz… Az arcza ennek a hetven esztendős öreg embernek piros, mint a rózsa. De nem az egész arcza, csak egy piczi helyen, mintha egy piczi rózsa oda festődött volna. Nekem ez feltünt. Azt mondja az öreg ember: ez családi szín… Hát a Miklós arcza miért nem ilyen rózsás? – kérdezém. – Ó, az más, menyemasszony. Az ő arcza is ilyen volt, a mig el nem került közülünk. – A pesti levegő, menyemasszony, az törölte le a rózsát, – magyarázza az öreg asszony.
Az öreg asszony! Ő róla még nem is irtam. Azaz, hogy az öreg emberről sem irtam. Nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem. Ez az asszony csupa szív és ész, édes mamám. Csodálatos egy ilyen egyszerű asszonyban. Én ezt álmodni sem mertem volna. Ó, sohasem feledem a pillanatot, mikor megérkezénk. Persze hogy úgy volt, a mint az öreg irta esküvőnk előtt. A falu kapujánál, mely fel volt virágozva, kendőzve, muzsikaszóval várt az egész falú népe. A tisztelendő úr szép beszéddel fogadott.