Loe raamatut: «Az apró gentry és a nép»

OLVASÓHOZ – A NEM OLVASÓKRÓL.

(ELŐSZÓ, MELYET SZERZŐ RESTSÉGBŐL TISZA KÁLMÁN MINISZTERELNÖKKEL MONDAT EL.)

HÁRMAN valának az asztalfőn, a Petőfi-szobor bankettjén. Tisza a legközepén frakkban. Jobbról Jókai attilában kokárdával a mellén, balról pedig Ráth Károly öklelő bajuszával. Körülöttük szemben és szerteszét mindenütt előkelő «matadorok» itták a hegy levét…

Igy ittak, iddogáltak… Tisza letette szemüvegét: anélkül is rózsaszinü volt már a világ s elmerengett édesdeden Petőfi egyik költeményének tartalmán, hogy hányadik is már a pohár?

Ha valaki elkiáltaná magát most: «Jerünk, verjük be a szabadelvü-kör ablakait!» Biz’ isten, velünk jönne Tisza is. Pompás kedélyben van mindenki. Egyszóval azon a fokon áll a bankett, hogy most már érdemes komolyan beszélni az irodalomról.

– Magatok vagytok az oka, – mondja Tisza, – hogy a magyar ember nem foglalkozik most veletek annyit, mint azelőtt s hogy a nymbus csökkent, magatok se foglalkoztok magatokkal annyit, mint Bajzáék korában – hanem minket politikusokat nyakgattok.

Ezen a themán aztán eleszmecseréztek egy darabig a Tiszáék tájékán.

– De hát kivel foglalkozzunk most? Nincsenek Vörösmartyak, Bajzák, Petőfik, hanem apróbb emberek.

– Lári-fári. Hiszen mindenki azon kezdi, hogy apró ember. Valamikor Deák Ferencznek is kilógott hátul az inge…

– Nem az, nem! – veti ellen egy okos ember, – hanem Jókaiék után egy egész generáczió hiányzik – a ki átvehesse a nemzet koszoruit.

– Hát hová lett az a generáczió? – csodálkozik Péchy Tamás.

– Hüm, feleli Jókai. – Az bizony talán nem ért rá megteremteni. Ugy jártunk, mint az egyszeri ember a feleségével: olyan vén lányt vett el, hogy mindjárt unokákat szült neki: a fiakat kihagyta.

Ezen aztán Péchy is elmosolyodott, mert a viczczeket ő is szereti.

– No csak nevessetek a magatok baján, – mondja a miniszterelnök. Igazán tenni kellene már valamit. A minap körülbelül a nyár elején egy jó barátom vidéki kastélyában töltöttem egy kedélyes estét.

Megleptem őket – mert nem szeretem, ha parádé van miattam.

Hanem iszen mindegy az nekik. Olyan lukullusi lakomát csaptak, hogy a muszka császár sem eszik olyat. Volt ott minden, a mit csak nyujthat a modern czivilizáczió. Szőlő Velenczéből, baraczk Milánóból, fáczán, tengerirák. Egyszóval, a mi luxus csak van, az mind bőségben fölhalmozva a barátom házában. Nem nevezem meg, mert még kiirná valaki.

Pedig nagy öröm az, ha az ember ilyen bőséget talál, ami aztán igazi tyúk és nem csak szinpadi, mint a Potemkiné volt. Mert nem készültek engem fogadni, nem várták, mégis mindenük van, a mit szemem szám megkiván. Bizony isten egész passzió ilyen gazdag országban miniszterelnöknek lenni.

Hát egyszer aztán a lefekvés előtt a lelkem kivánt meg valamit. Legnagyobb bajom az idegesség, ezzel nem tudok elaludni.

(– A rossz lelkiismeret kegyelmes uram! – akarta mondani Ráth Károly, de hirtelen a szájára ütött.)

Az ellen használom nyáron az ostendei fürdőket, de különben is megszoktam már, hogy lefekvés előtt mindig valami könyven alszom el…

Nem igen vagyok válogatós. Mindegy akármi. Hát a mint szobámig kisér szives házigazdám, mondom neki:

«Tegyetek, kérlek valami könyveket az asztalomra, mert még olvasni szoktam ilyenkor.»

«Olvasni szoktál? kérdé csodálkozó szemekkel. Ugyan ne rontsd a szemeidet kérlek. Nem kivánja azt a haza tőled…»

«Magam mulatságára teszem. Ezt is irigylitek már tőlem.»

Nosza, lett erre zavar, keresgélés a házban. Hallottam künn a diskursust, a parancsokat. A szolgák lihegve jelentették, hogy nem találnak sehol egy – könyvet.

Végre a kertész (nagy memoriáju ember lehetett) visszaemlékezett, hogy a báró úr nagyapja valaha könyveket rakatott a padlásra.

Csak aztán meg ne gyujtsatok ott valamit!

Már félig le voltam vetkőzve, mert különben kijöttem volna a szobámból. Az ördög feküdjék nyugodtan egy olyan házban, melynek a tetején égő fáklyákkal járnak.

Nem kellett soká várnom. A szolgák visszajöttek azzal, hogy a tyukok egészen pocsékká tették immár a főuri bibliothékát odafönn. Nem lehet azokhoz a könyvekhez emberi kézzel hozzá férni. Ha sok tudomány van bennök, az ugyan el van ott temetve örökre.

Hallottam gazdám bosszankodó káromkodását.

«Már most mi az ördögöt csináljak? Mit adjak a miniszterelnöknek? Szégyen, gyalázat!»

Mai napig se tudom: úgy értette-e, hogy neki szégyen, vagy úgy, hogy nekem.

– Hopp! Menjen valaki a korcsmároshoz. Annál láttam a minap egy ócska könyvet az almáriumon. Verjétek fel, azonnal adja ide…

Néhány percz mulva megkaptam a könyvet. Az inas hozta be egy drága művű tálczán, mint valami tengerentúli csoda-delikateszt: A két felső lapja el volt szakítva, a többi is tele zsirfoltokkal.

Mégis megismertem messziről. A Kákai Aranyos könyve volt én rólam.

– Másnap aztán pironkodva, hebegve kért bocsánatot a gazda: hogy igy, hogy ugy…

«Szivesen adtam volna – de bizony engedd meg, nincs nálam egyéb könyv mint az izé… izé…»

«No, mondd ki már, hogy az: adókönyv. Ugy-e azt akarod mondani?»

* * *

Eddig van, amit a miniszterelnök mesélt, – ha igazán elmonda e kis epizódot – én a magam részéről csak azt kivánom hozzátenni, hogy mindenesetre része lehet annak a százszor összeszidott kis kék könyvnek is abban, hogy a magyar közönség is kezdi feladni irodalmát s elzárkózik a szellem és a haladás elől, – de az elszegényedésen kivül ennek a közönynek, még erősebb, sokkal rosszabb okai lehetnek.

Mig a terített fehér asztal görnyed a csemegéktől s mig a kisebbiken, a zöld asztalon ütik az alsót a királylyal, addig nem volna szabad üresen állnia a könyvasztalnak sem.

Vagy igaz, hiszen ott van rajta a kalendárium.

S ez, ütött-kopott naptár, mely magányosan hányódik ott, évről-évre, közelebb mutatja az ezredik esztendőt.

Nagy idő ez is! Önök talán ugy tartják, hogy már eleget éltünk?

ALFÖLDI EMBEREK

A ROKKANT SZEKÉR

AZ ALFÖLDÖN utaztunk egy kormánybiztossal s minthogy olyan dologban jártunk, a mely nem türt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni, következéskép nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szőregen.

De nem akarok sok szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenőnél összetört a tengelyünk s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni.

Az egyik falusi porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon ugy ki volt sujtásozva piros paprika koszorukkal, mint egy ünneplő dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy flegmával, mikép ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja.

Se nem nevetett rajta, se nem csodálkozott, épen csak olyanformán nézte, mint a hogy a felhőket szokás, a mikor mindegy neki akár keletnek mennek, akár nyugotnak.

No már most mit csináljunk? Erre az eshetőségre nem volt az útitársamnak semminemü instructiója a magas kormánytól. A kocsisunk is kétségbe esett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt?

– Hej földi, – szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot, – mit lehetne itt most csinálni?

Az immel-ámmal közeledett s azután ugy foghegyről kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után:

– Azt voltaképen tudni nem lehet.

– A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.

– Fel azt, föl lehetne…

– Csak már most volna aztán valahol egy ilyen fa – szólt a kormánybiztos idegesen.

– Hiszen ha volna.

– Nem lehetne keríteni valahol?

– Dehogy lehetne, – mondá a gazda, – pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.

– De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? – fakgatta félig ingerülten a kormánybiztos.

– Hát iszen csak van, – szólt lustán s nehány percz mulva előhozta a tengely-támasztéknak valót.

Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, melylyel odaerősítsük a néhai tengely-roncsaihoz.

– Egy kötél kellene még ide gazduram.

– Hja, – mond az fejvakarva. Persze hogy persze.

– Hát azt már most hol vegyünk?

A horgosi ember vállat vont.

– De hol ám? – vélekedék rendithetlen nyugalommal.

– Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjukötél, vagy egy kötőfék?

– Akad… de bizony akad – dünnyögé ásítva – s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rácz kocsis erőlködését, a mint az végre nyélbe üti a szekeret.

– Most pedig mivel tartoznánk? – kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn ujra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.

– No ugyan mivel tartoznának? – szólt csodálkozó szemekkel.

– Ejh, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?

– Nem értek! – Felelte durván.

– Akkor hát menjünk kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!

– Jól van jól, – kiáltotta utánunk – hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet, meg a fámat.

– Hopho! Megállj kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? – pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. – Más uton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája, meg a kötele végett.

– No, no… kár az emberre törni – szólott csillapítólag. – Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!

…Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotografiáját.

BAGI URAM FRAKKBAN

SOK mindenfélét irtak már az Alföld aranyparasztjairól, a kiknek ha nem is nagyobb a jövedelmük, de különb magánvagyonuk van, mint a monakói herczegnek. Bagi uramról és Nagy Mihályról egész adomakör van, mert igazán nagyon furcsa az, hogy azok a ködmönben járó gatyás emberek, ha igazán akarnák, négy lovas hintón járhatnának s kabanosz szivart vághatnának fel dohánynak a makrába.

De nem teszik, Bagi uram őkelme parasztszekerén jön még Pestre is s a kocsiülésen ebédel szalonnát, jóizüen szeldelve azt a fehérvári bicsakkal, ha pedig valami fejedelmit akar, akkor tűzön pörköli s zsirját csepegni hagyja a kenyérre. Hanem ilyet aztán nem eszik a király sem!

Tévedne pedig, aki azt hinné, hogy ezt fösvénységből teszi az alföldi gazdag paraszt, mert gavallér az egytől egyig, csakhogy a gavallérossága máskép nyilvánul. Mert hát ur az ur a pokolban is, s hogyha egyszer kedve kerekedik a korcsmában, mig a négy szál czigány-legény huzza neki keservesen, odakiált a kellnernek:

– Hozzon négy akó bort ezeknek a czigányoknak.

– Hát Bagi uramnak mit hozzak?

– Nekem is hozzon vagy egy félakó fekete kávét.

És főzik ott künn óriási üstben a sok feketét, mert Bagi uramnak ez a parancsolatja. Sürög-forog körülötte az egész háznép. Ő jól tudja, hogy ez most nagy bolondság. De hát épen abban van a virtus, hogy a mit egy Bagi parancsol, az még ha bolondság is, feledésbe mégyen, hiszen épen azért Bagi ő, hogy az is jól vagyon téve és mondva, a mi helytelenség.

Megelégszik az ilyen alföldi paraszt gróf, hogy ő otthon a legelső lehessen a magaszőrü emberek közt, de ha feljebb ranguak kitüntetik, azt is nagyon jó néven veszi – mert csak lefelé arisztokrata.

Bagi uramat sokszor érte ilyen szerencse s urakkal forgolódván, mert hiszen a saját gazdatisztjei is urak már, bizonyos csiszoltságot egyesít magyaros, egészséges észjárásával – s bizony nem vall szégyent senki előtt, a kivel szóba áll.

A Bach-világban (melyet ma visszakivánnak azok a magyarok, a kik abban a hitben voltak még akkor, hogy ennél a világon semmi sem lehet már rosszabb) történt az az eset, hogy az uj csongrádmegyei főnök, mindenható ur, akkoriban, midőn hivatalát elfoglalta, nagy ebédet adott, arra a megye urait kivánván összehivni.

Már pedig, hogy kik a megye legelőkelőbb urai, honnan lehetne azt jobban tudni mint a telekkönyvből? Nagyszerű az a «tudás könyve». A ki azt megolvassa, azelőtt semmi sem maradhat «homályosságban».

Hát a telekkönyvből csináltatta meg titkárjával a meghivási lajstromot. Természetes, hogy Bagi uram is köztük volt, még pedig mindjárt legelől.

A meghivók elküldettek s a nagy nap végre is megérkezett. A széképület fel volt diszítve ez alkalommal, valamint a főnöki termek is. Nagyon fényesnek akarta ezt a mulatságot ő méltósága, ki még eddig csak a Hármas Kis-Tükörből ösmerte az alföldet. Az inasnak meg volt hagyva, csak olyan embert eresszen be, a ki frakkba jön.

Hát iszen körülbelül ugy jöttek el mindnyájan, csak egyes egyedül Bagi uram állított be a maga ünneplő kékbeli ruhájában, a mely erre az alkalomra szépen ki volt kefélve s piros olajos kendő a nadrág-ellenzőbe huzva, ugy, hogy a két vége kicsüngjön ünnepiesen.

– Mit akar itt kend? Kicsoda kend? – rivallt rá az ajtónálló komornyik.

– Hát én bizony Bagi vagyok! – mondá ő kigyelme, délczegen kidüllesztve mellét, melyen három sor valóságos ezüstgomb futott le.

– Bagi! Nem lehet bemenni ő méltóságához. Most itt ebéd van.

– Hiszen épen arra ez ebédre jöttem.

Nagy szemeket meresztett a komornyik.

– Lehetlen az! – mondá.

Erre aztán Bagi uram, előmutatta bugyellárisából az invitáló levelet, mire elbámult ugyan a komornyik, de mégis azt felelte:

– Nix nucz! Itt csak frakkban lehet bemenni, ez a rendelet. Ez itt szalon. Szalonhoz uri ruha dukál.

Dühösen fordult meg erre Bagi uram, minthogy látta a komornyik magatartásából, hogy ugy sem eresztik be és a szabóhoz sietett, hol felöltöztették annak módja és rendje szerint. Sokan emlékeznek még Szentesen arra a csufságra, mikor ő kigyelmén frakk volt és német pantallon – először és utoljára.

De boszut is állt erre legott az ebédnél. Amint leültek a nagy tábla körül s kitálalták a levest, Bagi uram nagy keserüen belenézett a párolgó tányérba, letette nagy robajjal ostentative (ugy hogy mindenki oda nézett) a kanalat s lehajolván, fölemelte az ujdonat uj frakk jobb szárnyát és belemártogatta a levesbe.

– Mit csinál Bagi uram! Mit csinál az istenért. – Kérdik hüledezve a körülülők azon hitben, hogy talán megbolondult.

– Hát a frakkomat kinálom, – mondá Bagi szeliden és nyugodtan – mert úgy tapasztalom, hogy én nem, de ő vagyon ide ebédre hiva.

A megyefőnök elértette a dolgot, s máskor szivesen látta Bagi uramat ködmönben is.

AZ EGYETLEN GAZEMBER

SZIVES házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti állomásra és a sógora is velem jött. Az magyarázta, mutogatta a mi nevezetességet a vidék nyujtott: a kótaji szép asszonyokat, meddig terjed a nyirség, honnan kezdődik ismét az alföld, mi az a nagy halom ott balra? Hát ott bizony jó Szabolcs vezér aluszsza örökálmát.

Ezalatt a négy ló sebesen vitte a kis szekeret a küllőket csapdosó homokban, s a magyaros arczu kocsis vigan pattogott hosszú ostorával.

– De jó kocsis ábrázat! szóltam utitársamnak.

– Ritka becsületes ember a János. Rá merném bizni a lelki üdvösségemet. Maga a megtestesült tisztesség ez az ember. Huszonnyolcz esztendeje van már a családomnál.

– Huszonnyolcz esztendeje! mondám csodálkozva. Ez maga elég bizonyitványnak. És szakadatlanul önöknél van?

– Csupán egy kis megszakitással: a mig Munkácson ült.

– Mit csinált Munkácson?

– Ült. De csak négy esztendeig. Kijártuk neki a kegyelmet.

Azután miért került oda?

– Emberölésért.

Egészen elsötétedett az ábrázatom. Kisérőm észrevette és sietett elmondani a többit.

– János a legjobb szivű ember. Valóságos bárány. De a bor ördöggé teszi. Megesett rajta a szerencsétlenség. Korcsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy-Bajmóczi Gábort…

Erre a névre visszafordult János és mennyei derültséggel tette hozzá:

– Pedig ugy szerettem, tekintetes uram, mint a tulajdon testvéremet. De hát ő volt a hibás, kötekedett velem.

Otthon aztán a háziasszony mutogatott meg mindent. Kedves csevegő. Pompásan pointirozza megjegyzéseit. S annyi mindenfélét tud elmondani a virágjairól s oly szellemesen, hogy el lehetne hallgatni egész nap.

– No nézze meg ezt a czifra sást. Mekkora bokor, s mégis a hány fűszál, mindenik más mustra, egyik se hasonlit a másikhoz.

– Csodálatos. Én ezt még eddig nem vettem észre. Pedig megforditja theoriámat az emberekről.

Az emberek közt épen a czifrák mind egymás képére ütnek.

– Ne bölcselkedjék… Nézze meg inkább a dinnyéimet.

– Az ám. Igen szépek. Ügyes kertésze lehet.

– Az egy csodaember, uram… Ritka becsületes férfi… több, nagy jellem. Ugy tiszteljük, mintha a familiához tartoznék. Gyerekkora óta van nálunk. Itt nőtt fel, az apám házasitotta, meg… bár ne házasitotta volna.

– Miért, talán rossz felesége van?

– Igen, szólt elsötétülő arczczal. Olyan rossz volt, hogy megölte.

– Micsoda? Megölte feleségét?

– Meg – mert az meggyalázta őt. Megölte, aztán megsiratta a börtönben. Még most is gyakran elvonul a nyárfák alá, a hol azelőtt együtt ültek s hangos sirása betölti az egész parkot s elhallgattatja az éneklő madarakat, nagy darabon. Oh, ritka jó sziv az öreg «Pali bácsi».

– De asszonyom… útközben azt hallottam, hogy a kocsis is gyilkos volt.

– Oh, a kocsis? Azt ne bántsa ön. A kocsis is nagyon becsületes ember.

– Meghiszem… de mégis nagyon különös, asszonyom, hogy itt minden becsületes ember a gyilkosságon kezdi.

Háziasszonyom mosolygott.

– Persze, hogy furcsa… s ha ön most külföldi ujságiró lenne, képzelem, milyen borzasztó czikket irna a magyarokról, a hol a gyilkosság, mint különös virtus, a közbecsüléshez vezet. Mig ellenben, mint magyar ember…

– Mint magyar ember, igen is meg tudom érteni ezt a dolgot. Vannak, lehetnek gyilkosok, a kik becsületes emberek, a kiket még szeretni is lehet.

Azután az ebédnél tovább szőttem a háziurral ezt a themát.

– Mégis szép dolog az, hogy olyan soká szolgálnak itt önnél a cselédek. Semmi se dicséri oly nagyon a gazdát mint ez!

– Nem mindig a gazdát uram. Higyje meg, hogy többnyire a cselédet. Legalább az én embereim mind talpig jóravalók. Husz év óta egyetlen gazember akadt csak köztük, a kit el kellett csapnom.

– Hát ez ugyan mit vétett?

– Sok galibát csinált. Mindig árulkodott a többire.

No ezen csodálkoztam volna még csak aztán, ha német lettem volna.

De nem vagyok német, hát belenyugodtam könnyüszerrel a világnak ebbe a sorjába.

Mikor másnap elhagytam a kedves családot ujra ott ült az egyik gyilkos nyájas arczczal a bakon, a másik gyilkos pedig egy kis virágcsokrot szaggatott számomra… s a mint letépett egy-egy rózsát, gyöngéden, részvéttel nézett rá, mintha sajnálná, hogy le kell szakitani a tövéről… mert talán ki tudja… fáj az vagy a rózsának, vagy a tövének…

MILYEN A MAGYAR IPAROS?

NEM hiszem, hogy akadna ember a szent István birodalmának területén, a ki ne érdeklődnék az iránt, hogy hol és mikép terem a szegedi bicska.

Hát azt bizony Sziráki uram csinálná – ha csinálná. Ő neki adatott meg az égiektől az a különös talentum, hogy akár nyél, akár penge dolgában túltegyen a földkerekség minden bicskacsinálóján.

Van is becsülete az ő készitményének; a ki csak megfordul Szegeden, mind ellátogat az ő boltjába s úgy veszi onnan a halalaku bicskát, mintha ingyen adnák; semmi árt nem tart érte tulságosnak. Ajándékba valósággal nem lehetne becsesebb tárgyat vinni ennél. Boldog, a kinek ilyen jut. Még az unokáira is ráhagyja testámentumban s azok is megemlegetik, hogy: «ni a nagyapánk bicskája, még pedig nem bolondság, hanem valóságos Szirákitól való szegedi bicska.»

Hát azt hinné ezek után az ember, hogy ez a Sziráki bizonyosan valami nábob, a kinek gyárai vannak s a ki az egész világba szállitja méltó hirnevet szerzett iparczikkeit, a kinek ügynökei vannak Londonban, Párisban, Amsterdamban, New-Yorkban s mindenfelé.

Oh dehogy, dehogy! Eszeágában sincsen Sziráki uramnak ilyen bolondság! Igaz, hogy ez igy lehetne, hanem hát ő bőven meg van elégedve azzal is, ha Szeged környékén az ő bicskáival szelik a szalonnát az atyafiak. Már a hódmező-vásárhelyi embertől szinte irigyli. Jó annak a fanyelü bicsak is.

Sziráki uram kevély arra, hogy az ő pengéje örökkévaló, s kivált arra büszke, ha szemtől szembe megdicséri a komája, vagy a sógora, hogy «no Sziráki uram, ez aztán bicska!»

Hanem világelterjedésre épen nem gondol, az meg alkalmasint még csak az eszébe sem fordult meg sohasem, hogy valami üzleti hasznot huzzon az ő renoméjából.

Történt ugyan nem rég, hogy egy londoni czég egyszerre tizezer darab bicsakot akart nála megrendelni egy ügyvivője által, de Sziráki uram a szeme közé nevetett az ügyvivőnek.

– Tizezer bicska! Tegye az ur bolonddá az öreg apját! Hiszen annyi bicskát talán nem is lehet csinálni.

– De ha egyszer komolyan megrendelem.

Sziráki uram ötölt-hatolt, himezett-hámozott. Nagyon kellemetlenül érintette ez a dolog.

– Hát tudja kérem, az nagyon messze van ide (már t. i. hogy London van messze.) – Aztán kérem, mire való volna neki egyszerre tizezer bicska? (már t. i. a londoni czégnek). Nem okos beszéd az ilyen… igaz is, nem is.

– De kérem, ha kételkedik, azonnal deponálom a pénzt a közjegyzőnél. Hát jó lesz ez? Mi?

Most aztán még nagyobb zavarba jött a hires iparos.

– No ezt meg épen nem akarom. Az lehetetlen. Hanem tudja mit, egy-két bicskát, a maga kedvéért szivesen csinálok az angliusnak prezentbe… Azt megteszem, hanem annyi töméntelent… Ejh, hát úgy nézek én ki, mint a kit mindenre rá lehet venni? Hagyjanak nekem békét…

Sziráki urammal igen nehéz boldogulni, ha egyszer megköti magát.

Némelykor alig van harmincz-negyven kész bicska a boltjában s mikor vevők jönnek, nem ritkán esik meg, hogy nem találnak olyan formáju kést, a minőt keresnek; «most nincs az a fajta készen», ez a felelet.

– Mikor lesz? kérdi a vevő.

– Hja, azt nem lehet tudni, – feleli vállat vonva. Most a mezei munka miatt nem dolgozhatunk.

Sziráki uram ugyanis mind elviszi ilyenkor a legényeit kukoriczát kapálni s szénát gyüjteni; az épen nem jutván eszébe, hogy ezek vele együtt valóságos művészek, kik tiz forintot teremtenének addig az ipar terén, mig itt egy nyolczvan krajczáros napszámot pótolnak.

Hanem iszen azért magyar ember Sziráki uram, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez s ne csiklandozza a nyereségvágy.