A párbaj. Beszély
I.
“Boldogság, ne pattantsd szét keblemet! — A szőlő elaszik, ha nincs, ki vesszejéről leszedje. És oh a gyönyör kínná válik, ha nincs rokon sziv, kivel megoszszuk...”
,Igazad van, barátom!’ szakasztá félbe a belépő, berohanó Szamosi Homonnait, ki föntebbi szavai után hosszan veté magát pamlagára.
,Igazad van, — monda Szamosi — azért jövék hozzád, hogy kebledbe öntsem lelkem boldogságát, idvét; oh te barátom vagy, részt fogsz venni örömemben...’
“S te az enyémben...”
,Ne szakaszsz félbe, Homonnai! Keblem áradó folyam, hagyd kiömölni, vagy ön partját mossa el. Halld, én szeretek...’
“Én is.”
,S szerettetem!’
“Én is.”
,De az én kedvesem, Homonnai, az én kedvesem! az az angyali jóság, az az isteni szépség, az a...’
“Semmi, barátom, semmi, Rózám mellett...”
,Micsoda Róza?’ kérdé kissé meghökkenve Szamosi.
“Démi Róza, ezen...”
,Téged szeretne? Róza?’
“Miért ne?”
,Téged?’
“Igen, ha mondom!”
,Tréfa!’
“A leges-legkomolyabb való.”
,Eszedet vesztéd, jó barátom!’ mond Szamosi vadúl kacagva. ,Róza engem szeret, engem és senki mást! Nézd e gyürűt...’
“Övé...”
,Volt!’ egészíté ki Szamosi.
“S nézd ezt!” szóla Homonnai, kebléből papirt vonva ki.
,E levél?’ kérdé kiváncsian Szamosi.
“Olvasd.”
,Szivem királya...’ kezdé olvasni Szamosi.
“Csak a végét, csak a végét, az is elég lesz.”
,Örök hived...’ rebegé amaz, s a levél kihullt kezéből.
S a két ifju — mint a költő mondja —
Haloványabban fehér szobornál
............. némán és merőn áll.
,Te le fogsz mondani róla!’ szóla Szamosi szünet után.
“Őrjöngesz?”
,Le kell mondanod, csábitó!’
“Szamosi, semmi sértést...”
,Csábitó, mondom, és ujra csábitó!’
“Alávaló — — ez vért kiván!”
,Annál jobb. — Holnap.’
“Még ma.”
,Jó. Tüstént!’
S elrohantak. — A falon terhétől menekűlten állt két pisztolyszeg.