Loe raamatut: «Osszes koltemenye»

[I.] IDILIUM

Azhol egy vadász Violának kegyetlenségéről panaszolkodik

1.

Egy megbusúlt vadász kikelet idején

Egykoron könnyü nyilat kezében vévén,

Egy sebes szarvasgémnek nyomát keresvén,

Sokat, de hiában, járt Dráva erdején.

2.

Végre fáradságát hogy heában látta,

Egy nagy jegenye dült fát nem messzi láta,

Az hol fáradtságát leülve mulatá,

Gondolván, bánatját hogy evel mulatná.

3.

De nem nyugodhaték itt Cupido miát,

Mely néki igy monda: “Keresd meg Indiát,

Kelj szárnyadra, járd meg az vadon Libyát,

Mindenütt ott látod erős kezem iját.

4.

Tule s Islandia, Tanais el nem röjt,

Ha megnyilik Atlas, s maga gyomrában röjt;

Valamint az a’ gém bőr alatt sebet röjt,

Ugy tégedet nyilam mindenütt öl és fojt.”

5.

Igy monda Cupido; és ugyan igaz lén,

Mert mindenkor benne ujult az égő szén;

Vagy vólt az esztendő ifiu, avagy vén,

Mindenkor ű szive háboruságban lén.

6.

Az szép Violának nagy kegyetlenségét,

Magas kőszikláknak engedetlenségét,

Sokszor könyveivel irá keménységét,

Az dűlt fárol mostan igy kezdé el versét:

7.

“Oh te szép Viola, te két szemed mely szép,

Annyira kegyetlen hozzám, mint márvány kép,

Mast vigaszik minden az kikeleti nép,

Csak az én örömöm te miáttad nem ép.

8.

Mast sivó oroszlány letészi haragját,

Mast erdei kan nem köszörüli fogát:

Te kegyetlenségednek nem látom módját;

Örökkén rám gyujtod szüvednek haragját.

9.

Mit használ, ha szüvem olthatatlanúl ég,

Ha kemény szüvedben van olvadhatlan jég?

Mast im jómra vagyon szépen megderült ég,

Ha szemem essőjének nem szakadhat vég.

10.

Mit örülök rajta, ha hegyrül lement hó?

Ha bánat ugy hordoz, mint erős szájú ló,

Ha az én sok könyvem árvizhez hasonló,

Ha búm örökké nő, mint fára az komló.

11.

Az én könyvem árviz, és tenger bánatom;

Immár csak aliglan magamat állatom,

Mert több bú engem vér, azt igazán látom,

Hogysem hab kűsziklát, vagy szél nagy fát parton.

12.

Az Helka tüzei nékem kegyelmessek,

Nékem Késmárk kövei engedelmessek,

Az Dráva vizei nékem nem sebessek:

Csak az te szép szemeid nem kegyelmessek.

13.

Az tigris nem örül ugy véres prédában,

Mint te, oh kegyetlen, lölköm fájdalmában,

Gyönyörködöl szüvem szaggattatásában:

O, te vadnál vadabb s kegyetlenb magadban!

14.

O, hányszor kivánom: Mongibél esnék rám,

Életemmel eggyütt mulnék el bús órám!

Ha oly igen gyülölsz, ölj meg te violám!

Mondhassam: miáttad fogy el végső órám.

15.

De te irgalmatlan örülsz én kínomnak,

Örülsz s nem kivánod, hogy egyszer meghaljak;

Hanem véghetetlen nehéz bánatomnak,

Bővited örökkén forrását kínomnak.

16.

Ha oroszlány anyád is lett volna néked,

Scitiai medve ha szoptatott téged,

Mégis nem kellene igy kegyetlenködnöd,

Igy kínban örülnöd s vérszopóvá lenned.

17.

Acél meglágyulhat tüzzel, mesterséggel;

Hangya-nyom kűsziklán esmerszik üdővel:

Heában tégedet apolgatni verssel,

Tüzzel, mesterséggel, s nem hajolsz üdővel.

18.

Sohajtásim annyit lágyitnak te rajtad,

Mint gyönge szél tölgyfán, az mely nem hajolhat;

Az mint nagy kősziklát tengerhab nem ronthat,

Ugy verseim tégedet nem lágyithatnak.

19.

Miért szépségedben magadat elbiztad?

Mely mint egy szép gyöngyvirág, hamar elrothad;

Mint egy csurgó patak, mely vissza nem folyhat,

Ugy fút el szépséged s változik szép orcád.

20.

Futsz mast én előttem, mint galamb ölyv előtt,

De ha szárnyas vagy is, nem éred az üdőt,

Esztendő is elfút te szépséged előtt:

Azt tudod-é: szépség hogy néked örököd?

21.

Leszedi orcádról az üdő szép rózsát,

Sürü barázdákkal megszántja orcádat,

Ezüstté forditja szép arany hajadat;

Bánni, de heában, fogod tett dolgodat.

22.

Akkor fogod mondani: oktalan voltam,

Rózsát virágjában le nem szakasztottam!

Mikor még lehetett, akkor elmulattam:

Mast, mikor nem lehet, kezdeni akartam.

23.

Ah, ne légy kegyetlen! Végy példát mindenről,

Tanúlj és végy példát keserves szivemről,

Megesmered kinját bánatos versemről;

Talám szerelemtől ment lészesz egyedül?

24.

Mindenben szerelem nagyon uralkodik;

Ez széles világ is mind néki adózik.

Nézd, szerelem miát madár mint kínlódik;

Nézd szép fülemilét, mely igen aggódik.

25.

Az szerelem miát nem találja helyét,

Gyürürül fenyőre változtatja helyét;

Mindenütt ujitja szép siralmas versét,

Mert bánja társának tűle távul létét.

26.

Hát özvegy gilice, mert elveszté társát,

Mikor száraz ágrol terjeszti panaszát,

Untalan, óránként neveli sirását,

Bánatban nem látni néki lankadását.

27.

Nem szóllok ezekről, mert gyönge madarak,

Talám nem csudálod: szerelemtül agnak;

De ki szerelmesebb, mint az fene vadak,

Griffek, oroszlányok s kegyetlen hijennák?

28.

Kegyetlen az erős és vitéz oroszlány,

De nőstennye előtt szeléd mint egy bárány,

Ama külömb szőrü, szép mint egy szivárvány,

Vad tigris: társához, mint együgyü bárány.

29.

De mi vagyon fenébb iszonyu medvénél?

Ez is szerelemben nem mint kegyetlen él,

Zöngnek az kősziklák ű bömbölésével,

Társot keres magának sok mesterséggel.

30.

Tudja az szerelmet az szarvas, mit tészen;

Addig nyugodalmat magának nem vészen,

Míg orditásával sok panaszt nem tészen,

Míg kedves társátol örömet nem vészen.

31.

Mit nem csinál az ló, és mit nem fáradoz!

Nyerit, rúg és kapál, míg nem jút társához;

Lángot fuj szájábul, szüvében halált hoz,

Más lovat ha közel lát kedves társához.

32.

Azt tudod-é, az halak tengerben mentek

Szerelemtől? elhiggyed, azok is égnek,

Balenák, cethalak és görbe delphinek,

Cupidónak harácsot ezek fizetnek.

33.

Mely szépen éneköl tengeri Sirenes!

Ű szép gyönge verse oly igen keserves,

Hogy még Pluto előtt is vólna az kedves,

Hát minden, világon az ki él, szerelmes.

34.

O, tudja Pluto is, mit tészen szerelem!

Noha irgalmatlan s nincs nála kegyelem,

Az a’ rettenetes kevély fejedelem

Nem találja helyét, mert fojtja szerelem.

35.

Nézd, Proserpináért miként szüve szakad,

Mint Cupido miát nyavalyásul lankad.

Nézd, mely igen hajtja tüzhányó lovakat,

Noha érdemetlen éli Proserpinát.

36.

De mit mondjak mindenható Jupiterről?

Sokszor elfeletközik istenségéről,

Szálléttotta sokszor szerelem le égből,

Sokszor levetközött isteni köntösből.

37.

Az szerelem őtet sassá változtatta,

Mikor Ganimedest az égben ragadta;

Danaera magát aranyúl szállatta,

Europa is Jupitert bikávul látta.

38.

O, te kegyetlen érc, egyedül kegyetlen,

Földön, nagy kősziklákon, mély tengerekben,

Irgalmatlan poklokban, magas egekben

Van szerelem, de nincs csak az te szüvedben!

39.

Mert bizony eddig ennyi könyörgésemre,

Nagy Késmárk is, ily alázatos versemre

Megindúlt vólna sok hullatott könyvemre,

Duna vissza folyna az magas hegyekre.

40.

Az mérgös kígyót is megszelédéthetném,

Basiliscus haragját megenyhithetném,

Sárkánt ennyi üdőre megfékezhetném:

Ihon te kegyelmedre szert nem tehetém!

41.

Talám nem hiheted sok esküvésemet,

Édes szép Violám, s nem hiszed hitemet?

De az én homlokomon látod szüvemet,

Látod bű forrásu nyavalyás szememet.

42.

Bár ne higgy énnékem, kérdezd kősziklákat,

Kérdezd meg ezeket az nagy álló fákat,

Kérdezd meg ezeket az vad barlangokat,

Az honnan Echo ád sok bús választokat.

43.

Nincs itt oly kis erdő, sem oly kicsin füzes,

Sem nyár, sem jegenye, sem fenyős, sem egres,

Az hol az te neved jól nem esmeretes;

Mindenütt nevedről zöngött úntalan vers.

44.

Ha téged megcsallak, szerelmes Violám,

Mindjárt nagy Vesuvius szakadjon én rám;

Forduljon rám első szarvasra lűtt nyilam,

Vagy éltömben hollók kákogjanak énrám.

45.

Ixion kereke törje meg csontomat,

Titius kányája rágja meg gyomromat;

Ne légyen, ki szánja én állapatomat,

Nap gonoszra forditsa én minden jómat.

46.

Nálad van én lelkem, hidd meg, nem csalhatlak,

Csak annyi lélek van bennem, hogy ohajtlak;

Holtnak én magamat, téged lángnak tartlak:

Láng égben elröpül, itt holtak maradnak.

47.

De te ohajtásommal könnyebben röpülsz;

Ez az holt test nem mehet oda, az hon ülsz,

Miért hát nyiladdal hóltom utánn is lűsz?

Mért érdemetlenül reám kegyetlenülsz?

48.

Szüvemet elvitted, itt hagytál magamat,

Vagy add meg szüvemet, vagy vigy el magamat;

Vagy minden két résszel együtt ölj magamat;

Ne nézd ily örömmel szörnyü halálomat.

49.

Az vadász nyúl után futtat sok földeken,

Erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken;

De ha halva látja függve egy törzsökön,

Nem örül már rajta, mást keres mezőkön.

50.

De te, o, vérszopó, nem elég, megöltél,

Holtom után inkább rajtam gyönyörködtél;

Te sivó oroszlány, igy nem gyönyörködtél

Piramus ruhájában, kit kutnál löltél.

51.

Ne fuss én előttem, o te gyönge virág,

Ne röpülj el tűlem, o ragyagó csillág,

Nézd én bánatomat, mely belől engem rág

Üzze el rólam ezt kezedbül egy szép ág.

52.

Lám az vad kerecsent megszelégyithetni,

Lám sebes solymot is kézre süvölthetni,

Pannak nehéz nem volt holdot elhitetni

Hogy égbül leszálljon, s kész légyen szeretni.

53.

De, o, én nyomorúlt bolond, mit csinálok?

Sisiphus kövével nagy hegyet hajgálok;

Azt tudom, kigyónál kegyelmet találok,

Azt tudom, örömre nagy bánatbul szállok.

54.

Szeret az Viola, de jaj, nem engemet!

Szereti Licaont, azt az hamis ebet,

Az ki meg nem győzhet semmivel engemet

Annak adja magát, szaggatván szüvemet.

55.

O, haragos Viola, én ellenségem!

Csak azt mondd meg igazán, kérlek, énnékem:

Licaon mivel győz, vagy tud győzni engem?

Mivel kérködhetik igazán ellenem?

56.

Musáknál laktam én, Apollót szolgáltam,

Versemmel mindenkor nagy fát mozdithattam;

És noha teveled szerencsétlen voltam,

Kegyetlenségednek tulajdonithattam.

57.

Versent verset Licaon ha mond énvelem,

Ugy jár, mint Marsias az Apollo ellen;

Hogyha penig akar versent futni velem,

Ugy jár, mint sok más is Atalanta ellen.

58.

Hogyha kételkedik ű az én erőmben,

Ugy jár, mint Acheolus Hercules ellen;

Változzék bár mindenné az én kezemben,

Nem lesz tágossága én erős öblemben.

59.

És noha ugy gyülölsz, mint sárkánt, engemet,

Nem vagyok én oly rút, hogy sértsem szemedet;

Mert nem régen láttam magam személyemet,

Az sebes Drávában minden termetemet.

60.

Ha engemet nem csal az én hamis képem,

Külömb Licaonnál én deli termetem.

O, hányszor kivánnak az szép Nymphák engem!

Hányszor csókot hánnak rám úton mentemben!

61.

Esküszöm te néked az szüz Diánára,

Esküszöm Cupidóra s az ű nyilára,

Hogy mint szalma lángon, ugy ég szép Berleba

Miattam; ugy égett és ég is heába.

62.

Én penig előtte, mint köd az szél előtt,

Mint te énelőttem, mint árnyék nap előtt,

Ugy futok és bujok szép szemei előtt;

Mégis én rút vagyok az te kedved előtt.

63.

Szállj le, szép Violám, mint harmat az égből,

Vetközzél le immár kegyetlenségedből,

Szállj az én kezemre, mint karvoly fölyhőből;

Szánd meg ezt az szegényt, kit gyülölsz szüvedből.

64.

Én sok mulatságot te néked találok,

Madarat vagy vadat, mindeneket találok;

Madárfogó hálócskát ollyat csinálok,

Hogy láthatatlanak lésznek cérnaszálok.

65.

Hogyha hosszu náddal halat csalni akarsz,

Abban is énnálam mesterséget találsz,

Nálam sikos angvillát, ha akarsz, foghatsz;

Egy szóval mind ugy lész, az mint meggondolhatsz

66.

Szállj le, szép Violám, és szeress engemet!

Néked otthon tartok két szép heuz kölyköt

Minap szerencsédre jártam az erdőket,

Anyjokat megöltem, megfogtam kölyköket.

67.

Ugy megszelédültek, hogy járnak utánnam;

Sok játszásokat nézni ugyan kivánom.

Sokan kérték tűlem, senkinek nem adom:

Néked, édes violám, azokat tartom.

68.

Esztelen, mit beszélsz, hányod panaszodat?

Mast is nem esméred-é bolond voltodat?

Gyülöli Viola te ajándékodat,

Gyülöli verseidet és temagadat.

69.

Az te dolgod nem más, csak panaszolkodjál,

Bánat közt, mint Scilla tengerben, aggódjál:

Neveld az vizeket könyvhullatásiddal,

Sürősits fölyhőket sok sohajtásiddal.”

70.

Igy végezé versét búsult szerelemben

Az ifiu vadász, és esék kétségben.

Az nevét nem irom ebben az könyvemben,

Mert az Diánátol tilalom van ebben.

71.

Ad jobbat az Isten! Megsárgúl az kalász,

Üdővel megvídul az megbusúlt vadász,

Valaha megfordúl az rút fekete gyász,

Kit gyülölsz, viola, kedvedben lészen az.

[II.] IDILIUM

1.

Kegyetlen, hová futsz? te árnyéknál könnyebb!

Miért meg nem hallgatsz, aspisnál süketebb!

Ah, ne légy mintegy kű s márvánnál keménnyebb!

Ne légy salamandra és jégnél hidegebb!

2.

Talám félsz, szüvemtől, hogy oly erőssen ég,

Ne olvadjon szüved, mely mint egy hideg jég.

Ne félj, szüvem tüzének mert vagyon oly vég:

Az én lelkem kivül senkiben ez nem ég.

3.

Talán félsz ijamtol, kit hordozok velem?

Cupido ija az, kiben nincs kegyelem.

Nyilamnak nincs hegye, nincs mérges szerelem

Ijamban, de vagyon csak tűled félelem.

4.

O, te nagy forgó szél, állits meg futását,

Az én gilicémnek tarts meg szaladását!

De félek, hogy te is nem éred futását,

Röpülni ereszti ha sebes sugárát.

5.

O, ne fuss előttem, szép Viola virág!

Nem erdei csuda vagyok, ki füvet rág;

Nem vagyok Harpia, kit látni is rutság;

Nem, kit Hercules tett egekben, vad csillag

6.

Noha, mit tagadom? bizony csuda vagyok:

Szerelem csudája és monstrumja vagyok;

Bizony megváltoztam, mint görög hadnagyok:

De ne félj, ártalmas nem is fene vagyok.

7.

Ne fuss, kérlek, előttem! jusson eszedben,

Peneus leánya öltözött törzsökben,

Laurussá változott, ugy akarta isten,

Mert kegyetlenségért isten is kegyetlen.

8.

Apollo istennek sok szép könyörgését,

Nem akarta hallani siralmas versét.

Te penig ennek is neveted esetét,

Neveted Cupidónak erős fegyverét.

9.

Nem csuda, mert kű vagy, mert alabastrumnál,

Keménnyebb téli jégnél és porfirusnál.

Cupidónak nyila ellened nem használ;

Megtompul terajtad, s testedben meg nem áll.

10.

Ha Isten akarná, változnál csudára:

Nem hiszem, változnál gyönge laurus-ágra,

De Késmárk tetején nőtt kemény tölgyfára,

Ottan hadakoznál szeleknek urára.

11.

Az is meglágyulna én könyörgésemre,

Ugy hiszem, megszóllalna ennyi versemre:

Te penig mint vad griff szomjuzol véremre;

Nem is nézsz énrám is, nem hogy beszédemre.

12.

Nem használ tenálad az én könyvhullásom,

Nem használ szép versem s utánnad járásom;

Kegyetlen Sirena, nézheted sirásom,

Nem könyörülsz, nem szánsz, látván kárvallásom.

13.

Mint ama könnyü köd az forgószél előtt,

Eltünsz én előttem és szemeim előtt,

Mint hideg hóharmat nap melege előtt,

Mint für karvoly előtt, mint árnyék nap előtt.

14.

Bár vólna lábad is oly mozdulhatatlan,

Az mint kemény szüved, mely oly irgalmatlan.

Nézd, az merre te futsz, tüske, mely számtalan:

Oltalmazd magadat, ne menjen lábadban.

15.

Jaj, szerelmes Violám, ójad magadat,

Meg ne csipje hangya szép fejér lábadat,

Ne szakassza szederjén arany hajadat,

Állits meg, állits meg, kérlek, futásodat.

16.

De mindenre bátor vagy, csak éntülem félsz,

Erdőkön, pusztákon vadak közt bátran élsz;

Engem rút kigyónak, engem sárkánnak vélsz,

Mert sok könyörgésemre csak meg nem is térsz.

17.

Bár fuss el temagad, csak add meg szüvemet;

Nem tudom, loptad-é, vagy erővel vetted:

Azt tudom bizonnyal, hogy magaddal vitted,

Ha vissza nem adod, hát vigy el engemet.

18.

Add meg zálagomat, mert majdan elveszek,

Vagy hogy, mint szép Biblis, viz-folyása lészek,

Mert szemeim úntalan forrású vizek.

19.

Nyavalyás, mit futok, mint az szomju szarvas

Forráshoz, utánnad? az ki vagy mint egy vas.

Mint szelégyithetlen sebes kesellyő-sas,

Elröpülsz előttem, s elfutsz, mint vad farkas.

20.

De bizony nem ugy van, mert szebb vagy farkasnál,

Nem szelégyebb, fejérebb fekete sasnál;

De nem is márvány vagy, mert ha márvány volnál,

Én előttem oly igen el nem futhatnál.

21.

Sasnak is szüve ég az szerelem miát;

Nézd meg, társa után magasrol mint kiált.

Hordozza farkas is szerelem igáját,

Mert társa kedvéjért szereti barlangját.

22.

De mi vagyon kemény magnesnél keménnyebb?

De mi vagyon ennél ismég szerelmessebb?

Szereti az vasat: te penig keményebb

Magnesnél és vasnál, és jégnél hidegebb.

23.

Bizony mast elhittem: Caucasus volt anyád,

Örmény oroszlány volt szoptató dajkád,

Mert nem gondolsz, érted hogy én szüvem lankad,

Nem gondolsz, testemtől majd lelkem elszakad.

24.

Állj meg, édes vadam, bátor ne sokáig!

Hadd nézzem szemeidet csak fél óráig!

Nem gondolok osztán, ha lelkem elválik

Világ-unta testemből, ki van mast alig.

25.

Bolond, mit törődöm, és az üdőt vesztem?

Hogy reménségemet fövenyen építem,

Könnyü forgószelet heában kergetem,

Igy minden reménség eltünik előttem.

26.

Édességet találnék előbb epében,

Hogynem szelégyülést az te vad szüvedben;

Előbb is árnyékot meleg verőfényben,

Lágyulást gyémántban, s irgalmat tengerben.

27.

Jól tudós vagyok már én állapatomban:

Tudom, hogy szeretlek, tudom, hogy héában.

Tudja jól Tantalus, nem észik almában,

S mégis kapdos utánna s fárad héában.

28.

Mégis utánnad én, mint Echo szó után,

Mint deres hóharmat nap melege után,

Mint tudatlan für csalogató sip után!

Mint egy kemény mágnes az hideg vas után.

29.

Én is kész-akartva hordozom hálómat,

Láncozva kötözve látom fogságomat,

Látom és szeretem én nehéz igámat,

Mégis mint egy magnes szeretem vasamat.

30.

De te kegyetlenb vagy haragos Circénél,

Mérges Morgonánál, hamis Dalilénél,

Ravasz Armidánál és Falsirenénél,

Medusánál, Scillánál és Tisiphonnél.

31.

Elbiztad magadat szép fejér orcádban,

Engemet semminek vélsz kevély vóltodban;

Mert hogy fekete vagyok ábrázatomban,

Azt tudod, vadember csinált Libyában.

32.

Tudod-é, fagyalfának fejér virága

Lehúll az földre, s nem lesz semmi haszonra?

De noha fekete az szagos viola,

Felszedik és tészik süvegkarimába.

33.

Nem jobb-é az föld is, mely inkább feketébb?

Én is noha fekete, de szerelmessebb

Vagyok, állandóbb is, fejérnél keménnyebb;

Noha, nem tagadom, legszerencsétlenebb.

34.

Mert szintén annyit tesz tenéked szolgálnom,

Mint Dunapartot reménséggel szántanom,

Jégre épitenem, és szerecsent mosnom,

Holdra haragudnom, csillagok számlálnom.

35.

Ezt jövendölte, lám, undok üvöltéssel

Egy rút fülesbagoly mindennap jó reggel.

De bizony én bűnöm mást most nem érdemel,

Hogy megúntam hajnalt, utánnad mentem el.

36.

Viola, nem lészesz ezután gyötrelmem,

Mert bolondságomat már jól megesmertem.

Az szép Hajnalcsillag lesz az én szerelmem,

Bálványom, oltárom, és minden-víg kedvem

ARIANNA SIRÁSA

1.

Adria tengernek fönnforgó habjai

Vallyon oly nagyok-é, mint szemem árjai?

Vallyon oly nagyok-é Mongibél lángjai,

Mint égő szüvemnek lángos hatalmai?

2.

Én éjjel, én nappal keserven ohajtok,

Miként fülemile, vértajtékot hányok:

De nagy nyavalyámbul gyógyulni nem tudok,

Sőt sebben, sőt kinban ujulton ujulok.

3.

Nagy sebet mert csinált Cupido szüvemben,

Kinek orvossága nincs dictamusfűben.

Mint egek forognak örök környületben,

Ugy bum, ugy bánatom forog örökségben.

4.

Én Márst énekelek haragos fegyverrel,

Kinzó szerelmemet hogy felejtsem evel;

Másfelől kis isten megkerül fegyverrel,

Harcol, vagdalkozik lángozó szüvemmel.

5.

Két nagy harcban meggyőzött immár engemet,

És midőn sokáig hurcolna engemet,

Illyen nehéz okkal nékem kegyelmezett,

Hogy irjam Teseus nagy hitetlenségét.

6.

Bizony nagy büntetés, mert én inkább irnám,

Miképpen árult el engem szép Violám,

Mennyi sok ohajtást érette heában

Sürü fölyhök közzé szélnek bocsátottam.

7.

Mennyiszer könyvemmel ezt az sebes Drávát

Árasztottam, s neveltem haragos árját,

Most is könyveimtül forgó örvényt forgat,

És maga magában neveli haragját.

8.

És ezt mind érette, és mind csak heában;

Heában fáradtam magas Parnassusban,

S ott érte fejemet ágoztam laurusban,

De szelet fogtam, pénzt gyüjtöttem álmomban.

9.

Ah háládatlan, és nem hajt meg én kinom,

Kiben éjjel-nappal untalan kinlódom!

Nem hajt meg szép versem s utánnad járásom,

Égő tüzem, árvizem, sok sohajtásom!

10.

Halljad meg most Téseus hitetlenségét,

És annak magadra vegyed az értelmét;

Halljad Ariannának siralmas versét,

S nagyobbnak véljed háládatlan éltedet.

11.

Tebrus vize mentiben szép Ariánna

Nyugszik vala kegyessen felvont sátorba,

Mert Cupido örömöt mutat álmába;

Azt tudja, hogy Teseus fekszik ágyába.

12.

De fülemülének ékes szóllásával

Felzöndült elméje igen gyorsasággal;

Felnyitja szép szemét, látja hogy szép hajnal

Röpdözve elöljün harmatos szárnyával.

13.

Ölelni kivánván Teseust, életét,

Gyöngén tapogatva viszi ágyba kezét;

De semmit nem talál, csak az üres helyét,

Meghidegült ágyát, és hitetlen jelét.

14.

Akkor mintha menykü szörnyü szelletivel

Esztelenitette volna keménységgel,

Sokáig nem szóllal, mert szava elmével

Maga jüvendőjére röpült vala el.

15.

Mindazáltal azonnal elméje megtér,

Mihent az szüvérül eloszlék fojtó vér;

Ő meztelenen is sátorbul futni mér,

Körül-körül keresi és ismét betér.

16.

Üti fejér mellyét, szaggatja szép haját,

“Teseus! Teseus!” nagy erővel kiált;

Kifut Tebruspartra, hon maga folyását

Tengerben adóúl önti, hamarságát.

17.

Ott széles tengeren szemét megforgatja,

Az partot üressen emberektül látja,

És semminek másnak szavát nem hallhatja,

Csak szép Alcionnak, mint társát siratja.

18.

Echo is bánattal szól Ariánnának,

Csinál öregbülést választtal bujának;

Mert ha ő panaszol, szól az kűszikláknak,

Echo bus választtal nevet bánatjának.

19.

De ő az sötétben hajót messzi látja,

Dagadt vitorláit hogy könnyü szél hajtja,

“Teseus! Teseus!” ismétlen kiáltja:

Amaz ütet nem hallja s nem is hallhatja.

20.

Int és visszahija gyönge kezeivel,

De az hajót viszi szél nagy sebességgel.

Arianna késéri végig szemeivel,

Mig hajó szeme előtt tengeren tünt el.

21.

Akkor osztán szaggatja aranyos haját,

Körömzseli körmével kegyes orcáját,

Nem messzi megszemlélt egy magas kűsziklát,

Rá hág, és tengernek igy kezdi panaszát:

22.

“Jaj szerencsétlen én, jaj én boldogtalan!

Mint csalám magamat Cupido hatalmán!

Kit Hesperus adott, Lucifer or módján

Ellopta, elragadta tülem hamarján.

23.

De nem ragadt el senki, Teseus, téged,

Csak az te mondhatatlan hitetlenséged.

Hon eskütt szerelmed? Hon van igaz hited?

Talán vitorláddal szélnek eresztetted?

24.

Te hitetlenséged viszen oly hirtelen,

És nem ez gyönge szél, ki röpül tengeren.

Eredj, eredj, Teseus, eredj, hitetlen,

Az én lelkemet is viszed te fenyődben!

25.

De ha hajód lelkemet veled hordozza,

Miért halandóját magával nem huzza?

Nem oly nehéz, elhidd, ez az Arianna,

Hogy te hajód őtet is el nem birhatná.

26.

Elmentél, kegyetlen, elmentél, mint gyors szél,

És engem bús örökös gyászban kevertél;

Sőt örök halálban engem eltemettél,

Hitrontó, engem vesztő, keményebb ércnél.

27.

Bizol, országodban hogy mensz triumfussal,

Aval az kegyetlen holt Minotaurussal;

De ha ki fog kérdeni: győzted mi móddal,

Tagadsz-e: Ariánna okosságával?

28.

Micsodás látatja lesz vitézségednek,

Hogy aztot elhiggyék idegen emberek?

Nem tulajdonitja senki ezt kezednek,

Hanem Ariánna esztelen szüvének.

29.

Ki fogja mondani, hogy labirintusbul,

Az magad eszével kijüttél, halálbul?

Sok száz mind okossabb, mind vitézebb abbul

Ki nem tudott jünni csalárdos fogságbul.

30.

Ah, mert Ariánna adá ezt tenéked,

Az ő cérnájával magadat vezetted!

Ihon mint fizet most nagy hitetlenséged,

Prédául vad helynek hagyál és tengernek.

31.

Miért nékem nem hagysz cérnát és tanácsot,

Ki útán láthassam egyszer ez világot?

Ah, miért nem csaptad nyakamban az kardot?

Csináltad volna meg előbb az koporsót.

32.

De több triumfust is számlálnál házodban,

Ha az Ariánnát elvinnéd hajódban,

Osztán ott hirdetnéd széllel országodban:

Egy leánzót megcsalál hamisságodban.

33.

De nézd meg, kitül futsz és ki előtt szaladsz,

Nézd meg hitetlenséged miát mit csinálsz!

Ki néked életet, annak te halált adsz,

Én labirintusbul, te nagy fogságban hagysz.

34.

Eredj, eredj, hitetlen, szelek szárnyával,

Istenek haragja nagyobb hamarsággal

Elsiet utánnad és eljün károddal,

Mert nevekre esküttél nagy hazugsággal.

35.

De talán azt tudod, istenek megholtak,

Mellyek Enceladust küvel buritották,

Prometeust kányákkal elszaggattatták,

Az kik Salmon királyt föld alá rontották?

36.

Vagy kik Atlást forditák nagy kűsziklára,

Licaont rút vadra, Aeteont szarvasra,

Atreust, Terodamant mérges sárkányra,

Hecubát ebbé, Scillát ugató habra?

37.

Sem siet, sem késik haragja Istennek

Mert örvényes habbá teheti könyvemet,

Szélvésszé forditja sohajtó kedvemet,

Én bánatimmal elburitnak tégedet.”