A nyaklánc

TARTALOM

IMPRESSZUM 3

A HALLGATÁS 4

KORNÉLIA 10

LILIA 14

KISNÉ BALESETE 19

A MENYASSZONY 25

A SMARAGD 35

A RUBIN 44

A GYÉMÁNT 55

ERNŐ APA 59

A SZABAD HÉTVÉGE 65

RENÁTA 69

RUBIN 71

AZ ÍGÉRET 77

A RUBIN NÁSZA 82

HÁZASÁG 87

AZ ÚJ OTTHON 90

STELLA 98

BOBI 106

A BOROSTYÁN 114

A RÓZSAKVARC MÉCSES 119

SÁRA 137

KRISZTIÁN ÉS JUTKA 147

KÖLTÖZÉS 165

A DOKTORNŐ 172

AZ ÚJ LAKÁS 177

LEOPÁRD ÉS DELFINEK 180

LILIA SZÜLETÉSNAPJA 183

TERÉZ 188

AZ ESKÜVŐ 191

A KÉK LÓTUSZ 207

CECÍLIA 212

A FÁRAÓ 218

RUHÁK CECILIÁNAK 224

RENÁTA KRÍZISE 228

A VASÁRNAPI EBÉD 232

A PSZICHOLOGUSNÖVENDÉK 240

MÁRTA 242

BÁNKUTI LÁSZLÓ 249

AZ IGAZI FÉRFI 254

A LOVAG 257

LÁSZLÓ ÉS VILMOS 264

A VITORLÁS 266

A VIRÁGCSOKOR 273

A CSEND 275

ZSÓFIA 277

A HOLDKŐ 288

A GYEREKEK 298

A SZAMURÁJ 304

RENÁTA ÉS MIHÁLY 306

MÁRTA HÁZA 310

TURMALÍN 319

LABRADORIT 334

MACI 340

A HÁZAVATÓ 345

A SVÉD ROKONOK 357

TIGRISSZEM ÉS AVENTURÍN 404

AZ IKREK 431

KARÁCSONY 452

AMETISZT 463

IMPRESSZUM

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2022 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99048-641-2

ISBN e-book: 978-3-99010-960-1

Lektor: Sósné Karácsonyi Mária

Borítókép: Hollandog, Brainstormoff, Tomert, Missjelena | Dreamstime.com

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

www.novumpublishing.hu

A HALLGATÁS

A belváros egyik mellékutcájában, egy régi ház második emeletén volt a rendelője. A kapuban egy fémtáblán állt a neve:

Doktor Silbernágel Ernő

Pszichológus

Rendelés: Hétfő–Péntek, 10–18.

Tel: 0670 3450001

Egy emelettel lejjebb volt a lakása. A két lakás többször ahhoz vezetett, hogy az emberek rossz helyen, a lakásán csengettek és nem a rendelőben, így aztán nem jutottak be hozzá. Az időpontokat Lilia kezelte, átkapcsolta a telefonszámát a mobiljára. Felesleges lett volna, hogy valaki egész nap a rendelőben üljön, ő viszont az ülések alatt nem tudott telefonálni. Lilia – annak idején, miután elhagyta a férje, is hozzá járt, ekkor alakult ki a barátságuk. Lilia fiatal, nála hét évvel fiatalabb, csinos, talpraesett, és jó üzletasszony. Ott van a két gyereke, a butik a belvárosban, dolgozik, szervezi az életét, és mindenben segít neki.

Olykor elmennek vacsorázni és beszélgetnek. Ilyenkor Lilia nem kevésbé pszichológus, mint ő, csak vele tud a saját gondolatairól beszélni. Ő az egyetlen, aki hozzá tartozik az öcsén, Péteren kívül, aki Svédországban orvos, és már tizenhét éve ott él a családjával. A szüleik már nem élnek. Péterék minden évben ellátogatnak hozzá. Örül nekik, és arra az időre egy lakást bérel ki számukra. Talán lenne helyük nála is, ha venne még ágyakat, de nem bírja a rendetlenséget és nem várhatja el, hogy az ő pedáns rendjéhez alkalmazkodjanak.

Ezt ők is tudják, és azt is, hogy a külön lakás az igazi megoldás. Lizzával, a sógornőjével és a gyerekekkel angolul beszél. Péterrel magyarul. Általában két hét szabadságot engedélyez magának, még ez sem egyszerű a kezeltjei miatt. Minden nyáron egy hetet a Balaton mellett töltenek. A nyaralást ő fizeti, és szívesen teszi. Az idén még nem jelentkeztek.

Augusztusban Amerikába repül, egy ötnapos kongresszusra. Mi lenne, ha Lilia is eljönne vele egy hétre Chicagóba? De mit csinálna ott, amikor ő foglalt? Majd megkérdezi. A munkáján kívül mindig egyedül van, mint most is, ahogy itt a reggeli kávéját issza. Kávét otthon főz, és a péknél vesz reggelente szendvicset vagy süteményt, mert főzni nem tud és nem is akar. Esténként elmegy valahová enni. Pénze van bőven, még sok is, de nem akarja befektetni. Olykor elhívják egy expertizisre a pszichiátriára. Ott ülnek a kollegákkal, kiértékelik az eredményt és szakkifejezésekkel bombázzák egymást. Egyre nagyobb a kételye, hogy mi köze van ennek a valósághoz, az emberi lélekhez és az élethez. Az idén 49 éves lesz, már húsz éve dolgozik a szakmában, és egy úgynevezett „menő” pszichológus. Sokat tanult, sokat olvasott, évekig külföldön élt. Az angollal az egész világon lehet boldogulni. Pennsylvaniában még a hipnózist is megtanulta, de nem csinálja. Igaz, érdekes, ami az emberekből ebben az állapotban felmerül, de valahogy idegenkedik tőle, fura módon szégyelli magát; az az érzése, mintha valakit meglesne fürdés közben.

Már fél tíz van, lassan fel kell mennie a rendelőbe.

Felment, megnézte, hogy minden a helyén van-e, és hogy ki jön ma. Hatan voltak. A délelőtt nem veszélyes. Kettőkor jön Kisné, aztán megint egy órán át a törpeuszkárja történeteit hallgathatja. Na, Krákel István sem egyszerűbb az üzleti élete részleteivel, de érdekes. Túl sokat dolgozott és kiégett. Nem törődött a feleségével, ami oda vezetett, hogy a feleség egy másik férfi után nézett. Minden, amivel dolga van, a szokványos idő-betegsége a társadalomnak; ha meglenne az emberek szociális közege, rájuk már nem is lenne szükség. A magány az igazi betegség. Azért keresik fel a pszichológust, hogy beszélhessenek a félelmükről, a nehézségükről és a kiút nélküli zűrzavarról, ami bennük van. Egy szakemberben megbíznak, meg hát fizetik is. Ez fontos: ami pénzbe kerül, az ér is valamit!

Mit fizetnek meg? Miből is áll az ő segítsége? Abból, hogy hallgat. Nem csak beszélni hagyja az embereket, tényleg odahallgat. Ez az egyetlen lehetősége, ilyenkor tudja az igazi kérdéseket feltenni, és hozzászólni vagy tanácsot adni. Meg a bizalom. Egy ideig csak a bizalmukat építi fel addig, amíg megnyílnak. Aztán jön az összeomlás, főleg a nőknél, a sírás és a ragaszkodás. Ez a legnehezebb fázis. Nagyon ügyesen kell kormányoznia, hogy ne tűnjön szívtelennek, de ne szeressenek belé.

Voltak már kínos jelenetek. Sajnos nem is egyszer történt meg, hogy el kellett valakit tanácsolni és egy női kolléga címét megadni, bár a női munkatársai mesélik, hogy hasonló akadályokkal küzdenek ők is, de a férfiakkal. Két kolleginája van, akiknek nem szükséges a magyarázkodás, csak felhívja őket és figyelmezteti az eshetőségre, hogy valaki kezeltjei közül jelentkezni fog.

Lilia ebben is más, nem szeretett belé. Fegyelmezett, tárgyilagos, egy igazi barát. Nem tudják az emberek, hogy milyen fárasztó az odafigyelő hallgatás. Így az is érthető, hogy munka után senkit sem akar látni. És mi a következménye? Megint hallgat. Hangversenyekre jár, ott is hallgat. Ez a hallgatás azért más, a zene ad, feltölti. Alapjában véve a hallgatásért érdemelné meg a doktorit, nem azért az úgynevezett tudásért, amivel tömi a fejét. A hallgatás. Mi a hallgatás egyáltalán? Meghallja, amit az emberek mondanak, és a gondolataikat velük gondolja. Ez az összes? Nem; ahogy velük gondolkodik, átéli, talán látja is, amit mondanak, olykor egész képsorozatok peregnek le előtte. Kevés ember tud tényleg a másikra odahallgatni. Általában már a hallgatás folyamán hozzáfűzi saját gondolatát, sőt az elbírálását is. Főleg ők! Ez a dolguk, ő azonban nem egészen így működik. Akkor hogyan? Először csak hallgat. Ez olyan, mintha egy ajtót nyitna ki, és valakit, valamit beengedne a lakásába. A másik elkezd rendetlenséget csinálni és ő idővel összerámol, mert tudja, hogy minek hol a helye. Ez a feladata. A hallgatás, mint feladat, mint műfaj! Most kezdődik a munka, de előtte megbeszéli Lilianal az estét.

Délután Kisné ül előtte a kényelmes, hátra dönthető fotelban. A lábait felrakja, látszik a cipője talpa. (Érdekesek ezek a cipők, sokat elmondanak róluk.) Az embereknek eszükbe sem jut, hogy mit lát ő, amikor rájuk néz. Ők az arcát látják, ahogy félig az íróasztala mögött, feléjük fordulva ül. Kisné erre az alkalomra mindig a szép fekete cipőjét veszi fel. Különben is nagyon csinosan felöltözik. A ruhái olcsó minőségűek, de nem szabad mindenkit Lilianal összehasonlítania.

Kisné beszél:

– Tudja, doktor úr, ha nem lenne Zsuzsu, olykor egész nap nem lenne kihez szólnom. Olyan okos, úgy odafigyel. Mindent megért, ha az mondom neki, hogy a szép kutya táncol, azonnal feláll a hátsó lábaira és forog. Aztán persze várja a jutalmat. – Jutifalit akarsz? – kérdezem tőle és eldugom a hátam mögé a dobozt, amiben a keksz van. Erre odaugrik és megcsaholja. A múltkor azt mondta az állatorvos, hogy ne etessem állandóan, főleg ne édessel. Istenem, de ha úgy szereti a süteményt! Azért járok magához, mert már senkivel sem tudok Zsuzsuról beszélni. Az unokahúgom felhív olykor, vagy elmegyünk valahová egy kávéra. Persze Zsuzsut is viszem magammal. Nem engedik ám mindenhová be! Szóval Jutka, mármint az unokahúgom, kedves vele, de idővel mindig azt mondja: „Nem beszélnél végre valami másról, mint a kutyádról? Itt van és látom.” A múltkor képes volt megjegyezni, hogy a Zsuzsu név nem passzol egy fiú kutyához! Bobi jobb lenne.

– Asszonyom, nem gondolt még arra, hogy más kutyabarátok társaságát keresse? Biztos vannak klubok vagy tenyésztők, akikkel együtt kirándulhatna és beszélgetnének a kutyáikról.

– De, viszont a sétáltató csoportban sok fajta kutya van. Zsuzsu nagyon bátor, és megtámadja a nagyobb kutyákat is. Egy németjuhász megharapta a lábát. Borzasztó volt, tíz napig alig aludtam, éjszakánként is a kötését cseréltem, borogattam, és annyit sírtam!

– És az uszkártenyésztők?

– Az jobb volt. Rábeszéltek, hogy fedezzen egy szukát. Amíg az megtörtént! Utána össze voltak egy ideig, hogy is mondjam, hátul ragadva. Szegény Zsuzsum ment volna el, de nem tudott, nyüszített, én húztam, a másik kutya gazdája meg rám förmedt, hogy hagyjam őket békén. Ott majdnem szívinfarktust kaptam az izgalomtól. Aztán én is kaptam egyet a kölykökből, nálam volt és nagyon megszerettem, de Zsuzsu depressziós lett, így el kellett adnom. Nem, a tenyésztőkkel sincs már semmi kapcsolatom.

– Még soha nem gondolt rá, hogy társat keressen magának, mármint egy embert? Biztosan van korban önhöz illő kutyatulajdonos.

– Nem tudom, hogy bírná Zsuzsu egy másik kutya társaságát? Meg, tudja, doktor úr, amióta az embereket ismerem, szeretem az állatokat.

– Úgy gondolja, hogy többre tartja őket, mint az embereket?

– Sokkal!

– Asszonyom, ön egy ember.

– Nem bánnám, ha kutya lennék egy jó gazdival! – nevetett az asszony.

– Nem szokott olvasni vagy tévét nézni?

– A Nők Lapját, jó receptek vannak benne, kivágom és elteszem őket. A tévéműsorban sok a krimi meg az ilyesmi, nem szeretem. Természetfilmeket nézek, meg állatokról. A múltkor a mormotákról volt szó, hogy azok milyen cukik!

– Sajnos letelt az óra, tehát jövő csütörtökön ugyanebben az időben?

– Jövök, doktor úr, nagyon jól elbeszélgettünk.

Az ajtóhoz kísérte és elbúcsúzott. Visszament az irodájába, ott volt egy kisméretű hűtője, kivett belőle egy üveg narancslét, és ivott egy jó nagy pohárral. Leült a székére és megnézte, hogy ki jön most.

Az a szerencsétlen fiatal lány, Molnár Kornélia az édesanyjával. Az anyja nem kevésbé szerencsétlen a depressziós lányával. Most majd nem neki kell hallgatnia, harapófogóval kell a válaszokat a lányból kihúzni. Az anyával is beszél mindig egy negyedórát a fejleményekről. Ilyenkor az anya majd’ belepusztul a visszatartott sírásba – nem sírhat, mert ha Kornélia észreveszi, hogy sírt, nem tudja már elhozni hozzá, így is legalább egy fél napjába kerül, amíg rábeszéli. Kornélia szerelmi bánatában tablettákkal akart öngyilkos lenni. Szerencséje volt, hogy az anyja észrevette és hívta a mentőket.

Húsz perc múlva jönnek. Ma este nagyon szüksége van Liliára.

KORNÉLIA

Kornélia, mint mindig, lehajtott fejjel, az anyja meg a bizalom mosolyával érkezett. Bement vele az irodába, míg az édesanyja a másik szobában várakozott.

– Hogy van, Kornélia?

– Jól.

– Még mindig nem jár iskolába?

– Nem.

– De megtartják a helyét a volt osztályában?

– Igen.

– Meddig?

– Ebben az évben, az érettségiig.

– Mikor lesz?

– Júniusban.

– Nem akar leérettségizni? Úgy tudom, jó jegyei voltak.

– Nem.

– Miért nem?

– Minek?

– Tovább tanulhatna.

– Minek?

– Hogy legyen egy végzettsége.

– Minek?

– Az élet megy tovább, és még idősebb is lesz.

– Nekem már vége az életemnek.

– Amennyiben mégsem lenne vége az életének, mit csinál az eljövendő ötven évben?

– Semmit.

– Érdekli egyáltalán valami, Kornélia?

– Nem.

– Mit csinál egész nap?

– Ülök, zenét hallgatok, a macskát simogatom és gondolkodom.

– Mire gondol?

– Nem mire, inkább kire; rá.

– Még mindig?

– Csak rá tudok gondolni, semmi másra.

– Hogyan gondol rá?

– Hallom a hangját, látom a szemét, érzem a keze érintését a bőrömön.

– Még mindig szereti?

– Igen, ő az életem.

– Amikor beleszeretett abba a sokkal idősebb férfiba, már akkor tudta, hogy családja van, felesége és gyerekei?

– Tudtam, de engem szeretett.

– Azt elhiszem, de a családjával szemben is voltak kötelességei.

– Én is elláttam volna a gyerekeit.

– Mennyi idősek azok a gyerekek?

– Tíz és tizenhárom.

– Ön tavaly tizenhét éves volt! Jóformán még gyerek.

(Megőrülök vele! Elegem van. Minek jön hozzám? – gondolta Ernő.)

– Mondja, lefeküdt ezzel a…

– Jenő.

– Jenővel? – Kornélia eddig nem nézett rá, most felkapta a fejét és dühösen kérdezte:

– Mi köze van hozzá?

– Hogy mi közöm? Idejár hozzám, azért vagyok, hogy segítsek a problémáját megoldani. Vagy minek jár ide?

– Nem én járok ide, hanem anyám kényszerít ide!

– Ide figyelj, Kornélia! Senkinek sem kell hozzám jönni, aki nem akar. Édesanyáddal kell ezt tisztáznod. Mindenki volt egyszer először szerelmes. Igen, esetleg nem teljesült be, de az élet megy tovább.

– Ezt nem érti meg senki! A szerelem vele egy álom volt, a mennyországban jártam, olyan volt, mintha már mindig hozzám lett volna nőve! – mondta Kornélia sírva. – Mintha mindig ismertem volna.

– Kornélia, tisztában vagy azzal, hogy csak anyád jóindulatán és irántad érzett szeretetén múlott, hogy nem jelentette fel Jenőt? Még kiskorú voltál!

– Kiskorú vagy nem, még most is szeretem.

– Próbálj új kapcsolatokat keresni.

– Semmit sem értett meg az egészből, pedig most mondtam. Tudja mit, azért nem érti, mert még soha nem volt szerelmes! Nem is tudja, hogy miről van szó. Nem jövök többet egy olyan pszichológushoz, aki a legemberibb érzéshez sem ért. Menjen el utcaseprőnek! – Villogó szemekkel nézett Ernőre, aztán felállt és menni akart. Ernő is felállt és elkapta a karját – igaz, ezt nem szabadott volna tennie.

– Kornélia, jöjjenek a jövő héten még egyszer, adjon mindkettőnknek egy esélyt és akkor mondjon el mindent, amit mi nem értünk meg, az édesanyja és én sem. Most küldje be egy pár percre a mamáját.

Molnárné jött, a reménykedő nézésével. Leült egy székre.

– A lánya ma beszélt velem először, leteremtett és azt ajánlotta, hogy menjek el utcaseprőnek, arra talán alkalmasabb vagyok, mint pszichológusnak.

Az anya ijedten nézett rá.

– Nincs semmi baj, talán most sikerül megnyílnia. Mondja, mit csinál Kornélia egész nap?

– Ül, fülhallgatóval zenét hallgat. A macskát simogatja. Nem, hogy nem takarít, én sem takaríthatok nála. Maga elé néz és sír, aztán látszik az arcán az emlékezés és ragyog. Nem akar enni, nincs semmi kívánsága, olykor a szennyesét odaadja kimosni, és persze nem beszél, csak igennel és nemmel válaszol. Éjszaka szokott kimenni az udvarra.

– Hol van az apja?

– Ötéves volt, amikor a férjem elhagyott bennünket. Nagyon szerette az apját, mindig visszavárta. Már akkor volt egy időszak, amikor nem evett. Állt az ablakban és nézett kifelé. Az egyetlen gyermekem, doktor úr – sírta el magát Molnárné. Aztán gyorsan letörölte a könnyeit. – Nem szabad látnia, hogy sírtam.

– Még próbálkozunk, talán sikerül. – Ernő kikísérte Molnárnét. Kornélia várta, és szokása ellenére nem lehajtott fejjel ült, hanem az ajtót figyelte. Felállt.

– Anya, nem megyünk el még valahová egy fagyit enni?

– Dehogynem, csillagom!

– Itt a belvárosban jó cukrászdák vannak – szólt hozzá Ernő a témához. Kimentek, és az anya gyorsan visszanézett. Ernő becsukta az ajtót.

Most lemegyek és zuhanyozok, egy óra múlva találkozom Liliával.

A lakásában készülődött, összeszedte a ruháit, amiket fel akart venni. Csengettek.

Hát ez ki lehet?

Beleszólt a kaputelefonba:

– Igen.

– Doktor úr, Kornélia vagyok, hoztam fagyit.

LILIA

– Kérsz még egy kávét, Lilia?

– Kérek.

– Nem akarsz egy desszertet?

– Nem, tudod, hogy általában nem tudok megenni egy egészet és te nem felezel velem.

– Képzeld, ma este kaptam egy fagyit!

– Te? Hiszen nem is szereted.

– Nem az volt a lényege, hanem a gesztus. Csokoládét és kókuszt, megettem.

– Ernő, te fejlődsz!

– Remélem, ő is, aki hozta. Milyen volt a napod?

– Átlagos.

– Ez mit jelent?

– Minden úgy, mint mindig. Átlagos eladás és az átlagos problémák.

– Problémák?

– Neked nem olyan érdekes, hogy Milánóból már két hete késnek a megrendelt bő szoknyanadrágok a nyárra.

– A nyárról jut eszembe, augusztus közepén Chicagóba megyek, egy kongresszusra. Eljössz velem?

– Ernő, hogy képzeled az együttlakást egy hotelszobában?

– Miért ne?

Lilia hallgatott és a szemébe nézett. Ernő is a szemét nézte.

Liliának nagyon szép szeme van, ritka, zöldesbarna. Olyanok a szemei, mint a csillagok. Sokat mosolyog, és ilyenkor a csillagok ragyognak. Különben is csinos, és kifejezetten attraktív. Nem túl magas, a csípője picit széles, de így még karcsúbbnak tűnik a dereka. Az üzlete miatt jól kell öltözködnie, a haja mindig rendben van, és finoman van sminkelve. Igen, Lilia egy csinos, érdekesen szép negyvenéves nő, és az ő barátnője. Soha nem kérdezte meg, hogy van-e partnere. Nem tartozik rá. Vagy inkább nem is akarta tudni? Most viszont kicsúszott a kérdés:

– Van férfi az életedben?

– Nincs.

– Bocsáss meg, ez nem tartozik rám.

– Ernő, csak rád tartozik!

– Hogyhogy?

– Annyit tudsz, úgy értesz az emberi lélekhez, mégis, a legelemibb emberi dolgokat nem veszed észre.

– Ezt ma már egyszer hallottam attól a lánytól, aki a fagyit hozta. Azt ajánlotta, hogy menjek el utcaseprőnek, mert mint pszichológus, nem érek semmit.

Lilia nevetett.

– Abból a szempontból igaza van, hogy Budapest belvárosa olyan tiszta lenne, mint még soha!

– Lilia, mi van veled? Így még soha nem beszéltél velem.

– Ernő, elfáradtam, belefásultam ebbe az állapotba.

– Nem értem. Nem akarsz már együtt lenni velem?

– Nem érted? Pont erről beszéltem az előbb, hogy nem érted. Mióta ismerlek?

– Négy éve.

– Négy éve szeretlek.

– Én is szeretlek.

– Nem erről van szó, nem a barátságunkról, a szerelemről.

– Soha nem mondtad, és nem is mutattad.

– Nem, mert akkor elküldtél volna, és nem akartalak elveszíteni.

– Azóta vársz?

– Így is lehet mondani, vagy úgy, hogy azóta remélek.

– Ezt nem értem, Lilia.

– Nem is értheted, mert te nem tudsz szeretni!

– Ez aztán nem igaz! Téged is szeretlek, az öcsémet a családjával, még a kezeltjeimet is egy bizonyos szinten.

– Mondd, az idén nem jönnek Péterék?

– Nem szóltak.

– És te nem tudsz rákérdezni?

– Ők szoktak jelentkezni.

– De ha szereted őket, akkor téged nem érdekel?

– Persze, hogy érdekel, főleg a lakásbérlés miatt, meg a szabadságomat is be kell osztani, aztán a szállodát lefoglalni a Balaton mellett.

– Ugye az még soha nem jutott az eszedbe, hogy az ittlétük alatt te felmehetnél a rendelődbe aludni, nekik pedig átadod a lakásodat?

– Nincs elég ágy.

– Tényleg akkora nehézség ez? A gyerekek matracon is elalszanak. A te ágyad meg kétszemélyes. Ne mondd, hogy ezt nem tudod beszerezni vagy kifizetni. Annyi a pénzed, hogy már nem is tudsz mit kezdeni vele.

– Jó, jó, csak a rendetlenség, amit csinálnak.

– Addig, amíg ők laknak ott, ne törődj vele, aztán majd amikor elmentek, rendet raksz. Ha jól tudom, még egy takarítónőd is van.

– Van. Na, most eljössz velem Chicagoba?

– Nem.

– Miért nem?

– Melletted egy ágyban, akár csak egy szobában lenni kínszenvedés.

– Kapsz egy saját szobát.

– Jaj, Ernő, az még rosszabb.

– Lilia, az előbb mondtad, hogy négy éve szeretsz, most meg az a baj, ha velem vagy.

– Mondom, hogy nem érted! Te mindig velem vagy, én meg veled, amikor nem vagy mellettem, akkor is érezlek. Hallom a hangod, látom a mosolyodat, már ha rád a gondolok, is b