Loe raamatut: «A falu jegyzoje», lehekülg 14

– Ön a nép között él – szólt a főispán nyugodtan – , de higgye el, e részben mégis csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a világ akármely földmívelő osztályával a jóllétre nézve kiállják az öszvehasonlítást.

– Igen, de hát ezen egyeseken kívül nem lakik-e senki e hazában, nem laknak-e e magyar parasztokon kívül mások is országunk határai között, kik nem kevésbé hontársaink, kik nem kevésbé igényelhetik figyelmünket? Nézzen excellenciád e megye orosz népségére. Rongyosan, éhségtől beesett, halvány arcokkal látjuk e szerencsétleneket harminc faluban, s mi történt eddig e faj jobblétéért s fölvilágosításáért? Mi történt, hogy e népet nemzetünkhöz kössük, hogy belőlök magyarokat, hogy belőlök e hon hív polgárait neveljük?

– Önnek igaza lehet, s a nemzet talán nemsokára át fogja látni való érdekeit – mondá a főispán – , de mit tehet ennek megváltoztatására a megyei tisztikar? mit tehetek én?

– Sokat, igen sokat, kegyelmes uram! – mondá a jegyző lelkesedve. – A nemesség megyei rendszerével sáncokat épített maga körül, melyek mögött kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is. De ha már ez állapotot változtatni nem akarjuk, e sáncok mögé mért nem vesszük be a népet is? Azon szerkezet, mely elég erős, hogy nekünk szabadságunkat megtartsa, oly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a népet elnyomástól sem őrizhetnők meg? A tisztviselőknek befolyása hazánkban óriási. Nézze excellenciád Veszősy járását, s hasonlítsa a többiekhez. Ott a lealacsonyító botbüntetés megszűnt, a kisebb gonosztévők számára egészséges fogház építtetett, a gyermekek oskolába küldetnek, a közmunka, mert rendezettebb, könnyebben viseltetik el, s mindez egy ember befolyása által, mindez, mert Veszősy átlátá, hogy oly országban, hol a nép a törvények által eléggé pártolva nincs, a tisztviselő hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein kívül emberi kötelességeit nem teljesíti. Oh, vegye kegyelmes uram, pártolása alá e szegény népet, használja befolyását arra, hogy e megyében oly tisztviselők választassanak, kik nagy hivatásukat megértik! s nevét áldás fogja követni, minőt soha főispán nem szerzett magának e hazában.

Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket nehány magas elvek hangoztatása által megnyerni könnyű. Bizonyos magasságról tekintve, az emberek nemcsak anyagi, hanem szellemi szempontból is mind oly kicsinyeknek látszanak, s ritka, ki ily helyzetben elég önbecsülést érez keblében, hogy az egész emberi nemre általános megvetés nélkül tekintsen. De volt a jegyző szavaiban valami oly meleg, oly meggyőző, mi a hallgatót akaratlanul meghatá. Midőn Tengelyi, kitárva keblét, azt, mi lelkének annyi éveken át fájt, egyszerű szavakban elmondá: a főispán nem érzett erőt kétkedésre, s a sóhaj nem vala színlett, mellyel mondá: “volna bár igaza, s függne tőlem, hogy a népnek az lehetnék, mi lenni akarok.”

Tengelyi észrevéve a hatást, melyet szavai a főispánra tettek, még inkább lelkesülve folytatá:

– S nem függ-e hát excellenciádtól? A megye mostani tisztviselői között is vannak becsületes emberek. Nem szükség, hogy megnevezzem, a kegyelmes úr ismeri őket éppúgy, mint Réty, Krivér, Nyúzó s annyi másnak alávalósága titok nem lehet előtte. Tüntesse ki azokat, lépjen föl nyíltan emezek ellen, keresse fel azon embereket, kik, mint Édesy, szolgálattól elkedvetle-nedve visszavonultak, vagy azt szerénységből nem keresék. Higgye el, excellenciád megyéje gazdag szép jellemű férfiakban; s Taksonyt boldog nép fogja lakni kormánya alatt.

– Igen, barátom! ha helyzetemben azt tehetném, mire szívem int, ha az, kinek kezében legtöbb fonal egyesül, melyen a közdolgokat látszólag vezetheti, nem volna épp ezáltal inkább le is kötve másoknál. Nemcsak a művész, de az is, ki a gyakorlati életre fordítja munkásságát, sokszor kénytelen lemondani legszebb eszméjéről, mert az anyag, mellyel dolgozik, nem alkalmatos eszményének választására.

– De vajon a művész azért nem fárad-e legalább eszményének valósításán, nem áll-e ott sokszor évekig márvány-sziklája előtt, izzadó homlokkal, dolgozva kemény anyagán, míg gondolatát legalább megközelítheté? s nem ez-e feladatunk a gyakorlati életben a politika terén is, hol ideáljait talán senki sem érte utol, de hol a haladásnak még lehetősége is megszűnt; ha senki vágyaival a létező viszonyokon túlmenni nem mer, ha senki oly célokat nem tűz ki magának, melyeknek elérése majdnem lehetlennek látszik? S e vágy, melyet excellenciád kimonda, nem tartozik azok közé, melyeknek kielégítése lehetetlen. Mondja ki tisztán akaratát, s a követők nem fognak hiányzani. Nem a honszeretet, hanem kitüntetési vágy, félelem, az engedelmesség megszokása teszi, hogy egész seregek egy hősként küzdenek. A polgári pályán a legnemesebb dolgok néha szinte olyanok által eszközöltetnek, kik személyes, sokszor aljas célok után törekszenek. A hatalom legboldogítóbb része éppen az, hogy aljas indulatokat is nemes célokra használhat, s azon szolgai lelkekből, kik minden felsőbbségnek hízelegnek, a közjó eszközeit csinálhatja. Ha Néró Antoninként célul a birodalom boldogítását tűzi ki, azok között, kik aljas örömeinek eszközei voltak, nem találtattak volna-e akárhányan, kiket most a legerényesebb férfiak között említenénk? Higgye el, kegyelmes uram, a hatalomnak sohasem hiányzanak követői, legkevésbé akkor, ha nemes célokat tűz ki magának.

– Ön megfeledkezik helyzetemről. Réty, Krivér azon emberek, kiknek hivatalbani maradását ön legkárosabbnak tartja; magam más nézetben vagyok – tevé hozzá a gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem engedé, hogy állásáról megfeledkeznék – , éppen azok, kik e megyében politikai nézeteimnek istápjai; el lehet-e hagynom őket?

– Kegyelmes uram, sokkal inkább ragaszkodom saját meggyőződésemhez, semhogy azt, mit mások eszméik létesítéséért tesznek, nem méltánylanám; de a buzgóság, mellyel meggyőződé-sünknek minmagunkat föláldozzuk, terjedhet-e annyira, hogy annak mások szerencséjét, jólétét, biztosságát föláldozzuk, főképp ha azok politikai küzdelmeinkben részt nem vehetnek, ha iránta egészen közönyösek? Jól tudom, azon véleményszínezet, mely rokonszenvemet bírja, nem cselekszik másképp, de az, mi rossz, jobbá válik-e, ha többek által követtetik el? A népnek mi köze politikai küzdelmeinkhez? Kizártuk minden befolyástól, meg szabad-e őt fosztanunk azon nyugalomtól is, melyre, ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, igénye van? Ha már minden jogokat meg kelle tagadnunk tőle, meg kell-e tagadni tőle az igazságot is, midőn annak kiszolgáltatását olyanokra bízzuk, kik politikai küzdelmeinkben mellettünk állnak, de kiknek aljasságáról magunk is meg vagyunk győződve. Kegyelmes uram! a nép nem vesz részt politikai életünkben, minek szenvedjen győzelmeinkért?

Marosvölgyi egy ideig hallgatott.

– Higgye el ön – szólt végre érzékenyebb hangon, mint minőn őt évek óta valaki szólni hallá – , én mélyen tisztelem az érzeményeket, melyeket kimondott. Ha helyzetemben volna, látná, hogy vannak dolgok, nemesek, szépek, de melyeknek létesítései egy ember erejét felülmúlják. Ha van befolyásom a megyében, az csak azon kis népszerűségemnek köszönhető, melyet hivataloskodásom által szereztem; s ha ma követem tanácsát, e népszerűségnek holnapig vége van.

– A népszerűségnek. Igen, kegyelmes uram, minden társaságnak megvan népszerűsége is, a zsiványbandától Rómáig; hol emberek valami cél körül egyesülnek, ki e célt tetteivel előmozdítja, ki az elfogadott elvek mellett leghangosabban nyilatkozik s küzd, elismerést talál társai között, tapsra, koszorúkra, diadalokra számolhat. De hát e nemességen kívül, mely gyűléstermeinket tölti, nem lakik-e senki e határok között? Az éljenek felett nincs-e semmi, mi után nemes szívnek vágyódnia lehetne? És a nép! azon milliók, melyek hallgatva körültünk állnak, e roppant sokaság, mely jótévőinek most csak csendes fohászokban hálálhatja meg fáradalmait, de mely, ha napja eljövend, hangosabban kiáltandja bajnokainak nevét, mint Magyarország egész kortesserege együttvéve – nem érdemli-e, hogy érte fáradjunk?

Itt a szólót távol éljen szakítá félbe.

– Kegyelmes uram, az éji zene közelg, én megyek. Excellenciádat tisztelgők fogják környé-kezni, taps és éljenek, a közszeretetnek leghangosabb és legsemmitjelentőbb kitörései. Bocsássa meg a nyíltságot, mellyel szóltam, s ne feledje el a nagy csoport között, mely körül-fogandja, hogy mind e zaj, mind e lárma, mindezen lelkesedés csak itt a megyeház közelében hallható. A nép csak néma hálával fizet, de áldásai felhatnak az égbe, s ha e hazának jövője van, az nem azokból fogja választani nagy férfiait, kik most leginkább megtapsoltattak.

Tengelyi meghajtá magát. A főispán megszorítá kezét, s miután kiment, sóhajtva néze utána.

– Mit mond, kegyelmes uram – szóla a titoknok, ki most bejött – , nem volt igazam? Ez az ember nem hasonlít a többiekhez, nem ide való.

– Mondja, hogy Magyarországban sehová sem való – szólt Marosvölgyi, s ezzel az ablakhoz állt, honnan már a közelgő mécsek világa terjede el szobájában.

13

A mécsek eloltattak, a főispán, vacsorája után, visszavonult, s minden nyugodt vala ismét Porvárnak utcáin, csak az egyes tanyákon – hol a kortesek, hogy külső befolyástól megőriztes-senek, zárva tartattak – hallatszott néha egyes rekedt hang, mely félig álmában Bántornyi vagy Réty nevét kiabálta. E gyönge zajon kívül nem volt semmi, mi az idegent, ha a városon átment, az óriási vajúdásokra intené, melyek között Taksony megye új tisztikarát megszülendi. Ezen csendnek egyik főoka abban kereshető, mert eddig csak Bántornyi kortesei szállták meg a várost, s így egyes pár viadalokon kívül, melyek a magyar nemesség bajnoki természeténél fogva ugyanazon párt emberei között is néha előfordulnak, nagyobb csatára még alkalom nem nyílt. Réty emberei, mi az erősebb pártnak nem ritkán szokása, csak a választás reggelén valának megjelenendők, s addig kis állomásokban közelgtek a nagy ütközet színhelyéhez, inkább biztosítva így az elcsábítás ellen, s több hatást ígérve, ha egyszeri föllépésök az ellenfelet meglependi.

Menjünk e tanyák egyikéhez, mely mintegy másfél órányira Porvártól Réty egyik jószágán üttetett fel, s hol most jó ismerőseinket, kiket már Réty házánál látánk, a sz.-vilmosi háromszáz bajnokot találhatjuk. Kis vendégfogadó ez, minőt alföldünkön százat láthatunk, hol, ha saját számunkra nem találunk is szobát, legalább az istálló, melybe lovainkat beköthetjük, nem mindig hiányzik, s hol az, ki valamit magával hozott, s kést, villát hozzá, hogy megehesse, jól is lakhatik. Az istálló s a nagy állás, mely a vendégek kényelmére friss szalmával hintetett be, telve nemességgel. Pennaházy jegyző, a csapat vezetője, gondosan bezárva az udvart, hogy senki el ne szökhessék, a zsidó kocsmáros ágyát foglalta el, míg a zsidó maga családjával azon egy szobának padozatán hever. A vendégfogadó csendes, mintha semmi idegen nem volna falai között, csak a csapszékben látunk még világot. E tágas szobában, melynek falait nehány, a füst által elbarnult rézmetszeten kívül e nagy alkalomnál egyes hazafiúi fölírások ékesítik, s melynek szögletében a párt zászlói állíttattak föl, két embert találunk, kik gyönge mécs világítása mellett, félig suttogva egymással szemközt ülnek.

E beszélgetők egyikében, ki az ajtóval átellenben ül, az üveges zsidót ösmerjük meg, kit utószor Tengelyi házában látánk. A másik, ki éppen pipára gyújt, előttünk még ismeretlen; de ki Taksony megye tömlöcében ezen húsz év alatt valamikor megfordult, hihetőképp első tekintetre tudná, hogy Sz.-vilmosi János úr, vagy közönségesebb nevén mondva, Cifra Jancsival találkozott; sem az, hogy a tömlöcöt olyankor látta, mikor Cifra benne nem volt, sem az, hogy őt egyszer látva, képét ismét elfeledi, nem tartozván a valószínűségek közé.

Nem vagyok barátja Lavater tanának, sőt midőn e világon annyi ok van, mi az embert embertársai ellen igazságtalanná teszi, szinte félek e tudománytól, mely bizonyos alakú orrt, szemet vagy szájt egyes rossz tulajdonságok bizonyos jelének hirdetve, a szerencsétlent, kinek a természettől épp ily alakú arcvonalak jutottak, minden vétke nélkül az emberek gyanúskodá-sainak teszi ki; de van valami az emberi arc kifejezésében mégis, egy leírhatatlan, de mindenikünkre egyiránt ható kifejezés, mi bizodalomra vonz, vagy visszataszít, szeretetet vagy borzalmat gerjeszt már első tekintetre is. A tavasz meleg s az ősz hideg napjai, vagy a nyári fergeteg nem vonulnak át földünkön anélkül, hogy nyomokat ne hagynának maguk után, s az emberi arc miként ne tartaná meg azon érzelmek és szenvedélyek benyomását, melyek rajta átmentek? s így Cifra arcán is olvasható betűkkel vala feljegyezve jelleme. Alacsony homloka, melyet inkább szenvedélyek, mint az idő vont redőkbe, a borzas, orra tövénél összefolyó szemöld, a szürke, nyugtalan szem bizonytalan tekintete, melyben a gonosztévő félelme s vadsága párosult, kiálló állcsontjai s a halvány arc félig eltakarva őszülő haja s szakálla által, oly egészt képezének, mely előtt, ha skorbutban földagadt kékes ajkait hozzáveszed, borzadnod kelle, főképp, ha az izmos, majdnem a szabálytalanságig erős tagokat tekintve az anyagi erőt látád, mellyel ez ember a természettől megajándékoztatott.

– Ej, ej – szóla a zsidó fejcsóválva – , ki hitte volna, hogy kend még úgy maga jókedvéből is elmegy a vármegyeházhoz?

– Mikor az ember nemesember, s hívják – szólt a másik nevetve – , s úgy tekintetes úr módjára mehet el, az egészen más dolog. Eleget laktam a vármegyeházat alól, fent sokkal szebb.

– Mégis talán jobb volna, ha kend inkább nem menne, ki tudja, ott sokan vannak, kik ismerik, a várnagy, a hajdúk, még valami baja lehetne.

– Bajom, ördögadta! ki merne bántani, egy sz.-vilmosi nemesembert? – szólt a másik az asztalt öklével verve. – Épp azért megyek, hogy megismerjenek. Majd ha föl s alá mehetek a pitvaron, s az az átkozott tömlöctartó, ki annyit bosszantott, látja, hogy én nemesember vagyok, s ő mégis mindöszve haszontalan paraszt, tudom, bosszankodik. A világért sem maradnék el, csak hogy haragjokat lássam, s ha egyik nem veszi le előttem süvegét, kicsapom pipáját szájából.

– Ej, be jó dolog! – sóhajtott a zsidó – ha az ember nemes lehet.

– Bizony jó, Jancsi – viszonzá a másik, megelégedéssel pödörgetve bajszát – , főképp az ilyenfélének, mint én. Mikor baj támad, s az ember gyanúba keveredik, ha százszor ártatlan, mindjárt elviszik a megyeházhoz, le a tömlöcbe, vasat rá, s azután várhat, míg baja fölkerül. A nemesember azalatt szabadon jár, két-három esztendőt megnyer, s ha éppen továbbállni nem akar s ítélet után bekerül is, legalább verést nem kap, s ha sok atyafisága van, valami szolgabírónál konyhás rabbá lesz. Ej, Jancsi, az a voks be jó dolog, s ha még meggondolja az ember, hogy nem kerül semmibe!

A zsidó, ki azalatt késével az asztalt bökdösé, keserű tekintetet vete a szólóra. – Kend menkő ember, Cifra, de vigyázzon magára, ha Viola megtudná, hogy minap a tiszteletesnél kend szólott be, minden nemessége mellett sem szeretnék bőrében lenni.

A zsivány, késéhez nyúlva, dühösen nézé a szólót. – Zsidó! ne tréfálj velem, mert bizony… – A zsidó felugrott – pillanatig csend lőn. – Már hogy bolondozhatik kend így? – szólt, ismét visszaülve székére – csak nem fog megölni, mert veszedelmére emlékeztetem? mikor ön-füleimmel hallottam Violától, hogy annak, ki a tiszteletesnél betört, szétzúzza fejét, ha tulajdon testvére volna is.

– Igen, de nem fogja megtudni – szólt a másik nyugodtabban – , vagy talán észrevetted, hogy Viola rám gyanakszik?

– Nem, de…

– Vagy talán el akarsz árulni? – szólt ismét késéhez kapva. – Zsidó! nem tudja senki más, mint te, hogy a tiszteletesnél voltam, és ha…

– Ej, Cifra – válaszolt az üveges, midőn székével ismét visszavonult – , kend valóságos bolond; mi közöm nekem Violához és a tiszteleteshez? Nem vagyunk-e mi barátok? ki adta el minap is a szürkét, melyet a Tiszán túl szerzett kend? és a süldőt, tíz forint harminc krt adtam érte.

– Akkor is megcsaltál – vágott közbe a másik – , egy süldő tíz forint harminc krajcár!

– Ha nem hiszed, kérdezd meg a mészárost, kinek eladtam.

– Igen – hogy azután hurokra kerüljek? Tudjuk, tudjuk; de isten neki, neked csalnod kell, zsidó természeted. A tiszteletes háztöréséről pedig ne szólj, még istenednek se; másképp Viola megtudhatja, csak most ne szólj, később beszélhetsz, amennyit tetszik, mostanhoz egy hónapra Violát fölakasztják.

– Ah! hogy-hogy? – szólt a zsidó, ismét közelébb tolva székét.

– Hát minap mibe múlt, hogy el nem fogták? Ha cimboráinak valamelyike a vicispán szérűskertjén tüzet nem rak, most függne.

– Igaz, igaz – szólt a zsidó – , talán bizony kend csinálta az illuminációt?

– Én? – viszonzá villogó szemekkel a zsivány – van-e valaki a világon, ki őt úgy gyűlöli, mint én? Viola még gyerek volt, az utcákon futosott, s ha pajtásaimmal bejöttem a faluba, kályha mögé bújt, mikor én már egész bandával jártam a vármegyében, és most ördögadtát! – szólt az asztalra csapva öklével – csak látnád, hogy parancsol! Mikor a tömlöcből kiszabadultam és pajtásaimmal ismét összecsaptam, ki lett volna akkor az igazi fő ember? ki más, mint én, Cifra Jancsi, ki őket esztendőkig vezettem, ki a Tisza mentében minden szeget-lyukat ismerek, s valamennyi csikós— s gulyásnak jobban parancsolok, mint urok. De persze nekik más ember kellett. Violát már köztök találtam, a furfang, ki, mint az asszony, minden csepp vértől reszket, s minden gyerek sírásán elsajnálkozik, nekik inkább tetszett, s hallgatnom kellett, ha csak főbeüttetni nem akartam. Ő parancsol, én engedelmeskedem, de majd meglátjuk, ki lakomáz utoljára.

– Igazsága van kendnek – szólt a zsidó, a pálinkapalackot, mely közöttök állt, feléje tolva – , szinte nevetséges, hogy ily embernek Viola parancsoljon.

– Igen – mondá a másik, nagyot hörpentve a palackból – , és még hogy parancsol! Minap egy parasztnak ökrét hajtottam el a mezőről; mikor megtudta, szörnyű káromkodások közt parancsolá, hogy hajtsam vissza, mert szegényembernek kárt tenni nem szabad. Amikor tavaly egy zsidót lőttem agyon, mondta, ha még egyszer teszem, főbe lő. Majd meglátjuk, kinek szemét vágja ki előbb a varjú; nem jó annak, kinek Cifra bosszút esküdött.

– Most értem – szólt a zsidó – , hát kendtől tudta meg a teins szolgabíró úr minap, hogy Viola Tiszarétre jő?

– Hallgass, zsidó; s ha tőlem tudta volna meg, mi közöd hozzá?

– Igen – mondá a zsidó, székét az asztalhoz közelebb tolva, suttogó hangon – , de én tudnék alkalmat, hogy Violán kemény bosszút állhatnál, s egyszersmind szép pénzt is szerezhetnél magadnak…

– Halljuk! – ordított a zsivány, egyszerre kortes szerepébe esve, hogy szintén rengtek a ház falai.

– Hallgasson kend – szólt az üveges, megfogva kezét – , hisz föllármázza az egész házat. – A zsidó fölkelt, s az ablakhoz menve kinézett az udvarra; midőn mindent nyugodtan látott, ismét székére ülve, tovább szólt: – Kend minapi fáradságáért a tiszteletes házánál nem kapott semmit?

– Átkozott zsidó – szólt a másik mérgesen – , ismét erről szólsz.

– Legyen kend nyugodtan, én huszonöt forintot szerzek kendnek.

– Huszonöt forintot? – szólt hasonlóan suttogva a másik – s ugyan hogy?

– Ha kendnek bátorsága van.

– Bátorság? – szólt Cifra, szemeit társára függesztve.

– Tudjuk, tudjuk, hát jól vigyázzon: az írások, melyekhez minap nem jutott, Tengelyi uramnál vannak.

– Jó, hogy tudom!

– Csendesen, csendesen, a nagy vasládában tartja, onnét kend nem veszi ki erővel, ha én nem nyitom fel. De látja kend – s itt a zsidó mellényéből rongyba takarva két kulcsot vett ki – , a láda kulcsai nálam vannak, a szoba kulcsát is magammal viszem és…

– Átkozott zsidó – szólt a másik, s csúnya arcait nevetés ferdíté el még inkább – , már hogy szerezted e kulcsokat?

– Megnéztem a ládát, megismertem, hogy a porvári vásáron egy ismerősömtől vették, attól kaptam a kulcsokat. A nótárius restauráción van, minden baj nélkül megtörténhetik az egész.

– Add ide – szólt a zsivány – , hadd nézzem meg.

– Nem adom én. – Cifra, fölugrott, s kiragadva kezéből a kulcsokat, mellényébe dugá.

– Így, most nincs is szükségünk rád; elvégzem én azt magam is…

– Ne bolondozzék kend – szólt a másik – , mit csinálna a kulcsokkal?

– Hát bemennék – szólt nevetve a zsivány – , s huszonöt forintod helyett az egész száz forintot megszerezném! úgyis tudom, annyit kapsz.

– Ej, ej, Cifra; be okos ember kend; de ugyan tudja-e hát a lakat mesterségét? Pénzládát nem úgy csinálnak, hogy azt minden bolond, kinek kulcsa van, felnyithassa; ha a fortélyt nem ismeri, egy esztendeig ott állhat mellette.

– Micsoda fortélyt?

– De Cifra bácsi, azt nem oly könnyen fogja megtudni.

– Mondd meg; zsidó – szólt a zsivány, felemelve öklét – , mert!

– Ne lármázzék kend, adja vissza a kulcsokat; jőjön szépen velem, s a huszonöt forint meglesz. Kendnek más dolga nincs, mint hogy a ház előtt strázsáljon, s ha baj történik, például Viola jár ott, vagy másvalaki, segítségemre jőjön.

– De huszonöt forint! – Semmirevaló, száz forintot kapsz, s nékem csak huszonötöt ígérsz!

– De ki megy be a házba? ki szerezte meg a kulcsokat? huszonöt forint sok pénz, két tinó ára.

– Felezzünk; adj ötven forintot, s elmegyek.

– Nem lehet – szólt a zsidó fejét vakarva, – csak a kulcsokért tíz forintot adtam.

– Ha nem lehet, jól van; én bemegyek a restaurációra, s te menj imádkozni a zsinagógába.

– Add ide a kulcsokat – szólt a zsidó nyugtalanul – , majd találok én magamnak mást.

– A kulcsokat magamnál tartom – válaszolt a zsivány nevetve – , ha más pajtás kell, keress magadnak más kulcsokat is.

– Jól van hát, legyen negyven forint, s add ide a kulcsokat.

– Ötven vagy semmi.

Miután e vitatkozás egy ideig tartott, a zsidó Cifrával kezet csapott, egyszersmind ennek kívánata szerint tíz forint előpénzt adott, s mindketten felvéve bundáikat, útra készültek.

– Menjünk el mindjárt – szólt a zsidó az ajtó felé haladva – , ha a hadnagyok felébrednek, téged nem eresztenek el.

– Igazság – szólt Cifra, a palackban megmaradt pálinkát felhajtva – , mint a marhát a vásárra, úgy viszik az embert restellációra.

A két alak eltűnt, s csendes lőn a szobában, hol a mécs erősebben lobogva végéhez közelge. Miután a távozók léptei elhangzottak, a bundák s szűrök halmaza alól, mely a csapszék egyik szegletében feküdt, egyszerre Peti cigány fekete arca merült fel. Kifáradva a végtelen muzsikálástól, mellyel a kortesek hosszú lakomáját fűszerezé, a barna hegedűs pár órával előbb az egyik pad alá vonult, s itt eltakarva a padra vetett szűrök által, boldog álomba szenderült, melyből csak Cifra s a zsidó beszélgetése által ébresztetett fel. – A cigány véletlen rejtekében végig hallá beszélgetésöket, s most, midőn távozásokról biztos vala, kimászva padja alól, nyakába akasztá bundáját, s a mécset eloltva kilopódzott a szobából. Kevés perccel később künn a mezőn találjuk őt, hol szokása szerint fütyörészve, nagy léptekkel siet Sz.-Vilmos felé.