Loe raamatut: «A falu jegyzoje», lehekülg 22

E kunyhók egyikében, abban, mely Sz.-Vilmostól legtávolabb fekszik, vonult meg Viola társaival. Viola bandájának legbiztosabb s kedveltebb menhelye vala ez. Az erdőn át azon oldalon, hol a kunyhó állt, nem vezetett út; maga a kunyhó körül sűrű rengeteg, s mióta pár év előtt nem távol e helytől egy biztos és két pandúr agyonlövettek, a megye legbátrabb szolgái sem igen mertek e helyhez közelíteni. Ha árulástól nem kell félnie, Viola oly biztosan aludhatott e födél alatt, mint bármely király palotájában. S az miként juthatott volna eszébe? Petin s István gulyáson kívül titkát csak olyanok tudták, kikre ha azt felfödözik, akasztófa vár.

E kunyhó, melynek egyik szögletében, kis hordón ülve, Violát magát találjuk, egyike vala a nagyobbaknak, s ámbár bútorzatában nem látunk semmit, mi korunk kényelmeire emlékez-tetne, a faajtóból, mellyel az alacsony bejárást el lehete zárni, s a nádfödelen, mely itt-ott ráborított ágakkal kijavíttatott, észre lehetett venni, hogy e kunyhó – soha egészen elhagyatva nem volt.

A fal mellett, mindkét oldalon, kevés szalma, mely bundákkal takarva a zsiványoknak ágyul szolgált, egy darab deszka négy faragott lábra szegezve, melyet asztalnak használtak, s egy kormos vasbogrács, mely a falon függött, volt egyébiránt a jelenlevők fegyverein s két kulacson kívül minden, mit e szűk hajlékban találunk, s mire a kunyhó közepén pislogó tűz bizonytalan világát veti. A kunyhó nádfödele, mely a falak mellett annyira leereszkedett, hogy alatta egyenesen megállni nem lehetett, a sok tüzelés által koromfeketévé vált, de ámbár a kunyhónak kéménye nincs, s a füst csak a nyitott ajtón s egyes kis lyukakon, melyek a falban e célból csináltattak, megy ki, a bennlét az égő tűz mellett elég tűrhetőnek látszik.

Viola mély gondolatokba merülve ül a szoba homályos szögletében, míg két cimborája, ki e pillanatban vele van, bundákon nyújtózkodik, s néha fölpiszkálva a parázst, vagy félig unalomból, félig bánatból – mint magyar ember tűznél szokott – nagyokat sóhajtva nézi a mindig inkább elapadó lángokat.

A regényíróknak egy idő óta szokása bájló színekkel festeni a vétket. Mint a lovagregény boldog emlékű korában, az írók egész új, soha nem létezett középkort alkottak képzetökben, csupa hívség— s hősi erényből összegyártva, hogy az ember – én magam emlékezem gyermekkoromból ily érzeményekre – szinte vágyódott az ököljog boldog időszaka után, s mintegy megvetéssel fordult el pulya századunktól, melyben senki várából az átmenő kereskedőket megrohanni nem szokta, s a kínpad s boszorkányégetés megszűntével minden, mi költői volt, elenyészett: úgy most a vétek minden nemeinek nyájasan mosolygó képei készíttetnek a jámbor közönség számára, oly szépek, oly csábítók, hogy szinte bámulni lehet, miként nem találkoznak többen, kik e képek utánzását tűzik ki maguknak célul. Költők, egyéb művészekként, szívesebben választanak magoknak típusokat, mint hogy a természetet örök változékonyságában követnék, s ha egyszer egyike a nagyobbaknak bizonyos úton megindult, a többiek utána rohannak, anélkül hogy egyéb jutna eszökbe, mint az, miszerint eldődeiknél ez ösvényen hátrább ne maradjanak. Ez az, mit századunkban a művelt világ majdnem minden irodalmában is észrevehetünk. – A középkor nem ismert irgalmat a gonosztevő iránt, s mégis mennyi van sokszor a vétkesnek életében, mi, habár emberi igazságunk szerint tettét büntetnünk kell, részvétünket, könyörületünket érdemli! Felvilágosodottabb korunk jól tudja ezt. A vad szenvedélyek, melyek eldődeinket kegyetlenségre ragadták, rég elnémultak, s mégis lázas állapotban, rohanva anyagi érdekeinek kielégítése után, korunk részvét nélkül elfordul a szenvedésektől, melyeket szociális viszonyai által előidézett, vagy melyeket legalább, ha ápoló kezeit feléjök terjeszti, enyhíthetne. Nagy írók érezték ezt, s midőn a társaság legundokabb sebeit merész kezekkel feltakarák, midőn emberi természetünk azon nemes részeire emlékeztetének, melyek a gonosztevő kebléből nem veszhetnek ki soha egészen, midőn figyelmessé tettek, hogy azon undoron kívül, mellyel tetteitől elfordulunk, van még valami, mit a bűnös iránt érezhetünk – szánakozás szerencsétlensége felett: tettök nemes s tiszteletre¬méltó volt. A sokaság érzéketlensége elleni visszhatás lelkesíté őket műveikhez, s éppen ezért sokszor – mi minden visszhatásnak szükséges következése – túlmentek első szándékukon, s csak hogy az undort s gyűlölést, mellyel az emberek nem annyira a vétek, mint a vétkes ellen viseltettek – enyhítsék: szeretet vagy bámulat tárgyaivá emelték azokat, kik iránt csak sajnálkozást akarának gerjeszteni. S még egyszer mondom, e tett szép s nemes volt. Van az írónak egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papírt fekete karcolással töltsön be, s ki ezt érzi, azt egypár kedvező bírálat, vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik. S ki az istentől nyert tehetségeit, ahelyett, hogy velök embertársai legszentebb érdekeiért küzdene, a művészi forma mélyébe elássa, csakhogy valamiképp csorbát ne szenvedjen; ki magas helikonáról, félistennek képzelve magát, kora szenvedéseiben csak művészi stúdiumok tárgyát látja, s míg a föld vérben áll, s az egész emberi nem vajúdások között új életnek indul, virágok— s a langy esti szellőről énekel: azt bámulhatjuk hideg magasságában, irigyelhetjük – tisztelet— s szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek isten szívet adott, hogy embertársai szenvedéseit megérthesse. De ha a költőtől, ki nemes emberi cél után fáradva, hogy erősebben hathasson, azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is feláldozá – tiszteletünket meg nem tagadhatjuk, ha bámuljuk az önmegtagadást, mellyel ő, ki keble mélyében gyémántokat találhatott, inkább éles ekével szántotta fel földjét, mert érzé, hogy e munkával öndicsőségére kevesebbet, de embertársainak hasznára többet tehet, ha az így támadott művek hibáit az érzelmért, melyből származtak, szívesen megbocsátjuk, s megfeledkezünk gyengeségeiről, mert érezzük, hogy mi ellen a kritikus kifogásokat tehetne, azt az embernek bámulni kell, hogy a könyvben nem szép mű, hanem szép emberi tett fekszik előttünk: mit mondjunk a mázolókról, kik minden magasabb cél s indok nélkül e műveket utánozzák, kik romlott képzetökkel gyönyörködve mindenen, mi szörnyű vagy undok, a rothadást, mely között amazok illatos virágot találtak, fölvájják, nem a virágért, hanem mert nekik jólesik az ocsmányságokban körülkapargatni; kik a vétekben nem a nemesebb emberi természet mindig fennmaradó töredékeit, hanem az erényben is mindig csak azon aljas indulatokat keresik, melyek szerintök minden tetteink egyedüli alapját teszik; kik, mint Diogenes lámpájával embert, úgy új szörnyeteget keresnek képzelmök mélyében, s inkább örülnek, ha feltalálták, mint ha embertársaiknak egy új vigasztaló gondolatot nyújthatnának. Oh, ha valaha ez oly regényesnek festett zsiványéletet közelebbről látnák, azon éhséget, mocskot s mindennemű nyomort, melyek között e kalandok játszatnak, e hősöknek egész aljasságát, kiknek bátorsága sokszor nem más, mint az akasztófátóli félelem – a kép más volna, mint melyet adnak!

– Te, Mészáros! – mondá az egyik, kit az egész vidék Rácz Andor neve alatt ismert, ősz haját visszasimítva homlokáról – mit mondasz, nem jó volna egy kis gulyáshús?

– Az ördög vigyen el – dörmögött a másik, ki eddig a tűzben piszkálva, meredt szemekkel nézé a lángokat – , minek beszélsz ilyekről?

– Meg egy kis dohány – folytatá a másik nevetve – , ugye egy pipa dohány sem volna rossz?

– Átkozott hóhér! – kiálta a másik, kinek ifjú, részegeskedés által elbutult arcain bosszúság mutatkozott – mikor nincs, minek boszontod az embert?

– Hát csak úgy! – válaszolt Rácz – vagy talán nem tetszik – tevé hozzá, azon méltósággal függesztve szemeit ifjabb társára, mellyel ily öreg zsivány, ki mesterségét hat bandával egymás után majdnem huszonöt esztendeig űzé, ily suhancra nézhet.

– De mikor mindig tréfálsz – mondá Mészáros, az égő fát megtaszítva lábával – , kora reggeltől vagyunk itt, s nincs egy falatunk. Ha ez soká tart, felakaszthatnak bátran, elébb, míg éhen halunk meg.

– Hát mért nem mégy valamiért? – mondá Rácz, gúnyosan mosolyogva.

– Mikor minden ember lábon van ellenünk – sóhajtott emez – , addszide a kulacsot, hadd igyam legalább egyet.

– Melletted van – válaszolt a másik, midőn nevetve nagy kulacsot mutatott, mely Mészároshoz közel állt.

– Nem ezt – szóla emez, fejét rázva, oly képpel, mintha méreggel kínáltatnék – , hisz ez csak víz, ott melletted áll.

– Ebből ugyan nem kapsz, fiú – mondá a másik, messzebb tolva a kulacsot, mely után a fiatal zsivány kezét kiterjeszté – , úgyis több pálinka van fejedben, mint ész, s éhgyomorra, tudod, megárt. – S az öreg zsivány nevetett.

– Addszide – szólt emez, mindig haragosabban – , én inni akarok, nem vagyok bolondod, nekem nem parancsol senki.

– Majd meglátjuk – mondá az öreg zsivány, s midőn sötét szemeit pajtására szegezve, kezét, mellyel ez ismét a kulacs után nyúlt, izmos markával megszorítá, mindenki láthatta volna, hogy a tekintetet, melyben a banda között áll, nem tisztán hosszú tapasztalásainak köszönheti – , ülj le, gyerek, és maradj nyugodtan.

– No várj, vén kutya – kiáltott a másik, ki, mint látszott, a kulacsból, mely után ismét vágyódott, már több s nem hasztalan libációkat tett, felugorva, s falról lekapva fokosát – , majd meglátjuk, ki parancsol nekem.

Rácz, ki minden mozdulatait figyelemmel követé, ekkor szinte felugrott, torkon fogta a fenyegetőt, s még mielőtt fokosát fölemelheté, falhoz szorítá, s kicsavarta fegyverét kezeiből. – Majd adok, fattyú – szóla lángoló szemekkel – , a kanászok elég disznót öltek e fal mellett; ha moccansz, eggyel több lesz.

– Mi a baj? – szólt Viola, ki beszédeikre, míg azok e tettleges fordulatot nem vevék, nem figyelt, de most szinte felkelt hordójáról.

– Ez a fiú erőnek erejével pálinkát akar – mondá az idősebb zsivány, ki most szerencsétlen pajtását eleresztette, s mosolygó megelégedéssel nézé, miként dörzsöli fájó nyakát – , s én neki mindjárt más valamit adok.

– Hát adj neki pálinkát, ha van – mondá Viola – , nekünk úgysem kell.

Mészáros reményteli tekintetet vetve a kulacsra, felkelt, s feléje indult.

– Nem adok biz én – mondá Rácz, elébe állva – , a fiú úgyis többet ivott, mint kellene, részeg ember mindig bajba kever.

– De mikor éhes vagyok – szóla a másik, kérő tekintetet vetve Violára.

– Mért lett zsivány belőled – mondá Rácz gúnyosan mosolyogva – , hisz nem parancsolta senki?

– Hát neked ki parancsolta? – mormogott ez fogai között.

– Az más – mondá emez komolyan – , én desentor voltam! Tíz esztendeig szolgáltam a császárt, a legnagyobb háború idejében, s mikor hazajöttünk, s nem akartak elereszteni, tudja az ördög, mért, az jutott eszembe, hogy eleget katonáskodtam, s hogy most egyszer megpróbálhatja más is. Odadobtam puskát s patrontáskát, s azt hittem, meg tudok élni, ha nem állok is silbakot. Ha mészáros fia lettem volna mint te, bizony nem járnék itt az erdőben, és Viola sem, azt elhiheted.

– Mit bánom én – szólt a másik, kit a komolyság, mellyel az előbbi szólt, úgy látszott, nemigen érdekelt , zsiványélet, pajzán élet, én inni akarok.

– Add neki a kulacsot – mondá Viola ismét – , hadd töltse kedvét.

– Igen, de már most is részeg – válaszolt Rácz, ki a kulacsot a földről fölvéve még mindig kétkedve tartá kezei között. – Ahol csak megfordultam, minden bandának szerencsétlensége a részegségtől jött.

– Ma nincs mit félni – mondá Viola – , legfelebb ha még Peti jön, ki által István gulyás húst küld. A szolgabíró Porvaron, s a hajdúk magukban, ne félj, nem jőnek ennyire, ha tudnák, hol vagyunk, elkerülnének inkább.

– Ej, nem kell azt hinni soha – mondá Rácz, fejét csóválva – , a veszedelem akkor üt ki, mikor az ember legkevesebbé gondolja. Isten neki, ha akarod. – S ezzel rosszkedvűen odanyújtá kulacsát, melyből a másik minden szitkok mellett, melyek között vele megkínáltatott, az állati örömnek bizonyos kifejezésével nagyokat szörpentett.

Ezek után a kunyhó ismét békességben állt. – Mészáros, ki egy ideig hőstetteiről beszélt, midőn látta, hogy a másik szavaira nem válaszol s nem is figyel, elhallgatott, s álomba merült. Rácz könyökét térdére támasztva ült a tűz mellett. Viola kiment a kunyhó elébe.

Az éj setét vala. A magas tölgyek, melyek a helyet környékezék, s melyeknek csúcsai a ködben eltűntek, még inkább nevelék a homályt, s csak a gyönge tűz, melynek fénye a kunyhó ajtaján keresztül az ellenében álló bokrok elszáradt lombjára esett, terjeszte némi világot az egészre. Miután a kunyhóban a beszélgetés megszűnt, véghetlen csend terüle el az egész vidéken. Néha az őszi szél egyes lökésekben szálla át az erdő felett, a tölgyek száraz lombja, mely még az ágakon függött, csörögni kezde, a sudarak között mintegy hosszú fájdalmas sóhaj hallatszott, mindig távolabb s távolabb, míg a gyenge nesz eltűnt, s a fák ismét hallgató mozdulatlanságban álltak. Néha fenn egyes varjúkárogás hallatszott, a madarak, melyek az erdőben ezrenként tanyáztak, fölébredve, nehéz szárnyaikkal verdesék a csörgő ágakat, azután ismét véghetlen csönd s hallgatás mindenfelől. Viola ott állt a kunyhó előtt, s lelkét leírhatlan szomorúság tölté el. A sötét éj, a hallgatás, az elhagyottság, melyben magát látá, s melyet még kínosabban érzett, ha a kunyhó ajtaján betekintve azon társakat nézé, kik neki e világon maradtak… minden fájdalommal tölté lelkét. Mi boldog volt ő egykor! Ha a mezei munka bevégeztetett, s az ősz, mint most, hosszú estéivel eljött, Viola ott ült meleg szobájában, térdén hintázva kisfiát, szemét Zsuzsira függesztve, ki a lobogó mécs mellett nem szűnő szorgalommal táncoltatá orsóját. Künn köd borula el a vidéken, a kastély s paraszthá¬zak, a templom s a Tisza partjai eltűntek fátyola alatt; de a boldogságot, melyet a gazda szerény lakában talált, az idő változásai nem takarhaták el szemei elől. A természet elteríti ködét egész tájak felett, hóval takarja földünket, mely alatt a vidám zöldnek s virágozásnak nyomai is eltűnnek; azon boldogság felett, melyet keblünkben hordunk, a természetnek isten nem ada hatalmat, csak embereknek adta azt. Ki hinné, hogy a virág, mely az érzéketlen természetre bízatott, biztosabb gyenge tövén, mint boldogságunk, melyet csak érző emberek ronthatnak meg? Viola nyugodtan nézett a jövő elébe, boldogsága nem ártott senkinek, nem akadályoztatott senkit élvezetében; mitől félhetne, ki az emberektől oly keveset kíván? A szerencsétlen visszagondolt mindezekre, s mellét nehéz sóhaj emelé ez emlékeknél. “S mégis – mondá magában, s öklei görcsösen összeszorultak – , mégis feldúlták házi boldogságomat! Teljesítettem minden kötelességemet, nem, én többet tettem, mint mire köteles voltam… teljesítettem minden parancsolataikat, levettem süvegemet a hóhérok előtt, alázatos voltam, mint a kutya, megcsókoltam volna a sarut lábaikon, csak Zsuzsimat s fiamat hagyják békében, csak házi csendemet ne zavarják fel, és mégis!” – Viola még egyszer átgondolá a méltatlansá-gokat, melyeken keresztülment. Miként akarák őt kényszeríteni, hogy nejét vajúdásai között elhagyja; miként hurcolták őt végig a falun; miként akarta Nyúzó megveretni, s végre a pillanatot, melyben a fejszét meglátva, élét az ispán koponyájába vágá, s az emberi vér látására először borzadott el önmaga előtt. “Nem, nem – szóla, kezét éghez emelve – , bocsássa meg isten vétkemet, én nem bánhatom meg, amit cselekedtem, ha most ott vagyok, körülöttem az örömükben nevető hóhérok, s egyszerre a fejsze előttem csillog, felkapom ismét, s jaj annak, ki előmbe jő. De ti, kiket nem bántottam soha életemben, s kik nyomorulttá tettetek, kik miatt nőm s gyermekim koldusbotra jutottak, kik belőlem gonosztevőt csináltatok, kik kiűztetek az erdő vadjai közé, kik miatt e világon s az örökkévalóságban elkárhoztam… te, fiskális és főbíró, vigyázzatok magatokra, oly szentül, mint isten néz le reám, én bosszút állok rajtatok.”

E pillanatban az erdőben nesz hallatszott. Viola, előrehajtva fejét, figyelni kezdte. Mintha emberek közelgenének. A földet takaró száraz levélben csörgés, néha egy törött ágnak recsegése hallatszott, s a varjúk károgva felszálltak, s az erdőt szomorú hangjaikkal tölték el. – Ki lehet ez? – gondolá Viola magában – talán Peti s a gulyás; de azok hogy jőnek Sz.-Vilmos felől? S most az erdő másik oldaláról hasonló nesz hallatszott, s a lépések mindinkább közelegtek. – Itt sok ember jár! – mondá Viola – ezek talán engem keresnek? – Nem vala többé kétség; az éj csendjében már a közelgők suttogása is hallatszott. Viola berohant a kunyhóba, maga után zárá ajtaját, lábával meglökte Mészárost, s röviden elmondá Rácznak a történteket.

– Nem mondtam?! – szólt az öreg zsivány felugorva s kétcsövű puskáját fogva – s ez itt – Mészárost meglökve – részeg, mint a csap.

Ez utolsóban Rácz nagy igazságtalanságot követett el; szegény pajtása, ki most a lökdösést angyali nyugalommal eltűré, mióta hallotta, hogy ellenség közelg, tökéletesen kijózanodott. – Nem szökhetünk-e el még valahogy? – szóla halkan, remegő kézzel megszorítva Rácz karját.

– Körül vagyunk véve – válaszolt Viola – , ha nem sokan vannak, azért semmi baj. A fegyverek megtöltve?

– Négy dufla, hat pisztoly – mondá Rácz, kinek arcán vad merészségnek kifejezése vala látható – , csak jőjenek, itt jó vacsora vár rájok.

– Gyújtsd meg a mécset, s állítsd a szegletbe, hogy a nyílásokon ki ne világítson. Takard el a tüzet hamuval. – Mészáros remegve engedelmeskedett. – Te, Rácz s én a két első nyíláshoz állunk az ajtó mellett. Te, Mészáros, ha valakit látsz, ki az oldalhoz közelít, azt lődd le, kilőhetsz egyszer jobbra, másszor balra, csak hogy senki ne dughassa be fegyverét a nyílásokon. Ne félj, fiú, nem lesz bajod.

Mind e készületek sebesebben történtek, mint én elmondhatám.

A hamuval takart tűz füsttel tölté a kunyhót, mely között a mécs a kunyhó egyik szegletében az asztalra állítva, csak gyenge világot terjeszte. Az ajtó mellett puskával kezökben Rácz s Viola álltak, kinézve a kis nyílásokon, melyek lőrések gyanánt hasonló megtámadások esetére a fal ezen oldalán készíttettek. Hátul Mészáros jára fel s alá, nemegyszer hörpentve a lőpor mellett az asztalon álló kulacsból, melyre Rácz most nem vigyázott többé. A lelkesítő ital azonban, úgy látszik, elveszté hatalmát az ifjú felett, ki mindig inkább elhalványodva s reszketve, mennél inkább közelgeni érzé a veszélyt, félig magánkívül járt fel s alá a kunyhóban. – Csak ez egyszer szabadulhatnék még – mormoga körmeit rágva – én becsületes ember leszek ismét. Istenem, ha megfognak, felakasztanak!

– A madarak itt vannak – kiálta egy erős, rikácsoló hang, kiben mindenki Nyúzó főbíró szavát ismerheté meg – , a kunyhóban világot látok. Körülvettétek-e mindenfelől? szóljatok!

Negyven vagy ötven hang, mely e felszólításra egyszerre felkiáltott, a zsiványok tudtára adá, hogy meneküléshez reménység nincsen. Mészáros keresztet vetve letérdelt.

– Főbe ütlek, kutya – kiáltott Rácz – , menj a nyíláshoz, s aki közel jő, lődd főbe, ha jól védelmezzük magunkat, mind itt hagyják fogaikat. – Mészáros egy nagy korty pálinkát ivott, s az egyik nyíláshoz ment.

– Adjátok meg magatokat, zsiványok! – kiáltott Nyúzó – ha a nemes vármegye ezen felszólítására nem engedelmeskedtek, statárium útján fognak veletek bánni.

A kunyhóban minden hallgatott.

– Előre, legények, törjétek be az ajtót, rajta! – kiáltott a főbíró. Két pandúr s néhány paraszt az ajtó felé rohantak, de mielőtt fejszéik még a deszkákat érheték, néhány lövés hallatszott, s kettő a megtámadók közül vérében váncorgott a földön, a többiek visszafutottak. A kunyhóból Rácz dörgő szava hallatszott: – Akinek élete van, jöjjön.

A pillanatban, midőn társai lőttek, Mészáros, ki félig magánkívül álla nyílásánál, szinte elsütötte fegyverét; a sors úgy akarta, hogy e lövésre is egy, ki a kunyhó azon oldalára állíttatott fel, lerogyott, miáltal az ostromlók közé oly rémülés jött, hogy része szaladásnak eredt.

A harcnak ezen megkezdése után egy ideig csend vala, mind a kunyhóban, mind megtámadói között. Ott a zsiványok újra töltötték meg fegyvereiket, itt Nyúzó s a kommisszárius körül az ostromlóknak egy része tanácskozott. Emlékezetre méltó, hogy e haditanácsnál Macskaházy-nak szavát nem halljuk, e szerénység felülmúlja legvérmesebb várakozásainkat.

– Biz én nem tudom, hogy fogunk boldogulni, teins uram – mondá a kommisszárius, egyik kezében pisztolyát, másikban széles inszurgens kardját forgatva, mely az 1741-i nemes fölkelésből családjánál, mint sok nemes házakban, megmaradt, s melynek fringia felírású vasa nem jöhetett volna bátrabb kézbe.

– Hát neki kell rohanni még egyszer, és még egyszer, és ismét – válaszolt a főbíró, lábával tombolva – , míg a gazembereket megfogjuk, megkötözzük, és akasztófához hurcoljuk.

– Hiszen ha lehet – mondá a másik, vállat vonítva – , rajtam nem múlik.

– Ha lehet! ha lehet! – kiáltá Nyúzó indulattal – minden lehet, amit én parancsolok. – Itt Nyúzó, ki vezéri tehetségeit már azáltal bizonyítá, hogy nagy hadvezérek módjára seregének mozdulatait kormányozta, de magát a golyók körén kívül tartá, újabb jelét adá azon hasonlóságnak, mely közte s századunk legnagyobb vezére, Napóleon között létezett, ki, mint tudva van, a lehetetlen szót nem franciának mondá.

– Én nem bánom – szólt a kommisszárius haraggal – , én nekimegyek, ha az ördög volna is, csak a többiek jőjenek utánam.

– Aki nem megy – kiáltá Nyúzó – , poltron kutya, főbe kell ütni mindjárt.

– Hát jőjön a teins úr velünk, én nem tudok ezeknek az embereknek parancsolni.

– Hova gondol, komisszárius úr! – válaszolt Nyúzó sokkal csendesebb hangon – nem is az én kötelességem, és azután szemmel is kell tartani az egészt.

– Azt se bánom – mondá a kommisszárius megvető tekintetet vetve elöljárójára, melyet ha ez a sötétben nem látott is, legalább a hangból, melyen e szavak mondattak, gyaníthatott. – Előre, legények! – kiáltotta a kommisszárius; a főbíró még hangosabban ismétlé e parancsszót, és egy távolabb álló vastag tölgy megett is rikácsoló hang hallatszott, melyben az ildomos Macskaházy szép szavát ismerhetik meg olvasóim. A kommisszárius feje felett forgatá kardját, s a pandúrok— s néhány paraszttól követve, a kunyhó felé rohant. Midőn az ostromlók az ajtóhoz közeledtek, a kunyhóból ismét lövések fogadák, a csövek tüze villámhoz hasonló világot terjeszte egy pillanatra az egész felett, utána minden setéten állt, s csak fájdalmas nyögések, melyek a földről hallatszottak, mutaták, hogy e lövések is találtak.

Az egész csapat hátrálni kezdett. – Csak előre, most előre – kiáltott a kommisszárius – , még mielőtt újra tölthetnek. Nincs semmi veszedelem. – S ezzel a kommisszárius a csapat legbátrabbjaival ismét a kunyhó felé rohant, honnan ismét lövések irányoztattak feléjök, melyek által a kommisszárius bal keze s egy pandúr mellen keresztüllövettek.

A kommisszárius felkáromkodott dühében s fájdalmában. – Nincs több lövésük! rajta, rajta! – kiáltá, s egy mellette álló parasztnak kikapva fejszéjét kezéből, újra az ajtónak rohant. A többiek részint, mert csakugyan hivék, hogy a zsiványoknak töltött fegyverök többé nincs, részint, mert a bátorság, mint a félelem, mindig ragadós, s maga a küzdelem, a veszélynek érzete a gyávábbat is indulatba hozza, felemelve fegyvereiket siettek utána. A kunyhóból egy lövés a másikat érte, s majdnem mindenik leteríté emberét. A megsebesültek jajgatása az ostromlók s ostromlottak káromkodásaival s a lövésekkel együtt oly zajt képezének, mely annyival szörnyűbbnek látszott, mennyivel sötétebb fátyolt boríta az éj az egész felett, melyen csak a lövések villanása terjeszte néha pillanatnyi fényt. A kommisszárius intő szava s a fejszéknek döngése, melyekkel ő s egy paraszt az ajtót verék, áthangzott a lármán.

– Ide a puskával! – kiálta, elvetve fejszéjét, s a fegyvert pandúrai egyikének kezéből ragadva. – Ez neked való, Viola – s ezzel fegyverét az ajtónak szegezve, elsüté.

E lövésre benn a kunyhóban valaki felsikoltott s összerogyott. De mielőtt a kommisszárius örömét szavakban kimondhatá, a kunyhóból egy második lövés hallatszott, melyre a fejszével mellette álló paraszt halálosan találva földre rogyott.

– Ide más puskával! – kiáltott a kommisszárius. De kik parancsát követheték, nem voltak többé mellette. Az egész tömeg tarthatatlanul futott a főbíró felé, ki az egész jelenet alatt károm-kodni s a küzdőket biztatni meg nem szűnt; de tántoríthatlan vezér létére a csata színhelyéhez egy lépéssel sem jött azért közelebb.

A kommisszárius, ki végre látá, hogy egymaga a zsiványokon nem győzedelmeskedhetik, miután az ajtórésen át ismét lövés történt, mely jobb vállát éré, káromkodva visszavonult a többiekhez.

Az ostrom vissza volt verve; a legyőzött had hatalmas vezére körül csoportozott. Nyúzó magánkívül vala mérgében. A zsivány, kit annyi ideig keresett, itt volt kétszáz lépésnyire tőle. Ő a tanyát körülfogta őreivel és seregeivel, ő mindent elrendezett gondosan, mint bármely hadvezér, ki várakat ostromol… és a lator társaival ellentáll tulajdon főbírája parancsolatának, noha tudja, hogy mihelyt kezébe kerül, fel fogja akasztatni! Azután ez alávaló emberek, kiknek kötelessége, hogy a zsiványokat megfogják, kiket ő különösen e célból hozott magával, s kik most el merészelnek szaladni, ha hátok megett tulajdon szolgabírájok áll, áll pedig bokáig sárban, hideg novemberi éjszakán, midőn magát a legnagyobb náthának teszi ki, s így alattvalóinak példát ad, hogy veszély nincs, mellyel a hazafi a közjó kedvéért szembe nem szállna. A dolog hallatlan! És még pipája is. A nedves dohány nem ég, szára nem szelel, és Nyúzó Pál ne káromkodjék, ne szidja az egész világot teremtésétől e napig, hol ötször csaholt tüzet egymás után, s nem bírta meggyújtani pipáját. Ha nem lett volna sötétebb, semhogy valaki Nyúzó arcának dühös kifejezését láthatá, a lövések előtt szaladók aligha főbírájok előtt meg nem álltak volna, ki haragjának egész hatalmával fújva nem szelelő pipájába, mint szikrát szóró tűzjáték, vagy illőbb hasonlósággal élve, mint lángokat okádó griff állt a magas tölgyek mellett.

– Hát semmirevalók! hol van a zsivány? – kiálta földhöz csapva pipáját, melyen minden erőlködésével nem segíthetett – hol van Viola? hogy merészeltetek visszajőni nála nélkül?

A gyülekezet hallgatott, a hajdúknak egyike a szerencsére lágy sárba esett pipát emelé fel.

– Verd ki, de jól, te gazember – mondá ehhez fordulva a főbíró – , nem szelel. Nem mondtam-e százszor – kiáltá ismét a többiekhez – , hogy nekem a zsiványokat kötözve hozzátok el?

– Teins uram – fohászkodott az egyik alázatos hangon – , mi mindent elkövettünk, három vagy négy halva fekszik, a többieknek fele sebet kapott, a kommisszáriusnak is bal karjába lőttek.

– Legalább tíz zsivány van a kunyhóban, amerre az ember csak néz, csupa puskacső – mondá egy másik – , lehetetlen boldogulni.

– Lehetetlen! ki mondta azt, hogy lehetetlen? – kiálta a főbíró dühösen – szeretném tudni, ki merte mondani, hogy lehetetlen. Amit én parancsolok!… hol van a gazember?

– Igazsága van – mondá a kommisszárius, ki azalatt szinte a többiekhez jött – , ily emberekkel, mint ezek, Violát nem fogja meg senki. Vedd kendőmet – tevé hozzá, a pandúrok egyikéhez fordulva – , s kösd be bal karomat. Akárhogy, csak erősen, hogy a vér kevesebbé folyjon, míg feldsert találunk.

– De mikor én mondom, hogy meg kell fogni – kiáltott Nyúzó sértett méltóságának érzetében – , ki parancsol itt?

– Próbálja meg a teins úr, ha tetszik, én nem tehetek semmit; két lövést kaptam, se jobb, se bal kezemet nem bírom, gyereket sem foghatnék meg.

– Baj – mondá Nyúzó, fejét csóválva – , hogy kommisszárius úr éppen most kapott sebet, de hát maradjanak vissza azok, akik lövést kaptak. Ti többiek álljatok sorba. No úgy, fiaim! no, rajta, hogy az ördög vigyen el.

A főbíró felkiáltását a kunyhóból egypár lövés követte, és soha gorgon feje sereget úgy nem állíta meg helyében, mint ezeknek hallása az ostromlókat. Nyúzó, úgy látszott, még hátrált.

– Rajta, rajta, semmirekellők! – így kiáltoza a fa megül, de mindenki helyén maradt; ha a megtámadók helyett ők lennének a megtámadottak, soha sereg szebben nem viselte volna magát.

– Nem fogsz engedelmeskedni? – szólt Nyúzó méregtől elfojtott hangon, az egyik mellette állót torkánál megragadva; nem lódulsz mindjárt a kunyhóhoz?

– Nem biz én – válaszolt a másik nyugodtan, félreállva.

– No, várj, hogy hívnak?

– Kovács Miska, sz.-vilmosi nemesember; nem megyek én az istenének sem!

– Nem ismertem meg kendet. És ez? – kiálta egy másikhoz fordulva.

– Ez öcsém, András, ez is nemesember, ez se megy.

– De hát a parasztok hol vannak?

– Akiket nem lőttek agyon, elszaladtak.

– Gyáva, haszontalan paraszt nép – kiálta a főbíró – , no, majd adok!

– Teins uram – mondá a kommisszárius a főbíróhoz – , menjünk haza. Megtettünk mindent, mit tőlünk a nemes megye megkívánhat, többre senkit kötelezni nem lehet. Mindössze alig vagyunk tizenöten, a többi halva és sebesülve fekszik, vagy hazaszaladt; ha utolsóig agyonlövetjük magunkat, Violát mégse foghatjuk meg. Mihelyt észreveszi, hogy ily kevesen vagyunk s a kunyhó emberektől körülvéve nincs, el fog illanni, s a sötét erdőben ki mehet utána?

Nyúzó már hajlani kezde ez okokra, melyeknek fontosságát maga is átlátá, midőn Macskaházy, ki miután a küzdés zaja megszűnt, s hosszú tapasztalásból meggyőződött, hogy a zsiványok golyói ennyire nem érnek, rejtekéből a többiekhez jött, s új tanáccsal lépett fel. – Fel kell gyújtani a kunyhót – mondá – , ha melegök lesz, majd kijőnek. A puskásokat a fák megé állítjuk, mihelyt egy a zsiványok közül kijő, le kell lőni.

A szavak alig kimondva, új életet hoztak az egészbe. A kommisszárius kacagott örömében. Tűzszerszám, kéngyertyák s egy szurkos fáklya adatott a pandúrok egyikének, ki a felgyújtás tisztét magára vállalá, s e gyújtószerekkel a kunyhó hátulsó részéhez lopódzott, hol nyílás, melyen lövéstől tarthatna, nem volt. A puskások a bokrok között rejtőztek el, s Nyúzó, ki Macskaházyval maradt, örömében megölelé barátját ez angyali gondolatért.

A zsiványoknak helyzete azalatt még szomorúbb volt. – Rácz, kit a lövés, melyet a kommisszárius az ajtón keresztül tett, mellbe talált, hörögve feküdt a szalmán; a föld, nyug-helye mellett, sikamlós lett vérétől. Mészáros fel s alá tántorgott a kunyhóban, káromkodva s imádkozva egyszerre, átkozva a napot, melyen született. Pálinkával akará feltartani merészségét, de az erős italnak nem volt hatása reá, agyában az egy szörnyű veszélynek gondolata mindennek ellentállt. Viola nyugodt vala, s hallgatott. Meg volt győződve, hogy végnapja eljött, s félelem nélkül nézett a halál elébe, csak neje s gyermekei felett aggódott. – Egy percig, mikor az ostromlók utószor visszavonultak, menekülésről kezde gondolkozni. Ha a födelen keresztültörve a kunyhó hátulsó oldalán kimegy, e sötét éjjel, ki tudja, talán elillanhat – de akkor szemei öreg pajtására estek, ki vérében hevert lábai előtt. Eszébe jutott, hogy más alkalommal életét neki köszönheté, s nem akará őt elhagyni bajában. Most hallá, hogy ellenségei új megtámadáshoz készülnek, érzé, hogy késő s panasz nélkül várá végzetét.