A halottak élén

Az eltévedt lovas

 
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
 
 
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
 
 
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
 
 
Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-kerítéses sikon
Köd-gubában jár a November.
 
 
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bujva.
 
 
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
 
 
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hinárú utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hirük sincsen a faluknak.
 
 
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve,
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve.
 
 
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
 

A régi sereglések

 
„Mária, Jézus“, – igyen seregeltek
Kósza legény, asszony és gyermek
S liliom-lyányok drága csapatai.
 
 
Nem tudták: miért, hová, merre futnak
Neki-vágtak a Halál-útnak
Büszkén, tébolyosan és énekelőn.
 
 
Istenes tébolyok szentelték őket
S küldte Dögbe szegény hivőket
S miért s miért nem? ők elindultanak.
 
 
Előttük szállt szent csalogató mámor,
Előttük gajdolt hangos kántor
S utánuk e bolond és szép seregek.
 
 
Elbódultan talán ma is még mennek,
Neki Pokolnak, neki Mennynek:
Drága, jó magyarok, szép-zavarosak.
 
 
„Mária, Jézus“ – ti megcsináljátok:
Egy csöppnyit lanyhuljon az átok
Kicsi fajtámnak vérző csapatain.
 

A harcok kényszerültje

 
Nem kivánta lelke-teste,
De harcolni mégis harcolt,
Kereste vagy nem kereste,
De harcolni kelletett.
 
 
Embereit úgy prédálta,
Mint nációk legelsője
S nem volt soha olyan drága,
Mit vérként nem hullatott.
 
 
Hajh, vajjon mi lesz belőle,
Ennyi sok, ostoba vérzés
Elvette az erőt tőle
Avagy új erőt adott?
 

Élünk vagy nem?

I

 
Élünk? – úgy-e nem élünk?
Valakinek rossz álma
Lidérc-seregre válva –:
Csak rossz álom vagyunk mink?
 
 
Vagy élünk? – mégis élünk?
S a megdühödött poklok
Népe, e véres, bomlott:
Valósággal mink volnánk?
 
 
Mért tudjuk azt, hogy élünk?
Mért nem bátrabb a téboly
S minden értést, mi még volt,
Mért nem söpör világgá?
 

II

 
Mocsok a szivünk és agyunk,
Sirván siratjuk, hogy vagyunk
S hogy van, még van, az Élet
S hogy tudunk, mit se tudva
S utunk a latrok utja,
Holott Jézusokként kezdtük.
 
 
Véres a szivünk, a kezünk,
Születésünkkel vétkezünk
S most vétkeink tobzódnak.
Mért hivtak meg bennünket?
S a Vak-Sors miért büntet?
Nem elég, hogy (tán) élünk?
 

A nagy hinta-játék

 
Nagyot lökött rajta pár csalafinta
S messziről milyen pompás volna bámulni:
Nini, a hinta!
Hogy lóg az öreg sötét Föld,
Hinta, palinta.
 
 
Talán-talán, nagyon messziről, mintha
Pénztelen gyermekekként a vásárban
Hivna a hinta
S talán, messziről, sóvárognánk:
Hinta, palinta.
 

Több bizodalom vágya

I

 
Vállalom fél-kimaradásom
Minden átkát
S kényszeres, tompa énekemet,
Mint megcsalt mátkát
Küldöm el, hogy szánjátok.
 
 
Vállalom az én magyar gyászom
S azt a vétket,
Hogy eljövendő bánásokat
Előre élek
S jajgatok, hogy ti biztok.
 

II

 
Csak egy kicsit több bizodalommal
Volnék és két karommal
Emelném föl a krisztusi keresztet,
De lelkem bús és veszteg.
Mint ragyogna az én jó magyarságom
S tagadnám minden átkom,
Minden csunya Jövő-gondot kivetnék:
Csak egy kicsit hihetnék.
 

(1915. augusztus.)

Elfáraszt a várás

 
Siratom, hogy sokat szóltam,
Biztattam és eligértem,
Mert járnom kell
Most bénán is, csúszva térden.
 
 
Járni, tenni, igazolni
Hiveknek tett hűség-esküt,
Fölemelni
Minden elém-dobott kesztyűt.
 
 
Élni, mintha kedvem volna,
Igérgetni úgy, mint régen
És gyűlölni,
Ki már nem is ellenségem.
 
 
Már békülnék, megbocsátnék,
Hogyha nékem megbocsátnak,
De tett eskük
Unszolnak és nem bocsátnak.
 
 
Lázat, mely meghalni sem hagy,
Csillogást, mely lankad, restül,
Be itt hagynék,
Ha szabadna, mindenestül.
 
 
De ki kérdez, választ várjon,
Ha nem is kell már a válasz.
Választ várok
S ez a várás úgy elfáraszt.
 

(1913.)

Kétkedő, magyar lelkem

 
Én seregem és én népem,
Szeretlek én mindenképpen.
 
 
Hogyha szaladsz üzőn s üzten,
Megrajonglak buta tüzben.
 
 
Fájsz, hogy így vagy, fáj, hogy látlak
A Sors bús uszitottjának.
 
 
Fáj, hogy az én éles torkom
Ma hurokkal, bénán hordom.
 
 
Disznók állnak most elébem
Röfögően és negéden.
 
 
S orditó és intő vágyam
Belepusztul a muszályban.
 
 
Szeretnék sereget szedni,
Sok-sok mindent vissza-venni.
 
 
Bár csalódna holtát-lelten
Én kétkedő, magyar lelkem.
 

(1915. szeptember.)

Két kuruc beszélget

I

 
‚Nagy tüzet csináltunk
Ugy-e, Józsa testvér,
Hogyha most szalonnád volna,
Bizony hogy süthetnél.‘
 
 
«Komám, eltévedtünk.
Nagy ez a sötétség,
Fölgyújtottuk a világot
S nem látunk egy lépést.»
 
 
‚Ordasokkal élünk
Nádban, gazban, sárban,
Mi a célunk, mi a célunk
E nagy bujdosásban?‘
 
 
«Hadd el, komám, hadd el,
Hadd el, komám, mindegy.
A Mennybéli régen-régen
Erre küldött minket.»
 
 
«Majd eligazitia,
Hogyha jónak látja.
Addig pedig kóborogjunk
Tovább a világba.»
 

II

 
‚Tegnap ott, máma itt győzelem-tort ülnek‘
«Nem leszünk ott, pajtás, mikor megbékülnek.»
 
 
‚Hallom, pajtás, holnap nagy csatába visznek.‘
«Minket mégha győzünk, úgyis kisemmiznek.»
 
 
‚Ez a gyászos világ viseli a láncot.‘
«Ejh, ahol nincsen tűz, ropják ott a táncot.»
 
 
«Csak vén kurucoknak keserű az élet,
Otthon cifrálkodnak gyönge fehérnépek.»
 
 
«Itt is elárulnak, ott is elárulnak,
Nem való ez nékünk, csupán csak nagy úrnak.»
 
 
‚No meg zsebrákoknak, úgy-e, koldus társam?‘
«Bár az otthonomat soha már ne lássam.»
 
 
«Nincsen is már otthon, nincsen is már semmi,
Jó lesz, pajtás, holnap a csatába menni.»
 
 
‚Pedig be sok kedvvel jöttünk a halálba.‘
«Verje meg az Isten, aki kitalálta.»
 

III

 
‚Deres füvet eszik
Jó lovunk s lelkünk, Cseke pajtás.‘
«Mindegy már, cimbora,
Majtény innen csak egy jó hajtás.»
 
 
‚S ha Majtényban leszünk,
Mondd csak, pajtás, végre mit értünk?‘
«A szent szűz Mária,
Patronánk: imádkozik értünk.»
 
 
‚Hátha majd a síkon
Urak titkai fölborítnak?‘
«Legalább, legalább
Híre lesz a majtényi síknak.»
 
 
‚Ilyen kevés magyar
És ilyen sok-sok régi ellen.‘
«Hát maradjunk, cimborám,
Hitben, hűségben, szeretetben.»
 
 
«Ha senki sem marad
Becsületesnek, hűnek, jónak,
Vigyázz, mert akkor is
Nagy barátaid fognak, óvnak.»
 

A HALOTTAK ÉLÉN

Obsitot se kapok

 
Élt és irt élet, szerelem s dalok,
Mámorotoktól lassan ballagok.
 
 
Be sokat adtam oda értetek
S nekem be kurta kézzel mértetek.
 
 
Vagyonom vékony, koldus szemfedők:
Kis áltatás, még kevesebb gőg.
 
 
S ha ez se lesz, mi lesz hát majd velem?
Kap obsitot nóta és szerelem?
 
 
Életemet, túl a silány derűn,
Nem fogom-e meginni keserűn?
 
 
Óh, szerelem s kevéske kis mívem,
Életetek, félek, hogy semmisem.
 
 
S az életem, félek, hogy megunom
Hazugság-fogytán és fele-uton.
 
 
Obsitom sem lesz bölcs emlékezés,
Áltatás és gőg elfogy e kevés.
 
 
Futó homok lepi be a nyomom,
S az asszonyom sem az én asszonyom.
 

Új arató ének

 
Keresztek ülnek a tarlón,
Keresztek a temetőben,
Keresztek a vállon, szivünkön.
Keresztek messze mezőkben
S csak a Kereszt gazdája nincs sehol.
 
 
Keresztek az egész földön,
Keresztek tornyon és mellen,
Keresztek a földi jóságon
S égi szózat: „Megérdemlem,
Keresztet mért vállaltam ezekért?“
 

(1915.)

Hulla a búza-földön

 
Ott feledték a havas sikon,
Ásatlan sirján sohasem nő
Szekfü, Isten-fa, bazsalikom.
 
 
Elitatódik nagy-csendesen,
S növendékeit veri rajta át
A győzedelmes búza-szem.
 
 
S a nyáron majd porhadtan lapul,
Mint megcsufolt madár-ijjesztő
Arany-tengerben fövenynek, alul.
 
 
Letipró sorsa már távolba zúg
S belőle és fölötte diszlik
Az Élet, a reményes és hazug.
 

Az Ősz muzsikája

 
Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép sziv, ma is megleli.
 
 
Szine, könnye, búja a régi,
Nótái is a régiek,
Tud altató szépet mesélni,
De fölváj régi sebeket is.
 
 
Szépek, akik ma élni mernek,
Egy-egy feledő mosolyuk:
Drága, élet-folytató gyermek
S minden könnyük felébredt halott.
 

(1915.)

A halottak élén

 
Most a mezőn mindenki veszt
S vér-felhők futnak szabadon
S hű csapatomat most leltem meg.
Most leltem meg a csapatom,
Az Életből kikényszerültet.
 
 
Életes, drága jó fiuk,
Óh, halottakként ébredők,
Be szeretőn rántom ki kardom
Árnyas, szent rangotok előtt
S benneteket meg most talállak.
 
 
Nem voltak hősibb társaim
Soha, mint a mostaniak,
Fejükön az éjféli holdfény
Eget-verő fényes sisak,
S fejüket friss sirból hozták föl.
 
 
Be sokáig várakozék
Én, árvult, társtalan Kain
S im, hirtelen érkeztek hozzám
A társaim, a társaim,
Levitézlettjei a kedvnek.
 
 
Mint néztek, hajh, ők valaha,
Mint járták velem a mezőt
Szegény hozzám-testvérisültek,
Jámbor élet-levetkezők
S ím, meredt szemmel mosolyognak.
 
 
Mert mind az Életé valánk
S ha lelkünk meg-megütközött:
Csak az Élet áradt túl bennünk,
S ugye, most a sirok fölött
Szeretjük egymás tarka célját?
 
 
Be szép, kisértetes világ,
Be jó nekem, be szép nekem:
Most az igazi halaványak
Táborában vezérkedem,
Hogy az Életre mosolyogjunk.
 

Torony az éjszakában

 
Faluja nyár-éji csöndjéből
Fehéren, aggódva kibámul
A torony
S vér-híreket vár a lángoló,
Vénhedt világbul.
 
 
Harangjait állatja némán
S az istenének, kinek háza,
Nem üzen,
Áll, remeg és bámul a torony
Megbabonázva.
 
 
Az Ég csodálatos felhői
A Holdat rejtegetve úsznak
S a torony
A Holdnak köszön, e mennyei,
Bölcs omnibusznak.
 
 
A Hold sokféle tornyot látott,
Sohse sietett, sohse késett,
S nem riad,
Ha telnek e kis Föld-csillagon
Elrendelések.
 
 
Tán holnap már vérrel meszelten
Fog csillogni istenes őrünk,
A torony,
S a harcos multnak igéje zúg:
Halunk vagy győzünk.
 
 
Tán holnap már a torony hősibb
Vallását vallja vércse-multnak
S fiai,
A harangok, a még álmodók
Össze-kondulnak.
 
 
Csak a Hold fog tovább döcögni,
Mint majd a Föld is, ember nélkül
S a világ
Holdfényes torony-romok fölött
Mégis megbékül.
 

(1914. julius derekán.)

Halottan és idegenen

 
Át nem léphető, gyorsan vert hidon
Tulról hozott és túlos az életem,
Olvadt csillag, zuhogó fényű,
De megfagyasztom, hogyha tetszik
S egy dölyfös éjen elhajítom,
Ha rátok ömlő fényessége untat.
 
 
Harcok, unom fáradt diadalunkat,
A mindig-fénylés s vallás terheit,
Mi még mindig talán magyarul
Legtöbb, legbúsabb erre itt
És mégis-mégis olyan elhagyott:
Életemet, ez olvadt csillagot.
 
 
Okos, fényszóró rendem nincs nekem
S olyan irigy, olyan áldástalan
Mindegyik és mindegyik Istenem
S olyan nehéz és kedvetlen a mámor
Lábamnak és fejemnek és, szivemnek
S úgy nem tudnak engem méltón szeretni.
 
 
Tulról hozott és túlos drága semmi,
Életem, már beléd-káprázni
Úgysem tud, mint régen, a szemem
S én, rokona egész világnak,
Szeretője, vágyója, buzditója
Futok halottan és idegenen.
 

Szomorú hitvallás magamhoz

 
Pók, pók, kerge pók én,
Ki nem tudom befonni magam,
S ki nem tudhatok kiszállni sem
Szilajan.
 
 
Mint magamat, úgy sajnálni,
Csak mást volna szép,
Üres fazék
A lelkem s nem elég a könnyem.
 
 
Sohse voltak a pillanatok
Ilyen szörnyű évek
S hogy vagyok:
E bűnöm még így nem utáltam.
 
 
És sohse volt e rettenet,
Hogy utált magam kell becéznem
S így biztatnom:
Hiszek neked.
 

Emlékezés nagy halottra

(Jean Jaurès emlékének.)

 
Gyertek, akik igazán fájtok,
Hadd hallassam nektek a szivemet,
Ezt a némán dobogó átkot,
Ki gyilkolt-hőst próbál pótolni most.
 
 
Szaggassuk szét azt, ki ma ember
S számitsuk ki rab, bús mivoltait
S legyünk ostoba szerelemmel
Hozzá, ostoba vétkein felül.
 
 
Száznál több oka a magyarnak,
Hogy jó testvérnek vallják mindenütt,
S száznál több gyász annak a karnak,
Melynek békéért kellett hullnia.
 
 
Fáj a szivem s nehéz üzennem
És mindeneket meg nem mondhatok,
De nagy halott, ölt testvérem bennem
Úgy él, mint a Gondolat igaza.
 
 
Nehéz idők a jókat irtják
Gyönge bajtársak lágy sziveiből,
De maradnak, akik kibírják
Az időket, igazságot vevén.
 
 
Gyertek, akik igazán fájtok,
Hadd hallassam nektek a szivemet,
Ezt a némán dobogó átkot,
Figyeljetek és jól átkozzatok.