Lilith egy királynő leereszkedésével engedte át magát a szellő ölelésének, s álmos szemmel nézte, hogyan üldözi a fénybogár-kisasszonyt sötét gavallérja. A lárma egyre beljebb költözködött a város felé, s egy-egy elkésett kocsi nagy sebbel-lobbal suhant el mellettük. A csend, sejtelmes zümmögéseivel, kezdte elfoglalni éji birodalmát.
Hanem egyszerre a kis szigeten kigyultak a Vaspalota összes ablakai, s alant, a jázmin-bokrok közt, megszólalt a zene. Lilith oda nézett. Eszébe jutott, hogy egyszer, régen, ő is ott tánczolt a gyepen, mezitláb, részeg katonákkal, a kik akkor érkeztek Babylonból.
És révedezve hallgatta a fúvók meg a trombiták lármáját. A harántsip metsző, éles hangja mintha csak az urfiakat csúfolta volna. Lilith arra gondolt, hogy az első szeretője egy muzsikus volt, a ki a harántsipot fútta. Az emberre már nem emlékezett; de a füle most is kikereste a harántsipot minden zenekarból.
Aztán a zene is elhallgatott, s az előbb elriasztott csend, zizegő kiséretével, ismét végig vonult a fasoron. A nyárfák össze-összedugták a fejöket, s temérdek dolgot tudtak elsusogni egymásnak; az úton tücskök serege czirpelt. És Lilith a párával teli levegőben mintha látta volna az éjszaka fekete szárnyainak rebbenését.
Ekkor, valahonnan messziről, tompán, fojtottan, valami panaszos sirám hallatszott, mint egy átható jajkiáltás. Lilithen végig futott a libabőr.
– Milyen furcsa volna – suttogta, bele nézve az éji homályba – ha csakugyan vége lenne a világnak!..
Hátra vetette fejét rózsáira, s felnézett a fályoltalan, csillagos égboltra. A gönczöltől nem messze egy picziny, nyugodt fényü égi test ragyogott: az ő csillaga volt az.
– Kis csillagom, aranyszemü kis csillagom, mondd, ugy-e, hogy nem igaz?
A kis csillag oly békésen, oly szeliden nézett arany szemével… Lilith mosolygott.
II
Másnap reggel Lilith, mihelyt fölébredt, átvitette magát porfir-fürdejébe. Aztán azt mondta a szolgáló asszonyainak:
– Most pedig keritsétek elő Reczepiczét.
Ez a Reczepicze nagyon tudós öreg asszonyság volt, a ki mindenféle mesterséghez értett. Hogy micsoda mesterséghez értett legjobban, az mindjárt kitudódik.
Elég az hozzá, Reczepicze esze nélkül rohant a rengeteg csarnokba, mely a nagy porfir-medenczét övezte. Lilithet éppen akkor pólyálták ki a meleg lepedőkből. Alacsony, kerek ágyon feküdt, s cselédei három napos liba-fiókákkal törölgették a testét.
Reczepicze a kezét is összecsapta bámulatában.
– Ó, gyönyörüséges virágszálom – sipogott – be szép is vagy, csókolom a lábod!
Nem mondom meg, mit látott.
Lilith, mikor mondták neki, hogy Reczepicze itt van, felkönyökölt a párnára, melyet legkedvesebb vadmacskájából csináltatott, s oda intette magához a tudományos asszonyt. Aztán igy szólt hozzá:
– A vásártéren van egy ember, a ki mindig ordit. Jónásnak hivják. Én akarom ezt a Jónást. Eredj és hozd el.
– A bolond Jónást akarod? – kérdezte Reczepicze álmélkodva.
– Azt akarom – szólt Lilith. – Hanem szedd a lábadat s ne mondasd még egyszer, hogy mit parancsoltam.
– Ugy lesz, mint rendeled – nyafogott Reczepicze. – De ne felejtsd, szépséges paradicsom-madaram, hogy az öreg Mikimóki mindjárt itt lesz, s hozza az arany kulcsot, az arany kulcsot az arany várhoz, cserébe egy aranyos hajszálért.
Lilith fölnézett. A két zafirság elsötétedett, mint a hogy’ a tengerszemek sötétednek el a hirtelen viharban.
– Siket vagy?! – vijjogott. – Vagy elaludtál állva?! Mégis itt vagy?!
S hogy meggyőződjék róla, vajjon hihet-e a szemének, kikapta egyik cselédje kezéből az illatszeres korsót s utána hajitotta Reczepiczének. A korsó egyet koppant, aztán darabokban hullott alá a márvány pádimentomra, s Reczepicze ugy menekült a palotából, mint egy kis öntött ürge.
Lilith még utána szalasztotta a legkisebb cselédjét:
– Kiáltsatok rá, hogy jaj neki, ha egyedül jön vissza.
De biz az csak egyedül jött vissza. Már alkonyodni kezdett, a mikor előkerült, s Lilith éppen lent volt a kertjében. A hogy’ fel s alá járt a gyertyánfa-ligetben, a sötétség manói csúszva-mászva sompolyogtak fehér ruhája után.
A kis öreg Reczepicze reszketve kereste utját a zizegő bokrok között. Egyszerre, a liget alján, szemben találta magát Lilith-tel. Ijedtében térdre bukott, összekulcsolta karjait a mellén, s lehuzta a fejét a nyakába.
Lilith éktelen haragra gyult, mikor megpillantotta.
– Te szemét! – sikoltott. – Ilyenkor botorkálsz elő, s még egyedül mersz jönni?!
Reczepicze lebujt a fejével a földre, abban a hitben, hogy ugyis oda fog kerülni. Szerencséjére semmi sem koppant a fejéhez; csak a szitkok árja szállongott körülötte.
Végre Lilith kidühöngte magát s a vén asszony föl merte emelni a fejét.
– Mondd hát, mi történt, gyalázatos?!
– Nem jön – suttogta Reczepicze.
– Tudta, hogy hova hívod?
– Tudta. Ó, szép, fehér galambom, sokkal bolondabb bolond az, mint gondolod; bolondabb, minden eszelősnél a világon! Földi gyökérből él, a vizet a tenyerével meri, s dohos hordóban lakik. Igy beszélgettem hozzá: »Te féreg, te szennyes ingű, te sáros lábu koldus, a ki földi gyökérből élsz, a ki a vizet a tenyereddel mered, a ki az eső elől dohos hordóba menekülsz, te ocsmány csavargó, a kin az egész világ nevet, a kire kutyákat uszitnak, a kit a viz is utál: te nem akarod szeretni a világ legszebb asszonyát, a ki frissebb, mint a harmat, ragyogóbb, mint a verőfény, és szőkébb, mint a csurgatott méz?!.. Te bolhák vacsorája, te világ csúfja, te ész nélkül való bőgőmajom: te mered azt mondani, hogy nem jössz, a mikor a felső város fehér csillaga hív, a zafirszemü lány, a kinek egy tekintetéért a szudrák meghalnak, a kinek egy mosolyáért a fejedelmek naphosszant térdepelnek, a kinek egy csókjáért királyok és népek öldöklik egymást?!«… Csak azt mondta, hogy: »Eredj, rossz szagú vagy.«
– Buta szipirtyó, máskép kellett volna beszélned vele.
– Nem múlott rajtam semmi, drága tubarózsám. Elbeszéltem neki gazdagságaidat, biztattam, hogy tejben-vajban fogod füröszteni; nyomában voltam mindig, mint az árnyék, s elsuttogtam neki szépségeidet. Mondtam, hogy szavát megkedvelted, s hogy illatos kenőcsökkel fogod megfényesiteni poros, sáros szakállát. Aztán még közelebb hajoltam hozzá s a furulya lágy, hizelgő, alattomos hangján suttogtam a fülébe a tudós szerelem rejtelmes, mondhatatlan örömeiről. Azt mondta rá: »Az Ur azt rendelte, hogy vezekeljünk bűneinkért, s hirdessem Ninive pusztulását.« »Vén asszony vagy« – feleltem én. »Az Ur parancsol« – szólt ő. »Ez az utolsó szavad?« – »Ez.« Bizony mondom neked, szépséges tubarózsám, bolondabb bolond az, mint te gondolod, bolondabb, mint minden eszelős a világon.
– Majd meglássuk – válaszolt Lilith.
– Magad mészsz hozzá? – kérdezte Reczepicze elámulva.
– Magam megyek – szólt Lilith.
– Bocsáss meg ez egyszer – rimánkodott Reczepicze, utána csúszva.
– Ostoba vagy – szólt Lilith. – Nagyon megvénültél. Fogadj szót Jónásnak és tarts bűnbánatot.
Azzal ott hagyta a faképnél a szegény tudományos asszonyt s felment az alabastrom-szobába, a hol öltözködni szokott. Egy szolgálóasszony jelentette, hogy az urfiak már várnak rá odalent, az agát-oszlopos csarnokban.
– Mondd meg nekik, hogy kössék fel magukat.
Az urfiak nagyon különbözőkép fogadták ezt az üzenetet. Mikimóki oly keserves sirásra fakadt, hogy eltört, s megint össze kellett tapasztani; Dáthán káromkodott; a tudós Abiron ellenben mosolygott, szeliden, türelmesen.
De abban megegyeztek, hogy végre is elkotródtak szépen, mind a hárman.
Lilith ezalatt felöltözött; vagy, hogy helyesebben szóljak, levetkezett. Redős szoknyája helyett áttetsző fátyolruhát vett magára, mely szerelmesen tapadt a testéhez. Aztán bekeritette magát egy roppant fekete köpenyeggel, s előrendelte a Mikimóki kocsiját.
Kihajtatott a vásártérre, melynek elhagyott sátraira lanyha, édes éj borult. Egy falevél se rezdült; s az ég teli volt hintve csillaggal. Felpillantott a Gönczöl tájékára; a kis csillag bizalmaskodva nevetett odafenn.
Lilith leszállott a kocsiból, s az első embertől, a ki szembe jött vele, megkérdezte, hogy hol van a próféta hordója? Az ember leejtette az állát csodálkozásában, de azért Lilith megkapta a választ:
– Amott, közel a parthoz, három nagy lefektetett hordót találsz. Kettőben kátrány van, a harmadikban lakik a próféta.
Lilith oda sétált s megkoczogtatta a próféta hordóját.
– Kis Jónás, szép kis Jónás, aranyos kis Jónás, gyere ki.
– Nem megyek – szólt ki a hordóból Jónás.
– Én vagyok az az asszony, a ki érted küldött.
– Tudom – felelt Jónás.
De Lilithet nem lehetett könnyü szerrel visszariasztani.
– Gyere ki, kérlek – szólt alázatos hangon – gyere ki, kis Jónás. Meg akarok térni.
– Az már más – felelt a próféta.
Kibujt a hordóból, aztán feltápászkodott a földről s szemébe nézett az idegennek.
Lilith mosolygott. Árnyékban állottak, hanem a prófétának úgy tetszett, hogy a Lilith mosolya világit az éjben.
– Gyere velem – szólt Lilith.
– Ha meg akarsz térni, miért hívsz magadhoz? – kérdezte a próféta bizalmatlanul.
– Meg akarom mutatni mindazt, a mi elveszitett. Függő kertemet, selyem párnáimat, a szökőkutat, melynek moraja elaltatott, kincseimet, drágaságaimat…
És ismét mosolygott, édesen, odaadóan, a hogy’ csak Lilith tudott mosolyogni.
– Mért csücsörited össze az ajkadat? Mért nem sütöd le a szemed? – aggódott a próféta.
Lilith engedelmesen nézett le a földre, s mikor köpenye, az áruló köpeny egy pillanatra szétvált, szendén, szemérmesen fogta össze ismét.
– Igazán meg akarsz térni? – kérdezte a próféta.
– Azt akarom, a mit te akarsz – szólt Lilith. – De gyere hozzám.
És felnyitotta a szempilláit. A két zafir vakitóan csillogott az éjben, s Jónásnak hirtelen kábitó, meleg szél csapta meg az arczát. A gáton tul, odaát, halkan susogott a viz.
– Asszony, te gonoszat akarsz velem.
– Igaz, hanem azért csak gyere – suttogott Lilith.
– Megyek – szólt Jónás.
* * *
Hajnal felé az üvegházi terem, mely a malakhit-palota kertjére nyilt, tele volt suttogással, sóhajjal és csókok neszével. A szökőkut vize szünettelenül, egyhangun locsogott; s az Égő Szerelem vérvörös virága nehéz, bóditó illatot árasztott a pálmasátor körül.
… – Hogy mondtad, édes kis Jónásom, te próféta vagy, ugy-e? – suttogott Lilith.
– Az volnék – sóhajtott Jónás bűnbánattal.
– Szeretem a prófétákat – szólt Lilith.
III
Dáthán éktelen dühbe gurult, Mikimóki pedig tele sirta a zsebbevalóját, mikor meghallották, hogy Lilith ezentul nem akar róluk tudni. A tudós Abiron azonban, a ki osztozkodott sorsukban, vigasztalta őket.
– Majd máskép lesz minden. Menjünk tovább.
– Meg van gárgyulva – vicsorgatta a fogait Dáthán.
– Csak a bolondját járja – vitatkozott Abiron. – El fog múlni ez is; minden elmúlik.
– Ó, mikor látom ismét?! – könnyezett Mikimóki.
– Talán már holnap. Légy nyugodt; látni fogod ismét. Minden ismétlődik.
És tudós előadást tartott nekik a dolgok körforgásáról. Dáthán és Mikimóki azt mondták rá, hogy: »Szamár!« Ez a szabad vélemény-nyilvánitás sokat enyhitett a fájdalmukon.
Lilith ezenközben mindenre gondolt, csak arra nem, hogy mit szólnak az urfiak a megváltozott állapotokhoz. Egész nap ott ült a Jónás lábánál és leste ajkáról a szót.
– Mondd el nekem – faggatta – nemzetségedet, és a fáradalmakat, a miket kiállottál.
Jónás nem fukarkodott a szóval; a próféták szeretnek beszélni.
Mikor elmondta, hogyan kezdte üldözni az Ur hangja a pusztában, Lilith remegett; mikor elmesélte, hová, merre bujdokolt a parancs elől, Lilith közelebb simult hozzá; mikor elbeszélte a tengeri vihar történetét s a hajósok haragját, Lilith felkiáltott: »De hát mért nem ölted meg őket?!« – s mikor végül elpanaszolta, mennyit szenvedett a hal gyomrában, Lilith elnevette magát.
– Bármerre induljunk – szólt a próféta – oda jutunk, a hova Ő rendel. De miért nevetsz?
– Azért nevetek – szólt Lilith – mert te csakugyan eszelős vagy, az én kis eszelősöm.
És megcsókolta a próféta haját.
Dél felé a vásárosok zaja fölkeltette a Jónás szundikáló lelkiismeretét.
– Mennem kell – szólt – hirdetni a vezeklést.
De meg volt irva, hogy soha se az történjék, a mit Jónás akart. Addig késlekedett, mig egyszerre nem ismert magára többé.
A porfir-medenczéből egy uj, eddig ismeretlen embert szedtek ki, a kin leginkább maga Jónás ámult. A haja csigákba volt sütve, szakálla drága olajkenőcsöktől fénylett, szálas alakját gazdag ruha fedte, s testéről finom illatszerek áradtak szerte. Ujjait drágaköves gyűrűk boritották; karjain arany pereczek fityegtek.
Hirtelen egy idegen került vele szembe, egy rózsakoszorus urfi, s mikor Lilith megmagyarázta neki, hogy ez ő maga egy álló tükörben, Jónás elvörösödött a haja gyökeréig.
– Mért vagy oly szomorú? – kérdezte Lilith.
– A saru szoritja a lábam – felelt Jónás. – Ahhoz vagyok szokva, hogy mezitláb járjak.
– Tenni fogunk róla – szólt Lilith.
Előhivatta a szolgáló asszonyait s lehúzatta a próféta saruját. Aztán elébe térdelt Jónásnak, s maga göngyölgette be a lábát puha bársony közé.
– El fogok esni benne a rögön – szólt Jónás.
– Nem fogsz a rögön járni – válaszolt Lilith. – Négy fehér lovat adok neked, és selyemmel párnázott kocsit.
Jónás nem szólt semmit, de még jobban lehorgasztotta az orrát.
– Rosszkedvü vagy, kis Jónásom – szólt Lilith. – Meg foglak vigasztalni.
IV
A csillár ezer mécsese repkedő tűzcsíkokat szórt a kristály-kancsókra s a karcsu bronz-oszlopok árnyékából bronz szinü törpék lépkedtek elő, arany tálakkal a vállukon. A nagy ebédlő négy sarkában, ezüstből faragott póznákon, drága fűszerszámok égtek.
Egy idő óta szótlanul ültek selyem-párnáikon, Lilith elnyujtózva, Jónás térdére könyökölve. Lilith behunyta a szemét és nemrég történtekre gondolt; Jónás egy törpét nézett, a ki majd megszakadt a halak és vadak súlya alatt.
A kis cselédek lerakták a roppant nemes érczeket; Lilith felocsúdott.
– Egyél és igyál velem – szólt a prófétához.
Jónás evett és ivott.
– Melyik borból iszol? – kérdezte Lilith. – Ez, ebben a zöld üvegben, fehér bor; nézd, mint a folyó smaragd. Jó bor, eloszlatja a szomorúságodat. Emez a másik, itt az arany serlegben, barnapiros, mint szűz leányok vére. Igyál belőle, s tüzet érzesz folyni az ereidben. Végre az ott, a koponyából készült billikomban, szénfekete bor; ettől mindent elfelejt az ember. Tudod mit? Igyál mind a háromból.
Jónás ivott mind a háromból. De győzte a bort s nem lett tőle vidám.
– Ugy vagy nálam, mint idegennél – szólt Lilith. – Nesze, fogd ezt a kis korbácsot, s parancsolj vele a cselédeimnek. Szép korbács, jó korbács; akasztott ember bőréből való.
Jónás megcserditette a kis korbácsot, és lőn őrült szaladgálás. Az egész házból ész nélkül futottak elő a szolgáló asszonyok, cselédek, törpék és bolondok. Hosszu sorban járultak uj parancsolójuk elé, s letérdepeltek előtte, várván rendelkezését. Lilith nevetett.
– Milyen furcsák! – szólt Jónás, de nem vidámodott fel.
Aztán elküldte őket. Visongva szaladtak el, mint vályuhoz a malaczok; de Lilith visszahívta a legkisebbik törpét.
– Jöjjenek a zenészek – ugymond.
A törpe ponttá görnyedve gurult el.
És jöttek a zenészek. Elül a csimpolyások, leghátul, a kik a harsonát fútták. Voltak köztük öregek és fiatalok, nők és gyermekek. Vígat fujtak; s a vig danára Lilith bolondjai bukfenczeket hánytak. De Jónás nem nevetett rajtuk.
– Igyál – szólt Lilith, s Jónás ivott, mint a gődény.
Aztán tizenhárom tánczosnő jött fátyolruhában, s megkerülvén a zenészeket, a kik az oszlopok közt állottak, ellejtették a napfény szerelmeskedését a rózsabokorral. Jónás ásitott.
– Hagyjátok abba – szólt Lilith – tánczotok unalmas. Hozzátok elő Veresbegyet.
Alig hogy kimondta a parancsot, Veresbegy megjelent. Két bolond hozta kézen fogva; a harmadik bolond hozta utánuk a hárfát.
Veresbegy nagyon szép kis lány volt. Selymes fekete haja volt és ábrándos, vizes kék szeme, melynek tekintete soha sem változott.
– Nem lát – magyarázta Lilith. – Vakon született.
A zenészek elhallgattak. Veresbegy megigazgatta vézna kis testén a bohócz szoknyát, melynek az eleje piros volt, a hátulja barna, s megpenditette a hárfát.
– Most olyat fogsz hallani, amilyet soha – szólt Lilith. – Veresbegy a legszebben hárfázik, a legszebben énekel, s a legszebben tánczol a világon. Veresbegy nagyon drága jószág. Két leggyönyörübb agaramat adtam oda érte.
Veresbegy mosolygott, úgy, a hogy a csecsemők szoktak mosolyogni, a mikor megsejtik, hogy tejet kapnak; s tovább pengette a zenélő szerszámot. A hárfa eleinte mélán szólt, de aztán vidámabban zengett, s mikor a hangok, egy-kettő, vigan pattogtak ki a húrokból, megzendült a Veresbegy dala is.
Jónás elámult. Ilyennek álmodta ő a kherubok hangját, de ez a kherub egy szennyes utczai dalt énekelt, a milyet a lebujokban szoktak énekelni mámoros hajósok czéda leányokkal. Mintha gyíkok és varangyok ugráltak volna ki tejfeles kis gyermeki ajkán.
S a ronda dal őrjöngő tánczba fúlt. A zenészek ujra megszólaltak s Veresbegy egy éles rikoltással megkapta száz szoknyája legfelsőbbikét, aztán mintha a rossz betegség bujt volna belé, eszeveszetten kezdte járni a bolondját. Lábacskája minduntalan az eget szántotta, s mikor a zene a legjobban rivalgott, meghajlott derékig, mint a ki arra készül, hogy széles jókedvében kirugja maga alól a világot.
Lilith poharával koczogott a zenéhez. Jónásnak kalapálni kezdett a szive. Ugy rémlett neki, mintha ebben a szörnyü vak leányban Ninivét látná maga előtt, a mely fejét vesztve tombol, s nem látja, hogy az Ur él és parancsol.
Fölkelt, letépte fejéről a rózsakoszorút és igy szólt:
– Eressz el, megyek hirdetni a vezeklést.
Lilith is fölállott. Intett s Veresbegyet elvezették. A többiek ijedten kotródtak el, mint vadak a vihar elől. Csak ketten maradtak a teremben.
– Mondtam, szerelmem – szólt Lilith – hogy meg foglak vigasztalni. Állok szavamnak. Gyere, eloszlatom minden bánatodat, minden bajodat. Látni fogod, a mit férfi-ember nem látott soha. Megmutatom neked a hajamat. Kövess.
* * *
A teremnek, melybe mint félénk szerelmesek lopóztak be, tűkörből voltak a falai. Jónásnak káprázott a szeme. Megdörzsölte: hátha álmodik?!
Lilith megállott a terem közepén s intett Jónásnak, hogy maradjon a küszöbnél. A próféta nem gondolt többé semmire. Sokat ivott a szénfekete borból.
Lilithnek tizenkét gyémánt-tűvel volt felkötve a haja, tizenkét gyémánt-tűvel, arany foglalatban. De a gyémánt fénytelennek, s az arany sárgának, hitványnak tünt fel a Lilith hajához képest. Lilith szőke volt.
Fölemelte a karjait s ledobta az első tűt a márványkövezetre. Aztán a másodikat, meg a harmadikat. Egy hajfonat lebomlott, s a tükörfalak szokatlan, ismeretlen, csodás fénytől csillantak meg. A próféta szive vadul kezdett ugrálni s Lilith egyre dobálta a silány gyémánttűket. Végre eldobta az utolsó tűt is. Egy széles fénysáv verődött végig a szobán, s Lilithet elboritotta a mesés szőkeség.
A tükörfalak ragyogtak örömükben. A próféta szeme szikrázott. A mit látott, azt nem jó halandónak látnia: egy erdőt látott napsugárból.
Leborult a földre, s azt rebegte:
– Imádlak.
Akkor éjjel Jónás egyszer se hunyta le a szempilláit. Mikor odakünn derengeni kezdett, egy dalt dörmögött Lilithnek, melyet a tengeren hajóslegényektől tanult.
V
Háromszor kelt fel a nap és háromszor nyugodott le. Ezalatt a Jónás szeme nem tudott betelni a megbabonázó, bűvös látománynyal. A negyedik reggelen azonban igy szólt Lilithhez:
– Boraid tüzesek és gyöngyvirágaid illata elkábitó. De a lángcseppek után keserü íz marad a szájamban s illatszereid émelyitenek. A földi gyökér jobb ízű s a barlang illata üdébb. Palotád rettentő. Gyere velem a remeteségbe; jobb ott. Hagyd itt függő kertedet, drágaságaidat s utálatos bolondjaid hadát. Kövess engem s közelebb vezetlek az Urhoz. Elmegyünk a mocsoktalan forrásokhoz, a hova emberi láb még nem hatolt el, s utközben hirdetni fogjuk: a megtérést vagy Ninive pusztulását.
Lilith nevetett.
– Furcsa emberke vagy te, Jónás. Egy kerékkel kevesebb van a te fejedben, mint más emberében; vagy meglehet egygyel több, nem tudom. De lásd, az, a kit te az Urnak hívsz, azt akarta, hogy éljünk; s az élet csak igy szép, a hogy’ én élek. Porfir-fürdővel, kábitó borokkal, rózsa-szekérrel, illatokkal és sok, sok bolonddal. De hidd el, te vagy az én legkedvesebb bolondom, és te is szereted a te kis bolondodat, ugy-e? Csókolj meg s ne beszéljünk erről többet.
Jónás nem is beszélt a dologról többet, de a hányszor egyedül maradt, mindig ugy bandukolt fel s alá, mintha az orra vére folynék. Koronkint felnézett a faltető festett és faragott lányaira. Azt nézte: vajjon nincs-e odafenn valaki, a ki megcserditene egy kis korbácsot, a mely akasztott emberek bőréből van fonva?!..
Egy este Lilith aggódva szólt hozzá:
– Jónás, te nem eszel, nem iszol. Mi bajod van, Jónás?
Jónás felkelt párnáiról, eldobálta gyűrűit, mintha félne tőlük, és igy felelt:
– Add vissza rongyaimat, megyek hirdetni a vezeklést. Az Ur parancsol.
Lilith álmélkodva nézett rá, aztán szomoruan szólt:
– Bolond vagy te, Jónás!
Egy kicsit habozott, hogy visszatartsa-e? De aztán odasündörgőzött hozzá, körüldorombolta, s a tündöklő szőkeséggel még egyszer eltakarta a próféta szemét.
Jónás maradt és lerészegedett. Lilith azt hitte, hogy diadalmaskodott a láthatatlan ellenséggel szemben.
Hanem reggel, mikor fölébredt, Jónást nem találta többé maga mellett. Felugrott s mezitláb szaladt ki a kamarába, hol az eszelős rongyait tartotta. Egy halom gyűrű, karperecz, saruk, meg egy drága ruha hevert a földön; a rongyoknak lába kelt.
A próféta megszökött.
* * *
Az urfiak igen megörültek a dolog ilyetén furdulatának. Mikimóki sietett megbocsátani s Abiron mosolygott, mint a ki már régen tudta, mi fog következni.
– Elhagyott a szeretőd, Lilith! – gúnyolódott Dáthán.
Lilith vállat vont és nevetett. Később pedig, vacsora közben, elénekelte nekik a ninivei csapszékek dalát, mely a bolondot csúfolta:
Jónás, a czethalban csücsülve,
Igy szólt: Ej huj, jobb volna kinn…