III
Másnap, Mr. Reginald bekukucskált a bódéba. Kiváncsi volt rá, mi történik odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálra itélthez.
A hogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrecz rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett.
A púpos hátán végig futott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas véletlenül enged!.. Becsapta az ajtót s tovább állt.
Az ajtó-csattanásra rémitő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle káprázott?.. Vagy amaz egyre orditott odaát?!..
Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másod napján, mialatt Little John a legtréfásabb dolgokkal mulattatta a piaczon egybe gyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a meg-megujuló rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos könyörgéssé.
Végre elhallgatott a hang.
Az ünnepek után – ötvenhat óra mult el, hogy a halálra itélt éhezett és fagyoskodott – Mr. Reginald még egyszer megnézte áldozatát. Most már bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt ama sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemenczéhez.
A déli nap bevilágitott a deszka-bódé hasadékain. Mr. Reginald jól láthatta az éhségtől és hidegségtől kimerült állatot. Még élt, de már nem bömbölt, csak nyögött.
Mikor az ajtó kinyilt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlölségnek és a bosszúnak utolsó zsarátnoka is kialudt belőle.
Mintha azt mondta volna ez a szomorú tekintet:
– Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó kutya, vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a kelepczébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törlészkedő hasznos háziállattá?! Miért, hogy a hazai, ismerős bozótok között, egyenesen, nyugodt, nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni, miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan, óvatosan, kanyarogva, a hogy a kigyó csúszik?! Miért nem nyilt ki az eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban, miért szóltam nyugodtan: »Sötét van; mindegy«?! Miért nem törődtem a puskás liliputiakkal, a kik körülfogtak s átcsaltak a veremből széttörhetetlen vas ketreczembe?! Miért nem tanultam meg később a rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátitottam el a táncz művészetét, a tizig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban járni és az arczomat fintorgatni?! Isten veled már, harcz vidám zenéje, fenevadak erdőt reszkettető, vidám orditozása, lángoló erdő, napfény izzó heve, puska-ropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek, kemény húsú, széles pofáju, szép oroszlán-asszonyok! Nem dulakodom többé veletek, földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez győztes sörényemet; nem birom le, halálos reszketéssel teli édes gyönyörre, melegséget árasztó, keménybársony, szilaj testeteket! Isten veletek szép oroszlán-asszonyok, és ti, gyáván szökellő tigrisek, csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vaczogok, haldoklom a hidegtől, a ki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el, én, a kinek szét kellett volna marczangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! Ime, ez a pislogó, hunyorgó, reszkető szempár megöl. Engem!.. Nem, én nem vagyok én; szép afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó márczius szerelmi bömböléssel teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges macska vagyok, a kit földre tepert az éhség s a ki könnyezik a hidegtől!
* * *
Mikor Mr. Reginald utóljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem mozdult. A púpos kinyitotta a ketrecz ajtaját, rálépett az oroszlán tetemére, s kis pálczájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen igy szólt:
– Quos ego!
FINISH
1927-ben, egy csunya novemberi éjszakán, James Riderhood, a nagy jockey, a ki 1908-ban Orthodox-on, a század lován, canterben és megszámlálhatatlan hosszuságokkal nyerte meg az Eclipse Stakes-t Westminster és Iron Cross ellen, a megöregedett James Riderhood, a ki tizenegy egymásután következő esztendőben volt champion-jockey-ja Angliának, s dicsősége tetőpontján hirtelen hagyta el a gyepnek mondott boronált térséget, skótországi kastélyában, a hol megostromolhatatlan visszavonultságban éldegélt, egy éjjel, mialatt az északi szél vadul verdeste, rázta kastélyának kapunagyságú, íves ablakait: nagyon szépet és nagyon különöset álmodott.
Azt álmodta, hogy Orthodoxon ül, s lépést megy egy végtelenül csöndes, elhagyott pályatesten, abban a szürke homályban, a melyet néha, késő őszszel, a reggeli galoppok kezdetén látott egy-egy futó perczre. Csakhogy ez a homály most nem oszlott, hanem sűrűsödött; a napnak nem volt sehol semmi nyoma, s ez az egyforma, néma szürkeség oly szomorúnak tünt fel előtte, hogy lassankint valami névtelen nyugtalanság fogta el. A pályát nem ismerte. Epsomhoz hasonlitott egy kicsit, de olyan roppantnak, olyan végtelennek tetszett, a milyet nem látott soha. Hogy hová megy, nem tudta; a czélt nem látta, s az indulópontra nem mert visszatekinteni. Hirtelen a lovára pillantott. Orthodoxon fénylett a szőr, mint régen. De hiába simogatta a nyakát, a ló csak nem akart nyeriteni. Ekkor látta, hogy az elíziumi mezőkön jár, azért nincs nap az égen.
Végig futott rajta a hideg, s megsarkantyúzta a lovát. A paripa megnyúlt alatta s vágtatni kezdett. De ebben a pillanatban más paták dübörgése ütötte meg a fülét; tisztán hallotta, hogy mögötte is vágtatnak. Ész nélkül forgatta meg a kantárt, mint abban a finish-ben, melyben csak egy fél-hosszusággal verte meg Eviradnus-t, s a táltos rémülten repült vele. De az idegen lovak patái mind közelebb verték a földet; Orthodox izzadni kezdett, s lovasáról csurgott a verejték. Már csak ötven-száz méternyire lehettek üldözői; a tulvilági paripák patkói süketitő dübörgést vittek végbe a kemény talajon, s az üldözött egy halálos ölelésre rántotta meg a két karját, s szoritotta lovához térdeit. De nem segitett rajta ez az utolsó erőfeszités sem. A tulvilági lovasok sarkában voltak, s mint fergeteg rohant el mellette egy lovas, a kiben az üldözött Archerre, a nagy Fred Archerre, a mult század héroszára ismert. Orthodox lovasa, a ki az egyenetlen küzdelemben már elveszitette sipkáját, üveges szemmel meredt a látományra; de amaz visszafordult nyergéből s nyájasan kiáltott feléje:
– Hollá, utánam, kis Riderhood!
Ebben a pillanatban elhagyta egy másik lovas is, a ki Fred Barrett volt, Fred Barrett vonásról-vonásra. S a mult századi champion, a kit James, istálló-fiu korában, még látott egyszer-egyszer, épp ugy kiáltott át hozzá, mint a másik:
– Hollá, utánam, kis Riderhood!
És azonképpen a többi lovasok is, a szellem-jockey-k, a mint sorra vagy csapatosan vágtattak el mellette, mind biztatták:
– Utánunk, kis Riderhood!
De Riderhood már nem remegett. Valami édes melegséget érzett egész testében s egyszerre visszanyerte husz éves korának teljes erejét. Orthodoxról is eltünt az izzadtság; a szőre megint csillogott, mint az arany. Egynéhány szökkenéssel utólérték a fényes társaságot s beleilleszkedtek a csapatba, mely őrült iramlásban vágtatott tova. Az iram egyre vadabbá lett, a homály egyre sűrűbb, Riderhood már nem látott, nem hallott semmit, csak végtelenül könnyűnek érezte magát, valami csodálatos jó érzés járta át a testét, és fölébredt.
Ebből az álomból megértette az öreg James Riderhood, hogy napjai meg vannak számlálva. A végzet rendelését békén, megnyugvással fogadta. Már negyvennyolcz éves volt; elérkezett a jockey-életkor utolsó mesgyéjéhez. Ugy találta, hogy rendén van a dolog. Ehhez képest, reggelre kelve, magához hivatta az udvarmesterét s így szólt hozzá:
– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok.
– Ó, uram! – tiltakozott Mr. Halifax.
– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok – ismételte James Riderhood.
– Az lehetetlen, uram. A halál nem mer bekopogtatni önhöz.
Mr. Halifax cselédnek tekintette James Riderhood kivételével az egész világot. Cselédnek tekintette a halált is.
– Pedig már megtette, mr. Halifax. Álmomban Archert és Barrettet láttam, a kik hívtak. Mennem kell.
– Ó, uram, ön megrepeszti szivemet – sirt Mr. Halifax.
De James Riderhood nem törődött a szerződéses könnyekkel, hanem így folytatta:
– Mit csinálnak fiaim, az igen tiszteletreméltó gentleman-ek?
– Az igen tiszteletreméltó gentleman-ek tanulmányaikkal vannak elfoglalva.
– És kis fiam, Benjaminom?
– Ő az istállóban van, s a lovakat itatja.
– Jól van, nagyon jól van – erősitgette James Riderhood. Aztán kiadta a rendeletet:
– Mr. Halifax, küldje ide az igen tiszteletreméltó gentleman-eket. Mielőtt a czélponthoz érek, el akarom látni őket atyai tanácsaimmal.
Az igen tiszteletreméltó gentlemanek megjelentek. Hárman voltak, mindannyian kifogástalan redingoteban, magas gallérban, s fénylő czilinderrel. Arczra nagyon hasonlitottak, s ha termet dolgában véletlenül nem úgy következnek egymásra, mint az orgonasíp, James Riderhood összetévesztette volna őket.
– Uraim – kezdte – életem végéhez közeledik, s önök szivesek lesznek meghallgatni atyai tanácsaimat.
– Igen, uram – szóltak a gentleman-ek kórusban.
– Mr. Bill – folytatta James Riderhood – első szavam önt illeti, mert ön a legidősebb gyermekem.
– Ugy van, uram – felelt mr. Bill, az őt jellemző komoly határozottsággal.
– Mr. Bill, ön a politikai pályára lépett. Ez a pálya nem tetszik nekem; nem fejleszti a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Nem nehéz ez, mr. Bill. Csak egyet ne téveszszen szem elől soha. Ez az egy: hogy mindig eltalálja, mit gondol a másik, a kivel beszél; s mindig csak azt mondja, a mit amaz egy percz mulva mondani akar. A mit ön gondol, azt ne emlitse soha; legjobb, ha éppenséggel nem gondol semmit. Aztán, mindig és mindenek felett: komoly legyen. Ha nem tudna elég komoly lenni: tartson traininget; zárkózzék el a szobájába s mindennap két vagy három órát pofozza magát.
– Igen, uram.
– Remélem, mr. Bill, hogy nagyra fogja vinni. Önből államtitkár lesz, talán miniszter. Ha ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű barátra fog találni.
– Igen, uram – szólt a gentleman.
– Most önön a sor, mr. Sam. Mr. Sam, ön az egyházi pályára lépett. Nem szeretem ezt a pályát, mr. Sam; nem kedvez a jellemnek. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Csak egy tanácsot adhatok önnek, mr. Sam; de ez a tanács, higyje el, kitünő. Legyen kaczér. Az egyháznak nehéz napjai vannak; nem a hitvallás, csak a megalkuvás élteti. Mr. Sam, legyen okos, mint a kigyó, s kaczérkodjék a hitetlenséggel, a mikor csak lehet. A szerelemben és a vallási dolgokban az első szabály az, hogy: mindent igérjünk és semmit meg ne tartsunk. Legyen hajlékony és sima, másképp örökkön plébános marad. De ön püspök lesz, mr. Sam; s ha véletlenül ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű barátra fog találni.
– Igen, uram – felelt a második gentleman.
– Végül, mr. Tom, önhöz is volna pár szóm. Ön a tudományos, pályára lépett, mr. Tom. Gyengéllem ezt a pályát; parlagon hagyja a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Figyeljen rám, mr. Tom, s ne felejtse el a tanácsomat. Soha se keressen másféle igazságokat, csak olyanokat, a melyek mindenkinek hasznot hajtanak. Hagyja békében a csillagokat, s álmodjék a malmokról. Mr. Tom, önből egyetemi tanár lesz, vagy felügyelő-bizottsági tag a britt királyság összes társaságaiban. Még egyet. Soha se mulaszsza el úgy viselkedni, mintha csakugyan tudna valamit. Ha netalán elárulná magát, a vagyonában mindig hű barátra fog találni.
– Igen, uram – felelt a harmadik gentleman.
– És most, uraim, jó éjt – végezte James Riderhood. – Önök szivesek lesznek beküldeni hozzám a kis fiamat, Benjaminomat. Az istállóban van, s a lovakat itatja.
A gentleman-ek tisztelettel hajoltak meg s kimentek a szobából.
James Riderhoodnak vékony ujjai tánczoltak a türelmetlenségtől.
Néhány pillanat mulva egy tiz-tizenegy esztendős fiú húzta be két apró lábát a szobába, egyiket a másik után; egy széles vállú gnóm, a ki kicsiny volt, mint egy hat esztendős gyerek, s egy öreg arczu fejet czipelt bornyunyakán. James Riderhoodnak ragyogott a szeme. A kis gnómnak olyan szép O lába volt, hogy öröm volt nézni. Mintha lovon jött volna a világra.
– Ben, gyere ide – szólt James Riderhood. – Gyere ide, aranyos, ülj az ölembe.
Ben oda húzta nehéz vállát és két apró lábát, hirtelen fölvetette magát apja térdére, s úgy ült szembe James Riderhood-dal, mintha lovagolna. A két kis vézna, öreg arcz összehajolt; s a ránczos, szőrös vén majompofa szeretettel simult a kis majomhoz.
– Ben, én meghalok. Az éjjel Archert és Barrettet láttam; értem jöttek. De nem akarok addig meghalni, a mig a lelkedre nem beszélek.
– Aoah! – bődült el Ben.
– Ne sirj, Ben, hanem figyelj a szavamra. Te még nem választottál pályát, kedves kicsi fiam; azt akarom, hogy jól válaszsz, nem úgy, mint a bátyáid. Nem mondom neked, a mit nekik mondtam, hogy ha egyszer ügyetlenséget találsz elkövetni, a vagyonodban hű barátra találsz. Te nem fogsz ügyetlenséget követni el soha. Akármelyik pályára lépsz, mindenütt ember lesz belőled; de én azt akarom, hogy ha okvetetlenül ember lészsz is a gáton: egyúttal boldog ember légy, s ne terhe önmagadnak.
Ben fölemelte kis majom képét s figyelt a vén majomra.
– Ben, légy jockey. Ez a legszebb mesterség a világon. Mert nincs mesterség, mely egész embert követel, csak ez az egy. Megköveteli, hogy minden pillanatban eszednél légy, s mindig helyén legyen a szived. Megköveteli, hogy a karod erős, biztos és ügyes legyen, s megköveteli, hogy művészet lakjék a lábadban. Megköveteli a tested s lelked egyensulyát, és megköveteli, hogy egészségednek ne legyen se hiánya, se fölöslege. Megköveteli a becsületességet és a józanságot, a feltalálást és a határozottságot, az éberséget és a nyugodtságot. Megköveteli, hogy ura légy a paripádnak is, önmagadnak is, s megköveteli, hogy mindig koczkára tedd egész létezésedet. A legtöbb ember emberségének csak egy részét viszi az élet küzdelmébe: egyik örökkön pihenteti a lábát, a másik örökkön pihenteti a fejét. Egyik gyakran koczkáztatja a nyakát, de a levegőben tornázó tetszése szerint lehet ostoba; a másik a gondolataival dobálózik úgy, mint a kókler a késekkel, de a testét kivonja a játékból. Csak a jockey az, a ki mindig testével-lelkével, egész személyével, mindenével játszik. De a kárpótlás, a melyben részesül, méltó a koczkázatához. Ha az életünk rövid, mily gazdagság ebben a rövid életben! Hir, dicsőség, szerencse, nagyúri vagyon, sikerek és édes izgatottság: mind részed lehet bennök abban a korban, a melyben a többieket még el sem eresztették a pórázról. Mig a többiek fogatlanul, gyomorbajosan, öregen és fáradtan érik el első sikereiket, te huszonöt esztendős korodban fenékig üritettél minden arany-serleget. És aztán a diadal mámora, Ben, a diadal mámora! Nincs édesebb, mint a diadal mámora. A természet arra rendelt bennünket, hogy küzdjünk akármiért, hogy kivivjunk bármit, hogy diadalokat arassunk, az ő czéljaira, ha kicsinynek tetsző téreken is, ha nem is tudjuk, mi végre. S csak az az egész ember, csak az mondhatja, hogy élt, a ki megizlelte a diadal mámorát. Ne mondd, hogy itt a czél csekély. A czél mindenütt csekélynek látszik. Mert ezen a világon minden csak játék; az emberek, bármivel foglalkoznak, bármiért erőlködnek, mindig csak játszanak, mint liliputi emberkéi egy ismeretlen, roppant Gullivernek. Mi végre jók, mi végre szolgálnak, akár a komoly, akár a nem komoly játékok, senki sem tudja meg soha; valamit akarnak velünk, de a többi csupa rejtelem. S játék és játék közül van-e szebb játék, mint a ló? Azt hiszed, többet ér ügyiratokkal játszani, vagy gondolatokkal, a melyekben egy év multával magad sem hiszesz?! Többet ér játszani a végből, hogy az emberek egy félórával hamarább érjenek oda, a hol maguk is valami játékot keresnek?! Eh, hidd el nekem, nincs szebb játék, mint a ló, ez a gyönyörü állat, a mely az emberi észnek és karnak a legszebb sikereket szerzi. Micsoda érzés: uralkodni ezen a nemes, élő szerszámon! Látod, Ben, a szeretőt el lehet felejteni, de a lovat nem. Mert ez részese volt a sikereinknek, s a dicsőség vize az, a melynek az izét nem felejti el az ember soha.
Mondok neked, Ben, valamit.
Egy héttel azelőtt, hogy ide visszavonultam, a liverpooli nagy akadályra készültünk Adventurer-rel. A windermere-i herczeg, a ki a versenyt minden áron meg akarta nyerni, rávett, hogy a verseny előtt a kastélyában gondozzam az egészségemet, s ki ne mozduljak onnan. Elejét akarta venni, hogy valami bajom lehessen, mert Adventurer-t idegen lovasra bizni, annyit jelentett volna, hogy: »hagyjatok fel minden reménységgel.« A herczeg ágyában kellett aludnom, csak az ő szivarjait szíhattam, a szakácsa csupán nekem szolgált, s a herczeg, hogy véletlenül idegessé ne tegyen, beköltözött a klubba. Egy hétig állottam az úri módot, de aztán nagyon meggyülöltem ezt a kanári-kényelmet. Két nappal a verseny előtt kiszöktem a kastélyból, s azon az éjjelen bejártam Liverpool összes csapszékeit, azzal a jó szándékkal, hogy reggel visszatérek rabságomba. Ez a vállalkozás veszitett el örökre. Nagy tivornyába keveredtem, melynek a képei ma már összefolynak előttem. Csak arra emlékszem, hogy tizenkettőkor, a kikötő táján, egy vörös blúzos ember igy szólt hozzám: »Riderhood, azt mondom önnek, hogy a nagy liverpooli után egy hétig önről beszél egész Anglia!« Sok gint ittam, s jól esett a hizelgés. De reggel felé, mikor már violaszinü ködben láttam a lebujt és részeg czimboráimat, mintha ugyanaz az alak állott volna elém, csakhogy most már fekete blúzban, s igy dörgött volna a fülembe, poharát rám koczintva: »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát!« Akár csak jeges vizzel öntöttek volna végig; egyszerre kijózanodtam. Haza mentem, s a szél kifujta a fejemből a pálinka-gőzt. De aludni nem tudtam. Fel-felriadtam, s kábultságom álomképeiben hol a vörös, hol a fekete embert láttam. »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát.« S már láttam magamat betört fejjel, aludt vérrel boritva. A babona megszállt, lenyűgözött, legyőzött. Másnap megszöktem a herczegtől, s nem lovagoltam többet.
És aztán, Ben, aztán nem győztem eleget siratni a könnyelmüségemet. Azóta nem élet az életem. Ó, hogy akkor megriasztott a babona, és nem ültem nyeregbe! Hogy melyiknek lett volna igaza: a vörös embernek-e, vagy a halál-madárnak? – nem tudom. De mindegy. Ó, ha akkor megnyertem volna a nagy liverpoolit!.. Istenem, mindig sajog a szivem, hogy ez örökre hiányzik az én szép életemből. És ha kitöröm a nyakamat?!.. Veszitettem volna vele valamit? Semmit. A többi sár volt. Örökre szerencsétlenné tett a tudat, hogy beteg-székben ülök, és Orthodox, Orthodox nincs többé alattam!
Egy óra multán James Riderhood hátra hanyatlott karos székébe, s udvari papja a haldoklók imádságát kezdte mormogni a feje fölött. James Riderhood egy darabig vele imádkozott, s fiai is, a kik előtte állottak. Aztán elhallgattak. A haldokló lehunyt szemmel, mozdulatlanul pihent karos-székében. Már azt hitték, hogy meghalt, midőn ismét felnyitotta pilláit, tekintetét ráfüggesztette Ben-re, s ajkai ezt motyogták:
– Légy jockey, Ben, légy jockey.
S a következő perczben utólérte Fred Archert.
LILIPUTI TÖRTÉNET
I
Nem tudom mikor – tegyük fel, hogy szeles, rideg, őszi este volt – egy liliputi személyke addig olvasott, olvasott mindenféle házasságtörésekről, mig elhatározta, hogy ő is el fogja törni a magáét.
A házasságot, tudvalevőleg, kétféleképpen törik. Lelkifurdalással, vagy a nélkül. A liliputi személyke választott. Ő lelkifurdalással fogja törni, halálos aggodalmakkal, Damokles-karddal a feje fölött, lángoló levelekkel, a végzet sűrű emlegetésével, s kínos jelenetekkel a fogorvos lépcsőjén.
De volt egy bökkenő. A liliputi személyke félt. Igaz ugyan, hogy mindössze egyetlen egy rongyos, kis élete volt, de, nem tudom miért, a liliputi személyke szerette ezt a rongyos kis életet.
Hiszen, ha minden olyan bizonyos volna, mint a regényekben. A szerető, szivében egy golyóval, aléltan rogy a pázsitra. Ez nagyon szép. Csakhogy attól lehetett tartani, hogy az a bizonyos úr egy fricskával el fogja intézni az X. Y. urat, s aztán egyszerüen össze fogja törni őt, a szegény kis liliputi személyt.
Aztán meg voltak egyéb nehézségek is.
Mindenekelőtt, hogy ki legyen ez az X. Y. ur. A liliputi személykének voltak udvarlói bőven. Maki majmok, kapuczinus majmok, kék és szivárvány szinben játszó páviánok, sőt egy gyönyörü oráng-utáng is. De ezeknél még az a bizonyos úr is többet ért.
Most következik: az oknyomozó történelem.
Mi birta a liliputi személykét erre a sötét elhatározásra?
Azt mondhatnám, hogy a liliputi személyke beteg volt. Az a betegség bántotta, a mely a legtöbb asszonyt: nem volt elég dolga.
De nem, ő nem ekképpen fejezte ki a szerencsétlenségét. Ő így sóhajtozott:
– Mindig megver. Ha rossz vagyok, akkor is megver; s akkor is megver, ha rossz vagyok. Mindig megver.
Szégyellem, de meg kell vallanom, hogy a liliputi személyke igazat sóhajtozott.
S ez annál nagyobb galádságnak fog feltünni a történelem előtt, mert a liliputi személyke olyan kicsi volt, hogy voltaképpen csak két nagy könnycseppből állott. Két nagy könnycseppből, mely úgy világitott, mint két szép fekete szem. A mi pedig azt a bizonyos urat illeti, ez az úr az óriások közé tartozott. Mi több, a vidám óriások közé.
Az óriásokkal pedig nem jó kikötni.
A liliputi személyke tehát szépen eltette sötét elhatározását. De ez a béke csak fegyveres béke volt. A liliputi személyke három nap, három éjjel hallgatott. S ha az asszonyok hallgatnak, ez Liliputban is rosszat jelent.
Negyedik nap reggel haza jött a vidám óriás. Minthogy vadászatról érkezett, a vasútról leszállva egy vadkereskedőhöz hajtatott, s megvett ott vadat és halat, s mindent, mi jó falat. Aztán derülten s elégülten tért haza.
De a liliputi személyke még folyvást hallgatott.
– Hm, valami veszedelmet érzek – szimatolt a vidám óriás, mint óriások szokták.
S aztán elkezdett szemlélődni, mint a legujabb regények hősei szokták.
A házasságtörésnek, mint minden betegségnek, megvannak a maga rendes tünetei. A tünetek nem hiányzottak.
De voltak megnyugtató jelenségek is. A liliputi személyke, valahányszor igen-t vagy nem-et mondott, mindig azt a harsány és fenyegető hangot használta, mely, a maga szűkszavúságában, minden áron azt akarja jelenteni: »Én áldozat vagyok! Szörnyüség, hogy milyen áldozat vagyok!«
A vidám óriás ravasz ember volt.
– Beszédre fogom birni őt – szólt félre, mint a hogy a szinpadon szokás.
Aztán fenhangon így folytatta:
– Menjünk el vacsorálni az Előkelő Csimpánzhoz.
Ezt valószinüleg a Váljunk el czimü szindarabból tanulta.
A liliputi személyke fölvette baba-kalapkáját, és ment.
– Ha egyszer körülnézek – szólt magában – minden majom meghal értem. A fehérek és a barnák, a kékek és a szivárványszinüek.
Elmegy, de hallgatni fog.
A mit a liliputi személyke föltett magában, annak meg kellett történnie. A liliputi személyke makacs volt, mint egy kis lány, a ki nem akar az óvodába menni, s kemény, mint egy törpe mogyoró.
S mert makacs és kemény volt, hallgatott. Nagyon fájt neki, hogy hallgatnia kell; de hallgatott.
Hanem azért a vidám óriás elégedetten dörzsölgette roppant mancsait.
A liliputi személyke tudniillik megevett tizenhárom czukor-süteményt, s a giardinettoból megette még az aranyhalakat és a kis zászlót is.
– A baj nem olyan nagy baj – morgott köpönyege alatt a vidám óriás.
Aztán begöngyölgette a liliputi személykét egy czigaretta-papirba, zsebre tette, s haza lépett vele. Otthon, szépen, vigyázva, előbugyelálta, megsimogatta a haját, mely puha volt, mint a gubó selyme, elaltatta, s így dörmögött magában:
– Persze, persze. Mindez azért van, mert, a mikor vadászatra megyek, egyedül van szegényke. És mért van egyedül? Mert a liliputi papa és a liliputi mama háboruságban élnek. Egyik se jön hozzám, mert mindegyik attól fél, hogy a lányuknál összetalálkoznak egymással. Mit van mit tennem? Liliputi papát ki kell békitenem liliputi mamával, hogy itt üljenek szépen, mikor én vadászatra megyek.