*
A kávéházat kisöpörték; Cipriáni megnézte az óráját.
– Egynegyed tizenkettő, – szólt. – Ejnye, be soká jönnek ma a lányok!
– Tudod mit! Ne várd meg őket, – felelt Vidovics.
– Eh, ha eddig vártam, most már veled maradok. De nem gondolod, hogy elkerültek bennünket?
– Az bizony meglehet.
– Ámbár, ha csak meg nem kerülik a piacot, az ablakon át bizonyosan észre veszed őket…
– Én is azt hiszem.
– S lehet, hogy még most is tart a próba.
– Alighanem.
– Nem tudod, hogy micsoda darabot próbálnak?
– Dehogy nem. Elmondhatom neked az egész fekete táblát. Félnyolckor olvasó-próba A csángó szerelmé-ből; ez nem tartozik ránk. Kilenckor rész-próba A remete csengetyüjé-ből. Háromnegyed tízkor rész-próba Rip van Winkle-ből. Féltizenegykor…
– Ne mondd tovább, ebből én úgy sem tudok kiokosodni… De milyen furcsa ember vagy te, Feri…
– Mért?
– Ha neked volnék, már régen San-Remoban ülök…
– Mondd, hogy Monte-Carloban. Mert te ott ülnél. Talán már ott is hagytad volna minden pénzedet.
– Lehet. De ebben nem volna semmi különös. Sokkal különösebb az, hogy te, akinek csak egyet kell gondolnia, két hét óta egyik napról a másikra halogatod az utazásodat, pedig itthon nem csinálsz egyebet, minthogy reggelenkint szóról-szóra megtanulod, mit írtak ki a szinházban a fekete táblára.
– Olyan buzgalommal küldtök, mintha nektek utaznám el s nem a magam mulatságára. Különben meg vagyok győződve, hogy az utazók kilenctized része azért bolyong a világban, mert egy-egy könnyelmü nyilatkozat következtében, otthon már nem volt maradásuk. Hallod-e, hogy megnyugtassalak s ne tartsalak tovább is izgatottságban, ünnepiesen megigérem neked: hogy nem utazom el.
– No végre, legalább nem vezetsz az orrunknál fogva! De miért változtattad meg a szándékodat?
– Mert ott ilyenkor már június van. Szóval elkéstem vele.
– Tudod mit gondolok én?
– Csak mondd ki, ha már kigondoltad.
– Neked tetszik ez a két leány.
– Tetszik hát. Neked tán nem tetszik? Ha nem tetszenék, azt hiszem, nem kisérgetnéd őket.
– Az igaz.
Cipriani mondani akart még valamit, de aztán mást gondolt. Csak nem fogja megbontani a szépen összevarrott jó egyetértést ilyen semmiségért! Azért a két lányért éppen elég volt egy csatározás is.
– Bánom is én! – szólt magában s közelebb hívta a kutyáját.
Vidovics bosszus volt. Most vallotta meg magának először, hogy az a kis szinészleány tartja itthon, akire már egy órája várakozik s aki azalatt nyugodtan, közönbösen halad a maga szabályos útján.
Eddig mindig talált valami kitünő ürügyet rá, hogy miért nem utazik el s azt hitte, hogy csak az unalmát űzi. De most már kifogyott az ürügyekből s rájött, hogy igenis, vár valamire. Nemrégen még semmit se kivánt az élettől, de ma várja annak a kis lánynak a csókját. Miért? Mert szebben nézett rá, mint a többiek? Elég nyájasak hozzá a többiek is.
Majd eszébe jutott az a mosolygó szempár s így verte ki a fejéből rossz sejtelmeit:
– Eh, bolond ember az, aki nem hajol le egy ilyen gyönyörü virágért! A legostobább szerelmi románc többet ér minden okos dolognál a világon. S van-e szebb szerelem, mint az egy szezonra szóló szerelem? Egy tavasz s aztán: „Isten hozzád, édes, Isten hozzád kedves!..“ Lehet, hogy hiába… Az se baj. Mit vesztettünk vele? Édes játékban töltött napokat. S a napokkal kár volna fukarkodni; időnk van elég, hála Istennek. És ha nem hiába!.. Egy gyönyörü május, igazi csókkal, igazi öleléssel! Aztán a szél magával viszi a rózsaszirmokat. Egy nyári éjszakán kisirja magát a mellünkön, a postakocsi csilingel s megszólal a trombita: „Trara, trara!“… És Isten veled, szinészlány-szerelem!
Ebben a pillanatban a két kutya fölugrott s őrült vágtatásban rohant ki az utcára a kávéház nyitott ajtaján át. A rattler kapott jobb startot, de az ajtóban a nagy tábori eb keresztül ugrott rajta.
Cipriani fölkelt a székéről s felkötötte a kardját.
– Jönnek a leányok!
Vidovics alig ismerte meg őket: új, tavaszi kalap virított a fejükön; a keblük és a kezük tele volt ibolyával. Nevetve jöttek; már észrevették a kutyákat.
A két állat olyan vad rohanásban rontott ki a piactérre, hogy majdnem feldöntötték azokat, akik mellett tova száguldottak. De pléhgalléros, tekintélyes kutyák voltak; senki se mert kikezdeni velök. A következő percben már ott ugrándoztak a kisasszonykák körül.
Lola jó messziről észrevette a követséget s figyelmeztette Mirát:
– A gavallérjaid hűségesen megvártak bennünket; nézd, hogy törtetnek előre a postillonok!
– Mondd, hogy: gavallérjaink. Mert csak az egyik az enyém.
– Melyik, ha szabad kérdeznem?
Mira álnok mosolylyal felelt:
– Válassz te; te vagy az öregebb. Én megelégszem azzal is, aki neked nem kell.
– De zavarba hoználak, hogy ha választanék, ugy-e?
– Az a kérdés, melyiket választanád.
– Ne bolondozzál, Mira. Néha olyanokat mondasz, hogy megijedek.
– Hát akkor miért faggatsz?! Különben ne vedd komolyan, amit mondok. Jókedvü vagyok.
– Ha csak ma volnál az! De mintha kicseréltek volna! Nem ismerek rád, amióta itt vagyunk.
– Szeretnéd, ha már másutt volnánk, ugy-e?
– Igen, szeretném.
– Én jól találom itt magamat. Különösen ma.
Nem folytathatták: a leventék már a közelben voltak s tisztelegtek.
Vidovics észrevette, hogy Mira pirosabb, mint máskor s hogy az arca csupa ragyogás.
– Valami öröme volt, ugy-e?
– Óh, nagy örömem! Végre valahára szépen énekeltem a próbán. De, tudja, igazán szépen! Még a zenekarból is megtapsoltak. Az igazgató pedig örömében virágot hozatott. Nézze ezt a sok ibolyát! Tudja, mi az, mikor egy vidéki szinigazgató virágot ad egy szinésznőjének?!..
– Annyi bizonyos, hogy Berényben nem történt ilyesmi Hollósy Kornélia óta.
– Óh, maga elrontja az örömömet! Mért csúfolódik? Nem örül velem?
Nem, nem örült vele. Boszantotta, hogy a leányt ilyen boldoggá teszi valami, amiben neki semmi része s amit egy cseppet se tud komolyan venni.
Most jutott eszébe először, hogy lehetnek dolgok, amelyeket ők ketten másképpen látnak, amelyekre nézve soha, de soha se érthetik meg egymást…
– Olyan szívvel-lélekkel a szinpadé? – kérdezte Vidovics.
– Istenem, hogyne! Hisz neki akarok élni!
Cipriani, ha reprezentálni akart, annyit csörtette a kardját, hogy az embernek utóljára azt kellett gondolnia:
– A föld is reng belé, hogy ilyen derék huszárt hord a hátán!
Ebből az ismerős hangból Vidovics, aki előre galoppozott Mirával, megnyugvást szerezhetett róla, hogy a második hadtest kellő távolságban van s hogy Lola nem hallja, amit ő Mirának mond.
Fölhasználta a kedvező alkalmat s kipakolta a bizalmasságait.
– Féltékeny vagyok a szinházra. Bánt a gondolat, hogy maga tetszeni akar mindenkinek, aki tapsol: nemcsak a füszeresnek és a borbélynak, akik jegyet váltanak, hanem a szinházi tűzoltónak és a zártszéknyitogatónő fiának is. Először is azt szeretném, ha csak nekem akarna tetszeni. És másodszor boszant a gondolat, hogy maga rá van szorulva az ő tapsaikra, mert enélkül magára nézve az életnek semmi öröme.
Mira nevetett. Amolyan primadonnanevetés volt ez, amelyet az utca tulsó felén is meg kellett hallani. És Vidovics így szólt magában:
– Tudja, hogy a nevetése is zene s szereti hallani ezt a muzsikát. De azért úgy látszik, komolyan gondolja, amit mond…
Mira tudniillik így felelt neki:
– Furcsa ember maga, Vidovics. Úgy tesz, mintha száz éve ismerne s mintha én is oly régóta ismerném magát. Mintha öröktől fogva így volna, ahogy ebben a pillanatban s mintha azt hinné, hogy mindig, a jövő évben, tíz esztendő mulva is így fogunk sétálgatni: kiséretünkben két vidám kutyával, vígan magunk is. Bizalmasságokat mond nekem s nem kérdi, hogy érdekelnek-e. Őszinte, mint egy igazgató s goromba, mintha a férjem volna. Pedig hat hét mulva Isten hozzád-ot mondunk egymásnak s ha még egyszer találkozunk valahol, talán meg se ismerjük egymást.
– Megérdemlem a leckét, de az én tolakodó barátságom természetesebb, mint a maga roppant hűvössége. Istenem, még nincs egy esztendeje, hogy a szinpadon van s máris milyen ridegen nézi az embereket! Egy tizenhét esztendős kis lány! Lássa, nekem fáj, hogy maga a két vidám kutyát, engem, a katonát s az egész Berényt csak staggione-nak tekinti, staggione-nak, amelyet hat hét mulva tökéletesen el fog felejteni… Mert nekem ezek a napok nagyon, de nagyon kedvesek!
– Mit akar? Ez már a negyedik állomásom. Ilyen viharos mult után, akarva, nem akarva, észre kellett vennem, hogy az emberek mindenütt ugyanazok. Nem érdemes nagyon érdeklődni irántuk; a másik staggioné-n is megtaláljuk őket más név alatt, közönségesebb vagy finomabb kiadásban.
– Azt hiszi, hogy engem is meg fog találni még egyszer, más név alatt, finomabb kiadásban?..
– Meg fogom találni. Lehet, hogy csak közönségesebb kiadásban, de meg fogom találni.
– Nem sokra becsüli a barátságomat. Pedig mindig kevesebb jó emberünk van, mint gondoljuk; s már csak azért is érdemes számon tartani őket.
– Mondja meg: ugyan miért venném komolyan ezt a barátságot?
– Igaza van: mit ér az olyan jóbarát, akitől hat hét mulva örökre elbúcsúzunk?! Egy cseppet se fogja sajnálni, hogy itt hagyja ezt a bolond, lármás kis várost?
– Nem tudom mi lesz hat hét mulva. De fogadni merek, hogy maga sem fog túlságosan meggyászolni bennünket.
– Olyan bizonyos benne? Tudja, én nem szeretek erre az időpontra gondolni. És nem is várok annyi ideig, hogy ellent mondjak magának. Nem kell jósolgatnom, hogy mi lesz; már most is szeretném azt mondani a tünő pillanatnak: „maradj, oly szép vagy!“ Már most is szüntelen az jár a fejemben, hogy: „O wenn es doch immer so bliebe!“ És nem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy: nem lesz mindig így.
– De hisz maga verseket mond nekem! Akkor hát ez szerelmi vallomás?
– Valami olyanforma.
– Köszönöm. Ez az első sikerem ezen a téren. Kár, hogy nem írta le s így nem tehetem el az emlékeim közé.
– Mért csúfolódik?
– Mert nem szép, hogy így hazudik, világos nappal, a mikor látom a mosolygó arcát. És versekben! Nem szégyenli magát? Megérdemelte volna, hogy úgy tegyek, mintha komolyan venném, amit mondott. De tudom, hogy van egy mentsége: az, hogy hivatalból udvarol minden szinésznőnek.
– Mintha Lolát hallanám.
– Ezzel csak hízeleg nekem.
Vidovics elhallgatott.
– Tessék, – szólt magában – nem is olyan naiv, mint hittem. Igazán, nincsenek többé gyermekek!
El akarta hitetni magával, hogy nem volt őszinte. De ahogy rápillantott Mirára, látta, hogy ez a kisérlet hiábavaló. A rossz kis gyerek olyan szépen, olyan nagyon szépen nézett rá, mintha egy kicsit megbánta volna, hogy csúfolódással felelt a Mirza Schaffyból kölcsönzött sóhajtásra.
– Jézus Mária!
Ez a fölkiáltás Lolától eredt, de nem kellett hátrafordulniok, hogy megtudják, mi okozta az ijedelmet.
A szűkös Pázmány Péter-utcában haladtak s a kocsiúton, őrületes pace-ben, egy rosszul hajtott bricska közeledett feléjök. A lovak nyilván részegek lehettek, mert cikk-cakkosan vágtattak s hol jobb, hol balfelé rángatták a kocsit. Messziről úgy látszott, mintha a megőrült bricska minden boltajtóba be akarna rohanni.
Lola attól rémült meg, hogy a kiszámíthatatlanul szeszélyes járómű nekiront Mirának s a fölkiáltásával vészjelt akart adni, hogy a gavallérok legyenek készen az eshetőségre.
Élénk sajnálatomra kénytelen vagyok megvallani, hogy hősömnek nem volt alkalma a hősnő életét megmentenie. A következő pillanatban az ijedős Lola is meggyőződhetett róla, hogy nincs semmi komolyabb veszedelem. Mire a kocsi közelükbe ért, a műkedvelő Phaëtonnak már sikerült a felbőszült állatokat megfékeznie.
A műkedvelő Phaëton, aki tilos-gyors és fölötte szabálytalan hajtásával ennyire föllázította lovait: Van der Kerkhoven kisasszony volt.
A Haller-lányok díszőrsége éppen akkor került a lefülelt bricska szomszédságába, mikor a hollandus hölgy átadta a gyeplőt a diszkrétül mosolygó kocsisnak, aki előbb hátul kucorgott. Ahogy leszállott, észrevette a két ismerőst. A gavallérok köszöntek neki s Cipriani odament hozzá.
– Még nem hajt tökéletesen, – szólt a báró, – de annál inkább gratulálok a lélekjelenlétéhez.
Van der Kerkhoven kisasszony egy pillantást vetett a társaságra s aztán habozás nélkül magához szólította Vidovics urat.
Vidovics bocsánatot kért a szinházi hölgyektől s elbúcsuzott tőlük. A Haller-lányok tovább siettek. A két kutya velök tartott; az ő jobb értesültségüket ez a kis intermezzo nem vezethette téves útra. S utánok rohant Cipriani is, magukra hagyva azokat, akiket egymásnak szánt a hir.
– Ön nem utazott el, Monsieur Vidovics? – örvendezett Van der Kerkhoven kisasszony.
– Egy kis baj támadt a gazdaságomban – rögtönözte Vidovics – nem jelentékeny dolog, de ilyenkor semmi sem pótolhatja a gazda szemét. Nem utazhattam el olyan messzire.
– S még most is elfoglalja ez a kellemetlenség?
– Néha találkozik egy-egy szabad napom. Olyankor bejövök a városba.
– Akkor hát minket is meglátogathat még egyszer, mielőtt elhagyom ezt a szép országot.
– Hogyne! Meddig lesz még szerencsénk?
– Ebben a hónapban még nem megyek haza. Egy-két kirándulással adósom Terka; ezeket nem engedem el neki. Igaz, nem tartana velünk holnapután a szilas-almási tóhoz? Vagy a városban is van valami elfoglaltsága? Kik voltak ezek a fiatal hölgyek?
– Óh, szinész-kisasszonyok!
– Gondoltam. Szóval számíthatunk önre?
Egy kicsit bajos volt nem-et mondani. Vidovics úgy tett, mint aki a fogorvos előtt meg akarja mutatni, hogy férfiasságát egy kis fájdalom még nem teszi próbára.
Nem, nem teheti magát nevetségessé amiatt a rossz kis gyerek miatt.
– Természetesen. Köszönöm, hogy gondolt reám.
– Tehát a viszontlátásra. Holnap ugy-e?
– Holnap.
Elbúcsuztak s Vidovics tovább sétált a Sugár Mariska utcája felé. Tudta, hogy amazok már hazaértek, de Mira néha egy kis cerclet tartott az ablaknál s ezt ma Vidovics nem akarta elmulasztani.
Pedig bátran lemondhatott volna erről az örömről.
Mintha várták volna. Lola ott könyökölt az első ablakban, a nagyobb tekintély kedvéért Fröhlichnével. Mirát nem látta rögtön, de a házból kihallatszó zongoraszó elárulta, hogy Sugár Mariskánál van, ami csak azt jelenthette, hogy nem igen hajlandó holmi erkélyjelenetekre.
– Hallja, édes Vidovics, – szólt Lola, – ha nagyon kedves akar lenni, megtehetne nekem egy szívességet. (Még sohasem szólította ilyen nyájasan; már ebből is látszott, milyen dühös.) Ne hordozza magával a barátját. Külön-külön még csak meg tudok barátkozni magukkal, de elefántnak ez az úr egy kicsit unalmas.
– Mit tegyek? Nagyon ragaszkodik hozzám. Mindent legyőz a szeretet!.. mint nem tudom, melyik drámában éneklik.
– Én nem tréfálok. Egyikük vonuljon vissza. Önre bízom, hogy melyikük legyen az, aki visszavonul.
– Hová lett, szegény?
– Nem akart még egyszer találkozni közös ideáljukkal, a bolygó hollandi nővel, s kerülő uton tünt el. Azt hiszem, attól tart, hogy kompromittáltuk a csokoládé-gyár előtt. De, jónapot, menjen ön is ebédelni.
És Fröhlichnével egyetemben visszahuzódott az ablakból. Az audienciának vége volt.
– Miket beszélhetett össze-vissza ez a boldogtalan huszár? Három napig se tudom kibékíteni őket.
Nagyon kedvetlenné tette, hogy Mira nem akart mutatkozni. De megpillantotta jó tündérét, Mariskát s megostromolta a másik ablakot is.
Mariska egy negyedóráig tartotta szóval. Végre Mira is megjelent az ablaknál; de nem szólt, csak nagy komolyan hallgatta őket. Ha Vidovics hozzá intézte a szót, csak igennel vagy nemmel válaszolt.
A béke-angyal magukra hagyta őket.
– Haragszik? – kérdezte Vidovics.
– Valamit akarok magának mondani. Nézze barátom, ha az ember házasodni készül, ne udvaroljon másoknak, még szinész-kisasszonyoknak se. Adieu.
És szépen betette az ablakot.