Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)

– Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám. Hiszen még a nagy diákok is belesülnek a prédikációba.

– De én nem sülök bele!

Ujra meg ujra elhadarom a könyörgést, a miatyánkot, a prédikációt s a szüntelen való kunyorálás vége: édesapám kézen fog s elvisz a tiszteletes urhoz.

– Ez a fiu folyton „erdől“ rajtam, tiszteletes ur. Prédikálni szeretne. Ugy-e, még nem szabad ilyen kis fiunak?

– Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki a próbát, – mosolyog a tiszteletes.

Azzal leül a divánra, lába közé állit s mondja:

– Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj.

Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést, utána a Miatyánkot.

– No, most, amig a kántor énekel, a Bibliából kikeresed a textust, ugye?

– Igen, kikeresem.

– Hát keresd ki.

Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom s nyomban rá a prédikációt elszózatolom. Utána megint Miatyánk s a záró imádság.

– A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet a tiszteletes, jövő vasárnap délután te prédikálsz.

– De hátha belesül? – nyugtalankodik édesapám.

– Legyen nyugodt, Benedek uram,

most még

 nem fog belesülni.

Vajjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem sülök bele, de belesülhetek, ha majd nagyobb leszek? Igen, igen, arra gondolhatott, amire én is gondolok ma fehér hajjal: az emberi lélek gyermekkorában a legbátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, mert nem lesi a hatást. Szemét a falnak szegezi, figyelő szemekbe bele nem kapaszkodik – nem, a gyermekprédikátor nem sül a prédikációjába, vágtat előre, mint a vágtató havasi patak – és – és – igen, minden gyermeknek angyala van, aki vigyáz reá!

Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám, ki más?

A falusi drót hamar hirül vitte, hogy jövő vasárnap délután Elekecske prédikál. Az emberek hitték is, nem is.

– Hiszen ki sem látszik a katedrából!

Na, ezen segitett fehér haju Mihály András, a vén harangozó, aki már félszáz esztendeje huzza az élőket hivogató, a holtakat elsirató, a jégverést elriasztó harangot, s aki a sipoló, szuszogó orgona mögött oly türelmesen nyomkodja a fuvót – felvitt a katedrába egy fejőszékecskét, azt körülbástyázta, nehogy felbillenjen: erre állt a gyermek prédikátor, igy csak nyakáig ért a katedra!

Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor iskolától bucsuzó versemet szavaltam az Urasztala előtt. Barthos tiszteletes palástjának két szárnya meg-meglebbenti arcomat, amint nyomában lépdegélek az ő födeles széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi rázendit a gyülekező énekre: Im, bejöttünk nagy örömmel… Testi szemem nem, de a lelki látja Vajna Rózsit: most is az orgona felé száll a hangja, bizonyosan arra felé, de azt is érzem, hogy rám gyönyörködik a tekintete, aztán szertevillan: ide nézzetek, én dajkáltam ezt a gyermeket! Most is épp oly hosszan nyujtja el az ének minden sorát, mint a Benkő bácsi pályázatán – ez a leány, ugy látszik, énekben és szerelemben „hü lesz mind halálig“… Vajjon elnyeri-e „az élet koronáját?“ A tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé meghajtja, de nem tartja elébe a kalapot, mint ahogy a hivei cselekszik. Talán idegen országból hozta ez ujitást? Én is meghajtom fejemet s elrebegem magamban: Uram, hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek, körültekintek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetség külön székében. Feléje mosolygok: ne féljen, édesapám! Majd jobbra villan a szemem: ott ül édesanyám az első székben, két oldalán két leánya – ne féljen, édesanyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok, összesugnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtik a mosolygásukat. De én oly nyugodt vagyok, mint egy – gyermek. Nem érzem azt a nyugtalanságot, amit később mindannyiszor érezék Istennek és az Országnak házában, valahányszor beszélnem kelletett. Még nem ismerem ezt a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csak a tél óta ismerem. Ekkor vette édesapám az első lámpát Brassó városában. Egy kicsi álló lámpácska, az egyetlen még a faluban. Ezen a télen, az Urnak 1870-ik esztendejében záródott le a vén kollégiumban is a faggyugyertyakor s nyilt meg az uj kor: a csudálatos világosságot árasztó lámpa kora. Még a petroleum szót sem ismerem:

fotogén

 a neve. Ilyen tudatlan gyermeknek lehet-e lámpaláza?

A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a „felálló“ éneket együtt énekelem a gyülekezettel:

Te rólad zeng dicséretünk,

Nagy Isten, téged tisztelünk…

Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton hangja; mintha reszketne is egy kicsit, de nekem úgy tetszik, igy még szebb. Isten házába illőbb. Csudálkozom Gál János keresztapám uramon, hogy lám csak a beszédje hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel néz reám, aztán büszkén tekint körül, mintha mondaná: ugy-e megmondtam, hogy a fiuból

pap

 lesz? Nono, várjon még egy kicsit, keresztapám uram.

Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik némi változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi viselet főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiukon brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünedezik a kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban lógott, bekötve széles, tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné keresztanyámasszony meg a papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap, holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, hogy Erdély földjén is kezdik lerakni azokat a „vasléniákat“, amelyekről a hitetlen székely huszároknak 1835-ben mesélt Bodola püspök… De lám, vasut nélkül is megérkezett a krinolin.

Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, amikor nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene társalkodnom. Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni készül első áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint Ővele, akiben „biztunk eleitől fogva“ – igen, ami még aligha történt délutáni istentiszteleten, Benkő bácsi azzal tünteti ki a tanitványát, hogy a legszebb s legnehezebb zsoltárral kisér fel a katedrába. Te benned biztunk eleitől fogva… Az utolsó két sor éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te voltál és te vagy erős Isten – És te megmaradsz minden időkben!

Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a Miatyánk, a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De azért érzem, hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen után szédülni érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. Most már belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a cinterembe, ott elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom! És sok-sok csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s alig tudom édesanyám fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem!

– Eresszék, eresszék, – könyörög édesanyám – fáj a feje!

– Ó, ó, – sápitoznak az asszonyok – 

megigézték

, bizonyosan meg!

– Ne-nem ke-kellett volna – hebeg Gál János keresztapámuram – i-ilyen ko-korán pré-prédikáltatni.

– Ki hamar kezd, hamar végez, – jósolja Balandi Józsiné, aki még mindig nem tudott belenyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál, amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is csökönyösen jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. „Gazda lesz abból elébb-utóbb, majd meglássák.“

No, no…

Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a fejfájást elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé, száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére.

– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. – Leszállt a szén a pohár fenekére!

Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek vizzel…

– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – éppen igy igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt!

– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, ugy, ugy!

Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja homlokomat.

Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám, hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint könnyebbiti buksi fejemet…

– Már nem fáj, édesanyám!

NYOLCADIK FEJEZET

Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru temetésről kell megemlékeznie

…„Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak“ – szárnya van az Idő kerekének is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok, ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mezőség egy kis magyar szigetecskéjében – lévita. Pap is, kántor is egy személyben. Sohasem tudott énekelni, mégis megválasztották: tetszett a mezőségi magyaroknak a hosszu szál székely legény. Dobay Jankó is átröpült a dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már próbálgatja szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti Antal is. A „bölcs“ Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első matematikusa.

Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a könyvtárszobában, mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu asztal: itt olvassák az ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem szabad ujságot olvasnom, de ki tiltja meg, hogy

Bölcs Antalnál

 ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a Jósika- meg a Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón. Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasnivalót. Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint válogatnak. De bölcs Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a vakáció esős napjaiban, csöndes estéin hangosan olvasom a könyveket. Leghüségesebb hallgatóm édesapám és – Anikó. Nem mese, amit róla az ő regényében irtam: Anikó folyton bujja az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám: mi ez? Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő leány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle – papné. Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét nem, egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött, virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony iskolát nyitott: ide járt Anikó is – levélhullástól virágfakadásig. Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér harisnyát kötött – és himzett egy könyvjelzőt – nem nekem, nem, Ádámnak himezte azt. Minden betüje közt az

a

 betü volt a legformásabb: tele irta az irkáját egy névvel, amelyben kétszer fordul elő az

a

. Persze, ékezet volt rajta… Im, az eredmény – levélhullástól virágfakadásig.

Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert látta, hogyne látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, régi kedvetlen emlékeket felelevenitő… Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bácsi Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne ezen a familián: az első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás félelem szállja meg… Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, sem egy csepp könye: némán, megtörten kiséri első és utolsó szerelmét a temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nem is sirt! De én

hallottam

 az ő sirását. Volt neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról sirt felém: „A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból isszuk azt“.

Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő búja örökké bú maradt.

…Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel megrakodtan jön haza a kamaszodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt áraszt: csak elébe kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Isten veled, régi világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a falu első lámpája, megvilágitja az asztalt, még azon is tul, s mi ott ülünk az asztal körül. Édesapám, Anikó, Ádám meg én. Édesanyámnak asszony vendégei vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, a szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig észrevehetően fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, domborodik az orsó. Ádám olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az anyai szivnek a

Fekete kenyér

, a

Kis lak áll a nagy Duna mentében

, meg az

István öcsémhez

. De tetszik az

Anyám tyukja

 is, meg a

Szeget szeggel

: hangos nevetés kiséri ezt. Minden tetszik, ami ennek a gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert minden szavát megértik, mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látom édesapám arcán, mint enyhülnek, szelidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám ajkára tapad s nem veszi észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát, csak a fekete szeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik az ifju szelid kék szemébe – ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem?

Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik eklézsiába, mert itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szivvel indult legációba Ádám, ugy szerettem volna vele menni: egy az, hogy Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szánút volt – Ádám repült az envesztébe. Elment egy pirospozsgás arcu, nagy jókedvü, szerelmes, gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, s négy nap multán visszajött egy halovány arcu, beesett szemü, kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant testü, lelkü öreg ember. Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület. Istenem, Istenem, mi történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét ejtheti, megfogja Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a leánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp. Aztán hirtelen hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a jókedvet erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a

szivével

 lát?

– Hej, Ádám bácsi, – szólalok meg váratlan, – de szerettem volna magával menni, amikor legációba ment!

– Velem? nézett rám megütődve.

– Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna.

– Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk.

– Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.

Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó ülésben ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske is, meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a meleg párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott is kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak bent vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. Ameddig a szemem ellát – fehér az egész világ. A fák zuzmarája – ennél szebb virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a fák fölött lebeg – ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, elfogódott vagy, mint az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról oly ékesen beszél az ő némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely deresedő fejjel csendül dallá:

Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg.

Nem tud betelni a lelkem veled!

Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,

Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot,

ők

 nem látnak semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár bujnak össze, mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő hangját hallják-e vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, siró hang ez, nagy szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő.

Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak, érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a leányka:

– Ugy-e, nem szeret?

Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám:

– Nem.

– Nem is fog szeretni soha?

– Nem.

– Gyülöl, ugy-e?

– Gyülöllek.

– 

Hát akkor csókolj meg!

Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem – ajkuk összetapad.

De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, halkan, csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a sirását, ujra kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd.

Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva:

– Holnap elmegy, ugy-e, el?

– El.

– Vissza sem jön, ugy-e, nem?

– Nem.

– És elfelejt, ugy-e, el?

– El.

– És nem látom soha többet, ugy-e, nem?

– Nem.

– 

Hát akkor csókolj meg!

És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az erdő is halkan, csendesen…

*

„Holnap“ megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, gondolkozva jár a nehéz havas uton Pista is, Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó kerék. Hideg szél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám lehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint az ijedt madár. Bölcs Antal vidám legátusi élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten tudja, hol jár Ádám lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél volna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!..

A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt vele. Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet nem vesz a kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak kellett történnie Benkő Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólitják, a kérdésre nem válaszol. Kérdi a professzor: nem készült? Még annyit sem mond: Nem. Minden felszólitás egy szekundát jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a professzorok, hogy ugy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem tudják belőle kicsikarni.

– Mi történt magával?

– Beteg?

– Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva kitünő diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a szüleit?

Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az erkölcsi prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már kiröppen ajkán a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá!

Ez Benkő, merőben – Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: az ő belső életükbe idegennek a bepillantást nem engedik. Más ember ha „kárré vallja“ egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad, falu, halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkolják a kárt. A Benkők nem panaszkodnak, nem keseregnek. Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik. Napok multán érdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz.

Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg a szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? Hová? Haza? Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb ruhája itt van. A könyvei ott állnak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszat sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom a fejemet, ugy siratom Ádámot és – Anikót. Valamelyik diák feleleveniti annak a diáknak az esetét, aki az ötvenes években a pápista templomból az arany feszületet ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak: Ugy szeretem magát, hogy még lopni is tudnék magáért! Erre a leány nagyot kacagott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból az aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra harangoztak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, az ablak nem nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a kálvinista diákokra esett a gyanu, mert akkoriban is szerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza, rögtön becsukták a kollegium kapuját: majd kisül, hogy ki van távol. A diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladt ki a városból. Évek multán három udvarhelyi diáknak kedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott találkozott azzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott betyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék haza, adják vissza…

– Leány van a Benkő Ádám dolgában is, – mondta egy diák. Hallottam, hogy Ádám beleszeretett Dombházán egy urileányba. Az a lány ugy tett, mintha ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, aztán szeme közé kacagott Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá.

– Ott voltál? – szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. – Ugy-e, nem? Nohát.

De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult a nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei különös, rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ez igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha többet, ugy-e, nem? S felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly szomoru volt e mosolygás! Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak a diáknak: Ádám beleszeretett egy urileányba, az bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám szive megtántorodott s a lelke – megzavarodott.

De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira ment, ott belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejü sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának, mérték alá állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép formás testében s még aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy hét mulva uniformisban jelent meg a kollegiumban, összeszedte a holmiját, közben szükszavuan felelgetve az álmélkodó diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e ezt otthon? – megrezzenve felelte: hogyne, hogyne…

Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a hireket a diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. Egyre a földet nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra, aztán ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja mint a bokrot, a bakák kacagnak a diák „ügyetlenségén“ – Istenem, Istenem, mi lesz vele!

Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s néhány barátját meghivta – búcsuvacsorára. Azt mondta: más városba viszik. Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velük jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba, amelynek nem akadt lakója: bement abba a szobába, ott gyertyát gyujtott. És irta Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása, hogy lássa: alszik-e vagy ir még.

Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az ing széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres.

Ádám szivenlőtte magát.

Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám!

– Meglőtte magát!

– Hol? Hol?

– Az üres szobában!

Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban csak én maradok meg – Leopold, az árva Leopold.

– Nem nézed meg? – kérdi Leopold.

– Nem, nem!

Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de megnézni nem merem.

Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind „előre látták“, hogy igy lesz. Ádám megzavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a testvéreinek, be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, hogy alig olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. Mind a kettőnek a keresztnevére irt. Az egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak egy-egy sort irt. De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta Ilonának: Megbabonáztál – verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a szivem – hozzá lőttem.

Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy baka s egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy gyalulatlan koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból.

Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, sirok hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja.

Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te deli szép fiad, meghalt erőszakos halállal. Láttad őt szomorkodni az utolsó héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvü volt a te szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai sziv, hogy halálba indul a gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten áldja meg, édesanyám!

Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának sejtelme sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu büszkesége csak bámul, bámul maga elé, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napi járó a falu a várostól, s apának, anyának sejtelme sincs, hogy a fiok beállt katonának. Diák el nem árulja, rektor professzor hirül nem adja. Megvárják, amig lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőben lógó, hosszu drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig repül a gyászfekete hir: Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a dróton küldött levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám meghalt!

Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik, élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az apa s vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a „kárt“ már nem lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a kitörni készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan:

Megcsalt! Megcsalt!

Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, Jakab szégyenkezve támogatja, csititja: hallgasson, édesapám!

Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják a bódult fejü öreg ember kitöréseit:

– Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett belőle!

– Hallgasson, apám! – könyörög Jakab. – Jőjjön, vegyük meg a koporsót s a szemfedőt.

– Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!

Odajön a rektorprofesszor:

– Mi ez? Mi ez?

– A rektorprofesszor ur, – figyelmezteti az öreg embert halkan egy diák.

De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább:

– Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit pénzzel. Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed!

– Csendesüljön, Benkő uram, – szólal meg most Kis uram. – Isten adta. Isten elvette –

– Nem vette el! – orditott közbe az öreg ember. – Nem igaz! Ő maga vette el az életét. Meggyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem cselekedte! Koporsó?.. Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

– Édesapám! Jőjjön, jőjjön!

Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy kínnal-bajjal vezették ki a kollégiumból. Én a kapuból néztem utána. Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

…De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A kollégium bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész kollégium. Az apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földre sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén némán, megtörten áll. Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi jelenet tanuinak nagy csudálkozására, belezokog a gödörbe, amely egy szép reménységet kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.

*

Benkő Dánielnek, az

egyszerü szántó-vető embernek

 igaza volt: őt a fia megcsalta. Benkő Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a számitással adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény városi ember. A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem, majd lesz a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz feleségül, a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd kamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a föld, az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet, ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu úriházában idegenül, hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt olvasóm, gondolod. Ő a

familia dicsőségeért

 nevelteti úrrá a fiut. Jól esik szivének, ha fia el-ellátogat a szülei házba, de ő a fia házába nem kivánkozik. Ő nem az az apa, aki a kurtaszáru cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli fel s a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át.

Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, amikor a fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá. Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darab földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az ő fiából papot jósoltak, ékesszavu papot, akinek a hire messze földet jár be majd. S ime, az ő fia, a familia büszkesége – egyszerre csak felcsap katonának! S teszi ezt egy leányért, aki a fejét elcsavarta, hüségében megtántoritotta s végezetül kikacagta. S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával karácsony ünnepének három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü, sima uton haladó lelke hogy értse meg?

Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. Müvelt apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiut, aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja el tőle. Benkő Ádámot az apjától nem is egy, de több világ választotta el. Tele a feje rendszertelenül, össze-visszaolvasott könyvek utvesztőivel. Ki s be sétálnak