Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

…Ez igy vót, uram. Sohasem virrad meg, uram. Hiszi-e, hogy nem?

Mondtam én: menjen be a házba, adasson magának ételt, italt, csillapodjék le.

Bement. Nagymagyarországi vendégem, aki az egészből vajmi keveset értett, kérdezte: ki s miféle ember ez a vén ember?

Mondtam én:

– Ez, édes barátom, vén bányász, kinek neve Bedő Áron, egyébként ugy, amint láttad, az eleven, a megtestesült székelykérdés, a maga teljes valóságában, a maga teljes nyomoruságában. Ez az ember abban vénült meg, hogy folyton turta, ásta a föld gyomrát, amely itt csakugyan tele van kinccsel. Hirdeti fünek-fának, jár Ponciustól Pilátusig, levelez, rimánkodik, egyszer ide, másszor oda szalad – hiába. A tenger kincs ott van a föld gyomrában, a fölötte járó nép pedig – koldus. Most különben csak az történt vele, hogy egyik helyről elkésett, a másik helyre meg igen korán érkezett s még szerencse, hogy bőrét az ostor végig nem hasitá. Ha még többet akarsz tudni a székelykérdésről, eredj Tusnádra.

– Köszönöm, mondta vendégem, már ismerem a székelykérdést.

Nos, hogy visszatérjek a porcellánagyaghoz, melyet édesapám kaszálóján talált a vén bányász, a szivem valósággal sajgott ennek a vén, megrokkant, bőrré aszalódott embernek a láttán. Ennek a vén embernek talán egy esztendeje sincs hátra e földi életben s még mindig ás, kutat és reménykedik, hogy megvirrad a székelynek és – neki is. Hogy ő meg fogja érni azt az időt, amikor „azok a buta népek“ nem fognak kacagni rajta, mert maguk fogják szorongatni kérges kezét, veregetni a vállát.

– Ugy-e, megmozdul az ur? Ó, mozduljon meg, instálom!

– Megmozdulok, öreg, meg. De mondja csak, dolgoznak-e már a bodvaji bányában? Hallom, az Állam segitséget ad neki. A követ ur kieszközölte.

A vén bányász zavartan forgatja a kalapját, nyugtalanul fészkelődik a széken.

– Hát, instálom, az ugy van, hogy én ott vónék harmad-negyedmagammal, osztán, osztán – mi bizony, ugy teszünk, mintha dolgoznánk, de nem dolgozunk, mert nincs, mit. Eleget mondom a tekintetes urnak: uram, ez igy nincs jól, kezdjük-e már? Mikor jő a – többi? – Azzal kend ne törődjék, mondja az ur. Csak legyenek ott kendtek, hátha egyszer odavetődik egy pesti ur?..

– Értem, öreg, értem. No, Isten áldja. Majd megmozdulok, meg.

Lám, lám, borongok magamban, fent a központban, az ország szivében igy oldják, oldogatják a székelykérdést. A székely népnek igy nyulnak a hóna alá. Az állami segitség kortesjutalom, s a „magas kormánynak“ tán sejtelme sincs arról, hogy a rozoga, kidőlt-bedőlt falú hámor körül három-négy ember lézeng, akik várják, várják, itéletnapjáig várhatják: mikor jön már a többi munkás? Mikor kezdődik már a munka? Vagy van sejtelme erről? Igy vagy ugy, bizony gyalázatos dolog ez.

Tovább borongok, s eszembe jut, hogy odaát Csikországban sorra tarolják le élelmes vállalkozók a rengeteg fenyveseket s a nép szegényebb, mint valaha. Hogy Ditró környékén márványkavics boritotta utakon nyikorog a csiki székely szekere, s nekem Budapestről kell hozatnom márványemléket szüleim sirjára; hogy ez a márvány Délmagyarországból kerül Budapestre, onnan Kisbaconba, a ditrói márvány meg várja, várja, de hiába várja, hogy siremléket, szobrot faragjanak belőle őshazát kereső Kőrösi Csoma Sándornak; Zágoni Mikes Kelemennek, a nagy fejedelem leghivebb hivének, az örökéletü levelek irójának; Gábor Áronnak, az ágyuöntő hősnek; Orbán Balázsnak, a Székelyföld irójának; Bolyai Farkasnak, a világhirü székely matematikusnak; Kriza Jánosnak, a Vadrózsák lelkes gyüjtőjének; Barabás Miklósnak, a magyar festőmüvészet egyik uttörőjének; Pál Lászlónak, a világhires tájképfestőnek; Bedő Albertnek, az erdők édesapjának, aki 1891-ben szemem láttára állitotta meg az erdőpusztitó apácapillék ijesztő seregét, több milliárd értékü erdőt mentve meg a nemzeti vagyonnak. Ezek a férfiak, s talán még sok más férfia Székelyországnak, megérdemelne egy mellszobrot bár, mellszobrot, melyet székely szobrászok faragnának Ditró márványkövéből…

S eszembe jut, hogy még mindig várják, sóhajtozva várják naiv székely urak ama bizonyos bolondgazdag angolt, aki a székely fürdőket világhirre emeli. No, no, csak türelem, türelem, jön, nemsokára jön. Közeledik az 1914-ik esztendő…

*

Az 1914-ik esztendőben… A mai nemzedéknek majd bőséges része lesz a magyar és a világirodalom, klasszikus és nem klasszikus regényeiben, amelyek minden valószinüség szerint igy kezdődnek: Az 1914-ik esztendő nyarán. Vagy őszén. Vagy telén. Mindegy. Bizonyos, hogy sok-sok könyv kezdődik ezzel az átkos esztendővel. Magam is foglalkoztam a gondolattal, hogy megirom majd a falu regényét a világháboruban. De lemondtam e gondolatról, egy kis korrajzzá zsugorodik össze a regény; csuda, hogy hontalanságom lelkiállapotában csak ehhez is van erőm.

Az 1914-ik esztendő tavasza gyönyörü tavasz volt. Sohasem éreztem tán magamat ifjabbnak, erősebbnek, munkára képesebbnek, készségesebbnek, mint e tavaszon. A virágba borult fák illata megmámorositá lelkemet, s egy-két hónap során esztendők munkáját végezém. Hegyoldalán tovább ültetem a fákat; teleültetem ama kis dombot is fenyőcsemetékkel, amely domb mellett egykor azt kérdezé Surányi József: miért nem mindjárt? Lent a szérüskertben, nagy halmokban a kő, a tégla, a kőmivesek már rakják a falat, a kisbaconi ácsok faragják a fenyőgerendákat: nagy takarmánycsür lesz ebből. Drótsövénnyel akarom körülfogni a kertet a falu felől, a mező felől, már verik is a földbe az oszlopokat, feszitik rá a szeges drótot. A ház mögött dróttal bekeritett külön kertben tyukház épül, melynek piros-cserepes födele gyümölcsfák közül mosolyog ki. Egy sereg galamb röpked az udvaron: ezeknek a tyúkház emeletén lesz a lakásuk, ott búgnak, burukkolnak majd édesen, kedvesen. Most jönne ide Surányi, de mindjárt! Nem győzök eleget gyönyörködni a kisgazda-ácsok munkájában: mely biztos kézzel faragják a bogos fenyőszálakat szép egyenesre! Büszke vagyok a fajtámra: nézd, nézd, hogy mérnek, számolnak, hogy összevág itt gerenda, szarufa, kakasülő minden darabkája – hol tanulták?

A kis erdő mellett most szerzek meg egy kopasz hegyet: egy vadkörte-, egy vadalmafa, néhány bokor rajta. Két-három szekér csemetét hozatok a falu erdejéből: a kopasz hegy többé nem kopasz, teleültetem. Ez a kis erdőcske az Évike erdeje lesz. Az első unokámé. Simára faragott oszlopot veretek a földbe, oda, hol az Évike erdeje kezdődik, aztán táblát gyalul egyik ács. És kész a versike:

 
Vándor! Tudd meg, e kis erdő
Lengyel Éva erdeje –
Ettől a vadalmafától
Indul, és megy lefele.
Nagyapóka rátestálja,
Senki benne ne turbálja!
 

Ihol, itt a tanitókisasszony, pompás rajzoló, fával, virággal disziti a táblát s rápingálja a versikét is.

Meglepjük nagyanyókát is: a „tyúkpalota“ elé is emléktáblát állitok, rajta kakas meg tyúk kapargál, s alattuk versike:

 
Vándor! Csudáld meg e házat,
Benne szakszerü tyukászat.
Oly szakszerü, hogy mióta
Épült e ház, nagyanyóka,
Tudjátok-e, mit teszen?
Minden nap tojást veszen!
 

Bolondos, kedvem támad: ha bolondság, legyen bolondság, emléktáblákkal jelöljük meg a kert nevezetesebb pontjait. Fáktól, bokroktól bekeritetten kerek udvarocska, közepén hársfa, oldalt padok: pompás rejtekhely, nyugodalmas olvasásra, irásra igen alkalmatos. Ez is emléktáblát kap, versikével:

 
Miként a dalai láma
Rejtőzik itt Marcika.
Itt születik a sok dráma.
Mit levág a kritika.
 

Megtisztelem, hogyne tisztelném meg a Mária-utat, mely az istállónál indul, gyümölcsfáktól, orgona- és jázmin-bokroktól szegetten s megy, mendegél, mig a veteményesbe nem ér. Ez a legkedvesebb sétaut, itt verődik össze alkonyattájt a Benedek-had: hat gyermek, egy vőm uram, két menyemasszony, hat unoka és két öreg ember.

Verset kap e tábla is, hogyne kapna:

 
Bár csörgedez itt-ott a trágyalé,
A Mária-út remek szép alé.
A Benedek-had járni itt szeret,
Amott a templom, nézd, mi szép keret!
Kinek búja van, itt kesergi el,
Idejön ki-ki jó s rossz viccivel.
Könny és kacaj fakad itt vegyesen –
Ez a Mária utja, kedvesem!
 

De én most nem birok a kedvemmel, kimegyünk a hegybe, annak az oldalába, ott, ahol néhány cseróriás hirdeti, hogy volt itt még erdő valamikor, réges-régen, egy kis termet vágatok, oldalát kővel kirakatom, közepére kőasztal, körül padok: Flóra leányomnak szentelem e termet. Emléktáblával hogyne jelölném meg? Virágok diszitik a táblát: gyöngyvirág és – oleander. Azért oleander is, mert igy szólitgatom Flórát jó kedvemben: Drágám, gyöngyvirágom, hogy ne mondjam: – oleanderem! Ezért szól a vers igy:

 
Ez a terem Flóra-terem,
Körötte sok virág terem.
Legszebb benne az a virág,
Kinek a neve Gyöngyvirág.
Másik neve Oleander –
Mit szólsz ehhez szegény „Wander“?
 

Már tető alatt a csür, a drótsövény is elért a régi temetőig. De még nagy utat kellene megtennie a völgyben, kikanyarodnia a hegyre, végighuzódnia a hegy hátán – a drótsövény munkája félbeszakad. Május végén járunk, kezdődik az ugarolás, a szénagyüjtés, a drótsövény befejezése – őszre marad. Nem szivesen nyugszom bele, valami titkos sugallat hajt előre, előre, – talán megéreztem az elkövetkezendő vihart? Nem, nem éreztem meg. Ha meg is éreztem volna, most utólag szégyelném állitani. – Hadd maradjon őszre is a „nagy müből“, békitem magamat, mert komolyan hiszem, hogy nagy müvet juttattam közel a befejezéshez, jövendőre csak apró diszitések, helyesbitések maradnak, s Isten őrizz, hogy ne maradjanak.

Kimegyek reggel, kora reggel a hegytetőre, onnan nézem végig kertemet, melyben még virágzanak az almafák, az orgonabokrok, a májusfák, friss zöld hajtása eredt a fenyőnek – ó de szép, ó, de szép, s ez mind az enyém, az én müvem! Ami földje volt itt Kerestély ükapámnak, mind visszahóditottam: a tollammal hóditottam vissza! Most már kezdődhetik a nyugodalmas, szép öregség. Fanyesegetés, oltogatás, közbe-közbe mesemondás a gyermekeknek, az én unokáimnak s mások unokáinak.

Végigjárom erdőcském kanyargós utjait, meg-megállok, tekintetem átszáll a tulsó hegyoldalra, az uj temetőbe s megállapodik nagyapóék sirján. Nagyapó, nagyapó, látja-e, hogy én is nagyapó lettem? Tudja-e, hogy enyém Kerestély ükapó földje? Hogy gazda vagyok, igazi gazda, a föld szerelmese, mint maga! Nannyó, nannyó, tudja-e, hogy hattal szaporodott a dédunokák száma? Mért hogy nem érheté meg a hat bimbó közül bár egynek a nyilását?

Leülök a Flóra-teremben, Himnuszt fakaszt a falusi reggel.

 
Ó, falusi reggel! Reggelek reggele!
Gyönyörüségekkel van a szivem tele.
Lehet a városnak sok ezer szépsége,
Nincs egy, amely az ő szépségét felérje.
 
 
Virág illatától balzsamos levegő;
Trillázó pacsirta, magasban lebegő;
Nap, amelynek látom vidám felkelését;
Természet, amelynek látom ébredését:
 
 
Mind e szépségeket csak falun láthatom,
Csalogánycsattogást csak itten hallhatom.
Mind, ami szép, itt van egy kis falucskában,
Egy kis falucskában, egy kis dalocskában…
 

Csak már jönnének a gyermekek, az unokák, hogy mind e szépséget, mind e gyönyörüséget megoszthatnám velük. Ugy tetszik nekem, rájuk vár itt minden, ami él. Őket várják a „tyúkpalota“ lármás lakói; utánuk buslakodik Dundi kutya; értük nyerit a kis tarka ló: utánuk sóhajtoz udvar közepén a homokhegy – csuda-e, hogy szegény nagyapóka s nagyanyóka nem találják helyüket, egyre a kapu felé sétálnak: néznek, néznek nyugat felé, hátha, hátha… Éppen mint temetőben alvó nagyapóék egykoron. Végre is nem tudom megvárni, amig hazaszállingóznak, vasutra ülök. Meglepem a gyerekeket s aki jöhet közülük, hozom magammal. Egyébként is, most már falusi apának nézem magamat, akinek kötelessége, időnként, meglepetésszerüen betoppanni városban lakó gyermekeihez: hadd lám, mit csinálnak, hogy élnek. Meglepem őket, de engem is ér meglepetés: egy fiatal leány a vendégünk, bájos teremtés: Olga Romanovits a neve. Orosz diákkisasszony, a párisi egyetemről jött Pestre, itt kiszállott egy hétre, azután megy majd haza, Charkovba, ahol orvos az édesapja. Idősebbik fiamnak és menyemnek barátja a kis Olga, esztendeig együtt hallgatták a párisi egyetem tudós professzorait.

Bár sohasem tudtam megbocsátani az orosznak Világost, ahol „a magyarnak egy nagy, mély sir ásatott“, Oroszország volt az egyetlen ország, amely igazán érdekelt; az orosz nép volt az, melyet közvetlen közelről szerettem volna látni, vele közelebbről megismerkedni, mivelhogy olvasmányaim utján a magyar fajtával sok rokonvonást találtam meg e népben. Nagy szeretettel fogadom a kis Olgát, akiről már sokat hallottam a gyermekeimtől s akinek ismertem a bánatát is: francia ifju a vőlegénye, de szülei hallani sem akarnak arról, hogy egyetlen leányuk messzi idegen országba menjen feleségül. – No, kis Olga, gondoltam magamban, most megmutatom neked, mi az a magyar vendégszeretet! Különösen örültem, hogy jó teli tárcával jöttem Pestre, amit különben ajánlok is minden falusi apának, aki Pesten élő gyermekeit látogatja meg. Kirándulás ide, kirándulás oda, uzsonna itt, vacsora ott, s mert magam is igen szeretem a cigányzenét, késő éjszakáig huzatom a legszebb, legrégibb, bús magyar nótákat. A kis Olga tágra nyilt szemmel, lángra gyult arcát két kezébe temetve nyelte Bihari kesergőjét, a kuruc nótákat, a Cserebogár, sárga cserebogárt, s mintha megérezte volna, hogy ez az ő nótája, könny csillant meg nagy fekete szemében. Meg-megfeledkezett az evésről, folyton biztatnom kellett: egyék, kis Olga, egyék. Aztán egyszerre csak, mit gondoltam, mit nem, mondtam neki tréfás hangon: egyék, kis Olga, egyék, ugyis előbb-utóbb megesznek maguk minket.

Valósággal megdöbbenve meredt rám: – Lehetséges ez? – Nem, nem, – feleltem hirtelen, – ez nem lehetséges… Csak tréfáltam, kis Olga… Egyék, egyék.

Pedig nem tréfáltam valójában. Komolyan nyugtalanitott a gondolat, hogy egyszer majd megesznek minket az oroszok…

Másnap haza kellett utaznom, elbucsuztam Pesten maradó gyermekeimtől, sorba csókoltam őket, kezet nyujtottam a kis Olgának. Elérzékenyülten kérdezte: És engem nem csókol meg, Elek nagyapó? (Egy-két magyar szóval megtanulta az Elek nagyapót is.) Ki tudja, látjuk-e egymást?

Világos, hogy jobbról-balról megcsókoltam a kis Olgát s vigasztaltam: dehogy nem látjuk egymást. Majd eljön egyszer, ugy-e, eljön Kisbaconba?

A kis Olga megigérte… Akkor már készült, készülődött Szerbiában a gyilkos merénylet Ferdinánd trónörökös ellen… Egy hónap sem telik belé, Szerajevóban megölik Ferdinándot s a feleségét. Nyilvánvaló, hogy az orgyilkosságot meg kell torolnunk, nemcsak az osztráknak, de a magyarnak is, bár a magyar nemzet félve gondolt arra a napra, amikor Szent István koronáját Ferdinánd fejére kell tennie, ha ugyan megkoronáztatja magát… Már a gyermek előtt sem titok, hogy a leendő magyar király nem szereti a magyart, több ennél: talán gyülöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két napra a mi országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása nélkül szalad az „ország szivéből“.

A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak hivatalos gyász jutott. Megesett jó szive az árván maradt gyermekeken, de Ferdinánd halála egyetlen magyar szemből sem fakasztott könnyet. Egyik azt hitte, hogy háborunk lesz e gyilkosság miatt Szerbiával, másik azt hitte, hogy nem lesz, mert Szerbia teljes elégtételt ad nekünk; de hogy ebből a gyilkosságból világháboru lesz, sok-sok millió embernek „hősi halála“, millió meg millió apának, anyának, hitvesnek, gyermeknek egekig ható siralma; az emberi elme és szorgalom századokra visszamenő alkotásainak pusztulása; győző és legyőzött országoknak megmérhetetlen nyomorusága; szelid erkölcsöknek elvadulása; fajoknak, nemzeteknek feneketlen, minden emberi érzést kicsufoló gyülölködése – ki hitte volna ezt?

„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam“, mondatják az öreg királlyal, – vajjon megfontolhatta-e, meggondolhatta-e, akár a király, akár az az államférfiu, aki e könnyelmü szavakat szájába adta? Láthatta-e az elkövetkezendő nagy összeomlást?!

Senki sem látta, nem láthatta, hát mi a kisbaconi kertben hogy láttuk volna? Mintha semmi sem történt volna, vidám szivvel készülődik házam népe a nevem napjára, amely julius 17-ikére esik. De mintha mégis éreznék mind, hogy ez lesz az utolsó vidám Elek napja, minden eddiginél nagyobb előkészületek folynak a hátam mögött. Hiába titkolódznak, bujkálnak, tudom már, hogy szerepet magol ez is, az is: alkalmi vigjátékot irt a Marci-gyerek. Kisül lassanként, hogy a ház népével együtt vagy ötvenen leszünk, mindenkiről készül egy-két csipkedő kuplé; nem győzik maguk a gyártást, nekem is kell néhányat gyártanom. A komoly „kis doktor“ fogja előadni – harmonika-kisérettel. Hát csakugyan nem hiába épitettem ötven személyre az ebédlőt, megtelik a kert, a ház vendégekkel, patkóalaku asztal nyujtózkodik az ebédlő három oldalán, éppen csak annyi hely marad az ebédlő előterében, amennyi az alkalmi vigjáték eljátszásához szükséges. A szereplők egyrésze fiatal asszony, fiatal apa, persze, egyik sem tudja becsületesen a szerepét, de a hálás közönséget ezzel is megkacagtatják, mert parázs veszekedést rögtönöznek, hogy igy meg ugy, te lusta, te ez meg az, mért nem tanultad meg a szerepedet!? A vigjáték különben akörül forog, hogy Elek nagyapó szörnyü kedvetlen, mert ebben az esztendőben egyetlen unoka sem született, holott megszokta már, hogy minden esztendőben szállit egy unokát a gólyamadár. Áldott szerencsére, egy berlini tudós professzor éppen mostanában lepte meg a világot egy csuda-találmánnyal: mindenféle csudaszerek összevegyitésével feleslegessé teszi a gólyát, a tudós professzor megrendelésre szállit csecsemőt. Nosza, megrendelnek egy csecsemőt, s nagy az izgalom, mert a szállitmány nem érkezik, holott egyenesen Elek napjára rendelék. Végre nyilik az ajtó s négy székely legény nagyokat nyögve cipel be egy rettentő nagy ládát, melyre messzelátható betükkel van rámázolva: Vigyázat! Törékeny! Csecsemő van benne! Gyorsan baltát, harapófogót hoznak, egyszerre tizen is feszegetik a láda födelét, közben sir a csecsemő: oá! oá! – aztán felpattan a fedél s kiemelkedik lassan, egész hosszuságában Jankó, hosszura nőtt Jankó fiam, mellétől lábáig pólyába csavarva. Nagy a megdöbbenés, a felháborodás, szidják a „csaló“ német professzort, s ezzel a függöny legördül. Azaz legördülne, ha volna.

Reggelig táncol a fiatalság, a felkelő nap bemosolyog az ablakon, alig tudják abbahagyni. Talán érzik szegények, hogy utoljára táncolnak?.. Az én házamban bizonnyal utoljára…

Már remeg a föld, s egyszerre csak ég, föld megrendül: kitört a nagy, a soha nem látott, hallott égiháboru. De ezt csak most látjuk, halljuk soha nem látottnak, nem hallottnak, azt hisszük, három-négyhónapos játék lesz az egész háboru: a megszámlálhatatlan sokaságu és sokféle gyilkoló gépekkel, az emberi ész e szörnyüséges kitalálásaival, tarthat-e sokáig? Az én kicsi falum népe alig hétszáz főnyi, s augusztus első napjaiban kilencven legény és családapa vonul be, ki Brassóba, ki Csikszeredába, meg Isten tudja, hová. Feltünően kevés köztük a bús kedvü ember, ugy indulnak a harc mezejére, mintha lakodalomba mennének. A községháza körül gyülekeznek s csudálkozva látom, hogy András öcsém, aki már három gyermek apja, ég felé emeli jobb kezét s harsogja: igy esküdtem fel a császár katonájának, én eskümet nem szegem meg! Megyek! A falu „vén legénye“ (vén, mert a harminc felé jár s még mindig nem házasodott meg) nem fogy ki a tréfából, kacagtatja a siró-rivó fejérnépeket – vajjon sejti-e, hogy az első csatában, elesik? Egy félbemaradt diáklegény arról szózatol, hogy: Visszaadjuk a muszkának – Világost! Hát ez sejti-e, hogy ő is már az első csatában „hősi halált hal“?

A véletlen csudálatos összetalálkozása, hogy májusban volt a szokásos lósorozás s a besorozott lovak céduláján a berukkolás napja augusztus elsejére van megállapitva. Az én lovaim közül is besoroztak kettőt, a Hókát meg a Vidámot, már rajta is ül a Hókán Gergő kocsis, indul velük. A kis unokám, a Duci, sirva fakad: hová viszik a lovakat, nagyapóka? – Háboruba, édes fiam.

Nem, nem, Ducit nem ülteti rá többé a kocsis sem a Hókára, sem a Vidámra. Hókát, Vidámot ágyu elé fogják: három hónap mulva találkozom is velük a Vasárnapi Ujságban. Nyolc ló áll az ágyu előtt, a második pár Hóka és Vidám. Épp oly mereven áll a Hóka, mint itthon állott, hullámos a sörénye most is, s a Vidám Hóka nyakán pihenteti a fejét, mint ahogy itthon szokta. Vajjon melyik csatatéren omlanak egymásra, utolsót nyeritve?

A fiaim leverten, szégyenkezve járnak-kelnek a kertben: im megy az egész falu fiatalsága, sőt mennek negyvenkét esztendős családapák is, s ők itt lézengenek mert annak idején nem kellettek a császárnak. Már félni lehet, hogy a „kis doktor“ megszökik. Ő még ezután áll sor alá, de addig is szolgálni akar a tudományával. Lekisérjük az állomásra, felkap az utolsó, hosszu ideig utolsó gyorsvonatra, eltünik szemünk elől – vajjon látjuk-e többé? Alig robog el a gyorsvonat, katonavonat döcög be. A pályaudvar tele bevonuló legényekkel, családapákkal. Az állomási épületben zajoskedvü urak és uriasszonyok várják a katonavonatokat, a cigány talp alá valót huz, urak és a sorozáson annak idején szerencsésen tulesett urfiak táncoltatják az uriasszonyokat, kisasszonyokat: igy várják a halálba menőket. És jönnek, egymásután jönnek a halálvonatok, urak és uriasszonyok megrohanják, sört, bort, kalácsot, minden jót dobálnak fel a halálba menőknek, aztán vissza táncolni, mig jön másik halálvonat. Egy öt-hatesztendős fehérharisnyás fiu belekapaszkodik az édesapja lábába, szivethasogatóan sikoltozva: Ne menjen el, édesapám! – és a cigány huzza a talp alá valót – és táncolva biztatják, lelkesitik az itthonmaradtak, a magukat bebiztositottaknak vélők: Előre! Előre! Ne hagyd magad, magyar!

A pályaudvar keritése mögé huzódva nézzük halálvonatok körül a haláltáncot, – mely döbbenetes kép ez! – torkunkat a sirás fojtogatja, s végül is nagyanyóka a keritésre borul és sir és sir, keservesen zokog.

– Jerünk haza, nagyanyóka, jerünk. Ne hibáztassa ezeket az embereket. Ezek az emberek nem látják, nem tudják, mi történik voltaképpen. Ezek az emberek azt hiszik, hogy sörükkel, borukkal, táncos jókedvükkel lerótták az adót. Sajnáljuk inkább őket: ezek az emberek még mind fognak sirni, épp oly keservesen, mint maga…

*

Itt az ősz, be kellene fejeznem a májusban félbemaradt drótsövényt, de nincs hozzá ember. Alig maradt erős férfi a faluban, néhány öreg ember tehetetlenkedik körülöttem. A drótsövény félbemarad. Tul a félbemaradt kerten Dulló Gábor szomszéd tavasszal házépitésbe fogott. A ház alja kő, simára faragott cserfa a fala, kész a tető is, de a fal vakolatlan, sem ajtó, sem ablak, ajtónak, ablaknak a köze ugy mered rám, mint a világtalan ember. A fiu valahol a dalmát tengerparton védi a hazát, a karácsonyra tervezett házasság füstbe ment, ajtó, ablak elmarad – majd, majd, ha hazajön a fiu…

– Ez is félbemaradt drótsövény, borong a lelkem.

Eszembe jut, hogy tavasszal nagy lelkességgel határoztuk el a községházán, hogy egyik hid helyett, melyen életveszedelmes a járás, ősszel vashidat épitünk, bár ez a hid ötven százalékkal emeli a pótadót. Sem vas, sem ember, vasnak és embernek most más a hivatása: embert öl az ember a vassal.

– Ez is félbemaradt drótsövény.

A patak mentén gidres-gödrös ut, csaknem mindig viz alatt, a lelkünket is kirázza a szekér, amig a rövid uton átvergelődik: ennek az utnak a feljebb emelését is őszre határoztuk – ez is félbenmaradt drótsövény.

– Ime, sóhajtozom, hány „félbemaradt drótsövény“ csak ebben a kis faluban! Hány ilyen félbemaradt drótsövény lehet az országban s mindazokban az országokban, ahol ölik, gyilkolják egymást az emberek. Emberek, akik a gyilkosság pillanatában találkoztak először – s azért találkoznak, hogy egyik a másikat megölje.

Ugy tetszik nekem, hogy az egész világ összevissza van kertelve drótsövénnyel, mégpedig két fajtával: félbemaradt drótsövény az egyik, mely a megfeneklett kulturát jelképezi, a másik ama bizonyos, nagy gonddal font drótsövény, mely mögül gyilkos golyók röpülnek egy másik drótsövény mögé. Bármerre nézzek, gondoljak, mindenütt az én félbemaradt drótsövényem mását látom, és azt a másikat, a vérrel áztatottat.

„Mire a levelek lehullanak, vége a háborunak“ – vigasztalja Vilmos császár a szomorkodó otthonmaradtakat, s a levelek még le sem hulltak, félkézzel jön haza a kis falu egyetlen szabómestere. Varrhat-e félkézzel kenyeret a gyermekeinek? Még le sem hullnak a levelek, az oroszok áttörnek a Kárpátokon s nekem a kis Romanovits Olga jut eszembe: ő most bizonyosan riva fakad: Szegény Elek nagyapó! Igaza volt, megesszük őket!

De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező arcot látok, Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, egyre hivnak: siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem az orosz sereg. Nem, nem tudok hinni ebben. „Vért izzadjon bár a muszka“, mégsem esz meg minket. Bizom népem őserejében, az ősök véréből öröklött vitézségében, az édes anyaföld iránt való nagy szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48 csiki székely fiu, csupa 18–20 évesek felkerekedtek, gyalogszerrel jöttek át a „Nagyerdőn“ Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak egyet nem akartak bevenni, mivelhogy „virágos szemü“ volt, az is addig könyörgött, hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja egyik katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége, gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő földjét elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is jelentkeznek, mennek a fiaik, az unokáik után. Olvasom, hogy a székelykereszturi tanitóképző növendékei egy szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju életüket. Ugyanezt cselekszik a debreceni kálvinista teológusok is. Ez csak egy csepp a világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben megerősitsen: nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük. Egyszer, kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is. Ősztől tavaszig „többet hátra, mint elé“: Nyugatgalicia magyar embernek kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában csufos vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák generális a vitéz magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze nélkül szalad a megvert orosz hadsereg – ne sirjon, kis Olga, egyelőre nem eszik meg Elek nagyapót… Olaszország fölmondja a szövetséget, vészhirek jönnek Románia felől: a nép, mely ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915 tavaszán nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy: sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már drágul a kenyérnek való, a falu szegényebb része 7–8 pengő forintot ád egy véka buzáért, s hófehér kenyeret esznek a napszámosaim, amikor nagyanyóka buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a legjobb izü kenyeret. De, ugy látszik, telik a napszámosembereknek, mert nagy most az ő becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén ember munkájának is örül a gazda. Már maximálják az árakat, de senkisem tartja be. Nyilvánvaló, hogy én sem tartanám be, ha édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő monda: a zeke rajtam bársonnyá nem finomul…

Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru tovább-továbbfogyasztja a munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem kölcsönért járnak a takarékba, hanem hogy a régi adósságot kifizessék. A legtöbb gazdaságnak asszony a gazdája, s föld bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalatnyi sem marad. Az asszonyok megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s egyik-másik erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős férfival, akik még csudálatosképpen itthon maradtak. Ezek a 42–45 évesek. No, hamar sor kerül rájok is…

Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon mit csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csakugyan készülnek-e ellenünk? Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába nézek: fiatal asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: vágják a lóherét. Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, tudom, hogy az ura még az ősszel elment s azóta sem jött haza egy napra bár. Mindakettőről csurog a verejték. Látom az erőlködésükön, hogy mindakettőnek cudar rossz a kaszája. Régi, kalapálatlan: tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt, a fénkővel azt is „félrefente“.

– Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát?

Mutatja. Persze, hogy félrefente.

– Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a kaszát.

Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. Akkor elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb baj is van.

A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a kasza.

– Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy kicsit.

Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag ágat, laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, rendben a kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. Rettentő haraggal kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha most véletlen elémbe vetődne az az ember, aki ezt a háborut csinálta, hej, de belevágnám a kaszát! De az az ember nem jön a kisbaconi határra, s aztán ki e háboru okozója? Ki tudja azt? Egy bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami más egyébnek, a háborunak sem akad gazdája…

Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat unokát. A nagyobbacskák epret keresgélnek a magas füben, de nem igen találnak. Nem, mert az ő kezüknek még nincs „szeme“, mint az enyémnek, mely, akár behunyjam két látószememet, az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom óta ismerem a föld természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két szempillantás alatt – a gyermekek nagy csudálkozására – egy kis eperbokrétát szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi sokáig néz, néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet, ha mada meghal?

– Hát az édesapátok.

– Igen, ha nem viszik katonának, – mondja Duci. – Besorozták ám az apát is.

De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s szemrehányóan fordul Tominak:

– Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon?

– Nem szejetném, – szipog Tomi.

– Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném!

Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny.

– No, nagyanyóka, – mondom bent, – igy sem eprésztem még. Megríkattak az unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. Hogy közeledem, közeledem…