Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

*

Február 27.

Nehéz volna elhitetnem Veled, hogy nem voltam fekvőbeteg, hisz husz napja, hogy nem irtam a Naplómba, s ceruzával irtam legutóbb. Nem voltam s nem vagyok fekvőbeteg, de ugy ránehezedett lelkemre a szomoruság, a reménytelenségből fakadó szomoruság, hogy már csak muszájból tudok irni, annyit, amennyit okvetlen kell irnom az ujságomnak. Talán néhány nap mulva megkapjuk a béke-ultimátumot, de meddig tart még, amig a parlament ratifikálja s mikor nyilik meg az ut hazafelé? Én itt elsenyvedek! Mind mélyebben és mélyebben furódik lelkembe a félelem, hogy sohasem látlak többet az életben Téged, szivem Máriám! Mind világosabban elevenedik meg az utolsó hét emléke, amikor te az utra készülődtél; titkos könnyhullatásom éjjelenként; a te néma bucsuzó ölelésed. Vajjon nem azt jelentette-e a te részedről, hogy utólszor ölelsz?.. Gyötörve gyötör ez a gondolat s csak azért merem leirni, mert már tudom, hogy ezt az irásomat sohasem fogod látni.

…Most már igen komolyan kezdünk körülnézni a lakásban, mit is adhatnánk el nagyobb szivfájdalom nélkül. Szóval: Kezdődik a vetkeződés az én fészkemben is. Volt idő, amikor magam is kezdettem hinni, hogy minden idealizmusom mellett én voltam a világ legreálisabb embere. Megtakaritott pénzemen földre-földet vettem, azt fával teleültettem. Házat épitettem, annak környékét paradicsommá varázsoltam. Joggal remélhettem a legszebb öregséget, magányosságban, kettesben. Időnként meglátogatnak a gyermekek, az unokák; kedves lárma veri fel paradicsomunk csendjét. S ime, kitünt: én voltam a világ legostobább embere! Ha nem ragaszkodom olyan csökönyösen az édes anyaföldhöz, valahol Pest környékén, tizedrésznyi földön gondtalanul élnénk… De mindez henye beszéd. Sem élni, sem halni nem tudok másutt, csak ott. Akárcsak kisdiák-koromban, ugy sovárgok a falum után. Pedig már nem is akarok többet belőle, csak annyit, hogy Magyaróshegy tetejéről végignézzek piroscserepes háztetőin, kanyargó uccáin – erős elhatározásom: ha még egyszer a kapumon beléphetek, a magam jószántából ki nem lépek soha. Nem, nem, soha!

…Folyton próbálgatjuk, hogy hol itt, hol ott postára adhassunk levelet. Adattam fel már Temesvártt, Aradon, Kolozsvártt, Brassóban, Besztercebányán, adattam fel már Olaszországban is. Most egyet Amerikába küldök. Lassanként leutazom az egész világot, én, akinek egy kis falu, egy kis kert volt az egész világa. Vajjon ki dobja tüzbe az én ártatlan leveleimet? Volt-e annak anyja, felesége, gyermeke?!

*

Március 13.

Rémülten látom, hogy az én reménytelen Naplómba már két hete nem irtam. Pedig e két hét alatt folyton iróasztalom mellett ültem. Sajtó alá rendeztem a Jó Pajtás-ban megjelent régi dolgaimat. Eladtam a Franklinnak. Egyelőre félbeszakithatom a lakásban való körültekintést. Négy-öt hónapig elegendő lesz a pénz, ha még oly őrülten ugrálnak is az árak fölfelé. Közben felszabadult a Tiszántul. Nem kell az apróhirdetést közzétennem. Már itt volt Tóth János, mindjárt vinni is akart magával. Alaposan kirabolták, de ennivaló – az van bőven. Nagynehezen haladékot adott március végéig. Addig majd minden dolgomat elrendezem. És akkor megyek, megyek, megyek! Micsoda öröm! Fát nyesegetek, kapálgatok, kaszálgatok s közbe-közbe irogatok. Ideje, ideje, mert már nem birom tovább. Minden álom földreroskadással végződik. Félek, igen félek, hogy egyszer majd ébren is összeroskadok. Az édesapám nyolcvan éves korában kezdett sóhajtozni: Ó, erő, erő, hová levél! Én hatvan éves vagyok s már ezt sóhajtozom. Folyton és folyton ez a tépelődés: vajjon igaz-e, hogy itthon vagyok. Folyton az az erősitgetés: itthon, itthon, bizonyosan itthon! Ohó! Ez már nem álom, ez bizonyos, kézzel fogható valóság. Hisz már három napja itthon vagyok! És folyton és folyton a rettentő felébredés. Istenem, Istenem, mi nagyot vétett ez az öreg ember, hogy testét, lelkét igy megsanyargatod?

Megyek, megyek. Száznegyven kilométerrel közelebb leszek hozzád, Mária!

*

Március 21.

Ma minden ujság vezércikkének Évforduló a cime. A proletárdiktatura évfordulója. Nekem egyben félévforduló is ez a nap. Szeptember 21-én, tehát teljes félesztendeje, hogy «hütlenül» elhagytad öreg párodat, szivem Máriám, s én mégis élek, élek, élek! 1918 novemberében, a forradalom kitörése s ami szükebb hazánk megszállása után, nem egyszer tántorodtam a Ferenc József-hid karfájának, ott már ki is szemeltem egy «kilépőt»: innen vetem magamat a komor, haragos kedvü Dunába, hadd vigyen s meg se álljon: a legboldogtalanabb magyar holttestével a Fekete-tengerig. De egy láthatatlan kéz mindig visszatartott: nem, nem szabad itthagynod Őt és Őket! Áldott legyen ez a láthatatlan kéz, mert napról-napra rémültebben látom, hogy gyermekeimnek az én munkáskezem és elmém még mindig nem fölösleges. (Mit is irtam a vasgyárossá emelkedett munkás sirkővére? «Munkáskéz és munkáselme – Családjának szent szerelme – Ez volt az ő ékessége – Szálljon reá áldás, béke».) Ha én akkor a Dunába vetem magamat, ma Te nem volnál Kisbaconban, elzüllött volna életünk legszebb munkája, s elzüllött volna a «pesti gazdaság» is. Ma talán félig üres volna a lakás: sorba el kellett volna adogatniok a jobb idők szerzeményeit – igy azonban, Isten segedelmével, még megvan mindenünk s mégis emberi módon élünk.

Ma meglátogatott Ranschburg Viktor. A Magyar bank alapitotta Pantheon-kiadótársaság igazgatója lett s könyvet kért tőlem. Könyvet? Hát csakugyan élek? Sohasem jutott eszembe eddig, hogy azt a könyvet, amelynek irásába a vörös világ szomoru napjaiban fogtam, eladjam. Hisz az asztalfiának szántam. Nos, előszedtem a fiókból a kéziratot. Majd befejezem a Móricz-tanyán. Azt hiszem, ez lesz életem legszebb s talán utolsó könyve. És – és – egy esztendőre meg van hosszabbitva az életünk. Megyek, megyek, megyek. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok.

Jó éjszakát, szivem Máriám!

Március 30.

Megy, mendegél a vonat, a Nagykunság fekete földjére igyekezik. „Hajdan“ repülve repült, most csak mendegél. Végtelen sikságba merül a lelkem. Ez még a mienk. Nem álmodom? Eszembe jut, valahányszor az alföldi szép nagy rónaságon vágtatott velem a vonat, lelkemet megszállá az ábrándozás: Ha bár egy napra feltámadnának a honszerető magyarok! Ha bár egy napig láthatnám honszerző ősök nomád életét! A gulyákat, a méneseket. Szilaj lovakon nyargaló legényeket. Pásztortüz körül mesélgető ősz, öreg embereket. A sátrakat. Sátrak előtt a kancatejet fejő asszonyokat. Ó, jaj, feltámadt az ős nomád élet, szivszaggató formában támadott fel! Vasutak mentén rozoga, ütött-kopott vagonok: ezekben bujdosó magyarok! Ime, halál, itt a diadalmad. A te nevedet viseli ez a feltámadás!

Félve vánszorog át a vonat a hidon. A szolnoki Tisza-hid ez. Felrobbantották az oláhok. Vagy a vörösek? Mindegy. Most tatarozzák. Az utasok szorongva néznek le a zavaros Tiszába. Fásultan ülök a helyemen. Leszakad a hid? Meghalok? Nem, nem, én már nem halhatok meg. Én már meghaltam. Ennekelőtte husz-huszonöt esztendővel ilyen hidon vánszorgott velem a vonat. Vaksötét éji volt. Messze lent, a rejtelmes sötétben fáklyák világa mellett dolgoztak az emberek. Az étkező-kocsiban ültem. Szemben velem a kis fiam. Kitettem az órámat az asztalra. Minden perc egy végtelenség. Öt perc – öt végtelenség. S én nekem ez őrjitő végtelenségben csak egy, egyetlen egy gondolatom volt: ha leszakad a hid, hogyan fogjam meg a fiamat, hogy e szörnyü zuhanásban én maradjak alul, ő meg felül! Akkor ugy szerettem az életet s mégis könnyü szivvel számoltam le vele, csak ő meg ne haljon. A fiam, a fiam! Nevemnek, szivemnek, lelkemnek örököse. Ha akkor lezuhanunk… Ha akkor ott meghalunk… Mind a ketten… Isten ugy akarta, hogy éljünk, éljünk, megérjük a nagy összeomlást – meg kell nyugodnunk szent akaratában.

A kalauz kiáltása riaszt fel. – Kisujszállás!

Még egy óra. Ott vagyok a Móricz-tanyán. A legjobb barát ölelő karjai közt.

*

Április 7.

Egy hete, hogy itt vagyok a Móricz-tanyán. Tiz esztendeje, hogy ez a tanya második otthonom. Nem vagyok vendég. Itthon vagyok. A házigazdámról nem tudom, mi nekem voltaképen: testvér? barát? Néha ugy tetszik: édesapám. Néha: édesfiam. Itthon Irénke is. Nekem még mindig Irénke, bár két gyermeke van. Mintha leányom volna, ugy dédelget. A gyermekek? Ők az én pótunokáim. S ihol, itthon van, Matild, a melegszivü bajor nő. Husz év óta van itthon. Itt ért szép öregséget, itt nagymamáskodik, s itt akar majd megpihenni a tölgyfa alatt… Oh, Istenem, hogy szeretnek engem itt! Hogy etetnek, hogy itatnak, dajkálnak! Hogy lesik: vajjon mit szeretnék? Már be is rendezték a dolgozó-szobát. Nevet is adtak neki: Géniusz-szoba a neve. Itt kell megirnom a könyvemet. De én most nem irok. Én most ültetek, ültetek, ültetek. Babot ültetek, dughagymát ültetek. Első nap két órát dolgozom. Fáj kissé a derekam. Második nap négy órát. Már csak alig-alig fáj. Harmadik nap hat órát. Már nem fáj a derekam. Negyedik nap nyolc órát. Fel sem veszem, oly vigan megy a munka. Már van egy tizórás munkanapom is. Két «tulórát» jelentek be «gazduramnak». Tessék fizetni! Igy harcolok a testi s lelki elsenyvedés ellen. Munkaközben régi bus székely nótákat dalolgatok. Közbe-közbe Kelet felé sóhajtgatok. Vajjon mit csinál most Mária? Ő is ültet bizonyosan. Ő is sóhajtoz bizonyosan. Nyugat felé sóhajtozik: Vajjon mit csinál az uram?

*

Április 30.

Végre egy levél Máriától! Március közepén irta, Cseh-Szlovákián, Bécsen, Budapesten át április végére jutott el Móricz-tanyára! Zokog minden betüje. November óta egy levelet kapott tőlem – februárban! Vajjon melyiket a sok közül? Jankó állapota válságosra fordult. Éjjel-nappal mellette. «De én kibirom, ne félj! Én megvárlak téged, ne félj. Légy erős, te is várj meg engem. Ne felejtsd, mit igértünk egymásnak.» Nem felejtem, nem!

*

Május.

Május, ó, szép május! Még virágzanak az almafák. Bódit a májusfák illata. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok. A tanya népe álmélkodva nézi, micsoda rendeket vágok. Nem akarnak hinni a szemüknek. Vágom, vágom a rendet s közben szomoru, igen szomoru emlék zavarja meg lelkemet. Arra a márciusi estére gondolok, amikor mentem, mendegéltem a József-köruton s megállitott nyolc legény. Uri legény. Mely szerencse, hogy rendben találták az – orromat, most valamelyik pesti kórházban tünődhetnék el azon: voltaképpen kiknek irtam én sok-sok ifjusági könyvemet!? Utonállóknak? De kaszálás közben sem pihen az agy, s én most erre gondolok: lám, lám, én hatvan éves létemre kaszálok, kapálok; kaszálás, kapálás után még birom a tollat is: azok az ifjak meg odafent az ország szivében, nappal alszanak, éjjel kóborolnak, megkésett, talán éppen munkából hazavánszorgó embereket megállitnak, véresre vernek – ez volna a jövendő Magyarország?

Alkonyodik. Leteszem a kaszát. Bemegyek a házba. Mind korholják Elek nagyapót: A jóból is sok a sok. – De mikor nekem ez a munka testi épülés, lelki gyönyörüség!

Jön a posta. «Mindenkinek van levele. Nekem egy sincsen. Mindenkinek kettő-három, nekem egy sincsen» travesztálom busan a népdalt. Levél nincs, ujság van. Belenézek az egyikbe. Világos, hogy a szemem azon a cikken akad meg, mely osztályozza a magyarokat. Vannak egész- és félvérü magyarok. Hová sülyedtünk, hová, hová! Ha most irnám a Testamentumot, nemcsak ezt irnám:.. «és ne szégyeld szeretni a hazát!» Megtoldanám ezzel:… «és ne szégyeld szeretni az édesanyádat, mert sem kereszténynek, sem keresztyénnek nem született. Én mondom ezt néked, a székely huszárok sarjadéka, a te édesanyádnál tisztább, nemesebb, magyarabb lelkü nővel kerek ez országban nem találkozol!»

Ha még egyszer Testamentumot irnék… Vajjon ezt irnám-e ma is: «Nehogy azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit»… Azt irnám, azt. De én már nem irok több Testamentumot. Megirtam az utolsót: Szüleim mellé temessetek.

*

Junius 5.

Kapálgatok a kertben s egyszerre csak mintha vasmarokkal szorongatnák testemet, lelkemet, a kapa kihull a kezemből, nekidülök az almafának: Jaj, Istenem, most temetik a fiamat! A kisbaconi temetőben vagyok. A megásott sir szélén a koporsó. Fiatal ember áll a koporsó felett, bucsuztatja a hü barátot, kinek emberfeletti szenvedéseit megelégelte az Ur.

Ez nem álom. Ébren vagyok, itt, a Móricz-tanyai kertben látom a fiam temetését. Régóta; hiszek a delejességben. Csodálatos eseteim vannak. Már-már hiszem, hogy van egy hatodik érzékünk, mely a messzi távolba lát. Nem, nem, nem halt meg a fiam. Mária nem engedi. S ha meg, Mária kikaparja a sir fenekéről, feltámasztja. Ó, Mária, Mária, mennyire bizom a te anyai szived isteni erejében!

Nem csoda, hogy már a temetőben jár a lelkem, tegnap oly szomoru verset irtam, hogy ettől csak egy lépés a temető. Azt irtam:

 
Hol már annyi víg órát tölték,
A Nagykunság fekete földjét
Kapálgatom.
Fel-felnézek, Keletre nézek,
Ott vár rám egy elárvult fészek,
S nem láthatom.
 
 
Elárvult fészek bús lakója,
Szép öreg galamb, nagyanyóka,
Vaj’ merre néz?
Nyugatra néz ő, s várja, várja,
Haza mikor száll öreg párja –
Szive nehéz.
 
 
Öreg galambpár, öreg fészek,
Az a nagy vihar szertetépett
Kegyetlenül.
El, szétszóródtak a fiókák,
Egyedül hagyták nagyanyókát,
Jajj, egyedül!
 
 
Hej, e fészek! Mi volt e fészek,
Mig a galambpár együtt fészkelt,
S a gyermekek!
Benne csupa jó szív tanyázott,
Aki betért, itt meg nem fázott –
Melegedett.
 
 
Vidám melegség áradt itt szét,
Ki egyszer itt járt, jött az ismét,
Jött szivesen.
S csak Isten a megmondhatója,
Hányszor szállott le itt a gólya
Szép csendesen…
 
 
Hajh! Vége, vége örömünknek!
Kiért? Miért? Az Isten büntet,
S mely mostohán!
Szánj meg, Uram, őket ne verjed.
Kezedet csak reám emeljed.
Csupán reám!
 

*

Junius 9.

Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hivét jött meglátogatni Apponyi Albert. Nemcsak érzem, tudom is, hogy nekem is szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a hontalant… Mert Apponyit nem lángelméje, nem világhires müveltsége teszi köztünk a legnagyobbá: ő a legmelegebb, leggyöngédebb szivü ember mindnyájunk között. Lángész és meleg sziv: Istennek e két adományában van az ő nagysága, minden más magyar ember nagyságán felülemelkedő.

Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy ember, amikor bejártuk a kertet, meg a tanyát. – Nini, cseresznye! örvendezett a legnagyobb magyarban a gyermek, s nosza, neki a fának, szedegette a ropogós piros cseresznyét – ó, de pompás, ó, de jó! Tovább mentünk, mendegéltünk. – Nini, eper! s eprésző gyermek hajlékonyságával hajolt le nagyhirtelen s szedte, szedegette az ananász-epret. Tovább mentünk, mendegéltünk. – Nézd ezeket a paszuly- meg hagymatáblákat, mondja Tóth János – ezeket mind Elek ültette s kapálta. De Apponyi nem csodálkozott ezen. Az ő nagy esze és nagy szive megértette, hogy nekem, a hontalannak, testi s lelki szükség a mezei munka. – Szegény Elek, sokat szenvedhet a lelked, sokat… S mondta ezt oly mély meghatottsággal, mintha bennem látná megtestesülni hontalanná lett milliók sok s nagy szenvedését.

Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. Alig ebédeltünk meg, a kertben, a tanyán kun-magyarok tengere hullámzott. Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, gyermekek: látni, hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy megtöltse reménnyel, hittel csüggedező szivüket.

– Csodálatos, csodálatos, rebegi megindultan. Ime, a néplélek örök rejtelem. A reménységnek egy vékony, igen vékony szálát hoztam Párisból. Azt hittem, nagy kiábrándulás fogad s im, megható szeretettel, bizalommal találkozom mindenütt. Mely felséges szép volt a beszéde! Künn a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt. Mely áhitattal csüngöttek szózatos ajkán! És megteltek a szivek hittel, szebb jövendő hitével. Csodát müvelt a nagy ember. A legnagyobb magyar.

Ma reggel utazott el. Én kisértem a vasuthoz. Korán kiröpültünk a kisujszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház átellenében. Ott sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra felejthetetlen óra. Ki mondja, hogy aggastyán a legnagyobb magyar? A mesebeli örökifjuság ő.

– Látod, én szeretek élni. Én ugy szeretem az életet. És hiszem, hogy bevezetem az Igéret földjére népemet. Hiszem, hiszem.

Megszégyenülten néztem magam elé. Ha Ő hisz a nemzet feltámadásában, szabad-e nekem kételkednem ebben?..

*

Augusztus.

Február óta egyetlen levelet sem kapott tőlem Mária. Az én leveleim, ugy látszik, mind a Tiszában lelik hullámsirjukat. Az ő leveleit – menekültek hozzák. Mert szakadatlan jönnek kiutasitott és szökevény magyarok. Minden levél a fiam emberfeletti szenvedéseit zokogja. Nem halt meg hát a fiam. Nem temették junius 5-én. Tovább kell imádkoznom, könyörögnöm: Uram, könyörülj rajta, váltsd meg szenvedéseitől. Küldd le hozzá a jótevő halált! Halljátok, emberek? Imádkozom a fiam haláláért!

S nem és nem mehetek hozzá! Volna akárhol a föld kerekén, nyitva az ut előttem, csak az édes anyaföld van elzárva! Az én szenvedésem is emberfeletti. Meddig birom?

*

Szeptember 21.

Ma egy esztendeje… Éljek száz esztendőt, a bus képet nem felejtem el: Mária megy a fiával, vissza-visszanéznek, szomoruan integetnek, aztán alakjukat a messzeség elnyeli. Vajjon megkönyörült-e Isten szerencsétlen fiamon? Az utolsó hir róla: mozdulatlan ül egész nap s szivszakadva várja apját s testvéreit. Lolli már kétszer próbált szerencsét. Vajjon a második próba sikerült-e? Vajjon életben találta-e a bátyját? «Emberfeletti szenvedés»… «Februári leveled az utolsó!» Máriának minden levele ezt zokogja. Isten, Isten, mit vétettem, hogy ily kegyetlenül versz!

*

Szeptember 30.

Ma hatvanegy esztendeje, hogy busbeteg anyám szivéről leszakadtam. E nap megünneplésére hetek óta készülődnek a Móricz-tanyai fészek melegszivü lakói. Matild, a kedves bajor nő, nem is titkolta, hogy verssel fog «visszalőni», mivelhogy az ő születésnapjára verset irtam én is. Verset – accusativus nélkül. Azért anélkül, mert Matild következetesen mellőzi magyar beszédében az accusativust. Csodálatosan fellobbant elfojtott kedvem tüze ez üdvköltemény irása közben. Pajkos lettem egy pillanatra, irván: «Ugy szép a nő, ha ragtalan, – Ha övé mind, mi rajta van.» Mintha biztatott volna irásközben egy pajkos manó: Rajta, rajta! Kacagj és kacagtass. Nemsokára sirni fogsz, szegény, öreg ember!

Tegnap… Igen, tegnap estefelé behozták szobámba a postát. Könyv irása közben hozták be. A tollat letettem. Ihol, az első gratuláló levél. Marci levele. A legidősebb gyermekemé. Azé, akihez irtam a Testamentum-ot… Ime, a levél:

«Édes, jó apám!

Huszonkettedikén érkezett az a leveled, melynek első sorai oly megrenditően fejezik ki azt, amit Jancsinkkal kapcsolatban valamennyien érezünk. És aznap este hozta egyik Solymossy-fiu azt a hirt, melyet immár nekem kell tudtodra adnom, hogy e hónap 5-én megváltotta szenvedéseitől a halál.

Az utolsó esztendők valamennyiünket elég bölccsé tettek ahhoz, hogy inkább irigyeljük, mint sajnáljuk azt, aki meghalt – még akkor is, ha nem kell ugy felkiáltanunk, ahogy a Testamentumban irtad: «Istenem, csakhogy már nem szenved!» Amit érzünk: inkább meghatott visszaemlékezés szive jóságára, arra a szeretetre, mely valamennyiünkre sugárzott belőle – és inkább gonosz szivektől tönkretett élete, mint halála az, amit megsiratunk. Csodálatos dolog, de az a szenvedés, melyen tőlünk elszakitva ment keresztül; melyet szinte csak a szivek fantáziájának segitségével oszthattunk meg vele: állandóan ott ült a lelkünkön s közelebb hozta őt hozzánk, mint az apróbb-nagyobb bajokban együtt töltött évek. Most csak azt látjuk benne, akit az utolsó esztendőben láttunk lelki szemünkkel: a sorstól megnyomoritott, melegszivü, sokat szenvedő, jó fiut. Lelkünkben adjuk meg neki azt a végtisztességet, amit sirja mellett meg nem adhattunk. És tudjuk, hogy – ha lehet – még több melegséggel kell – helyette is – körülvennünk Téged és Anyánkat… azt a párembert, aki gyermekének elvesztésére talán a világ valamennyi szülője közt legkevésbé volt lelkileg elkészülve.»

Könny minden szemben: igy folyt le a Móricz-tanyai ünnep. Lelkem a kisbaconi házban. Szüntelen egy képet látok: Mária lezárja fiának a szemét. A házban nagy üresség. Egyedül van Mária, egyedül, egyedül, mint ahogy egyedül volt édesanyám, amikor leborult édesapám holttetemére. Hiába sir föl: Jertek, jertek, imádkozzatok! Egyedül roskad a halottas ágy mellé. Ó, Mária, Mária, de eltalálták a nevedet!

Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal várom Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szived még élő gyermekeid, unokáid seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg szivvel várunk reád, Golgothát járó Mária!

Tavasz nyiltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. Ahol szüleink és gyermekünk sirja domborul. Együtt ültetjük tele virággal sirjukat.

Megyünk, megyünk…

Mindent elvehetnek tőlünk, de azt a talpalatnyi földet, szüleink és gyermekünk sirja közt, el nem vehetik. Nincs az a földi hatalom, amely elvegye. El nem vitatható szent örökségünk ez.

Kegyeletlen kéz kidöntheti szüleim sirkövét, mind hiába, végrendeletem e könyvben megmarad:

 
Ami szépet és jót könyveimben láttok,
E két öreg ember szivéből eredett.
Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,
E két öreg ember mellé temessetek.
 

Ide temetnek Téged is, testben-lélekben velem = egy Mária! Együtt álmodjuk át a Végtelen éjszakát.

…Tavasz nyiltán hazamegyünk, Mária.