Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden esztendőben épit házat a magyar iró.

ÖTÖDIK FEJEZET

Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről, faültetésről, mezei és falusi életről

Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ nagyapó, akkor ráfehéredik a nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság. Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! – de a kertben még ő kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta állittatik fel a pesti unokáknak.

Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka röpked.

Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket csináltat nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek: Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne telelni rajta egy – döglött bárányt.

– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán hirtelen eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – egyetek, édes csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?

Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek, lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.

– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!

– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.

– Ha ugy, lenne!

– Ugy lesz.

Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik. De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de szegény ember lehet az apjuk!“

Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár hazaereszti.

– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra – ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét, aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz, itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok én ide!

– Mit szólsz a tervemhez, Mária?

– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz.

– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz, Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk, megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e ebben is?

– Veled, veled.

*

Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk, öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül. Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi temetőben…

A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk, szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“

Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.

– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor „megnő“ a garádics.

– De igy szebb lesz, nagyapó.

– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…

Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába, a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk. Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem.

Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.

– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan a halastó karimája. Most menjünk tovább.

Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk, bővizü forrás bugyog előttünk.

– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó.

– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a földje egyiknek sem az enyém.

– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt, éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz szépen befolydogál a házadba.

Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.

– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!

Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút: házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket, éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is, a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó, mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én lovam.

Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak. Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt, istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb csuda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér kanyarodik be a telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel, irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre, bizonyosan sok-sok pénzt remél a követségből. Hadd fizessen.

Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; a másikat nem ő hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele… Vajjon ennek mikor szárad ki a gyökere?

Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. Vetik a vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak: hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot, rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház. Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az ácsok is mind kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához – ugy, ahogy a rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik, pesti mesterkedés“), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács. Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael névre kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc. Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt, aztán megszólal:

– Ezt én a házra nem teszem fel.

– Mért nem? – kérdem én.

– Mert éktelen csúf.

– Mért csúf?

– Azért, mert alacsony.

– Persze. Igy tervelte a pesti épitész.

– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.

– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.

– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.

– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz, mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?

– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.

– Próbáljuk meg.

– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?

A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van, próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük…

– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.

Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem:

– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?

– Hát, uram – . (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!

A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898 tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.

– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én koporsómba.

– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb előtt.

*

Nekünk szent volt.

Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek. Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta, elsöpörte minden javainkat – ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen, ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban, bűzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel, kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek: Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek… Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma ezt? – ezer tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, Nagybaconban, cserépvető telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett: ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén, napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt váltakozik. A ház befödése – egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben legjáratosabb.

Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony födéllel. Azzal az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj „az Istennek sem“ akart feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ födelet tett fel, mert ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – Isten, Jézus ugy segé’n, szép az!

Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, nem, ezt a házat csak elvenni lehet, megvenni nem.

Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva, cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok; szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot – micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut! Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk, azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de szép lesz az! Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!

Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek, szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa, mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek maradnátok!

Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük. Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk – no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három leány.

Öt gyermekkel jövünk haza tavasszal, hattal megyünk vissza Pestre, ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat. Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy ez az ember – elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy skatulyát.

– Ki küldte?

– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.

A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A „hatodik“ irójának egy ismeretlen tisztelője.

Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán ez, talán az, de egynél sem tudunk megállapodni.

– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum akkori igazgatójának.

Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.

Ranschburg elmosolyodik.

– Te küldted a babát?

– Nem, de férfi küldte.

– Ki?

– Azt nem árulhatom el.

De addig vallatom, hogy mégis elárulja.

– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg, hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt.

– A Hitelbank igazgatója?

– Ő.

– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet.

– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát. Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban.

– Engem?

– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke.

Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat, erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem.

Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként gyermekeinek Testamentum könyvemet…

Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől, akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában elnyuló hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a területet, mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta, most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200–600 négyszögöl, de vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is.

Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor adja el a földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi reménység a kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A másik eset, amikor kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné megvenni, de nincs rá elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy magamfajta földéhes embernek elad egy gyengébb minőségüt, kisebbet, ugy adja el, hogy megvehesse a kiszemelt földet, s még pénze is maradjon. Az esetek többsége ez. A legeslegritkább eset, amikor dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit, három falu jegyzőjét gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd: Mikor mehetek már Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző – ez idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem volt, egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell nekem visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az ujságok hirdetései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más vidékein több száz holdas birtok eladó, holdja 50–100 forint. Én magam állapitom meg az ősi földek árát, a helyi átlagos ár kétszeresében; tiz-husz gazdától kerül össze egy-két hold s egy holdnak ára 640 pengő forint. És vért izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint én, amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat Sigmond Sándor, szerencsét próbálok vele.

– Adjon Isten jónapot!

– Jó napot adjon Isten!

– Jó munkálódást, Sándor.

– Köszönöm szivesen.

– Hát csak egyedül?

– Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az asszony hol jöhet mezőre, hol nem.

– Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely neve.)

– Elég jól, hál’ Istennek.

– Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul.

– A sok eső miatt, instálom.

– A talajviz miatt van az, Sándor.

– Hát ott egy kicsit vizes természetü.

– Hány vékás ez a föld?

– Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.)

– Lássa, megvenném magától ezt a földet.

– Nem eladó, instálom.

– Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán.

– Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb föld ennél!

(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.)

– No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a kisbaconi határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a magáé meg harmadosztályu.

– Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig puliszkázik belőle a házamnépe.

Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: talán kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom hát:

– No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná?

Gondolkozik, gondolkozik s mondja:

– Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez!

Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha mégis akad egy jobb föld „kerek Erdélyországban“, talán éppen a kisbaconi határon. És csakugyan akad – enyém lesz a föld dupla áron.

Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy darabban adta el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy darabban, bizonnyal eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt hóditom vissza az ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond Sándor, akinek a földjénél nincs jobb kerek Erdélyországban – ne irigyeljétek tőlem e darabka földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt volna száznál több könyvem minden példánya, beteregethetném velök.

Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket tartva, aztán ismét nekivágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. Érzem, hogy édesapám, a föld szerelmese, nem lehetett szerelmesebb, mint a fia. Most értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy idegennek adogassam el földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik falum népe a tagositástól. Mért nem kivánja, hogy minden földecskéje egy területre kerüljön, holott tavasztól őszig százfelé is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s nem is müvelheti meg igazában szerteszórt földjeit. Ezek az emberek csökönyösen ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben egy-két földje, amelynél „nincs jobb kerek Erdélyországban“ – s ezeket a tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a jövedelmezőbb müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje föl.

Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak ennél irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy száznál több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát, bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese; s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé; irásaim lelkének nemessége – édes szüléimé.

Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt tékozló fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, s ment, mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött lebegett a pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s vitte, vitte imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha boldogabb embert nagyapónál, aki könybe borult szemmel rebegi el: Isten áldja meg a munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; elbucsuzott a mezőtől, életének 85-ik esztendejében hintette földjeibe az utolsó magot. Tizenöt esztendős korában fogta meg az ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta az édes anyaföld kebelét, hintette belé a piros buzaszemet: az őserő megroppant – a mezőtől is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez. Mikor utolsó földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az égre, nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap sugarai tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel énhozzám fohászkodtál, a láthatatlanhoz.

Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt szemmel rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem a Te intelmedet. Az utolsó buzát hintettem az én földembe. Legyen meg a Te akaratod.

Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a földjén. Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó földem! Többet nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a nyugodalmat.

És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást vigasztalják, s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik öreg szivüknek.