Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

– Igen, igen, nannyó, mennyei szózat volt, bizonyosan az volt, aki beszélt hozzám. A fiatalok kinevetnének, ha mondanám, hogy éreztem a fejemen a koszorut: hetven esztendő jutalmát. Ó, csak a jó Isten utolsó munkámat, megáldaná. Nekünk talán elég is lesz az a buza, ami az én vetésemből terem… Egy esztendő, kettő – a mi számunkra lehet-e már több idő?

De eltelt egy esztendő, eltelt kettő. Isten nem küldi el a Halál angyalát, s fogy, fogyogat a nagyapó vetette buza. Hiszen, ha zsugorgatnák, ha senkinek sem adnának belőle! De Istenem, megtudná-e állni az ő aranyszivök, hogy az idegent is meg ne kinálják, ha hozzájuk vetődik, bár egy karéj kenyérrel? És a sok unoka, dédunoka, akiknek mind a nannyó kenyere izlik legjobban, mert nannyó „kakastejjel s varjuvajjal“ süti. „Egyetek, aranyos csirkéim, egyetek!“

S telik, múlik az idő, uj Istenáldása hullámzik a mezőn, aranykalászok hivogatják a népet; Jertek, jertek, arassatok le! Ragyogó arccal tódul a buzahatárba mind az épkézláb ember, az ég csillagai földre szálltak buzakeresztek képében; aztán egyszerre csak zúgnak-búgnak a cséplőgépek is, megtelnek a hombárok, a szuszékok: nem látsz bánatos arcot. Akinek kevés lett, örül az is. Kevés, de jó. Alsómalom, felsőmalom éjjel-nappal zúg, zakatol, a molnár nem győzi számbavenni a temérdek zsákot. Mindenkinek van uj buzája, csak nagyapónak nincs!

– Mig tart a régiben, nem kell az uj, – mondogatja nagyapó.

– Nem, nem, – mondja nannyó is. – Az ujat már nem maga vetette… Nem kell, nem.

Az uj buzában mindenféle hiányosságot találnak. Látszik, hogy cselédember vetette. Mit bánja az, ha konkoly is a fele. Lám, a nagyapó buzája olyan, mint az arany. S milyen tiszta, pedig nem rostálták! Ez meg kuporodott szemü, szintelen.

Meg-megkérdi nagyapó: – Van-e még a régiből, nannyó? Eltart-e bár karácsonyig? Nannyó megrezzen, de nagyapó nem veszi észre, olyan vidáman mondja: Hogyne! Eltart az még tavaszig is.

– Akkor engem kiszolgál… – mondja nagyapó, s megnyugtatja ez a gondolat, bár Halál jár a nyomában.

Csak nannyó s a jó Isten tudja, hogy a hombár, amelyben a régi buza volt, – üres. Hogy e héten kaparta föl az utolsó vékát. Mely szerencse, hogy nagyapó nem tud fölmenni a létrán! Sejtelme sincs arról öreg szivének, ami a hombár mellett történt. Amikor az öreg asszony kisöpörte az utolsó szemet is s ráborult a zsákocskára: Az utolsó! Az utolsó! Nem lesz többé ilyen buzám soha! Soha! Ó, áldott, jó öreg gazdám! Az utolsó buza, amit a te kezeddel vetettél!

Mint drága halottat siratja szegény öreg asszony az utolsó véka buzát. Könyezve adja át a molnárnak, könyezve veszi át a lisztet; könyeivel dagasztja a tésztát – nagyapó buzájából az utolsót.

– Nannyó, maga sirt. Mi lelte?

– Akinek sok gyermeke s unokája, mindig van siratni valója… – s kegyes hazugsággal elámitja nagyapót.

Hanem… hanem, amikor az utolsó cipó kerül az asztalra, nem tud tovább uralkodni öreg szive nagy fájdalmán, zokogva borul nagyapó kezére és csókolja sokáig: áldott jó kezem! Áldott jó kezem!

– Nannyó… No, no, nannyó… Csendesüljön. Ez az utolsó, ugy-e? Az, ugy-e? Érzem, hogy az. Megéreztem… Isten akarta igy, hogy hosszura nyuljon életünk. No, no, ne sirjon, nannyó. Szeljen az utolsó cipóból nekem is. Kicsit, kicsit… Hadd maradjon holnapra is…

„Nem mese ez“, igaz történet, két öreg ember csendes tragédiája. Nekem nem kell költenem a történeteket, csak el kell mondanom. Nem kell rágnom tollam nyelét, csak mendegélek az eke után, s bár a versfaragástól ifjukoromban búcsut vevék, dalba kivánkozik a mezei, a falusi életnek sok-sok gyönyörüsége. Mint ahogy nagyapó dalolgatá halkan, csendesen, az eke után: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? – ugy dalolgatok én is, sorhoz sor verődik, mint barázdához barázda, rímre rím csendül, s egyszerre csak kész a dal, az együgyü dal a mezei életről:

 
Én, ki papiroson sokat szántogattam,
Baconi mezőben szántogatok mostan.
Aszfalt helyett járok keskeny barázdában,
Szivem gyönyörködik pacsirta dalában.
 
 
Világ pompájára szívem nem vágyódik,
Nem és nem irigylem nagyváros lakóit.
Dalos szinházakba mig tódulnak mások,
Pacsirtadal mellett virágágyat ások.
 
 
Amikor felpirkad a szép piros hajnal,
Megtelik a kertem vidám madárdallal.
Érzem a szivemnek ő megifjodását,
Testemnek, lelkemnek ő megújhodását.
 
 
Nem irigylem én a gála urinépet,
Reggeltől estélig éntőlem henyélhet;
Kísérem az ekét csendes dalolással,
Bizony, nem törődöm léha mulatással.
 
 
Paraszti mód szerint nagy boldogan élek,
Nagy úr ám a király: véle sem cserélek.
Kedves ekém után ahogy én sétálok,
Megirigyelhetnék tőlem a királyok.
 
 
Oh, mezei élet, te vagy a szép élet,
Világ sok javáért el nem cserélnének!
Te benned terem meg sok szép gondolatom,
Én aztán lassankint mind eldalolgatom.
 
 
Amikor én járok az eke nyomába,
Bizony mondom néktek, nem járok hiába.
Egy-egy dalomat ha szépnek találjátok,
A baconi mezőt áldva áldhatjátok!
 

Hallgatom a cséplőgép méla búgását, hallgatom, s ugy tetszik nekem, mintha a bús magyar dalt hallanám:

 
Mikor magot hint földbe a magyar,
Ajkán elnémul mindenféle dal.
S ím, mélabúsan mit elhint a nép,
Dalolva adja vissza most a gép!
A gép, ez az otromba gép.
 
 
…Búg a cséplőgép mélán, csendesen,
Ömlik belőle piros búzaszem.
Ugy elmerengek méla dallamán,
Mintha csak népünk dalát hallanám –
A bús magyar dalt hallanám.
 

*

Ime, csakugyan beteljesült Balandi Józsinénak, ennek a rosszmáju asszonynak a jövendölése, el is dicsekszik vele: No, ugy-e megmondtam, hogy gazda lesz belőle! Igaz, hogy afféle irógazda, akinek a gazdaság lelki gyönyörüség, semmi egyéb. Esztendők során az irodalom pótolja a gazdaságot, s nem a gazdaság az irodalmat. Szentül hiszem, hogy az én gazdaságom mintagazdaság, s nem csuda hát, ha – ráfizetek. A gyerekek lefotografálják a házat, a kert festőibb részeit, a gazdasági udvart, a kocsiutat, melynek két szélét már növendékfenyők szegik, s a képek alá apró verseket firkálok.

A mintagazdaságot ábrázoló kép alá ezt irom:

 
Elek apó mintagazdasága,
Csak ő tudja, (sőt még ő sem!)
Hogy mit fizet rája.
 

A kerti kép alá:

 
Elek apó kertje
Fáit ő ültette,
Hogyha nem dicsérik,
Bántja őt felette.
 

Másik kerti kép alá:

 
Elek apó kertje
Isten háza mellett,
Szépen idehallik,
Mit ott énekelnek.
 

És igy tovább, és igy tovább. Nőnek a gyermekek, mosolyog az ég felettünk, oly szép az élet, még csak tiz esztendő mulva tör ki a nagy égiháboru, de ugyan ki álmodja meg, hogy kitör? Marci, akihez a Testamentum-ot irtam, mint nagyapót rajzol le, hófehér hajjal, szakállal, karosszékben ülök, terebélyes fa árnyékában, körülöttem egy sereg unoka… Valóban, szinte kacérkodunk az öregséggel, Mária is, én is. Szép csendes öregségről ábrándozunk, amikor kéz a kézben tipegünk a magunk ültette almafák szegte Mária-uton. Olyan öregségről ábrándozunk, amilyen a nagyapó s nannyó öregsége. Amikor mi is magázni fogjuk egymást. Amikor unokák serge rajzik köröttünk. Amikor, ha be-beborul is az ég felettünk, ha meg-megzavarja is életünk csendes folyását az utolsó cipóhoz hasonlatos epizód, gyermek-kacagás, unokák kacagása viditja fel szivünket, gyermek-mosolygás melege száritja fel könyeinket.

Történhetnek-e itt lélekrenditő, nagy tragédiák? Itt csak hol vidám, hol megható, iró lelkét termékenyitő dolgok történnek; itt a lelkek nem rendülnek meg, mert jó és rossz, ami az emberekkel történik, mind Isten akarata, „amiben meg kell nyugodnunk“.

Im, jön Benkő Dánielné keresztanyámasszony, tiz-tizenkétéves fiut vezet a kezén. Ez a fiu Gergely fia. Azé a Gergelyé, aki gyermekkoromban legkedvesebb pajtásom vala. Ez a fiu – árva-fiu. Ez az öreg asszony eltemette a leányát s vele első unokáját. Egy koporsóban temették anyát és gyermekét. Ez az öreg asszony eltemette azt a fiát, aki a familia büszkesége volt. Ez az öreg asszony eltemette a második fiát is. Ugy halt meg, mint az első. „Fájt a szivem, hozzá lőttem.“ Miért fájt a szive, meg nem tudta senki. Titkát sirba vitte. S ez az öreg asszony még mindig él. Szinte földig hajoltan, de él. Ráillik a nóta: Úgy meg vagyok búval rakva, mint a borizü almafa. S még mindig él. Vallásos lelke megnyugodott Isten akaratában, s bús életének alkonyát, im, megaranyozza ez a gyermek.

Azért hozta el, hogy barátkozzék össze a két fiu. A gyermekkori barátok fiai. Kiváncsian nézem, mint fogadja a kurtanadrágos, hosszuharisnyás, sárgacipős pesti gyerek a háziszőtt nadrágos, patkócsizmás, bokrétás posztókalapos fiut. Vonakodás, huzódozás nélkül lép hozzá a pesti gyerek, s kérdi: – Mi a neved?

– Benkő Árpád.

– Az én nevem – s mondta nevét a fiam.

– Tudtam, ha nem mondod is. Édesapám sokat beszélt nekem a te édesapádról. Mindég együtt játszottak.

– Akkor mi is együtt játszunk, – mondja Marci. – Hol laktok? Úgy szeretném látni az édesapádat!

– Az én édesapám meghalt.

– Oh, Istenem! Meghalt!

– Meg.

Úgy ahogy az apák, kézenfogták egymást a fiuk, mentek a gyümölcsösbe, szaladgáltak, versenyt futottak, aztán mit gondoltak, mit nem, Macskás-patak partján hajlós füzfavesszőt vágtak, meghajliták szépen körbe-karikába; a virágos kertben temérdek virágot szedtek, azt mind rákötözték a füzfakarikára. Kész a koszoru. Megfogják kétoldalt, úgy mendegél a temetőbe a két fiu: egy kurtanadrágos, hosszu feketeharisnyás, sárgacipős s egy patkóscsizmás, szőttesnadrágos, bokrétás posztókalapos fiu…

Aludjál édesen, Gergely.

*

Tele van népköltésünk az erdővel kapcsolatos dalokkal, de az a nép, amelynek lelkéből e dalok fakadnak, az erdőben, mint erdőben, alig gyönyörködik. Be szép nóta ez:

 
Erdő, erdő, be magas vagy.
Édes rózsám, be messze vagy!
A rózsámat megláthatnám!
Ha az erdőt levághatnám.
 

Le is vágná, gondolkodás nélkül levágná, nemcsak a rózsájáért, de magáért az erdő fájáért is. Inkább ezért, mint azért. Látom itt, a Nagykunság földjén, hogy a legtöbb tanyán egy-két akác szomorkodik, némelyiken egy sem. Nyilvánvaló, hogy ez a nép nem szereti a fát. Ha szeretné, nem sajnálná tőle a földjét, fát ültetne belé, mennél többet. A székely hegyeken magától terem a fa. Isten ülteti, neveli az erdőt, s ha egy-egy erdőt letarolnak, hivatalos hatalom ültettet helyébe csemetéket. A székely ember erdőn jártában meg-megáll egy szép növésü fa előtt, nézi, nézi, már-már hiszed, hogy felkiált: ó de szép fa! Csakugyan felkiált, mert megakad a szeme egy karvastagnyi ágon, melyből három ág egy tőn indul fölfelé: Hej, de szép háromágu villa lenne ebből! Már fent is van a fán, egy-két csapással levágja a hej, de szép villának való ágat. Egy másik fán olyan ágat pillant meg, amely lőcsnek született, csak meg kell faragni, csinositani, kész a lőcs. És igy tovább és igy tovább.

Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem tanitja meg. „Ne bántsd a fát!“ – tanitják az iskolában, sőt a fának hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak, öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni? Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már földön hever.

Tiz éger- és füzfa áll egy sorban: egy kis kaszáló rét határát jelzi ez a fa. Megveszem a kis kaszálót, s gondolom magamban: kivágatom ezt a tiz fát, mert elzárja előlem a kilátást, ha erre járok. Nem látom a nagybaconi templomot, pedig de gyönyörü kép a hegy tetején álló templom. Nem látom a bodosi erdős hegyet, mely az aljában meghuzódó falut koszoruzza. Fát ültetünk a kert más részében, két embert kiállitok e munkából: menjenek, vágják ki azt a tiz fát. Nyomban szaladnak fejszéért, én meg tovább ültetek. Félóra sem telik belé, megvillan a fejemben: Nem vágatom ki mind a tiz fát, csak négyet. A négy középsőt. Három-három megmarad kétoldalt, tágas nyilt kapu képe lesz igy, hirtelen-váratlan tárul az erre járó elé a templom is, a bodosi hegy is – de gyönyörü látvány lesz az! Szaladva szaladok az én két emberem felé, de messziről látom: a tiz fa közül már csak egy szomorkodik.

– Valóságos gyermek a nép, – sóhajtom el magamban. – Lázas gyönyörüséggel vágja ki a fát, lanyhán, közömbösen ás gödröt a csemetének. Gyermek, gyermek.

Aki egyszerü ember szereti a fát, annak vérbeli öröksége az. Édesapám maga is ültet fát, mivelhogy István nagyapó is ültetett. Juharfát Isten dicsőségére, gyümölcsfát gyermekei, unokái örömére. Édesanyám is szereti a fát, megszerette András nagyapó gyümölcsös kertjében. S úgy látszik, szereti az erdőt is, mert egyszerre csak sohajtozni kezd, sürün tekintget az erdő felé: Óh, ha meg egyszer oda mehetnék!

Mondja nagyapó:

– Messze van az, nannyó.

– Könnyen beszél maga, mert az erdőtől már elbucsuzott.

– Igaz, én már elbucsuztam. Azt hittem, megszakad a szivem, amikor utoljára gyüjtöttem szénát az erdőn. Sirtam, mint a gyermek.

– Tudom, sirnék én is.

– Mondtam annak a nagy bükkfának, akinek a tövibe harminc ember is meghuzódhatik az esső elől: Isten áldjon meg, fa! Őrizzen meg villámütéstől, hogy az unokáim unokái is ülhessenek alattad.

– Hát attól a fától elbucsuzott-e, akit az én édesapám uram oltott? Hányszor áldottuk édesapám uramat, mikor a rekkenő melegben megszomjuhoztunk s az a jó leves alma szájunkat megnedvesité! Vajjon, nem vágták-e ki az unokák?

– Nem, nannyó, nem.

– Az unokáim mindég igérik, hogy fölvisznek egyszer, de csak huzzák, halogatják. Bizonyosan kivágták az édesapám uram fáját…

Szorongva mondja nagyapó:

– Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. Bizonyosan ott. Ettől is elbucsuztam. Bizonyosan elbucsuztam.

Következik erre hosszu hallgatás. Köny pereg le nannyó szeméből. Ugy tetszik, nagyapóéból is.

– Hát csak vitesse el magát, nannyó. Bucsuzzék el az erdőtől maga is.

Másnap reggel már készülődik is nannyó a nagy utra. Halovány arca piros az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti unokák:

– Hová készül, nannyó?

Százszor feleli: – Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, hol az édesapám uram almafája van.

– Hoz-e almát, nannyó?

– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.

A szekérszin alól kihuznak egy könnyü szekeret, azt maga nagyapó rakja tele illatos szénával. Oly puha ülést csinál nannyónak, hogy a királyné is elülhetne rajta. S amig az ülést csinálja, rendezgeti, folyton beszél az unokának, aki nannyót az erdőre viszi.

– Vigyáz, édes fiam, nannyóra. Rossz az ut, vigyázattal hajts, nehogy megrázza.

– Ne féljen, nagyapó.

– De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha nannyóból kifogyok? Ha én szekérre ülhetnék, nem félnék. De én már nem birom a szekér rázását, fiam.

…S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint repdesnek az öreg galambok körül, ugy repdesik körül nannyót az unokák, mind fogják, ültetik a szekérbe.

– Jó-e az ülés, nannyó?

– Ó de jó!

– Isten vezérelje, nannyó!

– Pá, nannyó, pá. Hozzon epret.

– S almát!

– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.

Ezt már az uccáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik szemmel, mig egy kanyarodónál el nem tünik a szekér. S még azután is sokáig künn áll az uccán, mig a szekérnek a pora is felszáll, eloszlik a levegőégben, – nagyapó.

– Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját s búsan tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába repdesik körül a galambfiókák, arca nem derül föl. Reggeltől estig helyét nem találja. Kezdi azon, hogy számitgatja magában: vajjon most hol járhat nannyó? Valahol Érces puszta körül. De meglehet, hogy még nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek. Csak ott valami baja ne essék, mert igen csuf, gödrös hely az. Na, eddig ott van. Vajjon fog-e szénát gyüjteni? Bizonyosan nem állja meg. Még majd felhevül, vizet iszik, s betegen hozzák haza…

– Ó, mért is eresztém el!

Közben nagyapó baltát vesz elé s aprófát vág nagy buzgalommal.

– Minek vágja, nagyapó, hiszen van itt már három esztendőre való.

– Hát, ha én meghalok, ki vág fát nannyónak?

– Ki? A cseléd.

– Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy cselédre szoruljon.

– Itt vannak az unokák.

– Jó, jó, tudom én, mit csinálok…

Igy aztán valahogy mégis eltelik az idő. De amint alább-alább száll a Nap, nagy nyugtalanság lepi meg. Mindegyre hallgatózik: nem szól-e a csengő? Küldi az unokákat:

– Menjetek a borvizkútra, hozzatok nannyónak friss borvizet. Tudjátok, hogy mennyire szereti.

– Van már, nagyapó.

– Hát a vacsora kész-e? Éhes lesz bizonyosan.

– Kész, kész.

Erre aztán egy kicsit felvidul.

– Meglátjátok, mi tenger epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, egyszer, amikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra nagy kosár epret szedett, amig én a kaszásokkal kaszáltam. S emellett főzött ebédet, vacsorát, s még szénát is gyüjtött. Milyen friss asszonyka volt. Istenem!

– Még most is az, nagyapó.

– Meghiszem azt! Többet ér a mai fiatal asszonyoknál.

Hirtelen elhallgat nagyapó.

– Halljátok a csengettyüt?

– Jőnek! Jőnek!

– Ugy-e, jőnek? Ugy-e, jól hallottam?

Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér. Nagyapó reszket az örömtől. A lába megfiatalodott, szaladva szalad a szekér elé. Mindenkit elhárit az utjából, remegő karját kitárja: – Ide, nannyó, ide! Én veszem le a szekérről.

És az a jó Isten egy pillanatra visszaadva nagyapó karjának a régi erőt s szép-gyengén leemeli nannyót a szekérről.

– Ó, csakhogy megjött!

Megfogja nannyó kezét s öreg emberek finomult gyöngédségével vezeti az akácfa-testvérek alá. Ama két fa alá, melyet a legidősebb unoka ültetett az aranylakodalom emlékezetire…

– No, megjárá az erdőt, nannyó.

– Meg, nagyapó, meg.

– Elbucsuzék maga is… Tudom, megsiratta…

– Meg, nagyapó, meg.

S ujra elfogja nannyót a sirás.

– No, no, nannyó, hát ne sirassa többet… Az almafa talán…

– Kivágták, nagyapó, kivágták!.. Mért nem mondta nekem?

– Nem volt rá szivem. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt… Mit tehettek? Kivágták.

– Csak a töve van… Ráborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne csókoltam volna, hiszen az édesapám uram ültette!

– Csendesüljön, nannyó. Ez a mi sorsunk is. Elszáradunk s kivágnak.

– Ugy lesz, ugy…

– De nézze, nannyó, nézze, itt vannak az unokák. Ezek a kicsi csemeték…

És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót, cirókálják-morókálják, csendesitik ők is.

– Ne sirjon, nannyó.

– Nem sirok, nem, aranyos csirkéim.

Mosolyog a szeme, mosolyog az arca.

Az Isten tudja, hol rejtegette eddig: egy kis kosárka terem hirtelen a kőasztalon. Édes eperillat árad ki belőle.

– Egyetek, édes csemetéim, egyetek. Egyék maga is, nagyapó.

*

Május havában, amikor nálunk a fák virágba borulnak, hegy tetejéről nézve nagy virágos kert az én kis falum. Ezeknek a fáknak nagy részét Isten ülteté. A 19. század első felében csak három embernek van igazi gyümölcse: András és István nagyapónak meg Gál Dániel keresztapám uramnak. Ez a három ember ültetett teli fával egy-egy kertet. De szabályosan ültetett gyümölcsös ezek közt is csak az András nagyapóé. A többi kertben vadalmafák, vadkörtefák közt egy-két oltott fa, csupa közönséges almát, körtét termő. Többségben a szilvafa, itt-ott meggyfa is. Szilva is, meggy is, a besztercei szilva kivételével, közönséges fajta. A 19. század második felében Gábor bácsi meg Benkő tanitó bácsi kezdenék ültetni nemesebb fajtáju fákat, őket követi a fiatal pap: neki már szép gyümölcsöse van, ötven-hatvan nemes fajtáju fa. Az iskola faiskolája kicsiny kis kertecske, ennek oltványaiból vesz egyet-kettőt egyik-másik gazda. Igen elcsudálkoznak, amikor nemcsak az igazi kertben ültetek fát, de vagy tiz hold szántóföldet is beültelek a mi klimánknak megfelelő, fajnemes fákkal. Batul, ponyik, Jonathán, arany pármén, Beedforshire, Altman, szép virágu sárga, aranyranett és igy tovább. Körtét, cseresznyét, meggyet, mindenféle fajtát, zöld ringlót, Viktóriát, Althan ringlót, amelynek a szilvája kisebbfajta őszibarackhoz hasonlatos s amelyet a baróti piacon igen megcsodáltak: hol termett? Földben vagy fán? – egyet-kettőt meg is vettek belőle – csudának, a teli kosarak meg szépen hazajöttek…

Kiváncsian lesem, vajjon a példámat követik-e? Az első követőm János gazda, Gábor bácsi fia, volt ősi telkem gazdája. Közvetetlen szomszédságban a kertünk s a „kicsi gazda“ tovább ülteti nagyapó kertjét: száz nemes fajta alma- és körtefát ültet. A falu hosszában nyulik el a kertem s egyszerre csak meglepődve látom, hogy mindazokban a kertekben, amelyek az enyémmel szomszédosak, ültetgetik a fát, még pedig csupa nemes fajtát. Néhány oltványt minden faültetésnél ajándékozok egyik-másik napszámosnak: elültetik a kis kertjükben. Igen örvend a szivem, hogy lassan-lassan észreveszi az én népem, hogy mégis csak jobb a batul, a ponyik, a Jonathán, mint a fótos, a zsiros, meg a sólyomalma.

Hogy a nép s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervativ s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem ujság. Sok-sok esztendő repül el a feje fölött, amig kitapasztalja, hogy a lóhere nemcsak takarmánynak kitünő, de javitja is a földet, utána jókedvvel nő a kukorica, a répa, a burgonya s mindenféle kapás növény, ezek után meg a – buza, rozs, árpa, zab. Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a „német rozs“, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag tizenötöt adott.

– No, atyafiak, ebből maguknak is érdemes volna rendelni. Nyolc pengő forint volt a harminc kiló.

Az atyafiak hümgetnek, hogy így meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén így van, de ki tudja, hogy’ lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz, mint lesz.

A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már tizenhat magot adott a „német rozs“. Megint csak hümgetnek, hogy így meg úgy, hiszen nem ártana megpróbálni, de talán várjunk még egy esztendőt.

Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis csak kedvet kap rá egyik-másik, mivelhogy „ez esztendőben sem csalt a német rozs“ – nekem buzát adnak cserébe, elvetnek egy-két vékát, s ma a kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német, akarom mondani a „pesti“ rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a pesti ur „hozta bé“. Akárcsak a pityókát az én Mária Terézia korabeli ősöm.

Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szereszáma-nincs ujitásokat s megfontoltan halad elébb, elébb; de tulságosnak találom a megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna előre. Ám csak egy pesti urnak kell ellátogatnia hozzám, mindjárt látom, hogy a népem véréből való vér vagyok: szeretek előre menni, mendegélni, de ugorni – nem.

Valamelyik esztendő nyarán – gondolom, e század első esztendeiben – hivatlan-váratlan betoppan kisbaconi fészkembe néhai Surányi József, a Pesti Napló tulajdonosa, később főszerkesztője is. Ujságirói körökben hallottam róla, hogy gyára is van, több, nem egy, még – patkószeggyára is. A patkószeggyár valószinüleg ujságirói tulzás, de hiszen ez nem fontos. Az a fontos, hogy kettesben végigjárjuk a kertet, a kis gazdaságot. Épp akkoriban vettem két szürke csikót. Csak rájuk nézett s mindjárt megmondta az – árát. Pontosan eltalálta. Egy forintot sem hibázott. Az istállóhoz közel Keresztély ükapám halastavának a nyoma, mutatom neki:

– Nézze, itt halastó volt valaha, felette, azon a dombon a forrás: ez táplálta vizzel. Majd egyszer kiásatom, ujra halastó lesz itt.

– Mért nem most? – kérdi Surányi, szemmellátható türelmetlenséggel.

– Majd, kérem, majd.

Tovább megyünk, bekanyarodunk a Mária-utra. Mondom: – E fölött az ut felett is, a domboldalon, van egy bővizü forrás. Meglehet, hogy valamikor ide is halastavat ásatok.

– Mért nem most, mindjárt?!

Ejnye, ejnye, de különös ember ez, gondolom magamban, de hallgatok.

A Mária-ut végén szelid hajlásu domb emelkedik. Jégveremnek hivja a nép. Itt csakugyan jégverem volt, Keresztély ükapám jégverme. Mondom ezt Surányinak. S mondom azt is: Az a tervem, hogy majd ide épittetem a jégvermet, mert nem jó helyen van a mostani.

– De, kérem, mért nem most!?

– Igazán ráér. Nem szorgos.

Szánakozva pislantott felém.

– Ez, ez, ez! „Hej, ráérünk arra még!“

– No, no…

Kimegyünk a hegybe, a magam ültette fiatalos erdőbe, igen tetszenek neki a kanyargós utak, a hegyszakadékokat összekötő könnyü hidacskák, a fenyő és lombos fák keveréke, de egyszerre csak megpillant a hegy tövében egy nagy kerek dombot, mely mintha elszaladt volna a hegyből, aztán leheveredett volna itt.

– Mért nincs fa ezen a dombon? Nem tetszik látni, mennyire kirivó ez a kopárság?

– Dehogy nem, látom én azt.

– Nos?

– Az a tervem, mondom én, most már szándékosan bosszantó nyugalommal, hogy ide csupa fenyőfát ültetek. Különálló, szép kerek bokréta lesz ez.

– Szép, szép, de mért nem mindjárt!?

– Azért – elégelem meg a sok „mért nem mindjárt“ – ot, mert nálunk május elején ültetik a fenyőfát, most pedig juliusban vagyunk. Ez az egyik ok. A másik: ha én egy esztendőben két halastavat ásatnék, jégvermet épittetnék, ezt a dombot fenyővel tele ültetném, sőt, nézzen odább – még ama szántóföldeket is tele akarom ültetni gyümölcsfával, de amott azt a kopasz oldalt is csupa meggyfával – szóval, ha mindezt én „mindjárt“ elvégezném, mit csinálnék a jövő esztendőben? Én, uram, sohasem vennék meg egy kertet, melynek a fáit más ültette. Nekem lelki gyönyörüség a tervezgetés. Ha minden tavasszal fát ültethetek. Ha minden esztendőben van néhány talpalatnyi hely a földemen, amit szépitenem kell. Ebben a kertben, ezen a hegyoldalon, lent a völgyben temérdek forrás: ezeket én egy hét alatt mind köpübe foghatnám, egy-egy kedves csorgós kutat teremthetnék, de nekem ugy igazi lelki gyönyörüség, ha minden esztendőre jut egy csorgós kut. Micsoda öröm az, ha nyárra lejönnek a gyermekeim, az unokáim, s ujjongva kiáltják: Nini, megint egy csorgós kut! Nini, ezek a fák tavaly még nem voltak! Én már ilyen vagyok uram, s ilyen is maradok.

Surányi vállat vont. Nyilvánvaló, hogy nem méltányolta az én lelki gyönyörüségemet.

Egyébként, ahol megfordult, mindent meg akart venni. A szomszéd faluban a Baross-forrást, Málnáson az egész fürdőt, de végül is semmit sem vett meg. Málnásról hazajövet bökte ki, hogy szeretne fellépni valamelyik kerületben s hogy én neki nagy segitségére lehetnék.

Most már rajtam volt a sor. Nagy ártatlanul kérdeztem:

– Mért nem mindjárt tetszett ezt mondani?

– Mért mindjárt?

– Azért, mert mindjárt megmondtam volna, hogy: életemben egyszer korteskedtem, még pedig ifjukori barátom mellett, s holtomig nem mosom le magamról a gyanut, hogy nem pénzért tettem ezt. Hátha az ön kortese lennék!

Surányi még aznap, akarom mondani: mindjárt visszautazott Pestre.

Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben Tóth János, kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő kertjében április havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben május havában. Teljes egy hónappal előbbre jár a természet a Nagykunság, mint a Székelység földjén. Kigyönyörködvén magát az ő virágzó fáiban, eljött gyönyörködni az én kertemben, melyben egyszerre borult virágba a gyümölcsfák, fehérfürtös virágu, bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege. A kis park felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa: magától fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel esső esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra ránehezedtek az esőcseppek s alázatosan meghajoltak.

– Ejnye, – mondja Tóth János – miféle bejáró ez, hogy meg kell hajolni alatta?

– Lenyomta az esső.

– S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt?

– Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet.

– Mondok neked valamit: fürészeljük le.

– Lefürészelni… Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet.

Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik ebben.

– Igaz. Aludjunk rá.

Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most már ő is szabad, független ember, hála Istennek, vége az államtitkárságnak, szerencsésen elkövetkezett a „hálóinges éra“, amikor az ember akár hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony igen-igen nagy boldogság. Egész nap nem jut eszünkbe az eleven kapu, de este ismét cseperegni kezd az esső, én meg gondolkozni kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy oldani meg, hogy az ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s boldogan alszom el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg Szász Gergőt (azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja), s mondom neki:

– Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső miatt. Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két ág. A két karót kétoldalt verje jól a földbe s úgy eressze rá ezt a két ágat. De a karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb ember is elférjen az ágak alatt. Megértette-e?

– Meg, instálom.

– De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel.

– Sietek, instálom.

Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az összefonódott ágakat. Mondhatom, szépen festett.

És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily gyorsan vált az esze…

Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy mindjárt lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan ágakat, vagy mindjárt feltámasztotta volna.

…Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a lelkeket. Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes megoldása lehet: a fajkeveredés.. A „mindjárt“ – nak és a „Hej, ráérünk arra még“ – nek összekeveredése. Természetesen, ezt a keveredést a keveredőkre elviselhetővé kellene tenni, nevezetesen, nem volna szabad számon tartani: ki köztünk az egész s a – félvér.

De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt érdeklődött? Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek róla beszélni.

A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, – gyerünk tovább.

*

A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, hogy az őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi magyar szürén, subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos fedelü házak tüzfalán a tulipándisz. És erre vallanak a régi, tulipános ládák. Az 1905-ik esztendőben Budapesten s az országban mindenütt már nemcsak a paraszt suba hátán pompázik a tulipán, de az urak és uriasszonyok mellén is. Nem a virágágyakban nevelt, hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán. Megesett a legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson buktatta meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben alapitotta ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját fiának, Tisza Istvánnak első, igen rövid életü miniszterelnöksége idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán korabeli hires véderővita adja az első döfést, ekkor rendül meg a nemzet bizalma, s csak a szertelen korrupció nyujtja meg az életét ujabb tizenöt évvel. A mértéktelen haragra lobbant öreg király a bukott miniszterelnököt – Tisza saját vallomása szerint – oly cudarul leszidta, ahogy ő soha egyetlen cselédjét sem; a lemondását nem fogadja el, szégyenpadra ülteti: hónapokig ott kell ülnie a miniszterelnöki székben, a makacs öreg a győztes ellenzék soraiból kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza István azzal az érzéssel ül a szégyenpadon, hogy ő már befejezte politikai pályáját: király is, nemzet is, „kirugta“ őt. Végre is a király megelégeli Tisza István bünhődését, lemondását elfogadja, s kinevezi helyére kedves katonáját, Fehérváry generálist. A generális miniszterelnök párt nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad egy-két hive, dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a főispánokat elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék nyakába. A darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek be a vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a „nemzeti ellenállás“. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát – elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A társadalom. Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák gyülnek össze, ebből fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak férfiak, nők mellén kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a tisztviselőké s egyben jelkép is: idegen gyártmányu ruhát nem viselünk többé!