Végzetes tévedés: Regény

Azután megjött Dózia kisasszony is s ekkor mindjárt elhatározták az utazást, mert rögtön podgyászolnom kellett s egy óra mulva már útra keltünk, holott előbb szó sem volt arról és még aznap este megérkeztünk ide, hol a két fiatal hölgy egy napot töltvén, tovább utaztak, nekem pedig kiadatott az útlevél… Hogy mit vétettem, azt nem tudom, – folytatta majdnem sírva Zsófia.

– Örömmel mentek a kisasszonyok utazni?

– Elég jókedvüek voltak, vagy csak úgy mutatták, – viszonzá kétértelmű mosollyal a leány.

– Miért mutatták, ha nem érezték volna? – kérdé Oroszlay, ki még többet óhajtott kivonni a leány fecsegéséből.

– Mert meg vagyok győződve, miként annak a gyors utazásnak valami nagyjelentőségű oka volt, valamint Klára kisasszony tettetett betegségének is, ki nem akarta, hogy barátnője templomba menjen, s otthon szerette volna őt tartóztatni.

A gróf figyelmét felkölté ez az állítás és meglepetve pillantott a beszélőre.

– Miből gondolja azt? – kérdé feszülten.

– Abból a hangos szóváltásból, mit hármuktól hallottam, s miközben valami levelet is olvastak, de hogy mi volt abban, azt nem tudom.

– És maga szeretne visszamenni elhagyott helyére? – kérdé Jakab gróf, látván, hogy a leány mindent elmondott, a mit tud, s miből ő mégis megtudott annyit, hogy az utazással összefüggésben van az ő találkozása Dóziával, mit valószinüleg fölfedeztek, s azért vitték őt el oly rögtön Tornyosról.

– Az volna a legfőbb vágyam, – viszonzá hévvel a leány. – Nagyon jó helyem volt s ok nélkül veszítettem el.

– Tudja mit, – mondá Oroszlay. – Várjon addig, míg úrnője visszajön utazásából, ki, ha ok nélkül bocsátotta el, vissza is fogadja. Ki tudja, miféle okai voltak arra, és hosszú ideig alkalmasint nem marad távol.

– Tartok tőle, hogy a télen nem jönnek vissza.

– Miből gondolja ezt? – kérdé megdöbbenve a gróf.

– Minden téli ruhájukat bepakkolták, miért Holcsi úr haragudott s azt mondta, téli öltönyt csináltathatnak külföldön is.

Oroszlay pár pillanatig gondolkodott. Ez az érv megzavarta őt, azután mondá:

– Mindegy, bármikor jönnek is vissza, ismétlem, maradjon addig hely nélkül. Én tartásáról gondoskodom, de azt kivánom, hogy igyekezzék lakást venni a Holcsi-házban, s ha észreveszi, hogy úrnője visszaérkezett, tudassa azt rögtön velem. Megteszi?

– Ezer hálával, gróf úr! – kiáltott föl örvendve Zsófi, de észrevehető meglepetéssel arczán. – Csókolom kezét ez ajánlatért s holnap már tudakozódom a házmesternél, kaphatnék-e nála lakást a Holcsi-házban.

– És jelenleg hol tartózkodik? Mert meglehet, hogy elhivatom.

– Ideiglenesen szolgálatban vagyok egy szegény katonatiszt özvegyénél az Üllői-úton, de ott nem maradhatok, mert nem tudnak annyi bért fizetni, mint én kivánok és megérdemlek, – mondá kérkedve Zsófia.

– És miért vették föl, ha nem bírnak annyit fizetni, mint maga kivánja?

– Szivességből mentem hozzájuk, mert az asszony Holcsi úr nővére s midőn elmentem hozzá, hogy őt is arra kérjem, mire most méltóságodat, néhány jó szóra mellettem, az ügyvéd úrnál, megmarasztott s kért, hogy rövid ideig maradjak nála, mert éppen akkor nem volt cselédje.

– Holcsi nővére? – kérdé csodálkozva a gróf – és még is oly nagy szegénységben van?

– Oh, ő alig segíti nővéreit. Mindenét Klára kisasszonyra költi s neki gyűjti a vagyont, kit úgy szeret, mintha atyja volna.

– Több nővére is van Holcsi úrnak?

– Hárman vannak; az, kiről beszélek, Somorjayné a neve és Obrenné, ki nevelő-intézetet tart s abból él.

– Obrenné? – kérdé meglepetve Oroszlay, mert Dóziától hallá, hogy Obrennénál volt intézetben, s onnét csalta el Klára és erre a fölfedezésre szive majdnem hangosan kezdett dobogni. Hisz’ ez csodálatos fölfedezés volt, minek szálai messze elágazhattak, s Isten tudja, hova vezettek?

Megjegyezte magának a két nevet s azután kérdé:

– Hányadik szám alatt lakik Somorjayné?

– Üllői-út 24. Földszint egy kis lakásban s neki is van egy nagy leánya…

– Ime, az első hónapra a tartás díja, – mondá Jakab gróf. – Minden hónap elsején ugyanennyit kap, de igyekezzék bejutni a Holcsi-házba.

– Remélem, pár nap mulva ott leszek. A házfelügyelőné egyik szobáját rendesen bérbeadja s kiveszem azt tőle és azonnal oda hordozkodom.

E szavak után hálálkodva hagyta el a szobát, hol Oroszlay még mindig bámult a hallottakon s azon, hogy mily különös játékot űznek az életben a véletlenek és elhatározta, hogy a mit kezébe adott a sors Dózia föltalálására nézve, azt nem hagyja kisiklani s nyomról-nyomra követi a bonyolódott cselszövényt. Mert most már tisztán látta, hogy mióta Dózia elhagyta az intézetet, minden esemény Holcsi által kieszelt fondorlat volt, melynek hogy hol gyökereznek és hova vezetnek el szálai, azt most még nem tudta megfejteni, de erősen gyanakodott, hogy az ügyvédnek nem lehetnek jó czéljai Dóziával, annál is inkább, mert nemcsak ő, de mindenki aljas embernek tartá Holcsit s igen rossz hírben állt, mi nem szokta ok nélkül sujtani az ártatlant!

XIII

Hermance grófné és leánya alig várták Bertalan gróf visszatértét Zalánczról, hova az fiával együtt vadászni ment, s daczára, hogy a háziúr magukra hagyta vendégeit, azok egy hetet töltöttek ott, várva vissza a háziurat, ki azonban nem jött, s ők végre szétoszlottak és a két Eszthey Enyingi Lóránddal együtt visszaérkezett a fővárosba.

De a hölgyek azonnal észrevették, hogy nincsenek azok oly jó hangulatban, mint rendesen lenni szoktak, ha valamely kirándulásból visszatérnek.

Bertalan gróf alig beszélt élményeikről, Béla pedig panaszkodott, hogy egyetlen hölgyet sem látott az egész idő alatt, s hozzá tette, hogy azok nélkül nincs mulatság.

– Hol vették volna magukat a hölgyek a nőtlen házigazdánál? – kérdé nevetve Veronika, kit rendesen mulattatott ifjú fivérének ilyféle nyilatkozata, kit még majdnem gyermeknek tartott és sehogysem tudott az előtte férfiui tekintélyre vergődni.

– Az is megtörtént már, ha a házi úr másforma volna, mint Jakab, – viszonzá kétértelmü mosolylyal Béla. – Azonban lehetett volna szerencsénk hölgyek társaságához a szomszéd helyiségben, valami Holcsi nevezetü ügyvéd birtokán, ha éppen akkor el nem utaztak volna, mi valószínűleg miattunk történt, kik csak egy perczig láthattuk őket az indóháznál.

Hermance elállni érzé szívverését a Holcsi-névre, s kérdőleg pillantott férjére.

– Midőn a vonatról leszálltunk, két szép hölgyet láttunk az indóháznál, – folytatta Béla, – kik közül az egyik, bár csak röptében rápillantva, gyönyörü volt, s Enyingi ismerte őket. Azonban alig volt ideje köszönni, mert a szinte velünk egyszerre érkező Holcsi kocsira dobta őket, így kell neveznem amaz őrült sietséget, mivel eltávolítá szemünk elől a két leányt, s elhajtattak.

– Kik voltak ama leányok? – kérdé fivére elbeszélésén mosolyogva

Veronika.

– Az egyik, mint Enyingi mondja, az ügyvéd gyámleánya, a másiknak ő sem tudja kilétét, holott midőn Jakabbal a birtokot megtekintették. Holcsinál voltak szállva, s együtt reggeliztek velük.

Hermance grófnő tudta, hogy ki az a másik és áldá az Istent, hogy férje és fia meg nem ismerkedtek vele…

Fordítani akart a beszédtárgyon.

– Jakab is megjött a fővárosba? – kérdé férjétől.

– Oh, ő már három napja, hogy ott hagyott bennünket, s mi háziúr nélkül mulattunk, kinek helyét Loránd pótolta.

– Ez különös vendéglátás, – jegyzé meg Veronika.

– Nem volt itt? – kérdé Bertalan gróf.

– Nem láttuk, azt hittük, birtokán van.

– Az egy csodálatos és érthetetlen ember, – mondá rossz kedvvel az idősb Eszthey. – Azt hiszem, untatták őt vendégei, s egyszerüen megszökött tőlünk.

– És milyen az új birtok? – kérdé Veronika egykedvűséget tettetve, holott keserűséget érzett szivében arra a hírre, mit atyjától hallott. Oroszlay a fővárosban volt, s ők nem tudtak arról!

– Remek vidék, felséges táj! Nem csodálom, hogy Jakab első látásra beleszeretett, – viszonzá Eszthey szórakozottan.

– De ha nincs otthon még akkor sem, ha vendégei vannak, úgy nem sok érdeket talál az ottlétben.

– Azt mondta, dolga van, s végre oly gazdag embernél nem csoda, ha ügyeivel el van foglalva.

– De különös, hogy mindenhonnét megszökik, hol emberek vannak… Így tett Csetneken is, s mindig dolgairól beszél és teendőivel menti magát.

– Jobban tenné, ha nem is fogadna el meghívást, – jegyzé meg Veronika szomorúan.

Hermance erőltetve mosolygott. Egyedül ő tudta a családban, hogy miért jött Jakab a fővárosba, kivel Holcsi lakása előtt találkozott, de az azt mondta neki, hogy még aznap este visszautazik. Miért nem tette? Ő nem szokott valótlanságokat mondani… Mit beszélhettek Holcsival? Bizonynyal annak a következtében maradt a fővárosban…

– Az nem szép tőle, – mondá Veronika, – hogy napok óta itt van, s felénk sem jön. Félek, hogy valami neheztelése van irántunk, mert oly nagyon megváltozott az utolsó időben.

– Mi volna? – kérdé könnyedén Béla. – Mi, férfiak, – és egyet pödrött serkedző bajuszán, – sokfelé el vagyunk foglalva. Nemde, papa? És nem kell bennünket nagyon szigorú mértékkel mérni.

De most az egyszer nem csalt mosolyt Eszthey ajkára korán érett fiának hetykesége. Kedvetlenül kérdé leányától:

– Nem sértetted meg Jakabot valamivel? Ő nagyon érzékeny természet.

– Ezt már a mama is kérdezte tőlem, – viszonzá a leányka, – midőn Csetnekről hazajöttem. De az lehetetlen lett volna. Oly jó, udvarias, szelid ő, hogy fájna az embernek távolról is sérteni őt.

A szülők meghatva tekintettek rá, kiről tudták, hogy mily mély érzelmekkel viseltetik Oroszlay iránt, ki azelőtt osztozni látszott ez érzelmekben, most azonban Veronikának igaza volt, teljesen megváltozott irántuk.

Azért nem is igyekeztek folytatni a kellemetlen tárgyat, s Eszthey, apa és fiú, szobáikba mentek, mig a hölgyek egy ideig folytatták a találgatást Jakab gróf viseletére és tartózkodó modorára nézve, midőn a komornyik éppen őt jelenté, ki látogatását kivánja tenni.

– Szívesen látjuk, – mondá látható örömmel Veronika, megelőzve anyja szavait, s nyájas mosolylyal fogadták a várva-várt jövevényt, ki a rendesnél is szebbnek, hódítóbbnak látszott a hölgyek előtt, komoly, majdnem szomorú arczával.

Előkelő külseje mellett valami nyugodt báj ömlött el rajta. Szemében az ismert nyájas, s ábrándos kifejezés ült, midőn a nőket köszönté, s Hermance úgy találta, hogy most ismét a régi Jakab, s nem az, kivel utoljára az ügyvéd ajtaja előtt találkozott, hol annyira meg volt változva, hogy alig ismert rá. Hiányzott nála akkor a lágyság, szelídség, s arczáról a rendes álmatag kifejezés. Szeme ragyogott, s tekintete jellemerőt és belső szilárdságot árult el, mi sötét, mélységes szint kölcsönzött kifejezésének és modora elhatározásról tanuskodott.

– Már rég kivántam látogatásomat tenni, – kezdé zengzetes, szelid hangján, nyájas pillantással Veronikára, ki elpirult örömében e tekintet hatása alatt. De arcza ismét elborult az ifjú beszédének folytatására, ki, mint mondá, búcsuzni jött, mert végre elutazik hosszabb időre.

– Tehát nem hagyott föl angolországi útjával? – kérdé Hermance grófnő közönyt tettetve.

– Régi tervem az, mint tudja grófné, már Csetnekről visszaérkezve említettem, azonban közbejött akadályok miatt az mostanig huzódott.

Az «akadályok» szót erősen, jelentőségteljesen ejté ki, s Esztheyné kissé zavarba jött és gyorsan kérdé:

– És ezek most végleg el vannak hárítva?

– Csak ideiglenesen, mind a mellett remélem, hogy pár nap múlva mi sem áll utam előtt, s nyugodtan távozhatom.

– Az egész őszt Angolországban fogja tölteni? De remélem, a farsangra visszatér… – kérdé Veronika.

– Oly hosszú időre nem készítek terveket, – viszonzá mosolyogva Oroszlay, – de valószinű, hogy a jövő év első napjai már itthon találnak.

– Annak örülnék, s egy szivességre kérném, ha nem esnék terhére.

– Rendelkezzék velem, grófnő.

– Van nekem egy albumom, melyben szép vidékek fényképei vannak elhelyezve, s arra kérem, szaporítsa azokat néhány érdekes példánynyal Angolországból, a hol, mint hiszem, vadászni fog az őszszel.

– Szivesen! De az albumot kellene látnom, hogy hasonló nagyságban szerezhessem meg a fényképeket.

– Azonnal elhozom, – viszonzá Veronika s gyorsan elhagyva helyét, a mellékszobába sietett.

Alig hogy elhagyta a szobát, Oroszlay halkan mondá:

– Fontos beszédem van kegyeddel, grófné, mikor találhatnám egyedül?

– Holnap tizenkét órakor, – viszonzá észrevehetően megdöbbenve

Hermance, – akkor itthon leszek, s várni fogom.

A gróf egyetértőleg hajtá meg magát s Veronika felé fordult, ki az emlitett albummal tért vissza a terembe…

– Örülök, hogy megbizást kapok öntől, grófnő, s igyekszem azt kedve szerint teljesíteni.

– Egyenesen Londonba megy?

– Ott állok meg néhány napra, hol nemcsak barátaim, hanem rokonaim is vannak, kikhez tovább megyek falura.

– És mikor indul?

– A napot még nem határoztam meg, de legközelebb, mert már is sok időt vesztegettem, mert sokkal előbb szándékoztam utazni.

– Csetnekről is azért tünt el oly gyorsan, – mondá mosolylyal a leányka, de hangjában valami fájdalmas és szemrehányó volt.

– Váratlan dolgok jöttek közbe, mik késleltettek.

– A birtokvétel?

– Az is! De többféle más adódott elő.

– Az csak szeszély volt öntől, nemde? Mert hisz alig töltött ott pár hetet, s most a legszebb falusi időt, az egész őszt távol tölti, – mondá Hermance.

– De még sok szép időt készülök Zalánczon élvezni. Grófnék nem képzelik, mily fölséges ott a vidék.

– Kedvelője ön a természetnek? – kérdé Veronika.

– Imádok mindent, a mi szép és igaz, s talán egyedül a természet az, mit nyugalmával, fenséges mozdulatlanságával, sohasem unhatunk meg.

– De van sok más is, a mit szerethetünk, és szinte sohasem válik unalmassá. Például a művészet.

– Kétségkívül! – viszonzá hévvel Jakab.

– És a szerelem, – folytatta halkan, elfogultan Veronika.

– Az egészen más érzés, mint a többiekért való rajongás, – viszonzá önkéntelen lelkesüléssel Jakab, s arcza gyorsan elváltozott és ismét azon álmodozás ült rajta, mi oly ellenállhatatlanná tette vonásait, s szeme oly kifejezést nyert, mintha a távolban látna valamit.

– Hogy érti ezt? – kérdé majdnem reszkető hangon a leány.

– A szerelmet nem lehet elemezni, mert az oly érzés, mi magába foglal mindent! Ha szerelmesek vagyunk, szeretjük az egész világot, s szivünk oly gazdag lesz egyszerre, hogy mindent befogad magába! Nemessé, jóvá, s minden szép iránt fogékonynyá teszi egész valónkat.

– Igaza van, igy gondolkozom én is, – rebegte halkan Veronika, s szemei önkéntelen megteltek könynyel.

– De most búcsuzom, – mondá elhagyva helyét Oroszlay, ki észrevette a leány ellágyulását s valami zavar látszott rajta.

– Látjuk még utazása előtt? – kérdé Hermance grófné, kezét nyujtván neki.

– Búcsuzni voltam itt ma, grófné, s minden jót és szépet kivánok mindkettőjüknek arra az időre, míg távol leszek.

E szavak után gyorsan elhagyta a szobát, s Veronika kezébe rejté arczát és zokogott… Lehetetlen volt nem látnia Oroszlay közönyét maga iránt.

– Mi bajod? – kérdé megrettenve, s karjába zárva őt Hermance.

– Oh, mama, ő nem szeret engem, hiú remény volt, hogy érdeklődik irántam.

– Én pedig most is azt hiszem, hogy nem kell letenni a reményről, Jakab olyan ember, kivel sohasem lehetünk tisztában, tünődik, álmodozik, haboz, de rajtad kívül sohasem közeledett egyetlen leányhoz sem, s fő az, hogy sohasem volt szerelmes, mert arról hallottunk volna, – ezt kissé bizonytalanul mondta Hermance, mert önkéntelen Dóziára gondolt, – s bizzál abban, a mit mondok, Jakab nem közönyös irántad, de idő kell neki, míg elhatározza magát, hogy azt megmondja.

– Bár úgy volna! – sóhajtá Veronika – de félek, hogy csalódik benne.

És Esztheyné maga is félt ettől, mint mindenki retteg egy kedves reményének elveszitésétől, s azzal, hogy leánya, Oroszlayné lesz, már évek óta kecsegtette magát és dicséretére legyen mondva, hogy annak nem rangja, vagyona és világi állása volt az, mi miatt Veronika férjévé szánta, hanem egyénisége, mely ismerve férjét, fiát, s a legtöbb férfi léhaságát, Jakabot ideálissá tette szemében.

És örömmel látta annak közeledését leányához, s arra nem gondolt, hogy részéről lehet képzelődés is, a mit Oroszlaynál udvarlásnak tartott. A mit óhajtunk, azt rendesen hiszszük is, s ő is ama gyöngeségben szenvedett, hogy leányát minden korabeli ifjú hölgy fölé emelte. Senki sem volt az ő szemében oly szép, oly kedves, szellemdús és bájos, mint Veronika, s lehetetlennek tartá, hogy oly ember, mint Jakab, ezt észre ne vegye és ne vonzódjék hozzá.

Hitt és remélt, s arra nem gondolt, hogy helyes-e Veronikát kétes reményekben ringatni, ki igazán komoly, mély érzésű leány volt. Oly reményekben, melyeknek teljesülése felől ő maga is már ingadozni kezdett hitében és nem egyszer gondolt ama másik szép leányra, Dóziára, kire ő hívta föl Jakab figyelmét, s ki azt az életben soha sem látta volna, ha ő nem bizza meg annak keresésével.

Ki tudja, nem lesz-e ez a meggondolatlan bizalom végzetes Veronikára nézve?

Rettegve gondolt arra, hogy ő maga idézte volna elő szeretett gyermeke csalódását és boldogtalanságát, ama másikért, kit neki tulajdonképen gyűlölnie kellene…

XIV

A főváros harangjai delet zúgtak, midőn Oroszlay fogata megállt az Eszthey-palota előtt, hol a portás azonnal jelt adott föl az emeletre a komornyiknak, ki a grófot bejelentés nélkül vezette úrnőjéhez, a ki egyedül volt otthon és nyugtalan szívvel várta őt.

Előtte való nap az ifjú arczának kifejezése, hangjának komolysága jelezte, hogy az valami fontos dolgot akar neki mondani, mi nem lehetett más, mint hogy Dóziáról kiván beszélni vele vagy…

Vagy talán Veronikát akarja tőle megkérni.

Erre a gondolatra édes melegség önté el szívét, de a belépő ifjú első szavai azonnal eloszlatták ezt a reményét.

– Mit kiván nekem mondani, Jakab? – kérdé meglehetős elfogultsággal küzdve, s arczán feszült érdek és várakozás volt kifejezve.

Oroszlay elfoglalá a neki mutatott helyet szemben vele s kérdé:

– Emlékszik grófné az Obren névre, ha nem csalódom, említette azt egyszer előttem?

– Ismerem ezt a nevet és tulajdonosnőjét is, de nem beszéltem önnek soha róla.

– Úgy valaki mástól hallottam, mert nem ismeretlen előttem… Nemde

Obrenné nevelőintézetében volt éveken át elhelyezve Dózia?

– Majdnem tíz évig volt az intézetben, s mint elmondtam önnek, titokban akarta azt elhagyni, – mondá észrevehető nyugtalansággal Hermance.

– Azt is tudja, grófné, hogy Obrenné Holcsi ügyvédnek a nővére?

Esztheyné bámulva tekintett rá.

– Nem, azt nem tudtam, sőt alig hiszem, mert az lehetetlen azok után, mik…

– Én pedig biztosan mondhatom. Tegnap tudtam meg, hogy Holcsi ügyvédnek két nővére van, az egyik Obrenné, a másik egy szegénységben tengődő katonatiszt özvegye, Somorjayné.

– Ez egészen új előttem. Obrenné sohasem mondta nekem, hogy vannak testvérei, sőt Holcsiról úgy beszélt, mint idegenről, kit akkor látott először, midőn az arra kérte, hogy gyámleányát ideiglenesen, míg az nagykorusítva lesz, vegye föl intézetébe. Ez különös!

– És nagyon feltünő!

– Várjon csak… – mondá gondolkozva Hermance, – most jut eszembe, hogy midőn Dóziának szökési terve kiderült, s én véletlenül az intézetbe mentem és Obrenné semmi áron nem akarta őt többé intézetében megtürni, én pedig nem tudtam hova vinni őt, egy ajánlatot tett; s valami katonatisztnéről beszélt, ki magához venné.

– Arra nem emlékszik, hol lakik az említett hölgy?

– Az Üllői-úton, s azért nem vittem Dóziát hozzá, mert az utcza oly messze volt, s én az ebédről itthon elkéstem volna.

– Tehát az a katonatisztné Obrenné nővére, mert nekem azt mondták, hogy az az Üllői-uton lakik.

– De hát mire való volt ez a komédia és titkolódzás? – kiáltott föl izgatottan Esztheyné. – Miféle új bonyodalommal állunk szemben, hisz ha így van, azt kell hinnem, hogy Dózia ellen valamely merénylet készült, de akkor miért nem akarta őt Obrenné magánál tartani?

– Hol ismerkedett meg a grófné Obrennével?

– Az már régen vette kezdetét. Dózia akkor még igen kis gyermek volt, alig három éves, s midőn anyja meghalt, én gondoskodtam róla és falun egy mesterember-családnál helyeztem el, hol alig volt egy évig. Egy napon Obrenné keresett föl s pártfogásomat kérte.

– Mire nézve?

– Mint mondta, nevelő-intézetet akar nyitni, s előmutatva iratait, bebizonyította, hogy tanítói kurzust végzett és hatósági engedélyt kapott az intézet megnyitásához. A mellett elmondta, hogy igen szegény; bár annyi pénze volna, hogy berendezhetne egy kisebbszerű intézetet, mit ha én pártfogolnék, az okvetetlen virágzásnak indulna, s hozzátette, miként kisebb gyermekeket is magához venne, kikről szeretettel gondoskodnék. És én azonnal Dóziára gondoltam, kit szerettem volna műveltebb emberek közé elhelyezni, s a fővárosba hozni, miután én falun titokban sohasem látogathattam meg.

– És mi történt azután? – kérdé feszült érdekkel Jakab gróf.

– Kérdeztem tőle, hogy magához venne-e egy három éves kis leányt, ki árva, s az én gondoskodásom alatt áll. Fényesen fizetnék tartásáért, mert családom végett, mely nem tud annak létezéséről, nem tarthatom magamnál stb. És ő örömmel vállalkozott erre, én pedig megigértem, hogy növendékeket ajánlok neki, ha oly tanárokat szerződtet intézetébe, kik megfelelnek a magasabb oktatásnak.

– Mily ügyes cselszövény! – kiáltott föl Jakab. – És így megegyeztek

Dóziára nézve?

– A kis leányért ő személyesen utazott el falura, magával hozta, én pedig igyekeztem növendékeket szerezni neki, mi sikerült, s így kezdődött Obrennével összeköttetésem. És mondhatom, hogy Dózia igen jó, alapos és gondos nevelésben részesült.

– Szerintem mindez kicsinált dolog volt Holcsi részéről, ki évek óta fondorkodik valamely terven, de hogy mily czélból tette azt, ma még lehetetlen kitalálni.

– Azt hiszi, az ügyvédnek valami czélja van Dóziával?

– Meg vagyok róla győződve, még pedig évek óta tervszerűen halad egy kitüzött czél felé. Már akkor kezdődött az, mikor Dózia anyja meghalt, s a gyermeket a grófné vette pártfogásába. Sőt meglehet, hogy már ama levelet is Holcsi iratta Dózia anyjával, ki grófné látogatását kérte és megesküdteté, hogy ha ő meghal, árváját soha el nem hagyja.

– Ezt nem hiszem! – kiáltott föl hévvel Hermance. – Oly közel a halálhoz, mint ő volt, nem szoktunk hazudni.

– És Dózia csakugyan annak a nőnek gyermeke volt? – kérdé Oroszlay,

Hermancera szögezve szemeit.

– Soha sem jutott eszembe a fölött kételkedni… – mondá hévvel s láthatólag elpirulva a grófné.

– És azt nem kérdezte tőle, hogy ki volt a gyermeknek atyja?

– Nem! – mondá halk, habozó hangon a kérdett, s mintegy ösztönszerűleg félrefordítá fejét, mintha arczkifejezését akarná titkolni az őt élesen vizsgáló tekintet előtt.

– Azt kellene tudnunk, hogy tisztán lássunk ebben a titokzatos dologban.

– Mit lendítene ez Dózia sorsán?

– Sorsán talán semmit, de nyomára jönnénk annak, hogy miféle cselszövényes banda veszi őt körül.

– Én azt hiszem, az csak képzelődés az ön részéről Jakab, – mondá erőltetett mosolylyal Esztheyné – Mily czél és érdek füződhetnék ahhoz a szegény leányhoz, kinek sem vagyona, sem összeköttetései nincsenek, s szülői ismeretlenek?

– Én pedig másként vagyok meggyőződve, ha összegezem az eseményeket attól a percztől, midőn grófné ama levelet kapta, melyben a beteg asszonyhoz hívták.

– Ez természetes volt. Nevem ismeretes a jótékonysági egyesületeknél, gazdagnak tartanak, fölteszik rólam, hogy segítek a szenvedőkön, hisz naponként kapok kérő leveleket, s nem látom oly rendkívülinek, hogy egy haldokló szegény asszony rám akarta bízni gyermeke jövőjét.

– Azt az asszonyt meggyilkolták.

Hermance meglepetve, ijedten kapta föl fejét, s rémülettel függeszté szemét vendégére.

– Ki mondta ezt önnek? – dadogta önkéntelen összekulcsolva kezeit, s szája széle remegett lelki viharában.

– Tudom, sőt azt is hallottam, hogy soha sem találták meg a gyilkost, mert kinek lett volna érdekében azt kutatni? És ez mellékes is, míg a fontos az: mi okból történt ez a gyilkosság, mit nekem grófné Dózia történetének elmondásakor nem említett?

– Féltem, hogy elidegenedik a gyermektől, ha megtudja, hogy anyja nem természetes halállal mult ki.

– Hát homályt vet az a gyermekre, hogy anyja gyilkos kéznek esett áldozatul? Nem, grófné, ebben a tekintetben nézeteink eltérők. Kegyetlenül keserű lehet az az árvának, ha tudja, hogy szülői valamelyikét elpusztították, de mások szemében ez nem ok, hogy róla ne gondoskodjunk, s kegyed szerint megvessük.

– És én nem is tettem, fölkaroltam és gondoskodtam róla.

– De titokban tartotta előttem, holott jobb lett volna teljesen őszintének lennie, mert talán ma nem volna Dózia ismét a bizonytalan sorsra bizva, s oly emberek kezében, kiknek jó czélja nem lehet vele!

– Hát már nincs az ügyvédnél? – kérdé meglepetve Hermance, – hisz férjem és fiam két fiatal leányt láttak Holcsi társaságában, s azt hittem, sőt bizonyosra vettem, hogy azok Lamberth Klára és Dózia voltak.

– És nem is csalódott. Másnap vagy harmadnap azonban mind a két leány elutazott a birtokról, s azóta Dóziának nyoma veszett.

– És ön azt jött tőlem tudakozni, nem tudok-e Dózia hollétéről?

– Nem. Azt biztosra vettem, hogy kegyed nem is tudja a leány eltüntetését, de a részleteket kivántam tudni a multból, s véleményét kérni Holcsi, Obrenné és Somorjayné, a három testvér összeköttetéseiről.

– El vagyok ámulva azok fölött, a miket ma róluk beszélt. Én Holcsi nevét először az életben akkor hallottam, midőn megtudtam, hogy Dózia házánál tartózkodik, de feltünt nekem, hogy Obrenné nem akarta annak lakását megmondani; azonban nem is sokat gondolkoztam fölötte, s annak tulajdonítanám, hogy Obrenné fél egy jól fizető ismerősét gyanuba hozni és elveszíteni.

– Most azonban lehetetlen, hogy határozott gyanuja ne legyen ellenük?

– Megvallom, hogy nem tudom, mit gondoljak, mert a ki igaz uton jár, az nem titkolódzik!

– Kérem, grófné, beszéljen Obrennéval, – mondá oly szokatlan élénkséggel Jakab, mi nála ritkaság volt, s mi már az egész társalgás alatt föltünt Esztheynének, ki koronkint meglepetve, s kutató szemekkel vizsgálta.

– Megkisértem, de nem hiszem, hogy a vele való találkozás valami eredményre vezetne.

– Ha nem is szavaiból, de viseletéből, talán ijedtségéből és zavarából fogja látni, hogy veszélyes titkokat rejteget ez a három ember, sőt talán velük együtt Lamberth Klára, ki elcsalta Dóziát az intézetből.

– De mily czélból tette?

– Éppen azt kell kiderítenünk és ha nem sikerül ily módon, más eszközökhöz folyamodunk. Dózia hollétét azonban minden áron meg kell tudnunk.

Hermance mind nagyobb bámulattal tekintett az ifjúra, s pár pillanatnyi habozás után mondá:

– Ha jól emlékszem, ön határozottan bevégzettnek mondta azt, amire Dózia miatt kértem, s megtagadott minden továbbkutatást, sőt arra kért, hagyjak föl én is azzal és bizzam a leányt sorsára, miután ő jól érzi magát ott, a hol van, s boldog jelenlegi környezetében. Mi indítja most arra, hogy ily hévvel karolja föl ügyeit?

Az ifjút egy perczre megzavarta ez az egyenes kérdés, s kissé habozott a felelettel.

Azután gyorsan elhatározva magát, megváltozott, meleg, érzéssel teljes hangon mondá:

– Őszinte leszek, grófné, mert nincs okom titkolni érzelmeimet… Én Dóziát szeretem. Meg vagyok bűvölve, mióta láttam és nem tudok, nem akarok nélküle élni. Föl kell találnom, föl kell derítenem kilétét, múltját és az ellene irányult cselszövényt, mert érzem, hogy őt valami veszedelem fenyegeti.

Hermance tágra nyilt szemekkel hallgatta ezt a vallomást, s úgy rezzent össze, mintha kigyó csipte volna meg, vagy a villám csapott volna le mellette.

Dóziát szereti ez az ifjú? Oroszlay Jakab? Ki hidegen, egykedvűen vette a legszebb, legelőkelőbb hölgyek rajongásait, kik őt évek óta mint leányuk leendő férjét tekintették, kiért Veronika úgyszólván gyermekkora óta lángol és boldogtalan lesz, ha ezt megtudja? Oh, mily irtózatosan hatott rá ez a vallomás, s mily iszonyú tudat volt, hogy Dózia létezését ő ismertette meg vele, ő mutatta meg annak fényképét, ő hívta föl figyelmét annak szépségére!..

Irtóztató, végzetes tévedés!

Alig birta könyeit visszatartani s remegő hangon mondá:

– Ha így van, akkor nincs többé én rám szüksége Dóziának, ki pártfogót lelt önben, még pedig erősebbet, hatalmasabbat, mint én vagyok, ki nem léphettem föl nyiltan, mert gátoltak abban a körülmények.

Most Oroszlayn volt a csudálkozás sora.

– Csak nem akarja grófné elvonni kezeit Dóziától? – kérdé meglepetve.

– Sőt ez megmásíthatatlan elhatározásom azok után, miket öntől hallottam, – viszonzá hidegen Hermance, s olyan mozdulattal, mi nyiltan jelezte, hogy végét kivánja vetni a társalgásnak.

De Jakab gróf nem mozdult helyéről.

– Tehát Obrennétől sem fog fölvilágosítást kérni? – kérdé csalódva, majdnem megrovással.

– Teljesen átengedem önnek a cselekvés terét s távol kivánok maradni az ügytől.

– De hát miért változott meg egyszerre Dózia érdekei iránt? – kérdé önkéntelen szemrehányással hangjában az ifjú, s szép arcza szomorú volt és kezét kérően tette össze.

De Esztheynét nem hatotta meg sem az esdeklő mozdulat, sem az olvadékony, kérő hang, mert oly keserüséget érzett szivében, miről Jakabnak fogalma sem lehetett, s még az előbbinél is hidegebben, sőt majdnem gúnynyal mondá:

– Azt hiszem, nem csodálkozhatik azon, hogy azok után, miket öntől hallottam, nem kivánok többé e tárgyhoz szólni, vagy abban valamit cselekedni. Az én gondoskodásom csak addig volt kötelező, míg Dóziát elhagyatva tudtam, s a leendő Oroszlay grófnénak nincs szüksége az én pártfogásomra!

– Miért haragszik rá? Az én szavaim keltettek grófnéban ellenszenvet iránta?

– Nem! De azt nem hallgathatom el, hogy nagy csalódást érzek ön iránt, ki teljesen megfeledkezve névről, rangról, állásról, ilyen házasságot szándékozik tenni, mert még mindig olyannak hiszem Dózia iránt, ha szereti, nem táplál valamely alacsony tervet.

– Elég, grófné! – kiáltott föl vérpiros arczczal az ifjú, s vette kalapját. – Hogy megharagítottam, azt szavaiból látom, de hogy mi indítja arra, miként ily szavakat mondjon szemembe, azt nem tudom kitalálni, azért megyek, csalódással szivemben és nem fogom többé házának küszöbét átlépni.

– Arra nincs ok! – kiáltott föl megrettenve Hermance, ki már megbánta szenvedélyességét, de Jakab gróf meghajtá magát és tartásán s vonásain látszott, hogy a mit kijelentett, azt nem szándékozik visszavonni.

Lesütött szemekkel, lehorgasztott fővel haladt ki a palotából, hova éppen akkor lépett be Enyingi Loránd, mint rendesen, a legrózsásabb kedvben.

– Otthon találtad a grófnékat? – kérdé Oroszlaytól, de annak halvány arczára pillantva, elhalt ajkán a mosoly.