– Mi bajod? – kérdé megdöbbenve tőle.
– Jer velem, ha nem okvetetlen szükséges ma látogatást tenned
Esztheynénél; de különben Veronika nincs is otthon.
– Az ő távolléte inkább téged érdekelhetne, vagy jobban mondva őt a te látogatásod, mert velem, fájdalom, nem sokat törődik.
Jakab arczán meglepetés látszott ez odavetett szavakra, s vonásai egyszerre megélénkültek, szemei fölvillantak.
– Te azt hiszed, Loránd, hogy Esztheyék számítanak rám?
Enyingi nagyot nevetett.
– Ezt csak oly ember kérdezheti, mint te vagy, Jakab, ki átálmodja az életet, s nem veszi észre maga körül a legkézenfekvőbb dolgokat.
– Mit értesz ez alatt?
– Hogy Esztheyék hozzád akarják nőül adni Veronikát, azt az egész világ beszéli és látja, s élénk várakozással lesi, mikor lesz az eljegyzés.
– Most már értem, – rebegte halkan Jakab, gondolatokba merülve, s megindultak együtt a hosszú utczában és néhány perczig szó nélkül mentek egymás mellett.
– Valami kellemetlenséged volt Hermance grófnővel? – kérdé aztán
Enyingi. – Halálsápadtan léptél ki a palotából.
– Volt okom rá! Oh Loránd, mily megbizhatatlanok az emberek, s mily kevéssé lehet számítani rájuk.
– Ilyféle nyilatkozatot most hallok először tőled.
– Mert alig ismerem őket, s előttem mindig csak legszebb oldalukat mutatták.
– Ilyen a sors elkényeztetett kedvencze, én ilyen képzeleteket soha sem tápláltam irántuk. De hát mily vonatkozással mondod ezt? Megkinált a grófné Veronikával? – kérdé nevetve Enyingi.
– Mily föltevés! Veronika válogathat a kérőkben, s én sohasem udvaroltam neki.
– Ezt nem merném állítani.
– Legalább nem szándékoztam tenni.
– Álmodoztál oldala mellett, mint rendesen tenni szoktad. Talán más valakiről, de ő azt magára vette.
Jakab gondolkozva hallgatta barátja megjegyzéseit, s gyorsan átgondolta az Esztheynével folytatott párbeszédet, mi rá nézve oly leverőleg végződött.
– Min gondolkozol? – kérdé Enyingi, midőn hosszú volt neki Jakab hallgatása.
– Majd elmondom otthon… Elkisérsz haza, szeretnék beszélni veled.
– Szivesen.
És mentek együtt Jakab gróf lakására, hol a háziúr fáradtan dőlt egyik kényelmes karszékbe s vendége vele szemben foglalt helyet, észrevéve annak fáradtságát, mi, ismerve Jakab erős testi szervezetét, lelki kimerülésnek látszott, s kiváncsian várta annak szavait.
De az hosszú ideig nem beszélt, s végre Enyinginek unalmasnak látszott a némaság, mert vidám, élénk, beszédes ember volt, s nem kedvelte a hosszú szüneteket.
– Látom, valami kellemetlenséged volt Hermance grófnéval? – ismétlé előbbi kérdését, a melyre még nem kapott feleletet.
De Oroszlay nem válaszolt e szavakra, hanem teljes pillantását vendégére függesztve, kérdé:
– Nagyon helytelennek és megrovásra méltónak tartod te azt, Loránd, ha valaki rangján alul nősül?
Enyingin nagy meglepetés látszott e nem várt és különös kérdésre.
– Tudod, hogy nem vagyok rideg arisztokrata, de mindenesetre biztosabbnak tartom az oly házasságot, hol hasonló az állás, a nevelés, a gondolkozásmód, különösen az, hogy ismerős legyen a család, melyből feleséget választunk.
– Te hát ellene volnál bárkivel a meszáliánsznak?
– Vitassuk meg bővebben ezt a kérdést, melyre kurtán, egyszerüen nem lehet felelni, s különösen határozzuk meg azt, mi a meszáliánsz.
– Mindketten tudjuk, hogy általánosságban mi tartatik annak.
– Általánosságban! Azonban e tekintetben nekem eltérő nézeteim vannak, s mint mindenben vannak kivételek, úgy természetesen ez a fogalom sem nélkülözi azokat.
– Hogy érted ezt?
– Például mondjuk, hogy mi szerelmesek volnánk egy tisztességes, jó hirű polgárcsalád leányába, ki ama szellemi szinvonalon áll, mely magasan fölemeli az egyént alantas születéséből. Erényes, tiszta multú, kifogástalan hirű, úgy ő, mint azok, kiktől származott, s nevelése, nem értem pusztán a külső mázt, és fogalmai olyanok, minőnek egy kitünő asszonyénak lenni kell.
– Az ilyen leányt nőül venni tehát szerinted nem meszáliánsz? – kérdé szomoruan Jakab gróf; – de például, ha valakit szeretünk, s föltaláljuk benne azt az ideált, kit kerestünk, s kinek birhatása után vágyakoztunk, kiben az élet boldogságát reméljük elnyerni. Szép, szellemes, bájos, de egyebe nincs a földön: elitélendőnek tartod te az ilyen szövetséget?
Enyingi látva barátjának ábrándos rajongását, láthatólag megdöbbent.
– És a mellett tisztességes családból származik? – hebegte, alig tudta mit beszél, a legnagyobb zavarral.
– Semmi családból! Anyja, atyja ismeretlen, nevéről sem lehet tudni, sajátja-e, vagy fölvett név? – viszonzá Oroszlay, – és én ha föltalálom, mindennek ellenére nőül fogom venni.
– Dóziát? – kérdé elfogultan Enyingi.
– Őt! De jelenleg el van tünve oly gyanus körülmények között, hogy még életéért is rettegek.
– Nem nagyon gyors elhatározás ez részedről, Jakab? Azt a fiatal leányt te alig ismered, sőt azt se tudod, viszont szeret-e? Hisz alig beszéltél vele, a mellett még félig gyermek, ki csak ezután fog kifejlődni, s ki tudja, mily irányban.
– Ismerem és szeretem őt! Lénye ideálisan költői. Szépsége megbüvöli a szemet, s én az első találkozásnál, mely alkalomkor csak egy pillanatra láttam: halálosan beleszerettem. Én! ki tudod, hogy még soha sem voltam szerelmes… És ő osztja érzelmeimet.
– Saját ajkáról hallottad e vallomást?
– Ő maga mondta, de ha nem mondta volna is, tudnám, mert olyan ajk, mint az övé, nem hazudhat, s olyan szem egy földöntuli szerelmet és boldogságot rejt magában.
– Jakab, Jakab, én rettegek miattad! – kiáltott föl önkéntelen szomorusággal Enyingi. – De ismerve téged, nem kisértem meg lebeszélni, mert te soha sem voltál olyan, mint más ember, s majdnem előre látható volt, hogy hosszú álmodozásodból egy nagy szenvedély fog fölébreszteni, mely magával ragad, s fölemel vagy elsodor.
– Helyesen vélekedel rólam, látom, hogy ismersz úgy, mint talán senki, s mint Hermance grófné bizonyosan nem!
– Neki is megmondtad szándékodat? – kérdé új megdöbbenéssel Enyingi.
– Meg, úgy mint neked, majdnem ugyanazokkal a szavakkal, mert szükség volt, hogy beszéljek vele.
– És ő?
– Egyszerre rideg, elutasító lett irántam s oly alacsony dolgot tételezett föl rólam, hogy nem léphetem át többé az Eszthey-palota küszöbét.
– Most már értem halványságodat, midőn a kapu előtt találkoztunk, de azt is tudom, mi a grófné ridegségének az oka!
– Ismét Veronikáról akarsz beszélni? – kérdé türelmetlenül Jakab gróf.
– Ő, és egyedül ő az oka, hogy haragban váltatok el. Mondtam már neked gyakran, hogy ők számítanak reád. Veronika szerelmes beléd, s vallomásod mérhetetlen csapás lehetett Esztheynére.
– Azok után, miket a grófné mondott nekem, magam is kezdem hinni, hogy valamely mélyebben fekvő oka lehetett az idegességre… – viszonzá gondolkozva Jakab gróf.
– De hát miért is mondtad el mindazt neki, mi legkevésbbé sem tartozik rá?
– Ellenkezőleg! Te azt nem tudod, hogy Dóziát ő neveltette három éves korától, s mindaddig gondoskodott róla, míg az titkon eltávozott anyai szárnyai alól, s Holcsiéknál keresett és talált otthont.
– Valami összeköttetésben áll ő Dóziával, vagy rokona neki? – kérdé csodálkozva Enyingi.
– Azt nem tudom. Többször beszéltünk védenczéről, de lehetetlen kitudni, miért pártfogolta, miért neveltette és miért volt oly kétségbeesve annak eltünése fölött.
– És te hol ismerkedtél meg a leánykával?
– Akkor beszéltem vele először, mikor együtt mentünk Tornyosra.
Azelőtt egyszer láttam az utczán, csak pár pillanatra, előbb már
Esztheyné megmutatta fényképét, melynek csodáltam szépségét, de az eredeti varázshatással volt rám, s nem tudnám őt többé elfelejteni.
Olyan mélyen véste magát szivembe!
– És hol találkoztál később vele? Mert hiszen azt mondod, hogy osztja érzelmeidet. Így azt meg is kellett mondania.
– Néhányszor a tornyosi tó partján jöttünk össze, sétáltunk együtt és kicseréltük érzelmünket.
– Azonnal fölajánlottad neki kezedet? – kérdé majdnem iróniával
Enyingi – és ő természetesen elfogadta.
– Házasságról nem beszéltünk, – viszonzá lesütött fővel a kérdett, s tünődésében nem vette észre barátja futó, gunyos mosolyát.
– Mi történt azután, miért mentél mindezt bejelenteni Esztheynének?
– Nem azért kerestem föl őt, de tudni akartam, van-e neki arról fogalma, hogy Dózia hova lett, miután Tornyosról, sőt Budapestről is eltünt?
– Dózia eltünt? – kiáltott föl bámulva Enyingi, – s mikor történt az?
– Mialatt ti Zalánczon voltatok… Egy napon nekem megigérte, hogy másnap ismét találkozunk a tó partján, s nem jött, nem tudósított, elutazott barátnőjével, gondolom Klárának hivják… És azóta nem tudok róla semmit.
– Ez csodálatos, majdnem hihetetlen! Hova lehetett?
– Fölkeresett volt szobaleánya, kit nem vittek magukkal, s elbocsátottak a szolgálatból, és ő beszélte nekem, hogy a két fiatal leány utazni ment. – És megfoghatatlan nekem csak az, mi tartóztatja Dóziát, hogy megirja hollétét.
– Talán tartóztatva van, de hisz Holcsiéknak keresni kellene az alkalmat, hogy pártfogoltjuk összejőjjön veled, s megtörténjék a rá nézve fényes házasság.
– Úgy látszik, ők nem így gondolkoznak, sőt valószinü, hogy nem is tudnak róla… Talán más terveik vannak Dóziával! De mik? Az éppen gyanus nekem. Az ügyvéd hirhedt gazember, gyámleánya sem tetszik nekem. Titkolóznak mindketten s félrevezették Esztheynét is, ki valami Obrennénál neveltette Dóziát, de soha sem hallott arról, hogy az Holcsi Kálmánnak nővére.
– Igazad van, ez nagyon gyanus, – mondá hévvel Enyingi… – És most mit akarsz tenni?
– Tőled akarok tanácsot kérni, hogyan és mi módon lehetne kikutatni
Dózia hollétét, mert én az ilyfélékben teljesen járatlan vagyok.
– Egy ügyes privátdetektivre kellene bizni az ügyet, ha nem akarsz a rendőrséghez fordulni.
– Csak a legvégső esetben. Gondolhatod, hogy kerülöm a nyilvánosságot, de ha nem jövök nyomára, azt is igénybe veszem.
– Tehát fordulj egyelőre olyan detektivhez, ki a maga kezére dolgozik.
– Ismersz egy olyféle embert, ki ügyes, megbizható és hallgat?
– Elküldöm hozzád, a kit alkalmasnak gondolok arra. Bár nem tudom, nem jobb volna-e úgy rád, mint Dóziára nézve, ha sohasem találkoznátok többé.
– Hogy mondhatod ezt? – kiáltott föl oly mély szomorusággal Oroszlay, hogy barátja önkéntelen meghatottságot érzett, s megigérte, hogy összeköttetésbe lép az említett titkos detektivvel és mielőbb elküldi őt barátjához…
XV
Midőn Oroszlay Jakab elhagyta Hermance grófné szalonját, az egyedül maradva, kezébe rejté arczát és keservesen sirt, mint a hogy zokog az ember egy kedves halottja elhunytán.
Ő is halott fölött kesergett, mert legkedvesebb reménye halt meg arra a nyilatkozatra, mit Jakabtól hallott, hisz nemcsak saját legforróbb óhajtása, de leánya boldogsága lett ama szörnyű perczben semmivé s talán élete, mert ez a komoly, mély érzésű leány nem fog megvigasztalódni tudni iszonyú csalódása fölött.
Azonban hosszú tünődés után valami csillámlása az új reménynek keletkezett agyában. Hátha Dózia eltünnék örökre! Nyoma veszne, nem lehetne föltalálni, s ha Jakab nem találkoznék többé vele, bizonynyal elfelejtené és visszatérne Veronikához.
Ő is azok közé tartozott, kik hajlandók mindig azt hinni, a mit óhajtanánk s még azt tette hozzá, hogy a kiknek érdekében volt Dóziát eltüntetni, azok továbbra is el fogják rejteni és ő nem keresi hollétét.
Egyszerre eltünt szivéből a vonzalom Dózia iránt, sőt úgy érzé, hogy gyűlöli őt, jobban gyűlöli, mint midőn először látta, ki élő jele volt az ő megcsalattatásának és semmivé tette hitét, bizalmát a jóban, hűségben, tisztességben; s csak később kezdte szeretni, ki bájos lényével, nagy szépségével és ragaszkodásával megnyerte vonzalmát, mi azonban később semmisnek bizonyult annak hálátlansága által.
Most már csak leánya, az ő kedves Veronikája vetélytársnőjét látta benne, ki születésével földulta az ő boldogságát, s most szerelme által tönkreteszi gyermeke jövőjét! Ezt már nem tudta s nem is akarta neki megbocsátani. Mesés terveket szőtt, hogyan akadályozza meg Oroszlay tervét, kinek bár kétségbeesésében szemébe dobta, hogy rossz czéljai lehetnek Dóziával, mind a mellett meg volt győződve az ellenkezőről, s tudta, hogy az oly nemes érzésű ember, ki sohasem okozná senki romlását, s ha Dóziát föltalálja, nőül fogja venni.
Az órára pillantva látta, hogy még reggeli előtt van ideje fölkeresni Obrennét. Előre kigondolta, mit fog beszélni vele és megtudja tőle, igaz-e, mit annak Holcsival való rokonságáról hallott s a többi magától fog jönni, mi az ő czélját elősegíti…
Félóra mulva már Obrenné elfogadó termében volt, s midőn az intézet főnöknője kilépett egy mellékajtón, annak arczán észrevehető feszült kiváncsiságot látott, míg mozdulatai zavart árultak el.
– Mily ritka szerencse, grófné, azt hittem, már teljesen elfeledkezett rólam, – kezdé Obrenné s helylyel kinálta meg vendégét.
– Egy kérdéssel jövök, melyre kérem, hogy feleljen nekem őszintén.
– A legnagyobb készséggel, ha az hatalmamban áll.
– Hol van Dózia?
– Erre a legnagyobb örömmel válaszolnék, ha tudnám.
– Nincs már Holcsiéknál?
– Én hónapok óta nem láttam Lamberth kisasszonyt, sem Holcsi ügyvédet, és sem ő róluk, sem Dóziáról nem tudok semmit.
– Az lehetetlen!
– Miért volna lehetetlen? – kérdé Obrenné meglepetve a határozottan kiejtett állításra.
– Mert Holcsi Kálmán önnek fivére s a mult azt mutatja, hogy mindig jó viszonyban volt vele.
– Ki mondta ezt grófnénak? – kérdé sötéten elpirulva a főnöknő.
– Tudom oly egyéntől, kinek állítása minden kétséget kizár, s most csak azt szeretnem tudni, miért üzte velem szemben azt a komédiát, melynek titkos okának kellett lenni s valószinüleg nem jó szándékból eredt.
– A legnagyobb mértékben el vagyok ámulva e különös kijelentésre… – hebegte Obrenné, talán csak azért, hogy az egyenes feleletet kikerülje.
– Fivére önnek Holcsi vagy nem? – kérdé Hermance határozott hangon.
– Nos – igen! Miért tagadjam, hisz nincs annak senkire semmi jelentősége.
– Ellenkezőleg… Tudni akarom, miért tartotta azt előttem titokban? Mert, mint mondtam, ennek a titkolódzásnak oka van, még pedig valószinüleg fontos czéllal összekötve. És ha meg nem mondja azt, más eszközökhöz nyulok a kutatásra nézve.
– De hát mit gondol grófné, s mit tételez föl rólam? – kérdé elhalványodva Obrenné remegő hangon.
– A legrosszabbat, ha föl nem világosit az ellenkezőről! Azt kell hinnem, hogy Dóziával már évek óta valami titkos czéljuk van. Hogy hárman összebeszéltek, miként helyzetét valamire kihasználják, hogy mi az, azt nem tudom, de kifürkészem. Hogy már megkezdődött ez a komédia akkor, midőn ön először hozzám jött kérni nyitandó intézete végett, s azt mondá, hogy egészen kis gyermekeket is elfogadna ápolásra, arra számítva, hogy föl fogom önnek ajánlani Dózia tartását, mert okvetetlen tudta az ő létezését, származását. Fölhasználta szorongatott helyzetemet és terve sikerült; jól számítottak mind a hárman, s úgy engem, mint a leánykát kelepczéjükbe csalták s most…
– Álljunk meg itt, grófné! – kiáltott föl Obrenné szájaszéléig elsápadva. – Mindenekelőtt azt szeretném tudni, kiket ért hármunk alatt?
– Önt és két testvérét, Holcsit és egy Somorjayné nevezetű hölgyet, a ki szintén testvérük, s kihez amaz este utasított engem, hogy mint jó ismerőséhez vigyem Dóziát, ki hajlandó lesz az ön ajánlatára őt befogadni.
Obrenné látta, hogy Hermance grófné jól van értesülve, hogy hasztalan lenne tagadása, de oly váratlanul érték annak szavai, hogy pár pillanatig nem tudott felelni.
– Akar nekem nyiltan és őszintén beszélni? – kérdé Esztheyné lecsendesülve, s teljesen hidegen és nyugodtan. – Nem jöttem rossz szándékkal, sőt lehet, hogy bizonyos irányban kezükre járok, de tudni akarom a valót.
Most Obrenné még jobban csodálkozott, mint előbb, s nem tudva eltalálni, mit ért a grófné a «kezükre járok» kijelentése alatt, habozva, majdnem halkan mondá:
– Hogy mi czélja van bátyámnak Dóziával, nem tudom, de nem tagadom, hogy ő küldött engem méltóságodhoz akkor, mikor először szerencsés voltam fölkeresni. Ő a gyermek létezését tudta, sőt anyját is ismerte, ki talán elmondta neki, hogy kinek a gyermeke Dózia, ki az ő halála után jó kezekben lesz, mert Eszthey grófné megesküdött neki gyermekei boldogságára, hogy pártfogásába veszi.
– És talán azt is tudja fivére, ki ölte meg azt a szegény beteg asszonyt, kinek élete már úgy is csak hetekre terjedhetett? – kérdé Hermance.
– Nem, azt nem tudja, mert különben följelentette volna a gyilkost.
– De hát ha már ennyit bevallott Obrenné asszony, mondja meg azt is, mi a szándéka fivérének Dóziával, kit oly hosszú éveken át figyelemmel kisért, azután Klárával elcsalatott innét, s most eltüntette?
– Esküszöm, grófné, hogy arról nincs fogalmam, sem pedig arról, hogy hol vannak jelenleg Klára és Dózia.
– Lehetséges az? Én nem tartom annak.
– Higyjen szavaimnak. Azonban bárhol létezik is jelenleg a két barátnő, arról biztosítom, hogy Dózia szabad akaratából távozott és okvetetlen jól érzi magát ott, a hol van, mert különben tudósította volna a grófnét vagy engem.
– Ebben van valami valószinüség, de most én akarok önnek valamit mondani.
Obrenné feszült várakozással tekintett rá.
– Én Dóziáról többé nem kivánok tudni, s átengedem őt örökre önöknek. Ő velem nagyon háládatlanul bánt, s legfőbb óhajtásom, nem hallani többé róla. Ön tudja, mennyi félelmet álltam ki miatta, mennyi zavart okozott ő nekem. Megtartottam szavamat, mit anyjának igértem. Fölkaroltam, neveltettem, költöttem rá, s tettem volna mindezt tovább is, ha ő háládatlanul el nem hagy, s föl nem mondja összeköttetésünket. Vegye ezt kérem tudomásul, valamint azt is, hogy én többé egyetlen lépést sem teszek keresésére, de figyelmeztetem, hogy vannak mások, kik utána járnak hollétének, kik mindent el fognak követni, hogy föltalálják, s miután az illetők gazdagok és hatalmasok, fog is nekik az sikerülni. Azért legyenek óvatosak és rejtsék el jól a leányt, különben mindaz napfényre kerül, mit sejtek, hogy Holcsi úrnak érdekében áll eltitkolni.
– Grófné gyanusítja fivéremet? – kiáltott föl Obrenné, ki a bámulattól alig tudta mit beszél e nem várt fordulatra, mi semmikép sem tetszett neki s nem illett az ő terveiknek keretébe.
Esztheyné elhagyta helyét.
– E kérdésre nem felelek, – mondá hidegen. – Mondtam önnek, hogy nem jöttem rossz szándékkal, sőt ha tudatná velem Dózia hollétét, azt sem árulnám el senkinek s miattam maradhat ott, a hova vitték, s a hol, mint ön mondja, szeret és szivesen van… A mi pedig fivérével tett megjegyzésemet illeti, az nem akar gyanusítás lenni, de ha az volna is, tőlem semmi irányban nincs mit félnie, mert én tökéletesen szakítottam a multtal s nem törődöm önökkel.
E szavak után nem várva be Obrenné feleletét, ki álmélkodva hallgatta őt, gyorsan elhagyta a szobát és a lakást, de midőn fogatában ülve hazafelé hajtatott, nem volt megelégedve magával s csupán egy mentségét találta tettének, azt, hogy leánya boldogságát akarta minden, sőt bármi áron megmenteni…
Ő a rendes fölfogás szerint meg volt áldva minden jóval s azt, hogy mennyit szenvedett házassága ideje alatt, senkisem tudta. Boldog véralkatú asszonynak tartották, mert nemcsak hogy soha sem panaszkodott, de nem is mutatta, hogy hiányzik neki az, mi a nőt igazán boldoggá teheti – férje hűsége és szeretete.
Elfojtá bánatát, mindenütt jókedvvel jelent meg, sőt még hű cselédje, Ernesztine, ki egykor dajkája volt, később komornája, sem látta soha búslakodni úrnőjét, s csak a néma éjszakák voltak tanui könyeinek, lemondásának.
Megadta magát a sorsnak, mint megadja oly sok asszony, sohasem keresett, pedig találhatott volna kárpótlást, de nemesebb érzésű, s vallásosabb volt, mint hogy a könnyelműség ösvényére tért volna.
Most azonban, midőn leánya jövőjét kellett egyengetni, annak boldogságát megmenteni, egyszerre eszébe jutott mindaz, mit férje ellene vétkezett… Ő türt, szenvedett, de Veronkát nem akarta kiszolgáltatni a sors szeszélyének, s elhatározta, hogy küzdeni fog a fenyegető veszély ellen, és elejti Dóziát, kiért annyit áldozott, annyit rettegett és nyugtalankodott, de most meggyülölte őt, mert mint a hogy annak anyja egykor elrabolta tőle férje szerelmét, úgy most leánya készül megrabolni Veronika boldogságát…
Így okoskodott a fogatban ülve, s esze azt mondta neki, helyesen cselekszik, de szive… Ah nem is szive, lelkiismerete volt az, mi másként beszélt, s kinozta őt, de nem birt érvényre jutni, mert anyai szeretete erősebb volt nála, minden más érzésnél.
És midőn hazaérkezve leányát látta, ki sétájából érkezett haza, szépen, üdén, virulóan, mint a bimbójából kipattant ékes virág, elnémultak aggodalmai, mert ennek a bájos teremtésnek szerinte boldognak kellett lenni, ha talán a másik boldogsága árán is, de meg kellett menteni jövőjét, sőt lehet, hogy életét.
A reggelinél négyen ültek az asztalnál s legtöbbnyire Béla csacsogott, ki mindig tudta a társaság legújabb eseményeit és azokat mulatságosan adta elő, elhallgatva olyan történeteket, mik nem a nagyvilágban folytak le, s azokat csak atyjának mondta el, ki hozzá hasonló módon élvezte azokat, sőt majdnem fiához hasonló módon tölté napjait.
– A többek között… – kérdé anyjához fordulva Béla – sohasem hallottak többé arról az éjszakai tüneményről, ki házunkból osont ki, s nem lehetett kilétének nyomára jönni?
– Soha, – mondá látható kellemetlen hatás alatt Hermance grófné, s hajlandó vagyok hinni, hogy az egész csak képzelet volt!
– Én pedig megesküszöm reá, hogy láttam, – viszonzá hévvel Béla, – sőt jó borravalóért még egyszer kikérdezem a bérkocsist, ki akkor megtagadta a feleletet.
– Oly régi dolog már az, – mondá Eszthey, – hogy nem érdemes érte fáradni. Nem lehetett más, mint egy idevaló cseléd, ki bizonynyal nem jutalmazná meg kiváncsiságodat.
– Cseléd nem szokott bérkocsin járni.
Veronika végig hallgatván ezt a társalgást, kiváncsian tudakozódott annak részleteiről, mit fivére nagy készséggel adott meg neki.
– Ez különös, – mondá Veronika, – és miért nem kérdezősködtél
Ernesztinnél ama leányról?
Mindnyájan csodálkozva tekintettek a beszélőre.
– Ernesztinnél? – kérdé elfogultan Esztheyné. – Hogy jösz erre a gondolatra?
– A legtermészetesebben, – viszonzá mosolyogva a leányka a rászegzett csodálkozó szemek felett. – Midőn Csetnekről hazaérkeztem, Ernesztine szobájába mentem, hogy valamit ruhámon igazítassak, s a mellékszoba ajtaja tárva volt és a nap fényes sugarai egy tündöklő tárgyra vonzották szemeimet, mely az egyik szekrény alatt hevert, s úgy látszott, takarítás közben nem vették észre. Én odasiettem és fölemeltem, s csodálkozva láttam egy fekete zsinóron függő, kisded akvarell arczképet, mely női fejet ábrázolt.
Hermance grófné láthatólag elhalványodott, s szerette volna elhallgattatni leányát, de lehetetlen volt közbeszólnia, ki nagy élénkséggel folytatta.
– Kérdőre vontam Ernesztinét, ki veszíthette el a rendesen lakatlan szobában ama kis képet, s ő látható ijedtséggel és zavarral azt felelte, hogy egy női rokona töltött nála egy éjszakát, s azé lehetett az arczkép, de hogy kit ábrázol, nem tudja. Valószínüleg az lehetett amaz idegen hölgy, mert más nem mehetett ki éjjel a palotából.
Eszthey gróf kérdőleg, sőt kutatólag tekintett nejére, ki oly feltünő zavart és halavány volt, hogy mindnyájan csodálkoztak arczának elváltozásán.
– Tudtál te erről, Hermance? – kérdé Bertalan gróf.
– Egyetlen szót sem, s nem is hiszem, de Ernesztinét kérdőre fogom vonni.
– Ne tegye mama, – mondá kérő hangon Veronika. – Én megigértem neki, hogy nem beszélek róla, s most majdnem önkéntelen röpült az ki ajkaimon ama hatás alatt, mit Béla adott elő az éjjeli tüneményről.
– És hol van az a kép? – kérdé hévvel Béla.
– Nálam, a szobámban, nem adtam vissza Ernesztinnek, ki pedig könyörgött érte, de oly bájos leányfő, hogy élvezet rá nézni, és finom, művészi festés, ha kivánják látni, megmutatom.
A reggelinek éppen vége volt s Veronika futott elhozni a mondott képet; Eszthey szivarra gyujtott, Béla nagy várakozással tekintett huga visszajövetele elé, s Hermance grófné oly halovány volt, mint ruhájának csipkéi, és majdnem reszketett izgatottságában.
Midőn Veronika visszatért a képpel, legelőször fivére ragadta ki azt kezéből s rápillantva, elragadtatással kiáltott föl.
– Remek fej, s gyönyörű arcz… Kit ábrázolhat? Csak nem azt a hölgyet, ki amaz éjjel kifutott a palotából és Ernesztine rokona?
Azután atyjának nyujtá azt, ki kezébe véve és rápillantva, megdermedve ült helyén, kiesett szájából a szivar, s szemei oly rémületet fejeztek ki, minőhöz hasonlót családja soha sem látott annak arczán.
– Ismeri papa? – kérdé Veronika, atyja különös arczkifejezését látva…
– Ismerem, is-mer-tem, – dadogá az, nem birva szemeit levenni a képről, azután megsimítá homlokát, és Hermancera szegezte tekintetét, ki némán ült helyén, s önkéntelen kinyujtá kezeit a festmény után.
– Hogy jött ez Ernesztine szobájába? – kérdé majdnem szigorúan Eszthey, mialatt átadta nejének a képet.
– Nem – tudom, – viszonzá az, de midőn rápillantott, megkönnyebbülve sóhajtott föl… Az arczkép nem Dózia vonásaival birt, mitől ő kétszeres okból tartott; hanem egy előtte teljesen ismeretlen arcz volt, nagy, beszédes szemekkel, aranyszőke hajjal, mosolygó, kedves ajkakkal.
Béla és Veronika némán, csodálkozva szemlélték ezt a különös jelenetet.
– Ennek a képnek a tulajdonosnője nem lehetett az, ki itt volt a palotában, s éjnek idején futott ki mellettem a hátulsó kapun, mert az már régen meghalt, azonban valaki más hagyhatta itt s meg kell tudnom a komornától, ki volt az? – mondá helyét elhagyva Bertalan gróf.
– Majd én beszélek vele, – kiáltott föl hévvel Hermance.
– Én akarom őt kihallgatni… Először megtudom tőle, kit mer ő rejtegetni tudtunkon kívül magánál, másodszor, hogy került az idegen hozzá, kinek ez a kép birtokában volt. Mert, nemde Hermance, nem tudtál arról semmit?
A grófné gyermekeihez fordult.
– Hagyjátok el a szobát, beszélni akarok atyátokkal négyszem között, – mondá nagy szomorúsággal hangjában.
A gyermekek engedelmeskedtek, de mind nagyobb bámulattal tekintettek egymásra, miben osztozott Eszthey is, és egyedül maradva nejével, feszült várakozással, majdnem félve várta annak szavait, ki láthatólag küzdött beszéde megkezdésével.
– Nos? – kérdé, leülve vele szemben a gróf. – Egyedül vagyunk… Mit akarsz mondani?
Hermance idegesen simítá meg homlokát.
– Tizennégy év óta tudom azt, miről soha sem szóltam, de te kivánod, hogy beszéljünk róla, – kezdé leverten s szép szemében könyek jelentek meg szavai alatt. – Tizennégy éve, hogy rájöttem arra, miként nem engem, hanem mást szeretsz, s gondolhatod, minő hatást tett az rám a három évig tartó házasság után, ki szerelemből lettem nőd, abban a képzeletben, hogy te is szeretsz…
– Nos, nos? – kérdé izgatottan Eszthey, – csak nem akarsz hütlenséggel vádolni?
– Az idő megmutatta, hogy soha sem vádoltalak semmivel. Tizennégy hosszú évig volt keblembe zárva titkom, szenvedésem. Soha sem szóltam arról senkinek, nem mutattam neked fájdalmamat, sőt titkoltam előtted azt, a mit tudtam, mert nem akartam, hogy pirulnod kelljen előttem, s megmérgezzem az együttélés harmóniáját.
– Egyet-len – szót sem értek!
– Emlékezel, sőt látom, hogy nem felejtetted el azt a hölgyet, kit
Pármai Elzának hivtak.
– Mit tudsz róla… Mit akarsz mondani? – viszonzá komor hangon a gróf, kitérve a felelet elől, de láthatólag megriadva.
Hermance szomorúan, majdnem részvéttel tekintett rá, mert nincs borzasztóbb, mint ha két együtt élő ember, különösen házastársak között, a gyöngédség és szeretet szenvedélybe megy át, mely képes az őrjöngésig fokozódni s a végletekig harczolni egymás ellen.
– Mindent! – viszonzá pillanatnyi habozás után. – Engedd el, hogy részletezzem feleletemet. Ez a szó kifejez mindent, sőt arra kérlek, hogy mindazt, mit én saját erőmből el tudtam hallgatni, titkolni hosszú évek során, segítsd te is elhallgatni továbbra is – örökre!
De Bertalan gróf sokkal izgatottabb volt, sem hogy e kérelem okszerüségére hallgatott volna.
– Mivel vádolsz? Akarom tudni gyanudat, hogy azt megczáfolhassam.
Hermance nyugodt méltósággal s tagadólag rázta meg fejét.
– Ha remélném, hogy az lehetséges, elmondanék mindent apróra. De fáj a szivem pirulni látni, s újra kérlek, ejtsük el e meddő tárgyat.
– Ezek nagy szavak, beillenének a szinpadon egy drámai jelenetbe, de én nem akarok komédiát játszani. Mondd el, mit tudsz erről a hölgyről, kinek arczképe megfoghatatlan módon került a komorna szobájába.
– Jó, ha okvetetlen kivánod, megteszem, – viszonzá elhatározva magát Hermance, de oly megrovó, szemrehányó tekintetet vetve férjére, hogy az önkéntelen lesütötte előtte szemét s halk, bizonytalan hangon, de kihivóan mondá:
– Beszélj… Mondj el őszintén mindent.
– Én ezt az arczot, melyet a festvény ábrázol, nem ismerem, – folytatta a grófné – de ilyen lehetett az a beteg asszony, ki tizennégy év előtt egy könyörgő levélben magához kéretett, midőn még egészséges és viruló volt. Én már csak halálos ágyán láttam.
– Mit kivánt tőled és mit beszélt?
– Szeretetembe és pártfogásomba ajánlotta három éves gyermekét, s kért, hogy ne hagyjam azt árván, nyomorultan elveszni. Nemes vér folyik ereiben, mondá, s jó nevelés mellett hasznos tagja lehet a társadalomnak.
– És te? – kérdé félre fordítva fejét Eszthey.
– Megigértem és megtettem, a mit tőlem kért. Fölfogadtam a leánykát, kit, nem tagadhatom, abban a perczben gyülöltem, de neveltettem és később megszerettem. Anyja szomorú sorsa, kit, úgy tudom, meggyilkoltak, meghatott. Azonkívül megesküdtem gyermekeim boldogságára, hogy védője, támasza leszek s Isten látja, meg is tartottam, a míg tehetségemben volt!
– És él a gyermek?
– Él! Ma tizenhetedik évében van s szép, mint a viruló rózsa és olyan nevelést kapott, mely a legmagasabb rangú hölgyet illeti meg…
– És ez a kép? Hogy jött ide…
– Azt kell hinnem, hogy az ő sajátja lehet, ő veszítette el, mert pár órát itt töltött a palotában, az Ernesztine szobája mellett levő szobában volt elhelyezve.
– Titokban?
– Természetesen. Kénytelen voltam őt idehozni, mert ott, a hol addig volt, nem akarták tovább megtürni. Másnapra az volt a tervem, hogy keresek neki biztos helyet, hol otthont talál.
– De ő megszökött s elfutott a palotából. Miért?
– Azt nem tudom. Én nem beszéltem távozása előtt vele. Ernesztinnek fogalma sem volt arról, hogy távozott, ő látta őt utólszor, de mialatt aludt, a leány fölhasználta az alkalmat a távozásra.
– És hova ment?
– Azt sem tudom – viszonzá a grófné elpirulva a kiejtett valótlanság miatt, mit készakarva ejtett ki.