– Nem kerestetted?
– De igen, azonban nem jöttem nyomára hollétének.
Eszthey pár pillanatig küzdeni látszott magával s habozni azzal, mit mondani akart.
Azután nejéhez lépett, lehajolt hozzá és megölelte, mondván:
– Te nagy jellem vagy, Hermance s én eltörpülök melletted… Képes volnál megbocsátani? Hisz’ esküszöm, hogy szivem mindig a tied volt.
– Azt nem hiszem, Bertalan, de én szeretlek téged s viseletemből láthatod, hogy megbocsátottam.
– Majd egyszer, máskor, ha mindketten nyugodtabbak leszünk, elmondom neked azt a történetet, mit csak félig ismersz és abból nem itélhetsz. Légy elnéző irántam. Bár érzem, hogy nem érdemlem meg jóságodat.
De Hermance zokogva borult férje keblére, ki meleg csókokkal halmozta el homlokát, ajkát, haját és sokáig tartották átölelve egymást…
Vajjon eszébe jutott-e a franczia kódex 324-ik paragrafusa, melyről Enyingi gróf beszélt akkor az este ugyanebben a teremben, előadva barátja, Solmage márki történetét, ki nejét megölte hűtlenség miatt…
A férfi öl. A nő megbocsát!
XVI
Alig egy óra mulva, hogy Esztheyné elhagyta Obrenné lakását, az sietve vett kalapot és felöltőt magára s ment a Vadász-utczába Holcsi ügyvédhez, kit otthon talált, de ki őt nem az irodában fogadta, hanem átment vele lakására, hol háboríthatatlanul beszélhettek.
– Mi hoz hozzám ily szokatlan időben? – kérdé Holcsi, levéve sötét szemüvegét, mit leginkább arra használt, hogy szeme kifejezését és arczának netáni változását eltakarja.
– Nem valami kellemes hirrel jövök, a mi különben érthetetlen előttem s tőled kérek fölvilágosítást vagy inkább magyarázatot arra.
– Halljuk, mi az? – kérdé az ügyvéd látható nyugtalansággal, mert az oly ember, mint ő, minden váratlan eseményre megdöbben.
– Eszthey grófné volt ma nálam, s kijelenté, hogy ő nem akar többé tudni Dóziáról. Átengedi őt azoknak, a kiknél jelenleg tartózkodik, s nem fogja többé kutatni hollétét.
– Hohó! Ez valami új s mivel okolta meg elhatározását?
– Tulajdonképpen semmivel. Elmondta, hogy Dózia háládatlan volt iránta stb., de hisz erről már azelőtt is beszélt, s szerintem elhatározásának valami mélyebben fekvő okának kell lenni, mit én nem tudok kitalálni, s tőled szeretném azt megtudni.
– Nekem fogalmam sem lehet róla; te jobban ismered őt, sőt nagy bizalmat mutatott irántad, midőn Dózia származását elmondta… Nekem éppen úgy megfoghatatlan ez a dolog, mint neked, annál is inkább, mert mikor utólszor nálam volt, lázas érdeklődést mutatott iránta.
– De ez még nem minden, a mit mondani akarok. Sokkal veszélyesebb ránk nézve az, hogy tudja, miként testvérek vagyunk, mit én mindig titkoltam előtte.
– Megtudta összeköttetésünket? – kiáltott föl rémültem Holcsi. – Kitől és mikor?
– Úgy látszik a legutolsó időben, de hogy kitől és mi módon, arról nincs fogalmam, sőt azt is tudja, hogy Somorjayné is nővérünk.
Az ügyvéd álmélkodva s összeránczolt homlokkal hallgatta Obrenné előadását. Nagyfokú nyugtalanság látszott rajta, s gyors léptekkel járt föl és alá a szobában.
– Ez rossz hír, Lujza, nagyon rossz hír, – mormogta fogai között. – Ki mondhatta meg neki, hisz senki sem tudta rokonságukat, s különösen Somorjaynéval, ki soha sem jön hozzám, vagy intézetedbe.
– Csodálatos és megfoghatatlan!
– És te azt hiszed, hogy ennek következtében mond ő le Dózia kereséséről? De hisz az nem lehet hatással az ő vele való viszonyára.
– Azt nem is hiszem, sőt mint láttam, messze terjedő következtetést von le ezekből a dolgokból a multra nézve, s nem hittem volna oly találékony eszünek.
– Miféle következtetéseket? – kérdé mindjobban meglepetve Holcsi s nővére előtt megállva.
– Nyiltan kimondta, hogy mi Dóziát már születése óta ismerjük, s mindaz, mi vele történt, egy általunk szőtt terv szerint ment végbe.
– És te mit mondtál neki?
– Mit mondhattam volna? Tagadni a tényt, hogy testvérek vagyunk, lehetetlen volt, s csak gyanusabbá tette volna a dolgokat.
– Tehát bevallottad neki?
– Természetesen! Sőt azt is beismertem, hogy te Dóziát kis gyermekkora óta ismered anyjával együtt.
– Szerencsétlen, együgyű teremtés!.. Így teszed semmivé terveimet! – kiáltott föl bősz haraggal Holcsi. – Bolond, ki asszonyban bizik, valamennyi egyforma ostoba és megbizhatatlan.
– Esztheyné a rendőrséggel fenyegetett, – mondá síró hangon Obrenné, – ha nem leszek őszinte hozzá; azonban tőle nincs mit tartanunk, mert megigérte, hogy soha sem beszél rólunk senkinek, s Dózia hollétével nem törődik…
– És te ezt elhiszed neki?
– Szóról-szóra, mert láttam, hogy a mit mond, arra el is van tökélve.
Sőt figyelmeztetett, hogy más valaki, a ki gazdag és hatalmas, kutatja
Dózia hollétét, s ha jól el nem rejtjük, föl is fogja találni.
– Ezt mondta ő? És nem nevezte meg, ki az, ki a leányt keresi?
– Nevét nem említé.
– Nem is szükséges az, mert én tudom az illető kilétét!
– Te tudod, kit értett a grófné! – kérdé csodálkozva Obrenné.
– Tudom, de nem közlöm veled. Valamint semmit sem fogsz ezentul tőlem megtudni, mert nem vagy az a megbizható egyén, kinek tartottalak.
– Haragszol rám?
– Nem bizom benned, mert eljár a szád s nem tudod megitélni, mit és mennyit lehet bizonyos dolgokról mondani.
– Mi rosszat mondtam a grófnénak? Csupa ártatlan dolgokat… És ő nem is igen hallgatott rám, saját gondolataival volt elfoglalva, s a multtal alig látszott törődni. Egyáltalán Dózia iránt teljesen közönyösnek mutatkozott, mi, azt hiszem, neked nagy zavart idéz elő számításodban.
– Legkevésbbé sem! Én Esztheynére csak másodsorban számítottam, a főszemély a gróf… És ő már is dupláját igérte a lapokban megjelent kitüzött jutalomnak, ha nekem sikerül fölkutatni Dóziát. Ez tehát már jóformán kezemben van. Negyvenezer korona! Csinos kis összeg, mi? De nekem nem elég. Még más terveim is vannak, s miután az általam kihirdetett jutalom, huszezer korona, czélzata ily fényesen sikerült, remélem a többi is gazdag kamatot hajt számomra, mert nekem Dózia már sok pénzemben van, de sok jövedelmet is várok tőle.
– A grófot akarod megdézsmálni? – kérdé nevetve Obrenné.
– Természetesen. Ő az, a ki nagy szorongattatásban van, s azonkívül, úgy látszik, ragaszkodik ahhoz a gyermekhez, a kinek anyját szerette, s a kit oly váratlanul veszített el, mielőtt még ráunt volna.
– Hogy becsüllek, Kálmán, azt nem mondhatom, de bámulom számítási ügyességedet, a melylyel már vagyont tudtál szerezni, – mondá majdnem lelkesülten Obrenné.
– A becsület szép hangzású szó, de keveset jövedelmez, s mellette meghalhatunk éhen! – viszonzá Holcsi vállat vonva, – s azzal, hogy rossz a hirem, keveset törődöm. A kinek pénze van, becsülete is van, s ha terveim sikerülnek, fittyet hányok az egész világnak!
Obrenné elhagyta helyét. Erre az épületes okoskodásra semmit sem tudott mondani. Ő, a ki hosszú évek során leginkább fivére kegyéből élt, nem törődött azzal, honnét veszi az a pénzt, melylyel segíti, és kivéve, hogy olykor szemébe mondta tetteiről véleményét, nem sokat gondolt azzal, miféle életmódot folytat az, csak olykor óvatosságra inté, a mit az gúnyos felsőbbségi mosolylyal fogadott.
Obrenné rövid búcsú után az ajtó felé indult, de midőn az föltárult, a szobaleány, a ki jelenleg Zsófi helyét tölté be az ügyvéd házánál, levéllel kezében lépett be.
– Egy hordár hozta, – mondá, átnyujtva a levelet, – s azt mondta, hogy az irodából ideküldték őt, mert sürgős van a boritékra irva.
Holcsi nyugtalanul vette át a nyujtott levelet, mert, mint mondtuk, ő mindig nyugtalan volt, ha valami váratlan dolog érte… És a sürgős szó izgatottá tette.
Obrenné állva maradt az ajtó közelében, melyen a leány távozott, s várt, míg fivére olvasott, ki végigfutván a sorokat, dühös káromkodásban tört ki, midőn a levél tartalmát végigolvasta.
– Megőrültek ezek az emberek? kiáltott föl, nővérének nyujtván a levelet, mely a következőket tartalmazta:
Tisztelt Ügyvéd Úr!
Ne tegyen kérem semmit abban az ügyben, melyről beszéltünk, s én ama fiatal leány keresésével megbizva önt, negyvenezer koronát igértem jutalmul, ha azt föltalálja.
Meggondolva a dolgot, nem sokat törődöm ama leány hollétével s visszaveszem igéretemet és kérem, hogy együtt lefolyt párbeszédünket meg nem történtnek tekintse, ki maradtam őszinte hive
Eszthey Bertalan gróf.
– Hisz ez majdnem szóról-szóra ugyanaz, miket nekem a grófné ma mondott Dóziáról! – kiáltott föl Obrenné. – Ez igazán különös és megfoghatatlan.
– Mondd inkább, gyalázatos kijátszása terveimnek, – fakadt ki villogó szemekkel Holcsi.
– Valaminek történni kellett a házasok között.
– Azt nem gondolnám.
– Nem lehetséges az, hogy Dóziát föltalálták?
– Az ki van zárva!
– Hol van ő jelenleg?
– Elég, ha én tudom, mint mondtam, rád többé nem bizok titkot.
– Hát Isten veled, – mondá neheztelve s kurtán Obrenné és elhagyta a szobát, hol az ügyvéd dühösen sétált föl és alá s tünődött, mit tegyen e nem várt és előtte megfoghatatlan fordulatra, mi terveit és számításait teljesen tönkretette.
De volt még egy reménysugár! Oroszlay Jakab…
Tanuja lévén a közte és Dózia között történt összejövetelnek Tornyoson, látta, hogy a gróf szerelmes a leányba, s most ezt az érzést kellett kiaknáznia és kezeibe játszani neki Dóziát, csak azt nem tudta, mi czélja van annak vele, mert hogy feleségül akarja venni, azt a legvérmesebb reményekkel sem gondolhatta, de mindamellett óvatosan akart eljárni az ügyben.
Új tervet kellett készítenie, de előbb megtudni az okát, a mi a házaspárt majdnem egyszerre lemondatta Dóziáról, a kit hosszú évek során rejtegetett Esztheyné férje előtt, az pedig szüntelenül kereste.
Eddig oly kitünően sikerült zsarolási terve, s most, a midőn a végéhez közelgett, dugába dől számítása, oly váratlanul rabolták meg a sikertől, hogy szeretett volna tombolni dühében, de okszerübbnek látta nyugodtan elmélkedni a történtekről és a jövőről, s addig nem fordulni Oroszlay grófhoz, a míg Esztheyvel nem beszél, a kit sokkal együgyübbnek tartott, mint hogy az, ha ő találkozik vele, el ne árulja, a mit megtudni szándékozik tőle.
Azt, hogy Oroszlay és Enyingi ez idő alatt miféle tevékenységet fejtettek ki Dózia föltalálására nézve, természetesen nem sejtette, a kik e közben beszéltek egy Enyingi által ismert s általa ajánlott detektivvel, s elmondván annak a szóbanforgó ügyet, megbizták a kutatással.
Tiz nap mult el azóta, és Kardos Mihály detektiv már sorra járta mindama helyeket, a hol a grófok előadása szerint valamit megtudni remélt az eltünt leányról, és nem is fecsérelte hasztalanul idejét, mert különös fölfedezésekkel érkezett Oroszlay palotájába, a hol a két barátot együtt találta, a kik éppen ő róla beszéltek, találgatván, hogy miféle eredményt ér el megbizatásában.
XVII
Genfben a mesés szépségű tó partján emelkednek a legismertebb és legelegánsabban berendezett szállodák.
A ki nem ismeri ezt a várost, Helvéczia gyöngyét, annak hiába irnánk le annak szépségeit, mert bármily ragyogó irály sem birja visszaadni azt a hatalmas benyomást, mit annak látására érzünk.
Hemzseg ott az idegen utazó télen és nyáron, sőt az évnek minden szakában s vissza-vissza térnek mindazok, kik egyszer fölkeresték, mert úgy nagyszerű fekvése, mint bájos vidéke által újra és újra megkápráztatja a szemet.
Legnagyobb számmal angolok tódulnak a szépségéről hires városba, s mindenki igyekszik ama fogadók egyikében kapni lakást, a melyek a tó partján állnak, s ablakai annak sima tükrére birnak kilátással… Méreg drágák ezek a szállodák, s csakis gazdag emberek birják megfizetni, s ezek közé tartoznak az angolok, amerikaiak, a kik éppen azért mindenütt szivesen látott vendégek, mert sok a pénzük.
Eme szállók egyikének erkélyén ült egy bájos alkonyon két fiatal leány, Lamberth Klára és Dózia, kik hosszú utazás után itt vettek állandó lakóhelyet és Holcsi utasítása szerint nem volt szabad onnét távozni addig, míg ő arra engedelmet nem ad nekik.
De szivesen is maradtak. Különösen Klára, ki elfogulatlanul és boldogan élvezte az utazást, míg Dóziáról nem lehetett ezt mondani, mert ő többnyire szomorú volt és kínzó sóvárgással töltötte napjait, bár ő is élvezte az utazást.
De a mi igen kellemetlen volt neki, hogy észrevette, miként Klára folytonosan figyeli, sőt ellenőrzi tetteit. Soha egy pillanatra sem hagyta egyedül s lehetetlen volt neki észrevétlenül egyetlen sort is írni, vagy levelet adni postára, ha csak be nem avatja őt titkába, mit Oroszlay a legszigorúbban megtiltott neki és fogalma sem volt arról, hogy barátnője tud az ő és Jakab gróf összejöveteléről s megmondani nem merte azt Jakab gróf tilalma ellenére.
Míg ő folyton szomorkodott, addig Klára elemében volt. Élvezte nemcsak a szép vidéket, de a fogadóban lévő idegenek társaságát. Zsófi helyett egy öreg kisérőnőt adott az ügyvéd melléjük, ki valamivel jobb volt a cselédnél, bár körülöttük annak teendőit is végezte, mind a mellett a látszat kedvéért velük evett a table d’ hôte-nál, bár Klárának nem volt szüksége garde de damesra, mert föllépése bátor, biztos volt s mindenki látta, hogy ő hármuk között az intéző és rendelkező, mi fiatalságánál fogva kissé feltünő volt.
Sokaknak a fogadó lakói közül találgatásra adott okot a három magyar hölgy kiléte és társadalmi állása.
De kifogás nem lehetett ellenük, bár azt is különösnek találták, hogy mindhárman különböző néven voltak az idegenek könyvébe beírva, annak ellenére, hogy szorosan összetartottak, mert Klára fizette a költségeket, s bőven költött, hogy okvetetlen gazdagoknak tarthatták őket, bár kiadásai miatt gyámatyjától nem egyszer kapott szidást és megrovó leveleket.
Azonkívül általánosan feltünt a két leány szépsége, mert Klára is igen csinos volt, Dózia pedig rendkívüli szépségnek ismertetett el. Mind a mellett nem látszottak azok közül valóknak, kikhez könnyen lehet közeledni s a futó társalgáson kívül senki sem jutott velük bizalmasabb viszonyba, soha senkit nem fogadtak lakásukban, bár az igen díszes és drága volt, három szobából állt s erkélye a tóra nyilt, mit Genfben igen nagy áron kell megfizetni.
Azokkal, kikkel megismerkedtek, csakis a szálloda társalgási termében jöttek össze, vagy az épületet környező parkban, hol nem egy fiatal ember várakozott megjelenésükre, hogy pár szót válthasson velük, vagy sétáikban kisérje őket.
Nyelvismeretét Dózia Obrenné intézetének, kitünő tanárainak köszönhette. Azonkívül kedve és tehetsége is volt az idegen nyelvekhez s így könnyen tanult és most annak jó hasznát vette, Klára kedvéért ő is résztvett a társalgásban, mind a mellett mindenki észrevette bájos arczocskáján s kedves ajkán azt a szomorú mosolyt és bánatos kifejezést, mely az utolsó időben, Magyarország elhagyása után, azon rendesen ült s vonásait sohasem hagyta el, de igen érdekessé tette.
Mint mondtuk, egy estalkonyon az erkélyen ültek s nézték a lassan tova tűnő napot, melynek végső sugarai pirosra festették a tó sima tükrét, melyen ide-oda siklottak a kisded csolnakok, díszes gondolák s élénk látványt nyujtottak a szemnek…
Társalgásukban Latorné, kit ők egyszerűen Terkának neveztek, lépett az erkélyre s névjegyet nyujtott át Klárának, melyen a következő állt:
KARDOS MIHÁLY
okleveles mérnök.
Ajánlva Holcsi Kálmán ügyvéd által.
– Ezt el kell fogadnunk, – mondá Klára. – Gyámatyámtól van ajánlva s nem utasíthatjuk el.
– Nagyon előkelő külsejű, csinos ember, – mondá Latorné tájékoztatásul.
– Fiatal vagy öreg? – kérdé Klára, kezében forgatva a névjegyet s újra és újra elolvasta a mi arra írva volt, mind a mellett némi habozás látszott rajta.
– Lehet negyven éves, vagy valamivel több, – viszonzá Latorné.
– Mondja, hogy szivesen látjuk s vezesse ide, – jelenté ki Klára egy pillantással barátnőjére, ki egykedvűen hallgatta a párbeszédet.
– Nem lehet elutasítanunk ezzel az ajánlattal, – mondá Klára.
Dózia helyeslőleg intett fejével.
Az idegen belépett. Csinos, intelligens kifejezésű arcza, urias öltözéke, magas, karcsú termete és udvarias meghajlása szimpatikusan hatott a leányokra, mit ő azonnal észrevett, sőt számítani látszott arra.
– Pár napra e városba szándékozván jönni ügyleti dolgokban, Holcsi úr szerzett számomra útlevelet, melyre ugyan alig van szükség, de mégis jobb, ha azzal el vagyok látva, s egyszersmind szíves volt megemlíteni, hogy kegyetek szintén itt időznek, – kezdé Kardos, – sőt ajánlatot is adott.
Klára üléssel kinálta meg őt.
– Hogy van gyámatyám? – kérdé, nem tudván valami jobbal megkezdeni a társalgást.
– Jól érzi magát. A napokban Tornyoson volt s elragadtatva érkezett vissza, mint rendesen, ha oda kirándul.
A leányok látták, hogy az idegen tájékozva van Holcsi életmódjáról, s ez Klárára nézve megnyugtató volt, ki kissé gyanakvó természettel birt, s feltünt neki, hogy a «mérnök úr» le nem vette szemeit Dóziáról.
– És meddig marad Genfben kegyed? – kérdé a vendégtől.
– Pár nap alatt elvégzem ügyeimet, mert sietnem kell haza, vagy jobban mondva Zalánczra, hol Oroszlay gróf új birtokát fogom fölmérni és beosztani.
Dózia e névre elpirult, mit úgy Klára, mint Kardos észrevettek, s ez utóbbi önkéntelen elmosolyodott.
– Meg van elégedve a gróf birtokával? – kérdé Klára.
– Azt hiszem, igen! Nagy építkezéseket szándékozik ott létre hozni, s majdnem hetenkint kirándul oda Enyingi gróffal.
– Nem lakik ott? Azt hittem, ott tölti a nyarat, – kérdé Klára.
– Úgy is szándékozta tenni. De gondolom Angolországban van valami teendője, s talán néhány hónapra már el is utazott.
A leányok mindinkább meggyőződtek, hogy vendégük nemcsak Holcsit ismeri, de a szomszéd gróf terveiről is tájékozva van.
Dózia arcza megélénkült e társalgás alatt, s elveszté közönyös kifejezését, melylyel a vendéget fogadta.
– Most nagyon szép lehet az a vidék, – mondá önkéntelen sóhajjal. —
Erdő, mező másodvirágzását ünnepli.
– Csodálom, hogy önök oly hosszú ideig távol vannak onnét, – mondá a mérnök. – Úgy tudom, már hetek előtt eljöttek.
– Négy hete, de most már haza készülünk, – mondá élénken Klára.
– Gondol még olykor Obrenné intézetére? – kérdé Kardos, Dóziához fordulva.
– Ritkán… – viszonzá zavarral és meglepetve a kérdett.
– Én pár hét előtt voltam nála, kis hugomat adtam az intézetbe, s akkor említé Obrenné, hogy önök mindketten több évet töltöttek nála.
– Csak Dózia, én mindössze pár hónapig voltam csak ott, a zárdában nevelkedtem, de ő kiskora óta Obrenné növendéke volt.
– És szeretett az intézetben? Hugom érdekében kérdezem ezt, ki nehezen szokik meg idegenek között a családi kör után.
– Nekem nem volt családom, s így nem veszítettem az ottléttel, sőt nyertem általa, – mondá halk, elfogult hangon Dózia.
– Tehát szivesen volt Obrennénál?
– Szerettem tanulni, s jól bántak velem.
– És mégis oly könnyen hagyta oda.
A leányok meglepetve tekintettek rá, s nem feleltek.
– Előttem teljesen nyiltak lehetnek, – mondá mosolyogva Kardos. – Tudom Dózia kisasszonynak jóformán egész élettörténetét, nemcsak Holcsi úrtól, de csodálkozni fognak, ha azt mondom, hogy őt magát is ismertem kisgyermek korában.
– Engem ismert, mint kisgyermeket? – kérdé Dózia a legnagyobb meglepetéssel.
– Ismertem anyját, ki halála előtt kegyedet Eszthey grófné gondjaira bizta.
– De hát ki ön? Mindent tud multamról s én soha sem hallottam nevét? – kiáltott föl nagy izgatottsággal Dózia elhalványodva, mialatt Klára nyugtalanul mozgott helyén.
– Ez nem valami különös, – viszonzá mosolyogva Kardos. – Szüleimmel a szomszédban laktam, s mintegy tizennégy éves fiú voltam. Kegyed akkor három éves lehetett. Nem emlékezik abból az időből semmire?
– Semmire! – sóhajtá Dózia.
– Egy csinos lakásra, hol anyja esténkint lámpa világa mellett dolgozott, gyermeke ruháit igazgatva.
– Mintha rémlenek előttem valami, – rebegte Dózia szemeit a levegőbe függesztve, s arczán látszott, hogy emlékező tehetségével küzd, a régen multba akarván tekinteni.
– Honnét tudja ön mindezeket? – kérdé nagyfokú ijedtséggel és nyugtalansággal Klára. – Kérem, Kardos úr, ne mulattasson bennünket regékkel, minek nincs más czélja, mint hogy barátnőmet fölizgassák. Remélem, nem azzal a szándékkal jött ide.
– Isten mentsen, de jól esik a multról beszélnem. Kedves emlékeim vannak ahhoz fűzve s nem tudtam, hogy Dózia kisasszony előtt ismeretlen az, – viszonzá hangjában élénk sajnálkozást fejezve ki a mérnök.
– Beszéljen, kérem, beszéljen! – kiáltott föl Dózia kérő hangon.
– Megengedi, kisasszony? – kérdé a vendég Klárához fordulva.
– Sőt egyenesen eltiltom! Miért fölkavarni a multat, van a jelenben elég érdekes beszédtárgy.
– De nekem még soha sem volt alkalmam anyámról hallani, – mondá hévvel
Dózia s szép szemébe könyek gyültek.
– Nem, nem, megtiltom önnek, hogy folytassa megkezdett beszédtárgyát, – jelenté ki szigorúan Klára. – És meg vagyok győződve, ha gyámatyám tudta volna, hogy ilyenekkel mulattat minket, nem ajánlotta volna önt hozzánk.
– Ellenkezőleg, ő fölhatalmazott erre, – füllentett Kardos merészebben s nagy nyugalommal.
– Az lehetetlen.
– Miért kételkedik abban kegyed. Vagy valami titok lappang a mult eseményei alatt?
– Az nem, – viszonzá láthatólag megzavarodva Klára, – de miután gyámatyám arról sohasem beszélt nekünk, azt hiszem, nem bizott meg idegent, hogy ezeket Dóziának előadja.
– Nem beszélt, mert maga sem tudott róla. Legujabb keletű dolgok ezek s Holcsi úr egyenesen megbizott, hogy tudakoljam meg Dózia kisasszonytól, nem emlékezik-e arra az időre, midőn még anyjánál volt.
Klára halotthalványan ült helyén és nem tudta, mit gondoljon e konokságról.
Az idegen férfi a legnagyobb nyugalommal és biztossággal adta elő állitásait s modora, külseje majdnem bizalmat gerjesztő volt. Viselete kifogástalan úri emberre vallott és mégis oly lehetetlen, teljesen megfoghatatlan volt előtte, a miket az nekik beszélt.
– Ne hallgasson Klárára! – kiáltott föl heves, sürgető hangon Dózia s közelebb húzta hozzá székét. – Beszéljen a multról, emlékeztessen egyre-másra abból az időből, melyre sohasem gondoltam s érzem, hogy emlékezőtehetségem derengeni kezd…
A vendég kérdő pillantást vetett Klárára, kinek arcza nemcsak nyugtalanságot, de határozott félelmet árult el.
– Nem tudom, mit gondoljak önről, – rebegte teljesen megzavarodva.
– Semmi különöst! – kiáltott föl nevetve Kardos. – A véletlen összehozott Dózia kisasszonnyal, kit kis gyermek korában szerencsém volt ismerni. Családja jó volt az én családommal s azt hittem, örömmel hall valamit a multból.
– De mily örömmel, – mondá hévvel, ragyogó arczczal Dózia, megrovó pillantással Klárára, ki majdnem megdermedve ült helyén.
– Nos, hát kutasson kissé emlékeiben. Semmit sem emlékezik anyjára?
– De igen, homályosan. Magas termetű, s azt hiszem, szép asszony volt.
– Úgy van. És játszótársaira, kikkel gyakran mulatott egy ház udvarán, eperfák árnyékában?
– Arra nem emlékezem, – viszonzá szomorúan Dózia.
– Egy napon elvitték egy beteg asszonyhoz, ki ágyban feküdt. Később egy szép fiatal úri hölgy jelent meg a kisded szobában s megsimogatta haját, ölébe vette és megigérte, hogy szeretni, pártolni fogja.
– Eszthey grófné? – kérdé érdekkel Dózia.
– Emlékezik rá?
– Abból az időből nem, de később gyakran volt alkalmam őt látni.
– Mikor találkozott utoljára vele? Mert csakugyan ő volt, kiről beszélek.
Dózia elpirult s zavarral mondá:
– Majdnem négy hónapja mult.
– Amaz este, midőn elhagyta az Eszthey-palotát?
A leányok tágra nyilt szemekkel néztek rá.
– Ön azt is tudja? – kérdé Dózia csodálkozva.
– Holcsi úr mindent elmondott nekem.
Klára nem tudta, mit gondoljon. Mindazt, mit eddig a legnagyobb titokban kellett tartaniok, tudta ez az idegen ember, kinek ő még nevét sem hallotta soha kiejteni Holcsi által.
– Most láthatják, hölgyeim, – mondá mosolylyal Kardos, – hogy Holcsi úr mily őszinte és bizalmas irántam, s most azt szeretném tudni, hova szándékoznak innét menni?
– Nincsenek terveink, – viszonzá Klára, – addig maradunk itt, míg gyámatyám másként rendelkezik velünk s tudatja, hogy mit tegyünk.
– Ősz felé közeledik az idő s nekem úgy bebeszélt Holcsi úr, hogy legközelebb visszahivja önöket.
– Erről utolsó levelében nem tett említést, s alig hiszem, hogy az volna terve.
– Mikor kapta kegyed utolsó levelét?
– A napra nem emlékezem.
– Nem lenne szíves megnézni a levelet, érdekelne tudni annak keltét?
– Mi végre?
– Hogy utolsó találkozásunk előtt, vagy utána küldte-e el tudósítását?
Klára elhagyta helyét s bement a szobába a levelet elhozni, de alig hogy eltünt az erkélyről, Kardos gyorsan húzott ki zsebéből egy összehajtott papirost és Dóziának nyujtva, mondá:
– Olvassa és rejtse el ezeket a sorokat. A mit meg nem mondhattam barátnője előtt, azt megtudja azokból. De legyen óvatos.
Dózia meglepetve vette át az iratot s gyorsan zsebébe rejté. Midőn Klára visszajött, nyugodt társalgásban találta őket, a vidék szépségéről beszéltek.
– Ime, – mondá Kardosnak nyujtva a levelet, ki azonban csak a dátumot látta azon, mert az óvatosan volt összehajtva, hogy tartalmát ne lehessen elolvasni.
– Szeptember tizedike, – olvasta Kardos, – tehát öt nap előtt… És most kegyeikbe ajánlom magamat.
– Már megy? – kérdé Dózia sajnálattal hangjában.
– Nagyon is hosszúra terjedt látogatásom, de ha megengedik, elutazásom előtt még tiszteletemet fogom tenni.
– Szivesen látjuk, – viszonzá hévvel Dózia, míg Klára csak fejével intett s a vendég elhagyta az erkélyt és pár percz mulva látták őt a ház előtt elmenni s a tó felé haladni.
– Különös ember, – mondá Klára, gondolkozva kisérvén őt szemével. – Nem hittem volna, hogy gyámatyám valaki iránt ily bizalommal lehessen, ismerve az ő zárkózott természetét.
– Talán nagyon régi ismerőse.
– Nagyon régi nem lehet, mert arra még fiatal!
– Rám azt a hatást tette, hogy igen komoly ember, kiben lehetne bízni.
– Nekem nem tetszett a szeme… Tekintete éles, mintha az ember lelke mélyére akarna látni, s pillantása gyors és nyugtalan. De még ma írok gyámatyámnak s megkérdezem tőle, ki ez a Kardos nevezetű mérnök.
– Várj pár napig, – viszonzá érthetetlen nyugtalansággal Dózia. – Ez az úr azt mondta, hogy haza hívnak bennünket, s így legközelebb kell érkezni levélnek.
Klára figyelmesen vizsgálta a beszélőt, valami szokatlan kifejezést látott arczán. Maga sem tudta, mily irányban, de különös gyanura gerjedt, azonban nem tudván azt határozott formába önteni, mondá:
– Igazad van, megvárom gyámom levelét – s ezzel távozott az erkélyről, de szobájában azonnal a levél írásához kezdett, mit még aznap el is küldött Holcsinak.
Dózia élénk tekintettel kisérte távozását, s midőn az eltünt az erkélyről, lassan elővette zsebéből a levelet s a következőket olvasta abban.
Szeretett drága Dóziám!
E levél átadója az én megbizásomból megy önt keresni, s bárhol találja is, bizzék benne, s ha lehetséges, szóval vagy pár sorral válaszoljon nekem, kinek érthetetlen az ön gyors eltünése és rettegve gondolok arra, hogy valamely cselszövénynek lehetne áldozata… Holcsi nagyon rossz ember, s képesnek tartom őt mindenre, és gyámleányában sem bizom, kérem, óvakodjék tőlük!
Mihelyt Kardos hirt hoz nekem önről, azonnal sietek fölkeresni, mit nem kell mondanom, hogy ön nélkül nem kell nekem az élet, s jóban, rosszban örökre híve marad
Oroszlay Jakab.
Dóziának könyek gyültek szemébe e sorok olvasása alatt. Kedves ajka boldogan mosolygott, s miután megcsókolta a levelet, ujra zsebébe rejté és gondolkodott, hogy adhatna hirt Jakabnak, mit eddig lehetetlen volt tennie.
De remélte, hogy még fölkeresi őket a gróf megbizottja s akkor valami módon kezébe csusztatja annak a választ, bár alig volt reménye, hogy Klára szemét kijátszhassa, kin valami gyanut vélt észrevenni, bár nem lehetett annak semmi alapja, mert mind az valószinü volt, mit Kardos beszélt.
Azonban hasztalan várta másnap, harmadnap az idegent, az többé nem mutatta magát, de az ügyvédtől érkezett levél, melyben az egyetlen szóval sem említette a mérnököt, s Klára e miatt nagyon nyugtalan volt és valami – Dózia előtt érthetetlen félelem látszott rajta…