Végzetes tévedés: Regény

XVIII

Utolsó előtti fejezetünkben említettük, hogy Kardos detektiv jelentette magát Oroszlay Jakabnál, s midőn belépett, a házi urat és Enyingi grófot együtt találta.

– Hoz valami jó hírt, Kardos, éppen magáról beszéltünk, s mindketten érthetetlennek találtuk, hogy oly hosszú idő óta nem ad hírt magáról.

– Oh, gróf úr, azóta nagyon messze jártam, – viszonzá hamis mosolylyal a detektiv. – Képzeljék, Genfben voltam.

– Genfben! És mit keresett ott? – kiáltott föl csodálkozva Oroszlay.

– A mit rám biztak, a két fiatal hölgyet… És meg is találtam őket.

Jakab gróf izgatottan ugrott föl helyéről.

– Csakugyan? Találkozott velük?

– Hogyne! Holcsi Kálmántól vittem ajánlatot, a mit, természetes, magam írtam.

– És sikerült bejutnia hozzájuk?

– Sőt szivesen láttak, mint mérnök szerepeltem, ki ügyekben jár Genfben, s ügyes manipuláczióval méltóságod levelét is kezébe juttattam Dózia kisasszonynak. Választ azonban nem hozhattam, mert kétszer fölkeresni őket veszélyesnek tartottam.

– Beszéljen, beszéljen! Mondja el, hogy jött nyomukra a hölgyeknek?

– Igen egyszerűen, sőt fáradtság nélkül, mert a véletlen, mely ilyféle dolgokban nagy szerepet játszik, kezemre járt és Zsófi, a volt szobaleány által tudtam meg hollétüket.

– Fölkereste Zsófit?

– Ott lakik Holcsi házában egy kis hónapos szobában és figyel minden jövés-menésre. Tudattam vele, ki vagyok, s hogy gróf úr megbizásából jöttem hozzá, a mit ő különben már tudott.

– Én mondtam neki, hogy föl fogja keresni s hogy bizalommal lehet magához.

– Midőn beléptem hozzá, több levelet tartott kezében, melyet a levélhordó hagyott a házmesternél Holcsi számára, valószinűleg restelvén fölfáradni az emeletre s Zsófi a levélborítékokat vizsgálta, melyeknek egyikén genfi postabélyeg volt.

– Ez Klára kisasszony írása, – mondá, átadván a levelet.

– Bizonyos ebben? – kérdem a levelet jól szemügyre véve.

– Tökéletesen, – mondá ő. – Klára kisasszony írását jól ismerem, s megesküszöm, hogy ezt ő irta.

– Tud a házmesterné e levelekről? – kérdem.

– Nem! Ő nincs itthon s nekem adta azokat a levélhordó.

– Föl fogjuk bontani.

– Ha van bátorsága hozzá, tegye. Én nem mernék ilyet elkövetni, – mondá Zsófi s én percz alatt leszakítván a borítékot, a következőket olvastam. De ime, itt a levél.

– Nem fogja azt Holcsi megtudni? – kérdé Enyingi kissé nyugtalanul.

– Kitől? Hogyan? És ha gyanakodnék, annak lett volna nyoma a fiatal hölgyeknél, kiknek álmukban sem jutott eszükbe, hogy nem Kardos mérnök vagyok, kinek kiadtam magam. Elhitték, hogy az ügyvéd ajánlott, bár az idősebb hölgynél némi gyanut vettem észre, mi később eloszlott.

Oroszlay átfutotta a levelet, s a következőket olvasta abban:

Genf, Hôtel National

9/10. 1901.

Kedves gyámatyám!

Minden rendben van. Dóziát egy perczre sem hagyom egyedül s ő nem irhatott senkinek. – Meddig maradunk itt? Nem azért kérdem, mintha szeretnék elmenni, mert én nagyon boldog vagyok e városban. Jól mulatok, mit Dóziáról nem mondhatnék, mert ő folytonosan szomorú, s valami lázas nyugtalanság látszik rajta…

Írjon, miféle tervei vannak a jövőre és mindenekelőtt küldjön pénzt, mert az élet itt ebben a méregdrága fogadóban igen sokba kerül.

Szerető Klárája.

Kardos látván, hogy Jakab gróf bevégezte az olvasást, mondá:

– A legközelebbi vonattal indultam Genfbe, hova megérkezvén, fölkerestem a hölgyeket; Dózia kisasszonynak átadtam méltóságod levelét és hosszasan beszélgettem velük. Benyomásom az volt, hogy Holcsi úrnak messzeágazó tervei vannak Dózia kisasszonynyal és – és valami más egyéb titkot is rejteget.

– Miféle titkot? – kérdé érdekkel Enyingi.

– Arról most még nem beszélek, mert határozott adataim nincsenek. De egy-két olyan nyomra akadtam, mi messze elvezet a multba s ki tudja, más irányban is miféle fölfedezésekre visz.

– Valami gyanuja van Holcsira? – kérdé kiváncsian Enyingi.

– Még pedig sulyos gyanum. Ez az ember, úgy látom, mindenre képes, ha érdekei úgy kivánják. Két nővére hajlékony eszköz kezében, kik jóban, rosszban kezére járnak, mert mindkettő rá van szorulva. Obrenné kevésbbé, de Somorjayné igen szegény, férje évek előtt meghalt s egyedül hagyta őt egy kis gyermekkel, ki ma hasonló koru Dózia kisasszonynyal.

– Mindezt már megtudta és kikutatta? – kérdé érdekkel Oroszlay.

– Hetek óta fáradozom a kutatással, s azt szeretném tudni, hol volt Dózia kisasszony, mielőtt Obrenné intézetébe került… Nem tud arról, gróf úr?

– Azt csak Eszthey grófné mondhatná meg, de tőle nem kérdezhetem, – viszonzá némi zavarral Jakab gróf.

– Nem is különösen szükséges, mert a rámbizottakat elvégeztem. Azonban oly különös gyanu keletkezett agyamban s oly váratlan nyomokra akadtam, mik érdekelnek s nem hagyom abba a kutatást, míg meg nem győződöm, hogy csalódom vagy különös gyanum alapos.

– Abban mindenesetre csalódik, Kardos, – viszonzá hévvel Jakab gróf, – hogy az ügy, melylyel megbiztam, be volna fejezve. Ama két fiatal hölgy hollétét kikutatta, de továbbra azt kell tudnom, mit szándékoznának azok tenni? Hazajönnek-e vagy tovább folytatják útjukat, mert én nem mehetek Genfbe, nem találkozhatom titokban Dóziával, miután Klára ismer s azonnal tudatná Holcsival ottlétemet.

– Mindez úgy van, – viszonzá a detektiv. – Tehát kivánja gróf úr, hogy folytassam megbizását?

– Természetesen, még pedig nagy szorgalommal, s talán párhuzamosan ama gyanujával, miről beszélt. Fontos volna tudnunk Holcsi multját és terveit Dóziára nézve a jövőben. Azért ujra fölkérem, járjon el továbbra is ügyemben s tudassa velem tapasztalatait.

– Szolgálatára állok, gróf úr és remélem, hogy nemsokára új hirekkel jövök, még pedig fontos tudósítással.

E szavak után távozott a detektiv s oly gyorsan hagyta el a szobát, mintha nagyon sietős teendői volnának.

– Miféle gyanuja lehet? – kérdé Enyingi, midőn egyedül maradtak.

– Szemén láttam, hogy valami érdekes ügyet forgat fejében. Ki tudja, miféle gyanu keletkezett agyában? Ez a Holcsi nagyon rossz hírű ember.

– Közvetítő, uzsorás, de ügyvédi diplomával bir, – mondá Enyingi – s ez fedezi őt üzelmeiben. Csodálom, hogy még el nem vették tőle.

– És Eszthey grófné mind a mellett folytonos összeköttetésben áll vele. Pár hét előtt találkoztunk az ügyvéd lakásának ajtaja előtt, de ez eltagadta magát előtte, pedig otthon volt, s engem bebocsátott.

– Bizonynyal Dózia miatt járt nála.

– Uri asszonynak nem volna szabad ilyféle emberekkel érintkezni.

– De ha szüksége van rá s magához nem hivathatja… És te csakugyan nem szándékozol többé Esztheyéket fölkeresni?

– Utolsó ottlétemkor nagyon rosszul váltunk meg, s jobb, ha nem mutatom náluk magam.

– De ez nagyon feltünő lesz Bertalan és különösen Veronika előtt.

– Majd a grófné valahogy megmagyarázza nekik elmaradásomat. A hölgyek ilyenben leleményesek.

– Én sajnálom Veronikát.

Jakab gróf türelmetlen mozdulatot tett.

– Én tanácsolnék neked valamit, Lóránd, – mondá erőltetett mosolylyal.

– És az?

– Próbálj szerencsét te Veronikánál, úgy látszik, nagyon érdeklődöl iránta.

– Hasztalan fáradtság és hiú remény volna, a mit tanácsolsz.

– Ki tudja?

– Én semmi tekintetben sem vagyok hasonló hozzád, s hogy Veronika téged szeret, a fölött semmi kétség.

– Ha úgy volna is, melyik leány megy nőül ahhoz, ki első szerelme tárgyát képezte, s én soha semmiféle okot sem adtam arra, hogy leendő kérőjének tekintsen.

– Abban tehát bizonyos vagy, hogy nem szándékozol őt nőül venni?

– Mily különös kérdés! – kiáltott föl türelmetlenül Oroszlay, s rendesen szelid, álmodozó arcza megrovó kifejezéssel birt, mi barátját majdnem zavarba hozta.

– E szerint bátran udvarolhatok neki, – mondá Enyingi mosolyogva s tréfával akarván visszaállítani az egyensúlyt társalgásukban.

– A legnagyobb hévvel ostromolhatod őt, csak arra kérlek, ne beszélj nekem arról a szép, kedves leányról, s ne akard rám fogni, hogy reményekre jogosítottam őt; mert ez minden valóságot nélkülöz s nekem kellemetlen!

Enyingi tehát gyorsan másról kezdett beszélni és még órákig ültek együtt, sejtelmük sem lévén arról, hogy mily gyakori és fontos tanácskozások folytak az Eszthey-palotában Oroszlay elmaradása fölött s mily kétségbeesett hangulatban volt e miatt az egész család.

Százféle tervet gondoltak ki arra nézve, hogy csalogassák őt vissza s egyedül Veronika volt az, ki ellenzett minden tervet, mely Jakab gróffal kapcsolatban volt.

– Ha magától nem jön, – mondá fájdalmas hangon, – jobb ha nem látjuk őt. Távolléte teljes hidegséget mutat s a vonzalmat nem lehet senkire erőszakolni. És ha nem találkozom vele, megtörténhetik, hogy elfelejtem.

Ez utolsó szavak azonban úgy voltak kiejtve, hogy Hermance grófnőnek könnyek szöktek szemébe és titkon átkozta együgyűségét, hogy Dózia fényképét megmutatta Oroszlaynak s megkérte őt, hogy kutassa annak hollétét… De hát ki gondolhatott volna arra, hogy az az ember, ki mindig oly kevés figyelmet fordított a nőkre, az első látásra beleszeret egy olyan leányba, kinek még nevét sem tudja.

– Végzetes tévedés! – sóhajtá gyakran sírva a grófné, de férjének nem merte megvallani a tényállást, s az csak arról győződött meg, hogy felesége tudja az ő ballépését, mit azonban szerencsésen megbocsátott neki. A többivel, mint afféle könnyelmű ember, nem sokat törődött.

Dózia holléte már keveset érdekelte. A Holcsinak igért negyvenezer koronát jobbnak látta megtartani magának. A mitől félt, hogy Hermance grófné megtudja a régen mult, de általa nagy titokban tartott történetet, szépen elsímult s így bár gondolt olykor arra a különös véletlenre, mely felesége szemében föltárta Pármai Elizzel való összeköttetését, sohasem merte tőle megkérdezni, hogy és mi módon jutott ahhoz a titokhoz, sőt a gyermekekhez, mely élő vád és tanu volt arra, mi azt hitte, hogy végzetessé lehetne házasságukra nézve.

Egy napon azonban Holcsi kereste fel őt, mi még nem történt, s nyugtalanságot okozott neki, midőn nála az ügyvédet bejelentették.

Meglehetős hidegen és egykedvűen fogadta.

– Megkapta levelemet? – kérdé az ügyvédtől, mielőtt a látogatása czélját elmondhatta volna.

– Éppen abban az ügyben jövök, gróf úr, s tudatom, hogy a kutatott leányt, Pármai Dóziát sikerült megtalálnom.

Eszthey ezt hallva, egyszerre érdeklődésre gerjedt Holcsi szavai iránt, de még mindig egykedvűséget szinlelve, mondá:

– Levelemben tudattam önnel, hogy az a leány már nem érdekel engem. Annál is inkább, mert volt idő, midőn bizonyos dolgokat valónak hittem, most azonban kétségtelen bizonyítványokkal bírok az ellenkezőről s tudom, hogy az a leány rám nézve teljesen idegen.

– Kitől nyerte gróf úr ezeket a bizonyítványokat?

– Erre nem kivánok felelni. Ha ügyemben fáradozott s e miatt voltak talán kiadásai, küldje el a számlát s én ki fogom azt fizetni.

Az ügyvéd szemüvege alól gúnyos pillantással futtatta a beszélőn végig pillantását s halk torokreszelés után mondá:

– Kiadásaim nem voltak s nem is a miatt jöttem. Mást akarok mondani, mi méltóságodra talán meglepő lesz, de jónak látom tudatni.

– Mi az? – kérdé látható nyugtalansággal Eszthey.

– Hogy Pármai Teodózia kisasszony körülbelül menyasszony.

Eszthey csakugyan meg volt lepetve, de nem gyanítván, mi következik meg, egykedvűen mondá:

– Ennek örülök! És hol van ő jelenleg, itt a fővárosban?

– Nem, még külföldön időz, de nemsokára megérkezik… És nem is kérdezi méltóságod, ki a vőlegény? – kérdé Holcsi, szemüvege alatt olyan tekintettel, mint a vércse, mely martalékjára akar rontani.

– Szívesen veszem, ha megmondja.

– Egy jó barátja méltóságodnak.

Bertalan gróf kérdő arczczal kapta föl fejét.

– Nekem jóbarátom? Ön valószínüleg téved, ki lehet az? – kérdé bámulva.

– Oroszlay Jakab gróf!

Eszthey egy perczig nyitott ajakkal tekintett rá, azután hangos nevetésben tört ki.

– Ez még regének is valószínűtlen, kedves ügyvéd úr, – mondá gúnyosan.

– Nem annyira, mint méltóságod hinné!

– És ön csakugyan hiszi ezt, vagy csak velem akarja elhitetni? Úgy látszik, nincs fogalma a családok tradicziójáról? – Oroszlay gróf nem vehet mást nőül, mint vele egyenrangút. Ez ki van zárva!

– Miért? Ő szabad ura tetteinek, s azt teheti, a mi tetszik neki.

– Egyáltalján, ismeri a Dóziát?

– Én a gróf karjaiban láttam Pármai kisasszonyt, s csak tőlem függ, hogy egy hónap alatt – neje legyen.

– Ne mondja? És mi köze önnek Pármai kisasszonyhoz?

– Az előbb méltóságod tagadott meg tőlem egy feleletet, s most én hasonlót teszek.

– Nos, kedves uram, ilyen regékkel keressen együgyűbb embert magának, – mondá nevetve Eszthey. – Mert én egyetlen szót sem hiszek abból, a mit beszél. De különben is nem tudom, mi okból jött hozzám, s mi okból mondja el nekem ezeket?

– Csak tudatni kivántam mert hatalmamban állna meggátolni ezt a házasságot, mi méltóságodnak annyira hihetetlen.

– Elég! – kiáltott föl szigorúan Eszthey, – csak nem tételezi föl rólam, hogy szövetségre lépek önnel Oroszlay gróf terveinek meggátlásában.

– Tehát nincs a házasság ellen semmi kifogása gróf úrnak?

– Egyszerűen nem hiszem.

– Úgy ajánlom magamat s szívből kivánom, hogy sohase bánja meg ezt a választ és ne gondoljon vissza arra, hogy hatalmában állt volna Oroszlay gróf nősülését megakadályozni.

Gúnyos mosolylyal hajtá meg magát e szavak alatt Holcsi és sietve hagyta el a szobát, hol Eszthey akarata ellenére megdöbbenve tekintett utána, azután neje szobáiba sietett, hol azt egyedül találta.

Mint mondtuk, ő ama rá nézve fontos jelenet után teljesen leveté a gondot Dóziára nézve. Sohasem beszéltek nejével arról és fogalma sem volt, hogy Hermance grófnét még mindig nagyon sokat foglalkoztatta a leányka sorsa, kit évekig őszintén szeretett, s most Veronika miatt majdnem gyűlölt.

De bármily kellemetlen volt is Esztheynek ez a tárgy, most mégis jónak látta Holcsi beszédét közölni nejével.

Hogy mi okból tette azt, maga sem tudta volna megmondani, mind a mellett elbeszélte neki, talán Veronika miatt, s csodálkozva látta, hogy az már az első szavaknál halálsápadt lett és egész testében remegett.

– Oh Berti, – mondá leverten, – Holcsi nem hazudott. Hogy nőül akarja-e venni Jakab Dóziát, nem tudom, de hogy szereti, azt ő maga mondta meg nekem s ismerve Oroszlay jellemét, alig kételkedem abban.

A grófra mennykőcsapásként hatottak ezek a szavak. Eleinte meglepetve hallgatta a beszélőt, azután valóságos kétségbeesés vett rajta erőt.

– De hát ez őrültség! – kiáltotta s egyik székbe hanyatlott. – Az lehetetlen. Egy ilyen leány miatt áldozza föl Veronikát? Ezt nem lehet tűrni vagy megengedni, ez ellen gyökeresen tenni kell.

– De mit? Jakab szabad, független és abban a korban van, hol intézheti sorsát tetszése szerint. És éppen néked nem lehet semmit tenni ellene, Berti, gondold meg ezt.

– De hát honnét ismeri ő Dóziát. Miféle balsors hozta őt vele össze?

– Emlékezel arra az éjszakára, midőn Dózia innét elszökött?

– Hogyne, a legélénkebben él emlékemben az a jelenet.

– És arra is, hogy Jakab másnap nálunk volt ebéden s te és Béla sokat beszéltetek előtte erről az estről, míg én tűkön ültem e társalgás alatt?

– De senkisem tudta nevét és kilétét a szökevénynek.

– De ő rájött arra, még pedig az én hibámból. Megmutattam neki Dózia arczképét, s kértem, hogy igyekezzék őt fölkeresni, – viszonzá bűnbánóan Hermance.

Eszthey komoran nézett maga elé. Nem mert szemrehányást tenni nejének, mert érezte, hogy – nincs ahhoz joga.

– Miért nem voltál hozzám bizalommal? – kérdé két percznyi hallgatás után.

– Lehettem-e?

Eszthey gróf lehajtá fejét, és arczát sötét pír önté el… A szégyen pírja.

– Holcsi beszélt neked Jakab házasságáról? – kérdé Hermance, hogy végét vesse a kinos csöndnek.

– Ő! De nem hittem neki. Kinevettem és majdnem elutasítottam ajánlatával.

– Mit ajánlott, s miért beszélt Oroszlay házasságáról?

– Hogy ő meg tudná azt akadályozni.

A házaspár önkéntelen egy jelentőségteljes pillantást váltott.

– Nem! – mondá Hermance, – ezen az áron nem lehetne boldog Veronika. A görbe út sohasem vezetett a kivánt czélhoz.

– És nézzük tétlenül leányunk kétségbeesését? – kérdé kitörve

Eszthey, – midőn hatalmunkban állna segíteni azon?

– Mit nyernénk vele, ha Holcsi ajánlatát elfogadnók? Itt nem a helyzet, nem a körülmények határoznak, hanem Jakab vonzalma… És végre is, Dózia…

Az utolsó szót Hermance elharapta.

– Tudom, mit akarsz mondani, de… – kiáltott föl szenvedélyesen a gróf, – gyűlölöm ezt a beszédtárgyat, azonban kénytelen vagyok vele, hogy tisztán lássunk. Tisztán, világosan, hogy elejét vegyük Veronika boldogtalanságának.

– Nem, Berti, én nem akarok semmit tudni, – mondá szomorúan Hermance könyes szemekkel, s kezét egy perczig arczához szorítá. – Bár sohase jöttem volna nyomára Dózia létezésének, de megnyugodtam benne s azonkívül megesküdtem anyjának, hogy őrködni fogok fölötte s meg is tartottam mindaddig, míg tehetségemben állott. És most nem fogok olyat tenni, mi lelkiismeretemmel nem fér össze. Félnék attól, esküm miatt!

– Láttad azt a nőt, Dó-zi-a any-ját? – kérdé hévvel Eszthey. – Beszéltél vele?

– Láttam és beszéltem vele három nappal halála előtt, készen volt a halálra, de nem arra, hogy – meggyilkolják!

– Ki tette? Miért kellett neki gyilkos kéz által meghalni, és ki tudja, az volt-e, kinek állítá magát s nem tévesztett-e meg téged?

– Erre sohasem gondoltam.

– Én pedig kételkedem azonosságában és kutatni fogom a valót.

– Ne tedd! Hagyd a halottat pihenni. Temessük el a multat, s legyen boldog a gyermek, kinek talán kárpótlást nyújt az ég anyja szenvedéseiért.

– Még egyszer fölkeresem Holcsit, s ha nem is fogadom el ajánlatát, beszélek vele és saját hálójában fogom meg, melyet, érzem, hogy aljas czélból vetett nekem, – mondá elfojtott dühvel Bertalan gróf s kisietett a szobából, hol neje szomorúan tekintett utána és önkénytelen ismétlé azt, mi már oly gyakran hagyta el ajkát:

– Milyen rosszak a férfiak!

XIX

Kardos detektiv nagyon ügyes s nagyon nevezetes egyéniség volt szakmájában. Gyakran vette a rendőrség is tanácsát igénybe, s mint egyik angol kollégája, a híres Holmes, ő is szenvedelemből dolgozott ezen a téren, mert, bár gazdag ember volt és semmiféle hivatalt nem viselt, életének minden napja be volt töltve a kutatásokkal, miket pusztán kedvtelésből űzött. Enyingi gróffal, ki őt barátjának, Oroszlay Jakabnak ajánlotta, szintén e téren ismerkedett meg. Annak évek előtt nagy lopás történt házánál s a tolvajt mindaddig nem tudták kikutatni, míg végre ő volt az, ki föltalálta a tettest, fölkereste a grófot s őt abból az időből ismerte.

Tudjuk, hogy mivel bízta meg őt Oroszlay, s ő csakhamar eleget is tett a megbízásnak, de a mellett apró, gyanús jelekre talált, mik másfelé terelték figyelmét, és most egészen azoknak szentelte idejét. Mindenekelőtt azt akarta tudni, miféle összeköttetésben áll Holcsi Dóziával. Miért rejtegeti azt, miért költ rá, még pedig sokat, mert lakásukról s életmódjukról a drága fogadóban, tájékozva volt kiadásaik felől; s gyanus volt neki nemcsak az ügyvéd viselete és a három testvér összejátszása, de az is, mit Oroszlaytól hallott róluk, ki viszont Zsófia szobaleánytól tudta meg a részleteket.

Ismerte Holcsi rossz hírét s azokból, mit annak életmódjáról és cselekményeiről tudott, azt minden rosszra képesnek tartá. És hogy annak valami különös czélja van Dóziával, abban nem kételkedett, sőt Klára szerepe is gyanús volt neki. Sokat tűnődött ezeken a dolgokon, mik érdekelték s egy szép napon beállított Somorjayné lakásába, kit ismerni akart, tájékozva lenni annak egyéniségéről s tőle remélt czéljainak kezdetéhez jutni, mert ismerte hírből Holcsi ravaszságát, ügyességét s hozzá még közeledni sem mert, nehogy gyanúra adván okot, mindent elrontson…

Somorjayné mintegy ötven éves nő volt, s mint tudjuk, az Üllői-úton lakott egyetlen leányával, ki igen csinos tizenhét éves hölgyecske volt, mindig vidám, jókedvű, s egy hímző-üzletben dolgozott és csak az estéket s ünnepnapokat töltötte otthon. Ilyenkor összefoltozgatta anyja és saját ruháit s mellette egész nap vidáman énekelt.

Vasárnap volt, midőn Kardos csöngetett a kis lakás ajtaján és azt

Juliska nyitotta ki, Somorjayné leánya.

Férfi nem volt a háznál. Somorjayné özvegységében töltötte már évek óta napjait, de a szomszéd lakásban egy nyomorék öreg ember lakott, ki tőlük nyerte az étkezést s ki állítólag sógora volt neki, meghalt férjének a fivére.

Ebéden és vacsorán megjelent a nőknél s étkezés után azonnal visszatért lakásába, mely két szobából állt s azok egyikét rendesen bérbe adták.

– Engedelmet kérek, kisasszony, – kezdé szerény, illedelmes hangon Kardos. – A kapun láttam egy czédulát, melyen hónapos szoba kiadását olvastam. A házmester ide utasított, s arról szeretnék tudakozódni.

Juliska végigpillantott a csinos fiatal emberen, s úgy látszott, az megnyerte tetszését, mert barátságosan mondá:

– Csakugyan van itt a szomszéd lakásban egy csinos szoba hónapszámra kiadó. Pár hét óta üresen áll, egy hölgy lakott benne, ki elhordozkodott s ha látni kívánja, fáradjon a szomszéd lakásba, ott egy öreg úr azt meg fogja mutatni.

– Nem önök adják azt ki? – kérdé kissé csalódva Kardos, le nem véve szemét a fiatal leányról, ki valakihez nagyon hasonlított, de nem emlékezett, ki lehetne az ismerősei közül.

– Azt felelhetném e kérdésre, uram, hogy igen és nem! – viszonzá mosolyogva a leány, s piros ajkai közül tündöklő fehérségű fogsor tünt elő, mialatt szemeiből vidám életkedv sugárzott, mi még inkább meglepte a detektivet.

Hogy ezeket a hamis kifejezésű szemeket már látta valahol, a fölött nem kételkedett… De hol?

– Hogy értsem ezt, kisasszony? – kérdé nevetve, mert a leányka jókedve rá is elragadt.

– Mi itt lakunk anyámmal, míg a szomszéd lakást egy rokonunk bírja. Ő adja ki a szobát, azonban mi gondoskodunk a lakóról, s mi szabjuk meg a szoba árát.

– Remélem, nem lesz az drága, – viszonzá kissé elkomolyodva Kardos. – Én szegény tanuló vagyok, ki utolsó vizsgámra készülök. Azért jöttem föl a vidékről, hogy elzárkózva mindenkitől, tanulmányaimnak éljek, mig a szigorlatot leteszem, de nem röstellem bevallani, hogy körülményeim nem valami fényesek.

– A szegénység nem szégyen, – viszonzá biztató mosolylyal a leányka… – A szoba ára húsz korona, de csinosan van bútorozva. Tiszta és csöndes, alkalmas a kegyed czéljára, s a takarítás is bele van értve az árba.

– Szabad azt megtekintenem?

– Hogyne! Természetes, hogy látatlanba nem veheti ki. Jőjjön, majd megmutatom.

És mentek együtt a szomszéd lakásba, melynek kisded előszoba ajtaja nyitva volt, s pár percz múlva a helyiségbe léptek.

Kardos szeme gyorsan futotta át e szobának minden zege-zúgát s pillantása az abból nyíló mellékajtón pihent meg.

– Hova vezet ez? – kérdé a leánytól.

– A lakás tulajdonosához, ki öreg úr, alig mozdul ki szobájából. Azt hiszem, most nyitva is van. – És félig kinyitva az ajtót, bedugta szőke hajjal borított fejét.

– Ki van ott? – kiáltá egy megriadt gyönge hang.

– Én, Pali bácsi. A szobát akarja valaki kibérelni.

– Miféle ember? Remélem, nem valami nő ismét, mint az a Zsófi volt?

Juliska kissé elpirult s az idegenre pillantott, ki minden szót hallott, s a Zsófi névre figyelmes lett, de egykedvű mosolylyal mondá:

– Úgy látszik, az öreg úr nem valami barátságos ember.

Juliska becsukta az ajtót, mind a mellett nagyon halkan mondá.

– Mindig rossz kedvű, de rendesen csöndes és nem okoz semmiféle zajt, vagy alkalmatlanságot a szomszédságban.

– Ki az a Zsófi, kire úgy látszik haragszik? Valószínűleg az előbbi lakó?

– Igen! azért haragszik rá, mert alig hogy behordozkodott ide, ismét mindjárt elment, s minden ok nélkül hagyta el a szobát… Mi is sajnáltuk, mert minden házi munkában segítségünkre volt.

– Sajnos, én ezt nem tehetem, – mondá tréfásan Kardos.

– Nem is kívánjuk! – viszonzá pajzánan a leány. – Nos uram, hogy tetszik a szoba?

– Kiveszem, s holnap behordozkodom. Kinek adjam az előleget. Lesz kegyed szíves azt tőlem elfogadni?

– Anyám nincs itthon s ő fölhatalmazott arra.

Kardos egy tízkoronást nyújtott át neki s nemsokára távozott, de behúzódott a sötétes kapu alá, mert Holcsi alakját látta közeledni, ki őt nem véve észre, gyorsan sietett fölfelé a lépcsőn.

Nagyszerű kilátások! gondolta a detektiv. Tervem kivitele jól kezdődik, s ha itt lakom, figyelemmel kisérhetem ezt a vén rókát, kit mindenre képesnek tartok. De hol láttam már annak a csinos leánynak a szemeit? Mert okvetetlen láttam valahol hasonló szemeket és kifejezést! De hol? Csodálatos, hogy nem emlékszem rá, holott rendesen fényes emlékezőtehetségem van.

Ilyen s ehhez hasonló tépelődéssel haladt lakása felé, midőn a ház előtt már messziről föltünt neki Oroszlay gróf elegáns, magas alakja, ki valószínűleg nála volt, s most az ő jövetelére várt föl s alá sétálva az épület előtt.

– Honnét jön ily gondolatokba mélyedve? – kérdé Jakab, szokott nyájas modorában szólítván meg őt.

– Ha magamban vagyok, rendesen dolgaimon tűnődöm. Az én hivatásom sok fejtörést kíván.

– Előbbre van már azon az úton, melyen, mint a multkor mondta, érdekes fölfedezéseket vár?

– Sokkal előbbre, de engedje meg gróf úr, hogy most még ne beszéljek arról. Azt tapasztaltam, hogy bonyolódott ügyről soha sem jó beszélni, mert annak magától kell kiforrni agyunkban, s idegen vélemények hallása rendesen kuszáltabbá teszi azt.

– Hát ne szóljunk róla. Azonban azért jöttem, hogy megkérdezzem: nem hallott-e valamit a Genfben volt hölgyekről, kik már nincsenek ott. Eltüntek onnét, mint a lehelet, nyom nélkül.

– Valóban? Az különben előre látható volt. Klára kisasszony okvetetlen kérdezősködött rólam Holcsinál, s az gyanúra adott okot és azonnal továbbította őket.

– De hova mentek, és miért rejtegeti Dóziát? – kérdé föllobbant haraggal Oroszlay.

– Azt megtudjuk nemsokára! Csak türelem, gróf úr. Az ilyen bonyolult ügy hosszú időt kíván a kihámozásra.

– Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hova lettek a hölgyek?

Remélhetem, hogy újra ki fogja hollétüket kutatni?

– Igyekezni fogok, bár e perczben nem tudom, hol keressem nyomukat.

– Megfoghatatlan, hogy Dózia nem felel levelemre!

– Arra nézve ellenőrzi őt Lamberth Klára, s ez a fiatal hölgy méltó tanítványa Holcsinak, sőt talán saját véréből való vér. Az is meglehet, hogy leánya.

– És Dózia oly nagyon bízik benne.

– Én kissé kételkedem abban, mert láttam, mily mohón rejtette el előle méltóságod levelét.

– De hisz akkor legegyszerűbb volna otthagyni őt, ki tulajdonképen senkije neki.

– De ő egyedül áll a világon, s nem tudna hova és kihez fordulni, ha Klárát elhagyná. Mi férfiak nem tudjuk, mily kínos gondolat az egy oly fiatal, tapasztalatlan leányra nézve, kitaszítva lenni, egyedül a világban.

Erre felelhetett volna Oroszlay, de nem akarta nagyon mélyen beavatni titkába a detektivet, s mondá:

– Szedje össze, kérem, minden ügyességét és hozzon hírt nekem

Dóziáról. Nem volna a legjobb, ha elutaznék ismét Genfbe?

– De ha már nincsenek ott a hölgyek.

– Talán a szállodában tudnák, hová és merre vették útjokat.

– Nem hiszem, hogy nyomát hagyták volna hátra útjok czéljának… De jelenleg nem is hagyhatnám el Budapestet, mert nagyon fontos ügy tartóztat a fővárosban.

– Így az enyém háttérbe szorúl?

– Korántsem! Összefüggésben van az emezzel, s remélem, rövid időn fontos híreket leszek szerencsés méltóságoddal közölni.

– Valóban, annak örülnék.

– Kutatásaimnak szálai ma még elágaznak, de tömörítenem kell azokat, hogy a gombolyagot egyszerre kettévághassam, – mondá villogó szemekkel s gonosz mosolylyal Kardos, ki elemében látszott lenni.

– Rejtélyekben beszél, de arczán látom, hogy valaki iránt biztos gyanúja van. Ki az, Dóziának valamely ellensége?

– Ismétlem, nem mondhatok ez idő szerint semmit… De a mi a gyanút illeti, azt a magamféle ember mindenkire kiterjeszti. Legyen az gazdag vagy szegény. Úr vagy szolga, nagy hangzású nevekkel már sok bűnös takaródzott, s én a rossznak már annyi példáját láttam, hogy senkit sem tartok kivételnek.

– Nem értem, mit akar mondani. Valami előkelő emberről beszél? – kérdé kissé meglepődve Oroszlay, kinek, maga sem tudta miért, Eszthey Bertalan jutott eszébe.

– Lehet, hogy annak az ügynek kiinduló pontját valamely főúri palotában fogom megtalálni. Lehet, hogy nem s a legsilányabb embertől indult meg a cselszövény… Azonban annyit mondhatok, gróf úr, hogy Dózia kisasszony története annyira érdekel, mert ez nem könnyű és közönséges eset, hogy ki fogom azt fürkészni, ha mindjárt évek telnének is bele.

– Mindenekelőtt fürkéssze ki azt, hova mentek a hölgyek Genfből, – viszonzá hévvel Jakab gróf, kinek ez volt legfőbb érdeke és kívánsága.

– Meg fogom őket találni, gróf úr, – viszonzá Kardos s ezzel elváltak és míg Oroszlay másfelé vette útját, addig a detektiv fölsietett lakásába, hol első teendője volt gyorsan összecsomagolni néhány darab ruhát, könyvet stb., hogy látszatja legyen a hordozkodásnak s podgyászt vigyen a kivett lakásba, hol az esti órákban jelent meg. Félt Holcsival találkozni, kiről ugyan azt remélte, nem ismeri őt, de mind a mellett jobbnak tartotta sötétben surranni be a házba, hol oly fontos fölfedezéseket remélt tenni.

Oroszlay Jakab ezalatt lassan haladva az utczákon, még egyszer végigfutotta gondolatban mindazt, miről Kardossal beszéltek, s törte rajta fejét, kit érthetett az a «főrendű» elnevezés alatt, s hogy e szóra mi okból jutott neki eszébe Eszthey, kit mindenki könnyelmű, de becsületes gavallér embernek tartott, s többnyire szerették is, bár ő nem különösen szimpatiált vele. Az utóbbi időben majdnem elhidegültek egymás iránt, de hogy mi volt ennek az oka, meghatározni maga sem tudta, talán leginkább az, hogy Enyingitől többször hallá, miként azok számítanak rá, mint Veronika kérőjére!

Ez boszantotta s olykor idegessé tette, mert ő sohasem udvarolt a leánynak és különösnek találta, hogy azok kitűzték őt leendő vejüknek, holott ő nem szándékozott nősülni, s szíve mindaddig az ideig érintetlen maradt, míg Dóziát meg nem látta.

A milyen álmodozó természettel bírt, éppen oly keveset törődött ily tekintetekben a világ fölfogásával. A társadalmi szabályok rá nézve csak annyiban léteztek, a mennyiben tudta és elismerte azoknak minden művelt emberre nézve szükségét, de sohasem párhuzamosította azokat belvilágával. Egészen különös fölfogással bírt szerelemről, barátságról és helyzete olyan volt, hogy az emberek ridegségét vagy rosszaságát alig volt alkalma megismerni, még kevésbbé csalódni s ennélfogva mindent a maga szép, ábrándos lelke szerint itélt meg…

Talán életének első csalódását Eszthey grófné titkának megismerése képezte, kiről nem tudta, mit higyjen és hogyan itéljen ama különös történetet hallva, mit az neki Dóziáról elmondott.