Első benyomása az volt, hogy Dózia a grófné leánya, kinek létezéséről nem tud senki, amaz Ernesztin nevű öreg komornán kívül, de ez igen rossz hatással volt rá, mert ő Hermancet mindig tisztelte és becsülte, bár leányát soha sem jutott volna eszébe nőül venni. Később azonban örömmel ejté el a róla táplált gondolatot, s férjét vette gyanúba, kiről nem egy könnyelmű történet forgott a világ nyelvén, és talán ez is okozta, hogy visszahúzódott tőle és hetek óta alig találkozott vele, mivel ő keveset ment emberek közé, s az Eszthey-palotát nem szándékozott többé fölkeresni.
Annál kellemetlenebb volt most neki, midőn az Andrássy-úton sétára indulván, Eszthey Béla és Veronika jöttek vele szemben karöltve s míg a leányka némán elpirult, addig a fiatal Eszthey megállt s barátságosan nyújtotta neki kezét.
– Egész örökkévalóság mult el azóta, hogy láttalak, – kezdé az ő rendes szeles modorában, – miért nem jösz hozzánk?
– Tudod, hogy keveset járok társaságba, – viszonzá kissé zavartan a kérdett, mialatt Veronikára pillantva, látta, hogy annak szép arczát biborszín önté el, s kissé erőltetett mosollyal mondá:
– Mi már rég Angolországban hittük önt, minthogy utolsó látogatása alkalmával úgy bucsúzott el tőlünk.
– Minden perczben indulni akarok, de új és új hátráltatásom jött közbe.
– És most már talán nem is mégy? – kérdé Béla.
– Okvetlen kell mennem, de nem tudom, mikor indulhatok.
– Ujságot is akartam neked napok óta mondani, – folytatta Eszthey… —
Emlékezel még a 112-ik számú bérkocsira?
Oroszlay szive megdobbant e kérdésre. Hogyne emlékezett volna?
Kérdőleg tekintett a beszélőre, s elfogultan mondá:
– Emlékezem, te többször beszéltél arról, s valami éjjeli kalandról.
– Nos, hát az a bérkocsis pár nap előtt azt ujságolta nekem, hogy a vasutról ő szállítá be a fővárosba azt a fiatal hölgyet, kit akkor mindenfelé kerestünk.
– Valóban? Akkor pedig, ha jól emlékszem, nem akart neked róla fölvilágosítást adni, – mondá nyugodtságot erőltetve Jakab gróf.
– Most már talán nem érezte kötelezve magát a hallgatásra, s fecsegett a bérkocsisok szokása szerint; de azt is hozzátette, hogy az egyik pályaháztól a másikhoz hajtott velük, mert hárman voltak, és azonnal tovább utaztak.
– Hova? – kérdé meggondolatlanul Oroszlay, nem véve észre, hogy
Veronika szemei mily feszülten függnek az ő vonásain.
– Azt nem tudta megmondani, de én azt gyanítom, hogy Tornyosra mehettek.
– Lehetséges! – viszonzá, visszanyerve nyugalmát, majdnem egykedvűen
Jakab gróf, azután Veronikához fordult.
– Mi hírei vannak, grófnő, a csetnekiekről, még nem szándékoznak a fővárosba jönni?
– Tegnap kaptam tőlük levelet, s Irmának a napokban fogják tizennyolczadik születésenapját ünnepelni, és csak azután jönnek. Engem is hívott az ünnepélyre, s valószinüleg el is megyek.
– Azt jól teszi. Ilyenkor nagyon szép a falu, és bizonnyal ismét nagy társaság lesz ott összegyülve.
– Ön nem kapott meghívást?
– Nem emlékezem, – viszonzá zavarral a kérdett, – de lehetséges, hogy az iróasztalon hever.
– Nem szokta fölbontani leveleit?
– Nem mindig! Olykor több napig maradnak azok érintetlenül, mi tudom, hogy hiba, de az igazat megvallva, nem nagyon érdekelnek.
– És ha például szerelmes levél volna közöttük? – kérdé ingerkedve
Béla.
– Azt nem szoktam kapni, – viszonzá kellemetlenül érintve e kérdés által Oroszlay, ismét egy pillantással Veronikára, ki szokva volt fivére meggondolatlan fecsegéséhez, s igyekezett gyorsan más irányt adni a beszédnek.
– Csetnekre tehát nem szándékozik menni, ha megtalálná is a meghívást?
– Sajnálom, hogy nemet kell mondanom, grófnő, mert tudom, hogy a vesztes fél én vagyok.
E társalgás alatt lassan végighaladtak az Andrássy-úton, s fogatuk lépést kisérte őket, és Veronika ekkor kinyilatkoztatta, hogy visszaül a kocsiba, gyorsan bucsút vett, s fivérével együtt a Városliget felé hajtatott.
Oroszlay a legnagyobb izgatottságban maradt egyedül. A mit Bélától hallott, az dobogásba hozta szivét. Rögtön elhatározta, hogy haza siet, és pár óra mulva Zalánczra utazik. Mily boldogság volna Dóziát ily váratlanul föltalálni és viszont látni! Egészen ki volt véve rendes nyugalmából, lakására érve, komornyikjának podgyászolni parancsolt, hogy a legelső vonattal indulhasson birtokára. Boldog reményben, nyugtalan várakozással. Hátha Bélának csakugyan igaza van és Dóziát Tornyosra vitték abban a reményben, hogy ősz lévén, megcsendesült a vidék, senki sem sejti, milyen bájos kincs van a tornyosi házba rejtve, s ott legkevésbbé fogja valaki őt keresni…
XX
Szomorú őszi délután volt, midőn a fiatal gróf a pályaházba érkezett Tornyoson, mely mint tudjuk, az ő állomása is volt, s kissé tájékozni akarván magát, az állomásfőnökkel beszédbe eredt.
– Most kevés ember száll ki itt az állomáson? – kérdé, mielőtt kocsira ült volna, hogy birtokára hajtasson.
– Nagyon kevés, majdnem senki, tegnapelőtt azonban a tornyosi uraság jött meg. Azaz maga Holcsi úr nem, csak a kisasszonyok, egy öreg nő és szobaleány kiséretében.
Oroszlaynak ujra megdobbant a szive e hírre. Ez volt, mit tudni akart, e miatt állt szóba a főnökkel, s szerencsésen el is érte czélját.
E szavak után köszönt és ment; szolgájával együtt kocsira ült, s emelkedett hangulatban, hevesen lüktető aggyal, örömrepeső szívvel közeledett Zaláncz felé.
Végre, végre: gondolta boldogan. Hónapok teltek el, mióta Dóziát nem látta és érzé, hogy szerelme ez idő alatt növekedett iránta.
Most azonban az volt a kérdés: hogy és miként eszközölje ki a vele való találkozást; mert bármily nyugodt, csöndes, álmodozó természettel birt is, most már türelmének végén volt, s itt a közelben tudva Dóziát, úgy érezte, hogy egy napot sem birna tölteni annak láthatása nélkül.
Egész úton azon törte fejét: mit tegyen, hogy közelébe jusson? Levelet nem mert írni neki, félve, hogy az más kezébe juthatna; de elhatározta, hogy másnap reggel puskát vesz vállára és átmegy a tornyosi határba, mintha vadászatra indulna, remélvén, hogy Dóziát a kertben, vagy a tó partján megpillantja, s amaz édes reményben ringatta magát, miként az szintén keresi a vele való találkozást, s azokat a helyeket, hol utoljára együtt voltak.
Ha tudta volna, hogy mi történt a Holcsi-házban a leányok odaérkezése után, biztosabb reménnyel kecsegteti magát, mert Klára elfáradva az úttól, hirtelen rosszul lett, s ágyba kellett feküdnie és Dóziára nem ügyelhetett föl úgy, a hogy azt neki Holcsi meghagyta, bár igyekezett őt ágya mellett tartóztatni, mind a mellett nem tilthatta meg, hogy pár órára szabad levegőre ne menjen.
És az ezt az időt fölhasználta arra, hogy lefusson a tó partjára, és ama szép órák emlékeit keresse, melyeket a kék vizű hullámzó tó mellett Jakabbal töltött.
Nem remélte őt ott találni, írni pedig most sem mert neki, mert Klára előrelátásból ágyához vitette a posta-táskát, s azt saját kulcsával bezárva és midőn megérkezett, kinyitva: minden menő és jövő levél az ő kezén ment keresztül.
Dózia tehát legfeljebb maga vihette volna levelét a tornyosi állomásra, hogy azt ott föladja; de az gyalog másfél órányira feküdt, s annyi ideje a távollétre nem volt, sem pedig bátorsága, hogy az erdőn keresztül egyedül nekiinduljon a hosszú útnak.
Kínos és szomorú napokat töltött bizonytalanság és halvány remény között, s fejecskéjében a legregényesebb tervek kergették egymást: szökésről, eltünésről, stb. … Melyeket azonban ismét elvetett, mert azok egyikének kivitelére sem volt bátorsága.
Pedig tudta, hogy most kellene valamire elhatároznia magát, míg Klára beteg, mert ha fölkel ágyából, ismét folyton sarkában lesz, mint volt már hónapok óta, sőt miután amaz idegen Genfben fölkereste őket, kiről Holcsi semmit sem tudott, s azt gyanusnak találta: megbizta gyámleányát, hogy az kétszeresen ügyeljen az ő tetteire. Az idegen ottlétének következtében hagyták el gyorsan az ügyvéd rendeletére Genfet, és jöttek Tornyosra, hol valószinüleg biztosabbnak tartotta Holcsi tartózkodásukat, mint külföldön, vagy különösen a fővárosban, hol, mint ő hitte, Dózia Eszthey gróffal, vagy a grófnéval találkozhatnék.
Az, hogy ama levél, melyet neki az ügyvéd Eszthey aláirásával mutatott: hamis volt, soha sem jutott volna eszébe, s olykor hálát és meghatottságot érzett Klára és annak gyámatyja iránt, kik oly hévvel karolták föl az ő ügyét, s nem akarták kiszolgáltatni azoknak, kikhez ő nem kivánkozott menni…
Mind a mellett sokkal eszesebb volt, hogy ne gondolkozott volna olykor azon: miért védi az ügyvéd oly lelkesen az ő dolgait? Humanitásból? Daczára, hogy semmi élettapasztalása sem volt, ez valószinütlennek látszott neki. Vagy Klára iránti szeretetből, ki meleg barátsággal viseltetik ő hozzá, s gyámatyja talán örömet akart neki szerezni azzal, hogy fiatal leányt vett a házhoz, hol Klára egyedül érezhette magát. De végiggondolva az eseményeken, ez is hihetetlennek tetszett neki.
Mikor Klára az intézetbe jött, hol ő már évek óta volt, azt mondták, hogy gyámatyjánál nem lehet, mert az nőtlen ember, és szűk a lakása, s nincs a szerint berendezve, hogy fiatal leány lakjék nála…
Azután egyszerre elég nagy lett a lakás. Nemcsak Klára, de ő is külön szobát kapott, sőt társalkodónőt is fogadtak, ki sétáljon velük, s egész háztartás létesült körülöttük, és mindez most gyakran gondolkozóba ejté őt, s úgy tetszett neki, mintha előre minden ki lett volna számítva, hogy őt kivéve az intézetből, magukhoz csalják.
Lassanként rájött mindezekre, de az okát nem birta kitalálni, s félni kezdett, hogy valamely cselszövevény veszi őt körül, mi lassú biztossággal halad czélja felé…
Azon a reggelen, melyen Oroszlay puskával vállán elindult Tornyos felé, ő is elhagyta szobáját és gyorsan átfutva a kerten, sietett a tó partja felé.
Hűvös őszi szél lengeté ruháját, s csak a fák megritkult levelei között és a levegőben röpdöső varjak szomorú károgása verte föl a néma csöndet.
De ő sem a szél élességét, sem a szárnyasok lármáját nem vette észre, sietett előre, míg egyszerre úgy érzé, a földbe gyökereznek lábai, mert egy alakot pillantott meg, ki lassan közeledett felé, s gondolatokba mélyedve a földre nézett.
– Jakab, Jakab! – kiáltá örömtelt hangon, s futva közeledett felé és pár pillanat mulva karjában volt, ki alig tudott fölocsudni mélázásából, de szorosan átölelve őt, szivéhez szorítá.
– Édes szerelmem, egyetlen Dóziám! – kiáltott föl elragadtatva az ifjú, ki az első pillanatban alig hitt szemének, a bájos, kedves arczocskát látva… – Mily boldog véletlen. Tehát nem hiába jöttem Zalánczra.
– Tudta, hogy itt vagyok? – kérdé csodálkozva Dózia.
– A bérkocsis mondta Eszthey Bélának, ki ugyanaz volt, ki amaz éjjel a
Holcsi-házhoz vitte, s ráismert.
Dózia halálsápadt lett e szavakra.
– Istenem, istenem! – rebegte rémült hangon, – úgy itt sem lesz maradásom…
– De hát ki elől szökdösik, s viszik ide, s tova a világban? – kérdé bámulva Oroszlay.
– Esztheyék elől! Olvastam a grófnak egy Holcsi úrhoz írt levelét, melyben tudatta azzal, hogy értem jön és magával visz.
Jakab gróf mind nagyobb csodálkozással hallgatta e szavakat, s visszagondolva arra, mit neki Hermance grófnő mondott, hogy Dózia létezéséről sem férjének, sem fiának nem szabad tudni, valószinűtlennek találta azt, mit a leány beszélt.
– Olvasta maga azt a levelet, Dózia? – kérdé feszülten, s látható kétkedéssel.
– Olvastam, mielőtt elutaztunk innét, azért kellett oly rögtön eltünnünk, mert a tudósítást Zalánczról hozták és meg volt határozva abban az óra, melyben Eszthey értem jön, s magával visz.
Oroszlay megcsóválta fejét.
– Mindebből egy szó sem igaz, Dózia! Eszthey akkor az én vendégem volt, s tudom jöttét-mentét, és mondhatom, hogy aznap, midőn maga elutazott Tornyosról, neki eszében sem volt onnét távozni, oda pedig nem hozhatta volna, férfiak közé.
– Úgy nem tudom, mit gondoljak!
– És én sem tudok fölvilágosítást adni, édes angyalkám, – mondá Jakab szerelemmel tekintvén a leányka kérdő szemébe, kinek arczáról eltünt a boldog kifejezés és látható félelemnek adott helyet.
– Oh, Jakab, – mondá szorongva, – mit akarnak velem Holcsiék? Miért tartanak fogva, mert az nem szabadság, a mit Klára oldala mellett tűrök, ki minden tettemet ellenőrzi, s minden léptemre vigyáz.
– Azt kell megtudnunk, és végére is fogunk járni. Én már minden intézkedést megtettem arra. De most azt kell elhatároznunk, hogyan szabaduljon tőlük, mert tovább nem engedem, hogy körmeik között maradjon.
– Hova menjek? – kérdé szomorúan a leányka, elhallgatván, hogy ő már maga is gyakran gondolt a távozásra.
– Egy tisztességes családot fogok keresni, melynek gondjai alá helyezem.
– De addig? Klára beteg, s azért volt lehetséges egyedül elhagynom a házat, de ha jobban lesz, ujra kezdődik teljes és határtalan rabságom.
– Ne féljen attól, s ne higyje, a mit Holcsi és barátnője beszélnek. Mindaz valótlanságon alapul, s csak rémíteni akarják. Esztheyék nem keresik, de más czélja lehet az ügyvédnek azzal, hogy magához csalta és magánál tartja. Mindezt föl kell derítenünk, addig legyen türelemmel és ne árulja el összeköttetésünket, – mondá, gyöngéden simogatva Jakab a leányka kezét, melyet kezében tartott, s mely az izgatottságtól reszketett.
– És ismét elválunk, ismét oly soká nem fogom látni? – kérdé könyes szemekkel Dózia, s zokogva borult az ifjú keblére, ki csókokkal halmozta könytől ázott arczát.
– Csak rövid időre, drágám! A jövő miatt szükséges ez, de míg Klára betegsége tart, addig naponként látjuk egymást itt az épület közelében, vagy a tó partján, hol távozása előtt oly boldogok voltunk.
A leányka kissé megnyugodott és lecsillapult a gyöngéden kiejtett szeretetteljes biztatásra, s karonfogva sétáltak a sárga levelű fák alatt. Beszélgettek mindarról, mi Dóziával történt utolsó együttlétük óta, s a gróf mindjobban meggyőződött a leány beszédéből, hogy Holcsinak csakugyan valamely titkos szándéka van vele, de hogy mi az? azt Kardos detektivtől remélte megtudni.
Aztán újra és újra kicserélték érzelmeiket. Oroszlay elmondá, mennyit szenvedett, mióta őt nem látta. Fáradozásait, hogy föltalálja, s Kardos küldetését, hogy keresse föl a világ bármely részében, ki föl is találta, és most többé nem rabolja el tőle senki, ha mindjárt élete árán kellene is megvédeni!
És Dózia boldogan hallgatta szavait. Hitt neki, mert szerette, és nem jutott eszébe, hogy csalódhatnék benne. Hisz oly tapasztalatlan volt, nem ismerte a rosszat, a bűnt, a csalfaságot, és Oroszlaynak oly bizalmat gerjesztő volt külseje, egyénisége, minden szava, mintha maga lett volna az élő igazság…
Majdnem egy órát töltöttek e boldog együttlétben, azután Dóziának menni kellett, nehogy Klára gyanakodjék. És szomorúan váltak el, ezer biztosításával szerelmüknek, mely hű, változatlan, és mindkettőjük részéről örök marad… Érezték is azt, a mit mondtak, igaz volt, s szivüknek legmélyéből eredt, és Dózia boldogságtól sugározva sietett haza, de nem kereste föl rögtön Klárát; félvén, hogy elárulja magát, szobájába sietett.
De az már többször tudakozódott utána, s nyugtalanul hányta-vetette magát ágyában, rémeket látott, s félt gyámatyja haragjától, ha Dóziával valami történnék, ki még soha sem maradt ki ily hosszasan hazulról.
Végre hallotta, hogy a mellékszobában járkál, s megkönnyebbülve hallgatódzott. Csodálkozott, hogy az nem jön hozzá, mint máskor sétájából hazatérve, s végre elkiáltotta nevét, ki még mindig égő arczczal, tündöklő szemekkel jelent meg a mellékajtón, és kedves mosolyával ült le ágyához.
– Merre jártál? – kérdé Klára, feszülten vizsgálva kipirult arczocskáját.
– Messze voltam és már nagyon siettem haza! Szinte melegem lett a gyors haladástól… – viszonzá az, nyugodtan állva ki a ráfüggesztett tekintetet, de Klára észrevette hangjának reszketését, s odavetve kérdé:
– Találkoztál Oroszlay gróffal?
A váratlan kérdés oly gyorsan intéztetett hozzá, hogy Dózia megzavarodott. Arcza még pirosabb lett, s erőltetett nyugodtsággal kérdé:
– Nem hallottam, hogy ő Zalánczon volna és nem is hiszem.
Klára látta, hogy nem mond igazat, s a következő szavakat már határozottan ejté ki.
– Ne tagadd, Dózia, te láttad Oroszlay grófot!
– Miért tagadnám! – kérdé az bizonyos daczczal, de szivét remegni érzé a félelemtől, hogy óva őrzött titka el van árulva.
– Mi czélod van azzal az úrral, kinek szemében te senki és semmi sem vagy? – kérdé gúnyosan Klára, mialatt Dózia szemei könybelábadtak. – Azt hiszed, ő igazat beszél neked, ha szerelmével zúgja tele füledet? Az ilyen gavallérok játékszerül használják az olyféle leányokat, mint te vagy, és ha hisznek nekik, – kinevetik őket.
A leányka először hallott életében ilyen teoriákat, s megdöbbent azoknak kegyetlenségén. Arczán a piros színt ijesztő halványság váltá föl és megdermedve, megnémulva ült helyén.
– Avagy nincs fogalmad helyzetedről és arról az áthidalhatatlan mélységről, mely Oroszlay gróf és közötted létezik? – folytatta majdnem kárörömmel Klára, látván a rémületet barátnője arczán, nem tudva neki megbocsátani, hogy háta mögött cselekedett oly dolgokat, mik homlokegyenest ellenkeztek Holcsi szigorú utasításával, s őt gyámatyja haragjának tették ki.
– Nincs! – rebegte bátortalanul a kérdett. – Mit értesz áthidalhatatlan mélység alatt?
– Az ő társadalmi állását, s a te születésedet… Ő nagy úr, te pedig szülőidet sem ismerted, és senki sem tudja, kik voltak azok.
– Olyan nagy bűn ez? – kérdé ártatlan arczczal a leányka, kinek bizonyos dolgok kezdtek derengeni elméjében.
– Nem bűn, de rád nézve helyrehozhatatlan hiba és akadály, hogy tisztességes család sarja nőül vegyen; annál kevésbbé oly előkelő ember, mint Oroszlay gróf.
– Bizonyos vagy ebben, Klára?
– Oly bizonyos, mint hogy itt fekszem ágyamban, s ezeket mondom. De hát tett ő neked házassági ajánlatot?
– Arról szó sem volt közöttünk. Párszor találkoztam vele, ő hozzám csatlakozott, s beszélgettünk. Ebből áll egész ismeretségünk.
– De hisz ha csak mindennapi dolgokról volt szó köztetek, azt elmondhatta volna itt, én előttem is, miért nem látogatott meg. Nem először lett volna nálunk.
– Azt nem tudom, nem kérdeztem tőle, és ő nem mondta.
– Dózia, Dózia, te nem vagy őszinte hozzám, holott tudod, hogy rajtam kívül senkid sincs e földön. Mondd, mit csinálnál, ha nálunk nem lehetnél?
– Valószinüleg Eszthey grófnéhoz fordulnék, kivel különben is kell még találkoznom azok után, miket most tőled hallok.
– Eszthey grófnéval? – kérdé kellemetlen meglepetéssel Klára. – Minek?
– Ő az egyedüli, ki anyámat ismerte, s így azt is kell tudnia, ki volt atyám? – viszonzá bizonyos daczczal Dózia, ki engedékeny, szelid természettel birt, de koronként erős elhatározásai voltak.
– Azt hiszed, nem szólt volna ő neked arról, ha tudná, vagy ha akart volna róla beszélni? – viszonzá kétértelmű mosollyal Klára. – Légy meggyőződve, hogy hasztalan mennél hozzá e miatt; de különben is, ez valami egészen új elhatározás nálad. Hisz éppen ő előtte rejtegetünk mi, s emlékezz vissza, mennyire kivántad a Tornyosról való elutazást, midőn Eszthey gróf levelét olvastad?
– De vajjon csakugyan ő írta-e azt a levelet?
– Ki más írta volna? – kiáltott föl a legnagyobb csodálkozással Klára, s arczából eltünt minden vér az ijedtségtől.
Dózia e kérdésre nem felelt, mert ismét Oroszlay szavai jutottak eszébe, ki a legnagyobb óvatosságra inté.
– Mikor megyünk vissza a fővárosba? – kérdé, szép szemeit barátnőjére szegezve, ki igen rosszul érezte magát e pillantás alatt.
– A mikor kivánod. Nekem nincs érdekemben, hogy itt legyünk, s úgy az utazás, mint a falusi lét miattad történt.
– Nem félek többé Esztheyéktől, ők nem rendelkezhetnek fölöttem, valamint senki sem, szüleimet kivéve, kik nem léteznek, – mondá komoly meggyőződéssel Dózia, s oly határozottsággal beszélt, mi sehogy sem tetszett Klárának.
– Akkor nincs is czélja ittlétünknek, – viszonzá közönyt színlelve. – Ma még irok gyámatyámnak, s tudatom vele, hogy a fővárosba óhajtunk menni.
– Még pedig mielőbb!
– De hát miféle sürgős dolgod akadt ott egyszerre, hogy egészen megváltoztak terveid?
– Szeretnék multamról tudni, és arról adhat fölvilágosítást valaki, kivel beszélni szeretnék.
– Ki az? Esztheyné? – kérdé mind nagyobb nyugtalansággal Klára, ki még soha sem látta ily kedélyállapotban Dóziát.
– Nem ő! Egy más valaki. Emlékezel arra a Kardos nevű úrra, ki Genfben fölkeresett bennünket?
– Gyámatyám azt mondja, hogy az nem lehetett más, mint csaló.
– Azt nem tudom, de nem is hiszem! Te is jelen voltál és hallottad, hogy mily kérdéseket intézett hozzám kis gyermekkoromról, anyámról, stb. Emlékezetemet nagy igyekezettel kivánta bizonyos dolgokra irányítani stb., … És ez azt mutatja, hogy ő csakugyan ott látott valahol, mint mondotta, a szomszéd házban, hol én anyámmal éltem. Meg kell őt találnom, s fölvilágosítását kérem, mert egyszerre oly lázas érdeklődés támadt bennem kilétemre és születésemre nézve, hogy nem tudnék többé így élni. Már is sok időt vesztegettem s azt helyre kell pótolnom.
Fölugrott helyéről és föl, s alá kezdett járkálni a szobában, mialatt nagy fölindulás látszott rajta. Klárát félelem szállta meg, hogy nem helyesen tett, midőn beszélt vele ezekről a dolgokról, de miktől egészen más hatást várt.
– Hiú remény ez, Dózia, – mondá csillapítólag, – s azt tanácslom, hogy ha nincs valami különös okod arra, miként kilétedet és születésed részleteit kutasd, hagyd nyugodni a multat, s ne kivánj fölvilágosítást oly dolgokról, mik csak keserűséget okozhatnának.
– Van! – viszonzá határozottan a leányka és szép arczocskája egyszerre elváltozott, s majdnem átszellemült lett, míg szemei tündöklő fényben ragyogtak. Olyan fényben, minőt az arczra és szemekbe csak a szerelem varázsolhat és Klára fölismerte azt. Megdöbbent tőle, mert eltalálta, hogy Dózia rájuk nézve elveszett, s más vette lelkét, szivét birtokába, mi az embereket szilárddá, erélyessé teszi, és akaratuktól eltántorítani nem engedi…