XXII
Pár nap mulva a fővárost az a szenzácziós hír járta be, hogy Holcsi
Kálmán ügyvédet elfogták.
Még senki sem tudta, mivel van vádolva, de miután rossz hirű ember volt, valami nagyon senki sem csodálkozott elfogatásán.
Mikor Esztheyék is hirét vették az elfogatásnak, úgy a férj, mint a nő, megdöbbentek rajta. Mindketten Dóziára gondoltak, s Bertalan gróf a legnagyobb megelégedéssel hallotta neje ajkairól azt az elhatározást, hogy fölkeresi Obrennét és tudakozódik, mi történt a leánynyal.
És csakugyan el is ment az intézetbe, de nem találta őt otthon, s a cseléd azt beszélte, hogy nem is fog a nap folyamán hazatérni, mert a nővéréhez, Somorjayné asszonysághoz ment, hol a napot tölti, mert nagy szerencsétlenség érte a családot.
– Hol lakik Somorjayné asszony? – kérdé a grófné, ki emlékezett, hogy
Obrenné egykor az Üllői-utat említé neki, ajánlván, hogy oda vigye
Dóziát, de a ház számát nem közölte vele.
– Azt nem tudom, mert ő sohasem jött hozzánk, de Holcsi ügyvéd úr lakásával szolgálhatok.
– Köszönöm, azt én is tudom. Megjöttek már faluról a kisasszonyok?
– Azt hiszem, igen.
– De nem biztos benne?
– Tegnap sürgős levelet vittem Klára kisasszonynak, de úrnőm csak annyit mondott, hogy adjam át a cselédnek s választ ne kérjek.
Eszthey grófné tünődve ment le a lépcsőn. Okvetetlen tudni akarta, mi történt Dóziával az ügyvéd elfogatása után, kinek valószinüleg lezárták lakását.
De nem akarva az ügyvéd házába menni, elhatározta, hogy férjét küldi oda, s haza hajtatott, de midőn fogata a palota kapuja előtt megállt, egy bérkocsit látott oda hajtani, melyből Enyingi gróf ugrott ki, s őt meglátva, hozzá sietett.
– Szabad fölkisérnem, grófné? – kérdé.
– Hogyne! Sőt nagyon örülök jövetelének. Hallotta, hogy Holcsi ügyvédet elfogták?
– Természetesen, még pedig igen sulyos váddal terhelve. Gyilkossággal és gyermekcsempészettel.
– Lehetetlen! – kiáltott föl Hermance elhalványodva, mert rögtön az jutott eszébe, hogy esetleg ők is belekeveredhetnek a kényes ügybe.
Ekkor fölértek a lépcsőn s Esztheyné ledobva kalapját, helyet foglalt, mit a vendég követett, s igen komoly arczczal folytatta a tárgyat, mialatt Bertalan gróf is a szobába lépett.
– Éppen most beszélem a szenzácziós ujságot, – mondá Enyingi a háziúrnak. – Az egész város arról beszél, mert Holcsi, ha nem is volt valami nevezetes alak, s csak mint zúgügyvéd és uzsorás szerepelt, mind a mellett sokaknak volt összeköttetése vele, kik félnek, hogy belekeveredhetnek mint tanuk a törvényszéki tárgyalásba.
– Mivel van az ügyvéd vádolva? – kérdé feltünően nyugtalanul Eszthey.
– Évek előtt, mint mondják, megfojtott egy beteg asszonyt, kitől el akarta venni gyermekét s midőn az azt védelmezte, nyakába mélyeszté körmét és megfojtotta.
– Évek előtt? – kérdé halálsápadtan Bertalan gróf. – Mennyi ideje lehet annak?
– Úgy mondják, félig elévült már a dolog. A gyilkost akkor hosszú ideig kutatták, de nem tudtak nyomára jönni, s most csodálatosképpen tizennégy év után jön Holcsi bűne napvilágra.
– Tizennégy év után? – kérdé reszkető hangon Hermance, s önkéntelen férjére pillantott, kinek vonásain a legnagyobb izgatottság látszott, s szeme majdnem félelmet árult el.
– És Holcsi bevallotta bünét?
– Ellenkezőleg, mindent tagad. Nagyképüen hideg, majdnem gúnyos nyugalommal viseli magát. De miután az elfogatás tegnap történt, még senki sem tud semmi bizonyosat.
– Nemde, Oroszlay is összeköttetésben állt vele?
– Csupán egy rövid ideig, midőn a pozsonymegyei birtokot vásárolta Holcsi közvetítésbe folytán. Akkor, mint tudják, grófné, együtt mentünk azt megtekinteni Jakabbal s pár órát Holcsi házánál időztünk.
– És azóta megszakadt az összeköttetés Oroszlay és az ügyvéd között?
– Tudtommal nem érintkeztek többé, ha csak falun nem, miről nem hallottam, de lehetséges, mert a két birtok a legközvetetlenebb szomszédságban fekszik.
– Ez különös eset, – jegyzé meg nyugalmat erőltetve Bertalan gróf, mi azonban nem a legjobban sikerült neki. Enyingi azt észrevette, valamint a grófné nagy halványsága is föltünt neki, azért nem kivánta folytatni a tárgyat, annál is inkább, mert Veronika lépett a terembe, ki sem Holcsiról, sem az elfogatásról egyetlen szót sem tudott.
Azért más mindenféle dolgokról kezdtek beszélni. Enyingi Loránd nagyon ügyes és mulatságos társalgó volt, s Veronika előtt kétszeresen kitüntette magát, ki azért örült rendesen látásának, mert tudva, hogy Oroszlaynak jó barátja, mindig hireket remélt tőle arról hallani.
Vigan csevegtek, mialatt Hermance tűkön ült s látta, hogy férje hasonló nyugtalan hangulatban van, de nem akarván leánya mulatságát zavarni, igyekezett elfogulatlanul részt venni a társalgásban. Végre megkönnyebbülve sóhajtott föl, midőn a vendég kalapját véve bucsúzott, kinek távozása után Veronika is elhagyta a szobát, s a házaspár egyedül maradt.
– Voltam Obrennénál, – kezdé Hermance – de nem találtam otthon. A cseléd azt mondta, hogy nem is megy a nap folytán haza, holott nekünk okvetlen meg kell tudnunk, hova lelt Dózia s mi történt vele, azért legjobb lesz, ha te fölkeresed Holcsi lakását és ott tudakozódol róla.
– Félek mutatni ott magam. Okvetetlen rendőri felügyelet alatt áll az egész ház, s nem kivánom láttatni magam a közelben.
– De hát mit tegyünk és mit fog most tenni Oroszlay? Nem hiszem, hogy ő ne vegyen részt Dózia sorsában, ki a történtek után egészen elhagyatva áll a mi segítségünk nélkül.
– Azt én sem hiszem. De ez egy borzasztó eset… A hirlapok kiaknáznak minden részletet, s félek, hogy a mi nevünk is előfordulhat a tárgyaláson. – Hermance mélyen, fájdalmasan sóhajtott föl, de nem felelt, mert természetszerüen azt kellett volna kérdeznie, ki ennek az oka, hogy ilyen botrányba belekeveredhetik oly név, mint az Eszthey?
– És Enyingi gyermekről is beszélt, kit Holcsi el akart venni anyjától, s azért gyilkolta meg a beteg asszonyt, – rebegte halkan, elfogultan, pirba borult arczczal Bertalan gróf. – Félek, hogy a gyermek Dózia volt, s a meggyilkolt asszony annak anyja! Mi minden következhetik még ebből?
– Ki tudja, igaz-e a hir, mit az esetről Enyingi hallott? – kiáltott föl férjét, s talán önmagát meg akarva nyugtatni Hermance. – Holcsinak annyiféle bűne lehet, hogy talán másért zárták börtönbe. A fődolog az, hogy mielőbb bizonyost tudjunk, még nem a lapokból, hanem megbizható forrásból és hogy Dózia hollétét föltaláljuk.
– De hogyan, miként? Őrizkednünk kell közeledni Holcsi rokonaihoz, kik okvetetlen tudnak annak üzelmeiről s meglehet, hogy ők is bűnrészesség vádjába keverednek…
Így tünődött hosszú ideig a házaspár és semmire sem tudták elhatározni magukat, míg egyszerre figyelmesek lettek az előszobában fölhangzó beszédre, s mindketten elhallgatva, az ajtóra szögezték szemüket, melyen pár pillanat mulva a komornyik jelent meg.
– Egy fiatal hölgy van itt, – mondá, – ki a méltóságos grófnéval kiván beszélni, s oly izgatott és fölindult, hogy nem mertem elutasítani.
– Mi a neve? – kérdé Esztheyné fölugorva helyéről.
– Azt, bár kérdeztem, nem mondta meg, de különben is alig áll a lábán, s azóta talán össze is esett…
Hermance az ajtó felé sietett. Eltalálta, hogy ki lehet az a fiatal hölgy, valamint férje is gyanítá, de ő nem mozdult helyéről, úgy érzé, hogy lábai a földbe gyökereztek; ily kinos helyzetben még soha, egész életében nem volt.
– Bocsássa be! – kiáltott föl Hermance, s a komornyik sietve tünt el, és a következő perczben magas, karcsú, halálsápadt arczú fiatal hölgy lépett be, kinek látására Hermance örömtelt fölkiáltást hallatva, hozzá futott.
– Dózia! – mondá megragadva kezét s önkéntelen férjére pillantott, ki fürkészve szögezte a leánykára szemét, de arczán csalódás látszott.
A fiatal hölgy bájos arcza érintetlenül hagyta. Talán hasonlatosságot várt, de nem talált, mi a mult időkre emlékeztette volna…
Dózia ezalatt gyorsan átröpíté az idegen, általa nem ismert férfiun pillantását, kérdően nézett a grófnéra, ki leültette őt a legközelebbi székre, mert inogni látta, s attól tartott, hogy végigterül az a szőnyegen előttük.
– Honnét jösz? – kérdé tőle, haját gyöngéden simítva ki arczából, mely kuszáltan függött homlokára, de az nem felelt, s kezébe rejtve arczát, zokogott.
– Mi történt veled, Dózia? Azt tudjuk, hogy Holcsit elfogták, de hol van barátnőd?
– Álnokok, rosszak, csalfák mindannyian… – rebegte szakadozottan a leányka. – Obrenné és a másik, nem is tudom, hogy hivják. Engem okoznak Holcsi elfogatásáért és és…
– Folytasd, folytasd.
– Kiutasítottak a házból. Klára azt mondta, menjek, a hova tudok, ők többé nem tartanak, s nincs szükségük rám.
– Szegény gyermek, és te ide jöttél. Jól tetted, – folytatta Hermance levéve fejéről a kalapját, s csudálkozva pillantott férjére, ki távolabb tőlük, hidegen, némán, majdnem megrovó arczczal állt helyén, és vonásain kedvetlenség volt kifejezve.
– Itt maradhatok? – kérdé szorongva Dózia, – vagy innét is elüznek…
Oh, hisz megérdemlem!
– Itt fogsz maradni, de beszéld el, mi történt Holcsiéknál?
– Keveset mondhatok. Pár nap előtt jöttünk Klárával a fővárosba Tornyosról. Bár ne jöttünk volna, de az én sürgetésemre történt, ki egy fiatal Kardos nevű férfit akartam fölkeresni, ki Genfben beszélt nekem gyermekéveimről. Azt mondta, ismert, mint kis leányt, s meg akartam tőle tudni, kik voltak szüleim.
Eszthey nyugtalan mozdulatot tett e szavakra.
– Ki az a Kardos? – kérdé feszülten.
– Mérnök, ki Genfben időzvén, fölkeresett bennünket Holcsi ajánlatával, de mi később kisült, hogy hamis volt, sőt nagy ijedtséget láttam az ügyvéden és Klárán ottléte miatt, mintha féltek volna attól, mit ő nekem beszélt.
– És megtaláltad őt itt a fővárosban?
– Nem! Egy perczre sem volt szabad elhagynom a lakást, s bár mindig Klára felügyelete alatt álltam, soha sem volt az oly szigorú, mint most, mióta visszajöttünk Tornyosról. De nem is tudtam volna a mérnököt hol keresni.
– Mikor fogták el Holcsit?
– Tegnap. A reggelinél ültünk, mikor a hatóság emberei a szobába léptek, s előmutatták neki az elfogatási parancsot.
– És ő?
– Hideg, gúnyos mosolylyal hagyva el helyét, azonnal kész volt őket követni, s mint mondta, az az elfogatás tévedésen alapul, mert ő semmiben sem érzi bünösnek magát.
– Azután követte a rendőröket?
– Azonnal! De láttam, hogy Klárával egy jelentőségteljes tekintetet váltott, ki mint a sóbálvány állt helyén, egyetlen szót sem tudott kiejteni, s midőn gyámatyja elment, visszaesett székére és görcsös zokogásban tört ki, míg én vigasztalni kezdtem, de dühösen ellökött magától, s azt kiabálta, hogy én vagyok az oka a szerencsétlenségnek.
– Nem tudod, mit értett ezalatt?
– Fogalmam sincs róla. Megdöbbenve, megrendülve mentem szobámba, s azon tünődtem, mit tegyek? Éreztem, hogy ott nem maradhatok, de nem lévén senkim e földön, iszonyú félelmet és bizonytalanságot álltam ki, míg végre elhatároztam, hogy…
– Ide jösz, – folytatta Hermance Dózia félve kiejtett és akadozva előadott, félbenhagyott szavait. – Jól tetted, bár soha se távoztál volna innét, de Oroszlay gróf azt mondta nekem, hogy boldog vagy Holcsiéknál, s nem akarsz visszatérni hozzám.
– Oroszlay gróf? – rebegte megdöbbenve Dózia, mialatt sötét pir önté el arczát, és önkéntelen lesüté szemeit.
– Ő beszélt rólad, kivel, úgy tudom, az ügyvéd birtokán ismerkedtél meg falun.
– Igen! És ő nagyon jó volt irántam, biztam benne, de most nem fordulhattam hozzá, – viszonzá zavarral a leányka.
– Miért? – kérdé feszült, kiváncsi, hideg hangon Eszthey, s Dózia mindjobban megzavarodva tekintett reá, kinek arczán nem látott jóindulatot, s csak sejtette, hogy Eszthey gróf lehet.
– Felelj Dózia a grófnak, – figyelmeztette őt Hermance, kit szintén nyugtalanná tett férje hideg viselete és komor hangja.
– Hozzá nem mehettem, s irni nem volt alkalmam neki. De nem is mertem volna hozzá folyamodni… Oh, grófné, nagyon boldogtalan teremtés vagyok.
És újra zokogni kezdett, keservesen, szívszaggatóan, mint a hogy az igazi fájdalom tud keseregni.
Hermance jó szíve a legnagyobb mértékben meg volt indulva, s férjére pillantva, kérdé:
– Miért vagy oly boldogtalan, Dózia, hisz vannak, kik pártodat fogják. Mi nem fogunk kitenni az elhagyatottságnak, és – és úgy tudom, Oroszlay gróf szerelmes beléd, – folytatta bizonytalanul.
– Azt mondta nekem! De én többé nem találkozhatom vele…
– Miből ered ez elhatározásod? – kérdé talán akarata ellenére fölvillant örömmel a grófné.
– Mit ér az én helyzetemben az ő szerelme? – jajdult föl új könyekkel Dózia. – Nőül nem vehet egy ilyen származású leányt, s én már lemondtam róla örökre!
– Azt okosan tette, – mondá hévvel, majdnem megelégedéssel Eszthey, ki most először érzett és mutatott érdeket a leányka iránt… – De mit tud származásáról?
– Semmit! A grófnétól akartam megkérdezni, kik voltak szüleim, miután ő anyámat ismerte. Ki volt atyám?
– Azt nem tudom, – viszonzá gyorsan, majdnem ijedten Hermance. – Anyádat csak egyszer láttam, ki akkor már özvegy volt, s oly beteg, hogy alig tudott beszélni.
– És miért kérte föl ő grófnét arra, hogy rólam gondoskodjék, ha egészen idegen volt rá nézve?
– Hallott rólam, s tudta, hogy szivesen segitek a szenvedőkön…
De Dózia kételkedve tekintett e feltünő zavarral kiejtett szavak alatt rá, s tünődve hajtá le fejét. Látszott rajta, hogy nem elégíté ki e felvilágosítás.
– Min gondolkozol? – kérdé Hermance nyugtalanul, nem tudva, mennyit tud a leány a multból, s mit beszélt neki amaz idegen, kit Kardosnak hivnak.
– Nagyon betegnek érzem magam. Két nap óta nincs egy nyugodt pillanatom; nemcsak Klára, de Obrenné is nagyon kegyetlenül bántak velem, s volt még egy más hölgy is ott, ki, mint hallottam, szintén Holcsi nővére, mindhárman szidtak és okoztak azért, a mi fivérükkel történt. Egyedüli vágyam, valahol lepihenni, – s majdnem akarata ellenére csukódtak le szemei.
– Elájult, – mondá rémülten Hermance. – Mit tegyünk vele?
– Majd magához jön, – viszonzá egykedvüen a gróf. – Mit szándékozol vele tenni, cselekedni?
– Természetesen itt marad. Hova küldenénk ily elhagyatott helyzetben. Veronikának szeretetébe ajánlom, mert tudta nélkül nem lehet nálunk, s ő bizonynyal jó lesz iránta.
– És mivel okolod és magyarázod meg ittlétét? – kérdé látható kedvetlenséggel Eszthey, ki nem helyeselte nejének ezt tervét.
– Azt mondom, hogy szegény elhagyatott árva, a mint hogy úgy is van.
Ismerem gyermekkora óta, s most egyelőre itt marad.
– Mint Veronika társalkodónője? – kérdé gúnyosan Eszthey. – Az a társaság, hol eddig élt és mozgott, nem nagyon ajánlja őt erre a szerepre Veronika mellé.
Hermancera nagyon rosszul hatottak e szavak s még inkább a hang, melyen azok kifejtettek. És újra, mint már számtalanszor, azt gondolta: mily rosszak a férfiak!
– Nem lehet válogatnunk, – mondá gyorsan, határozottan, majdnem hidegen. – Beszélek Veronikával, ki éppen itt jön.
És e percében látható volt a fiatal leány alakja, ki megpillantva
Dóziát aléltan fekve a karosszékben, meglepetve állt meg.
– Éppen menni akartam hozzád, Veronika, – kezdé gyorsan a grófné – kérni, hogy vedd pártfogásodba ezt a fiatal leánykát, ki egyedül áll a világon, s teljesen el van hagyatva.
– Beteg? – kérdé hozzá közeledve Veronika.
– Elalélt, de nemsokára magához tér, s egyelőre itt kell tartanunk. Jó leszel hozzá?
– Oh, mama, mily kérdés? – kiáltott föl melegen Veronika. – Szeretni fogom, hisz oly bájos arczocskája van, s maga ajánlja, és el van hagyatva. Nem elég-e ez, hogy vigasztaljam?
– Édes, jó leányom, – mondá meghatva Esztheyné, szeretettel tekintvén rá, ki halk léptekkel közeledett Dózia felé, s örömmel látta, hogy az lassan fölveti hosszú pilláit és álmodozó szemekkel tekint körül, mintha nem tudná, hol és kik között van.
– Jobban érzed magad, Dózia? – kérdé tőle a grófné, s az némán intett igent fejével, és Veronikára estek szemei, ki kedves nyájassággal mosolygott rá.
– Leányom, Veronika, – mondá Hermance feleletül a kérdő tekintetre, mit Dózia szemében látott. – Menj vele, ő megmutatja, hol pihenheted ki magadat, szomszédságában az ő szobájának.
– Köszönöm, – viszonzá Dózia, reszketve emelkedvén föl helyéről, s hálás mosolylyal fogadta el a fiatal pártfogónő karját, ki kivezette őt a teremből.
Eszthey Bertalan nem a legnagyobb megelégedéssel kisérte szemével ezt a jelenetet, de nem mondhatott ellent, s midőn nejével egyedül maradt, kérdé:
– És miféle szerepet szántál ebben a különös helyzetben Jakabnak, ki természetesen meg fogja tudni, hogy Dózia nálunk van?
– Azon még nem volt időm gondolkodni, – viszonzá sóhajtva Hermance. – Ha Isten kegyelmes irántam, visszavezeti őt Veronikához. Én mindent megteszek, a mivel megmenthetem ezt a szegény leánykát a társadalomnak, mert nélkülem, ki tudja, mi várna rá egyedül elhagyatva… De azt remélem, hogy az, ki fejünk fölött van, s látja a hibát, bűnt és érdemet, meg fogja jutalmazni leányomban tettemet, s őt boldoggá teszi…
XXIII
Mint Eszthey Bertalan jól sejté, Oroszlay pár óra mulva már tudta Kardostól, hogy Dózia az Eszthey-palotában keresett menhelyet, miután elhagyta Holcsi házát, hol a legnagyobb rémület és zürzavar uralkodott.
Azzal, hogy Dózia elhagyta őket, senkisem törődött, hisz már nem vehették hasznát Holcsi nélkül, ki ugyan beavatta terveibe nővéreit, s a czélt, melylyel össze volt kötve a gyermekcsere, de ők nem tudták volna azt ügyes fivérük nélkül értékesíteni, ki váratlanul ragadtatott ki közülük, s még azt sem tudták, mivel van az vádolva és mily sors vár reá. Hogy sulyos bűnökkel lesz terhelve, azon nem kételkedtek, csak a fölött tünődtek, ki és mit bizonyíthat ellene, ki adta föl és nem háramlik-e rájuk is mindaz, mi miatt az ügyvédet börtönbe vetették.
Klára magánkivül volt, mert nemcsak szerette gyámatyját, ki neki mindig és mindenben kedvét kereste, de vagyonilag is tőle függött, s mindent koczkáztatva látott annak elfogatása által, fogalma sem lévén arról, mennyi vagyonnal bir és hol van az elhelyezve.
Midőn Kardos a följelentést megtette ellene, az öreg Somorjay már a kórházban feküdt, hova őt a detektiv vitette, még pedig oly rögtön és váratlanul történt az elszállítás, hogy sógornője meglepetésében nem mert annak ellenszegülni, miután az öreg, beteg ember saját maga kivánta, hogy a mentők, kik Kardossal a lakásán megjelentek, őt a kórházba vigyék.
Mihelyt Somorjay ki volt ragadva Holcsi kezei közül, s a kórházban feküdt, Kardos azonnal közjegyzőt hivatott hozzá, ki vallomását irásba vette, s tanuk által láttamoztatta és sietett azzal a rendőrségre.
Ennek következtében tartóztatták le az ügyvédet, ki a bünösök rendes nagyképüségével vette elfogatását, s folyton ismételte, hogy tévedésnek az áldozata, de majd kiderül ártatlansága…
Mihelyt Kardos biztosságban látta az ügyvédet, sietett Oroszlay grófhoz, kit otthon talált, s kinek elmondta mindazt, a mi Holcsival történt, sőt Somorjaynak egész vallomását is közölte vele, mi fölött az a legnagyobb mértékben meg volt lepetve, különösen Dózia történetén, kinek származása most egyszerre tisztán állt előtte.
Első kérdése az volt: mi történt Dóziával? Kiről azonban Kardos nem tudott fölvilágosítást adni. Nem is gondolt rá. Sokkal jobban el volt foglalva fölfedezésének diadalával, mint hogy bármi másra gondolt volna.
Ittas volt az örömtől, meggondolván, hogy ama rejtélyes halálesetnél semmit sem tudtak tizennégy év előtt fölfedezni, s ő, alig hogy gyanuja kelt, és kezébe vette a kutatást, ily fényes eredményre jutott, mi fölött a vizsgálóbiró nemcsak bámulatát, de elismerését is méltató szavakkal fejezte ki előtte.
Hosszasan beszélt Oroszlay grófnak a dolog részleteiről, de az elmerülve gondolataiba, alig hallgatott rá. Dózia hollétén tünődött, s mindenek fölött azt akarta tudni, hol találhatná föl, s hogy beszélhetne vele, ki, elképzelte, miféle helyzetben lehet.
A mi származását illette, azzal most tehát tisztában volt, s nem hatott rá kellemesen, hogy az Somorjayné leánya, de legalább törvényes gyermek volt, atyja katonatiszt, ki a király egyenruháját hordta, s abból, a mit Kardos beszélt neki: hogy nem akarta Pármaynét házánál megtürni, kit férje elkergetett házától, azt is látta, hogy az szigorú és erkölcsös ember lehetett.
És a kit tisztának akarunk látni, annak számára ezerféle mentséget találunk, s ő azok közül a férfiak közül való volt, ki szerelme tárgyát nemcsak szeretni, de tisztelni is akarta, s ábrándos lelke magas szinvonalra emelé Dóziát, ki bár hányódott-vetődött a világban, mind a mellett megtartá szüzies tisztaságát, s minden szava, mit tőle hallott, kifejezte lelke romlatlanságát és szivének melegségét…
E hit és vélemény volt oka, hogy mielőtt Kardos nagy hévvel adta elő az eseményeket, ő képzeletében elérkezni vélte az időt, hogy Dóziát kiragadva kétes helyzetéből, sajátjává tegye s mielőbb megesküdjék vele.
Szabad ember volt, nem tartozott számadással senkinek, s életének bájos voltát és értékét csak attól a naptól számítá, melyen Dóziát először megpillantá, s leghőbb vágya volt őt örökre magához csatolni.
Mit törődött ő a világ itéletével, melyre azelőtt sem sokat adott, s életét, a mennyire lehetett, visszavonulva, magányban töltötte. Azt volt a vélemény róla, hogy átálmodja az életet. Sokan különcznek, ábrándozónak tartották, ki nem ismeri a világot, az embereket. Nem használja föl előnyeit nyitott szemekkel, s mégis álmodozva tölti idejét, nem vevé észre sem a vele kaczérkodó szép nemet, sem a barátságát elnyerni igyekvő ismerősöket.
A tudományoknak és a művészeteknek élt. Munka tölté be napjait, mely nem volt hivatva a nyilvánosság elé kerülni. Saját számára irt és olvasott s lelki kincseknek tartotta azt, a mivel birt tanulmányai folytán és azokat egészen magának akarta megtartani.
Mi volt természetesebb, hogy midőn ez a zárkózott szív először lángra lobbant, az oly mély gyökeret vert abban, hogy érezte, miként nincs hatalom, előitélet, társadalmi fogalom, vagy okosnak tartott tanács, mi határozatától eltántorítani, vagy csak megingatni is képes volna…
Midőn Kardos elvégezte beszédét, helyeslést és elismerést várt, mint a hogy azt a törvény embereinél talált, de csodálkozva látta a gróf némaságát, tünődését, sőt oly nagy elmerültségét, mintha ő jelen sem lett volna, s alig tudta csalódását e fölött eltitkolni.
– Most még egy kérésem volna önhöz. Kardos, – mondá Oroszlay, észrevéve a csöndet, mi a detektiv elbeszélése után közöttük beállt.
– Parancsoljon velem, gróf úr. Azt hiszem, a rámbízottaknak kellően megfeleltem.
– Még pedig fényesen! – viszonzá elismeréssel hangjában a gróf. – Azonban egyre nem tudott fölvilágosítást adni, hogy hol van jelenleg az a fiatal leány, kinek keresése kiindulási pont volt mindarra, a mi azóta történt, – s most még azt szeretném tudni, mi történt vele s miként lehetséges nekem őt mielőbb föltalálni?
– Egy óra múlva feleletet hozok kérdésére, gróf úr, – viszonzá Kardos, ki tudván az előzményeket, természetesnek találta ezt az óhajtást, sőt szemrehányást tett magának, hogy ezt kifelejté a grófnak hozott közléséből.
– Megvárom, míg visszatér, – mondá Oroszlay, s mosolyogva látta távozni a detektivet, ki sietve hagyta el a szobát, hol a gróf újra álmodozásaiba merült s majdnem remegve a boldogságtól gondolt arra, hogy mily közel van végre vágyainak megvalósulása.
De midőn Kardos visszatért, s tudatta vele, hogy Dózia Esztheyékhez ment, s huszonnégy óra óta a palota lakója, láthatólag megdöbbent e hírre, mert új gát fölmerülését látta közeledésére nézve. Ő, a ki a grófnétól utolsó nálalétekor úgy vett bucsut, hogy annak házaküszöbét többé át nem lépi…
Hogy miért ment Dózia Esztheyékhez, az érthetetlen volt előtte, s majdnem neheztelt rá, hogy vele egyetlen szóval sem tudatta, a mit cselekedni szándékozott Lamberth Klárától való megválása után. Hisz annak első gondolatának kellett volna lenni, oltalomért hozzá fordulni, kiről tudta, hogy életének vérével kész megvédelmezni s minden eshetőség ellen oltalmazni őt.
Álszemérem, leányos félénkség, gondolta azután elmosolyodva, mert arról fogalma sem lehetett, a mit annak Klára beszélt s megfélemlíté és elvette bizalmát a jövő, s megingatta hitét a boldogság iránt.
Kardos elvégezvén a rábizottakat, miután tudatta Dózia hollétét, távozott, s midőn az ajtó becsukódott utána, Enyingi gróffal állt szemben az előszobában, ki mosolyogva mondá neki:
– Fogadja elismerésemet, Kardos úr. Maga valóban nagy mester a kutatás terén, de egyet kifelejtett számításából.
– És az? – kérdé láthatólag megütődve Kardos.
– Hogy vannak olyanok, kiknek nem tett jó szolgálatot fölfedezésével.
– Például Holcsi és társai, azaz nővérei, – viszonzá nevetve a detektiv.
– És mások: Például – és kezével Oroszlay termének ajtajára mutatott – egy fiatal úr; kire nézve jobb lett volna, ha az egész dolgot eltemetve hagyja.
– Azt nem tudtam; a mit tettem, az igazság érdekében történt, – viszonzá Kardos kétértelmű mosollyal, s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi gróf belépett barátjához, kit a legnagyobb mértékű izgatottságban talált.
– Tudod-e, hogy Dózia az Eszthey-palotában van? – kérdé elébe sietve.
– A legjobb hely számára, a hol lehet.
Oroszlay meglepetve tekintett rá. Oly száraz, egykedvű volt a hang, melyen szavait kiejté, hogy majdnem sértve érezte magát a feleletre.
– De én így nem közeledhetem hozzá!
– Egyelőre – nem! De jobb is, ha bevárod, míg Holcsi dolga a törvényszéken lefoly. Ki tudja, miféle fölfedezések jönnek napfényre.
– Mi közöm Holcsi ügyéhez? – kiáltott föl haraggal Jakab gróf. – Az nem tartozik össze Dóziával.
– Azt ma még nem lehet biztosan tudni.
– De ő nem annak a gyermeke, a ki leányának hittük. Dózia atyja Somorjay katonatiszt volt, s éppen a gyermekcsere az, mivel Holcsi vádolva van.
Enyingi láthatólag meg volt lepetve.
– Ki mondta ezt neked? – kérdé feszülten.
– Kardos, – viszonzá hévvel Oroszlay, s elbeszélte neki az egész történetet, mit a detektivtől hallott.
– Igy Dózia Holcsi unokanővére, – mondá vállat vonva s futó gúnnyal Enyingi. – Szép rokonság. Az az ember vagy a bitófán fog meghalni, vagy egész életét a fegyencházban tölti.
Oroszlay nem felelt. Izgatottan járkált föl és alá a teremben, mialatt barátja feszülten kisérte szemével lépteit, s meg tudta mérni a kínos tusakodást annak belsejében.
– Miért tetted e megjegyzést, Loránd? – kérdé Oroszlay egyszerre megállva előtte.
– Semmi különös okból. Mindenki így beszélne a dolog állásáról.
– Azt hiszed, eltántoríthatsz engem föltett szándékomtól?
– Az nem is volt szándékom!
– Most csak az a kérdés, mi módon érintkezzem Dóziával?.. – folytatta bizonyos keserűséggel Jakab gróf. – Adj tanácsot.
– Várd meg, míg ő hírt ad magáról. Ha kiván veled beszélni, azt tudatni fogja.
– Ki tudja, mi tartóztatja abban? Talán beteg, hisz borzasztó megrázkódtatáson mehetett keresztül.
Oroszlay hallgatott.
– Ne kínozd magadat mindenféle föltevésekkel, várakozzál néhány napig türelmesen, s én hírt hozok neked róla, – folytatta hévvel Enyingi.
– Megtennéd azt? – kiáltott föl örvendő arczczal Oroszlay. – Megváltás volna az rám nézve, ki félelemben rettegve töltöm az órákat Dózia miatt.
– Oly nagyon szereted? – kérdé önkéntelen sóhajjal Enyingi, ki azonban tudta, ismerve barátját, hogy az úgy tud szeretni, mi már a mai korban majdnem hihetetlen.
– Életemhez van forrva ez a szerelem, – viszonzá szenvedélyes föllobbanással a kérdett.
– Ma még elmegyek Esztheyékhez, s holnap tudatom veled mindazt, a mit ott Dóziáról hallok.
– Jöjj el ma este a kaszinóba, hol várni foglak, – mondá kérő hangon Jakab gróf. – Te nem tudod, mily messze van még nekem a holnap, ki lázas félelemben töltöm az órákat, míg bizonyost nem tudok.
– Ott leszek!
– Köszönöm, – rebegte meghatva Jakab gróf, s meleg kézszorítással váltak el és Enyingi rossz kedvvel, majdnem leverten ment az Eszthey- palotába, mert neki sehogy sem volt inyére barátja szenvedélyes szerelme, miről azonban tudta, hogy az már kiirthatatlan annak mélyen érző szivéből.
Ezek az ábrándos emberek! – gondolta elégedetlenül. – Hosszú évekig átálmodják az életet, s ha egyszerre fölébrednek, kettős szenvedéllyel vetik magukat az árba, mely elsodorja őket…
És mélységes keserűséget okozott neki az a tudat, hogy Oroszlay Jakab, ez a minden tekintetben páratlan, kiváló ember, ki egy régi, előkelő, dúsgazdag családnak utolsó sarja, ilyen házasságot készül tenni.
Ő nem volt rideg arisztokrata, de tisztelte a nagy nevek tradicióját, s bármily szép, bájos volt is Somorjay Dózia, nem tartotta méltónak, hogy Oroszlay gróf neje legyen és éppen, mert nagyon szerette barátját, kész lett volna mindenáron megakadályozni, mint ő hitte: ballépését.
No, de még semmi sem bizonyos, – fűzte gondolatait tovább. – Talán a botrányosan folyó tárgyalások alatt, hol Holcsi ügyében Dózia is szerepelni fog, elriad Jakab szándékától. Sohasem lehet tudni a jövőt, csak időt kell nyerni, nehogy gyorsan elkövethesse azt a lépést, mely minden józan gondolkodás ellen van…