Végzetes tévedés: Regény

XXV

Dózia az ajtó függönye mögött állt, midőn Veronika Oroszlayval ő róla beszélt és minden szót hallott a társalgásból.

Nem tudva, hogy Veronika vendéget vár, annak nappali szobájába akart menni, midőn a függönyön keresztül megismerte Oroszlay gróf hangját, kitől saját nevét hallotta kiejteni.

Lábait a földbe gyökerezni érzé, nem tudta elhagyni helyét, a függöny eltakarta őt a mellékszobában lévők előtt, s ő végighallgatta azoknak minden szavát, és csak akkor suhant be egy olaszfal mögé, midőn Veronika be akarta őt hívni.

És jól számított, mert az nem találva őt a szobákban, visszatért vendégéhez, mialatt ő szobájába futva, leroskadt egyik székbe és keservesen sírt.

Így találta őt a ház leánya, de nem tudta meg könyeinek okát, mert arról fogalma sem volt, hogy az őket kihallgatta, s Dózia könyeinek okát annak vette, hogy az nagyon boldogtalannak érezheti magát.

Megkönnyebbül, ha kisirja könyeit – gondolta s egyedül hagyta. – Az örömhírt majd később tudatom vele, valamint anyámmal is, kinek ez iszonyú csapás lesz, de valamint én, úgy ő is meg fog nyugodni rajta…

Esztheyné pedig ez alatt, míg házában a föntebbiek történtek, Lamberth Klárát kereste föl, kivel ama leánykáról kivánt beszélni, kinek helyét Dózia foglalta el hosszú évek során, s kiről Enyingitől tudta, hogy az jelenleg Holcsi lakásán van annak gyámleányával együtt, kik nem voltak rokonságban, de a veszedelem egyformán érte őket, s ő saját érdekében is beszélni kivánt velük. Megtudni tőlük, mit terveznek, s valamit tenni akart a fiatal leányért, ki helyett ő Dóziát részesítette mindabban, mit a beteg anyának igért.

Félt és reszketett, hogy a tárgyaláson férje neve is előfordul, mi a legnagyobb botrány lenne mindnyájokra nézve, s e bizonytalanság kétségbeejtőbb volt a legrosszabb valónál és minden áron bizonyosságot akart szerezni, mit Lamberth Klárától remélt megtudni, ki otthon volt, s meglehetős hidegen fogadta őt.

Midőn a szobába lépett, két fiatal leányt talált ott, egyiket sem ismerte, de elhalványodva tekintett a fiatalabbra, mert oly hasonlatosságot talált annak arczán, mi származását kétségtelenné tette.

Lélekzetét elállni érzé. Halk, bizonytalan, tétovázó hangon válaszolt Klára mogorva kérdésére, hogy mit kiván, s eleinte alig tudta, mit beszél és nem birta szemeit levenni Juliskáról.

– Megtudva a borzasztó esetet, mi önöket érte, Lamberth kisasszony, – kezdé pár pillanatnyi szünet után, – mint Dózia barátnőjének, segítségemet kivántam fölajánlani. Önök hosszú ideig jók voltak iránta, s én azt viszonozni szeretném.

A Dózia névre Klárát valóságos düh fogta el.

– Ő volt az oka mindennek! – kiáltá. – Ha ő nincs, sohasem jutunk ebbe a bajba, de ne merjen szemem elébe kerülni.

Esztheyné megdöbbenve hallgatta e szavakat.

– Nem igazságtalan ön iránta? – kérdé hidegen. – Miféle szerepe lehetett neki a kérdéses ügyben?

– Kár erről beszélni, grófné, – mondá gúnyos megvetéssel Klára. – Dózia, az ön pártfogoltja, a legálnokabb teremtés, kit képzelni lehet. Mi minden jóban részesítettük. Fölfogadtuk elhagyatottságában, úgy élt nálunk, mint egy herczegné, s hátunk mögött szerelmi viszonyt kötött Oroszlay gróffal, ki detektivvel kisértette lépteinket s az utánunk utazott Genfbe, kutatott, kémkedett, míg oly vádakat kovácsolt gyámatyám ellen, mi a börtönbe vezette őt, s ki tudja, hogy és miként fog végződni ügye.

– Mindezt Dózia tette volna? – kérdé hitetlenül Esztheyné, ki minderről még semmit sem hallott s nem is hitte, csak az döbbentette meg, mit neki Klára Oroszlay és Dózia összeköttetéséről beszélt, mert ő azt eddig ártatlan szerelemnek gondolta, mi inkább csak ábrándozáson alapul, s úgy fog elmulni, a hogy jött.

– Kérdezze meg tőle magától, vagy kérdezze meg ettől a fiatal leánytól, ha nekem nem akarja elhinni.

Esztheyné a feltűnő csinos leánykához fordult.

– Mit tud maga, gyermekem, ezekről a dolgokról? – kérdé tőle.

– Nem sokat, – viszonzá az zavarral. – Én Somorjayné leányának tartottam magamat, ki fölnevelt és jó volt hozzám, s az említett Kardos nevű detektiv azt állítja, hogy nem én, hanem Dózia az ő leánya, de nem hiszem és nem is akarom hinni.

– De mit tud arról, mit Lamberth kisasszony Dóziáról beszél?

– Semmit! Én őt nem ismerem. Csak pár nap előtt hallottam egy Zsófi nevű szobaleánytól, hogy Holcsiéknál van, de Klárának igazat adok, mert Kardos úr, ki pár hét óta hónapos szobát bérelt tőlünk, elmondta, miként ő végette járt Genfben, s ha ez nem történik, a többi sem következik utána…

Nagy élénkséggel és természetességgel adta elő szavait a leányka, s

Esztheyné látta, hogy a mit mond, arról meg is van győződve.

– Lehet, hogy igazuk van, – mondá kitérve, – lehet, hogy nincs, de nem erről kivánok beszélni, hanem megkérdezni, nincs-e valamiben fogyatkozásuk, s nem lehetek-e segítségükre?

– Semmire sincs szükségünk, – viszonzá hidegen Klára. – Én szerencsére vagyonos vagyok, s holnap Juliskával birtokomra utazom, és együtt maradunk, ott várva be, hogyan fog gyámatyám sorsa eldőlni. Mit nem kétlek, hogy gyorsan kitisztázza magát.

Esztheynét bosszantotta Klára gúnyos, sértő modora s látva, hogy további maradása czéltalan, hideg, büszke főhajtással, minden további szó nélkül távozott, azon tudatban: hogy Juliska el van látva, s nem szorul az ő segítségére.

Meglehetős rossz kedvvel érkezett haza, hol öltöző-szobájába menve, leányát ott találta, ki mint látszott, várt az ő jövetelére.

– Azt hittem, sétálni mentél, – kezdé Hermance grófnő, figyelmesen pillantva rá, kinek arczán valami szokatlan kifejezést látott, mi vonásain a rendes komolyságnál is feltünőbb volt.

– Ma nem mentem, mert fontos beszédem van mamával.

– Fontos beszéded, velem? – kérdé meglepetve a grófné s feszülten vizsgálta arczát.

– Dóziáról szeretnék valamit mondani.

– Beszélj gyermekem, remélem, nincs valami kifogásod ellene?

– Ellenkezőleg, nagyon megszerettem s csak azt sajnálom, hogy már akkor nem maradt itt, midőn először nálunk volt s mint Ernesztine mondja, egy estét töltött a házban.

A grófné arczát sötét, haragos pir önté el e szavakra. Ernesztine, az a vén csacsi fecsegett, – gondolta bosszusan. – Ugyan mire való volt ez a szószátyárkodás?.. Ezért jól meg fogja szidni.

– Akkor ő csak pár órára jött ide s szó sem volt arról, hogy tovább maradjon nálunk, – viszonzá erőltetett mosolylyal, de titkolhatatlan zavarral Hermance.

– Ama kisded arczképet is ő hagyta itt akkor, melyet én találtam meg, s mely, mint mondja, anyja arczképe?

– Ő mondta azt neked?

– Ő, miután visszaadtam neki a képet, de hát kinek a gyermeke ő tulajdonképen?

– Egy özvegyasszonyé, kit Somorjaynénak hívnak, – mondá gyorsan Hermance. – Atyja katonatiszt volt, de meghalt, s ők nagy szegénységben maradtak.

– És leánya mégis oly kitünő nevelést kapott. Minden tekintetben úri leány ő, úgy fogalmaira, mint műveltségére nézve.

– Azt nem lehet tagadni, nevelését egy elsőrangu intézetben nyerte, hol kitünő tanárok voltak s úgy látszik, kedvvel tanult.

– És ki fedezte költségeit, mert az olyan intézet sokba kerül?

– Én neveltettem, – viszonzá uj zavarral Esztheyné, kinek igen kellemetlen volt ez a kérdezősködés.

– Úgy mamának valami összeköttetésben kellett velük lenni, – mondá bizonyos konoksággal a leányka, mi nem volt szokása.

– Minden bizonynyal! – kiáltott föl türelmetlenül Hermance. – De miért kérdezősködöl most ezekről? Még pedig oly szokatlan nagy érdekkel!

– Előzményéül azoknak, miket mondani akarok, mert Dóziáról kivánok hosszasabban beszélni, ki nagyon boldogtalan.

– Több nála a képzelődés, mint a való, – mondá könnyedén a grófné. – Mi baja van? Ő nálunk marad, s olyan sorsban részesül, mi kifogást nem szenved, s ha nem elégszik meg sorsával, háládatlan!

– De ő szereti Oroszlayt, s viszont szerettetik általa és attól fél, hogy nem lehetnek egymásé.

– Ha fél attól, helyesen teszi, – mondá önkéntelen gúnnyal Esztheyné, de csodálkozva vizsgálta leánya nyugodt arczát, meg nem foghatva, mily czélból beszél az ezekről neki. – Mert az ilyen házasság lehetetlen. Oroszlay gróf és Somorjay Dózia!

– A kik igazán szeretnek, azoknak minden egyéb mellékes!

– Divatos teóriák ezek Veronika. Az előkelő ember mindig az marad, s kötelességei vannak neve és rangja iránt, – mondá kedvetlenül a grófné. – És különben is nem tudom kitalálni, mily czélból beszéled ezeket nekem?

– Oroszlay ma nálam volt, s megigértem neki, hogy szószólója leszek óhajtásának szülőimnél és Dóziánál, kinek nincs bátorsága igent mondani.

– Ezt nagyon rosszul tetted, Veronika – viszonzá haraggal, de egyszersmind a legnagyobb bámulattal Hermance. – Dóziát, azt hiszem, nem kell rábeszélned semmire, mert ő csak látszatból ellenkezik, ha ugyan teszi, mert ha nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy Oroszlay grófné legyen, nem hagyta volna odáig jutni a dolgokat. A mi a mi jóváhagyásunkat illeti, arra Jakabnak nincs szüksége. Dóziának van anyja, ki rendelkezik fölötte s várjanak, mig kiszabadul a börtönből, – folytatta gúnyos szenvedéllyel Esztheyné s hátat fordított leányának.

– Istenem, istenem, – kiáltott fel Veronika könnyekben törve ki, – mily kegyetlen a sors, hogy annyi embert tesz szerencsétlenné, holott mindenki boldog lehetne!

A grófné tőrszúrást érzett szivében e följajdulásra, mert érezte, hogy mindannak kezdete, mi fölött leánya kesereg, tőle indult ki. Az ő végzetes tévedéséből. De hisz ő jót akart s csak igéretét teljesítette, mit esküvel fogadott gyermekei boldogságára, s éppen azzal vétett leánya ellen, hogy könyörületes akart lenni. Sirni látván leányát, az ő szemei is könyekkel teltek meg, s hosszú ideig nem beszéltek együtt, míg végre Veronika kérdezte.

– Tehát semmi öröm – vagy megnyugtató hírt sem vihetek Dóziának?

– Tőlem nem s legjobb szeretném, Veronika, ha nem keverednél ez ügybe, mely csak rosszat foglalhat magában.

– De ha Jakabot boldogsághoz vezetné!

– És te, ki szereted őt, mással kivánod boldoggá tenni? Ez igazán oly nagylelkűség, mire csak te vagy képes…

– Nem áldozzuk-e föl örömmel saját boldogságunkat azért, kit szeretünk? – kérdé lelkesülten a leányka.

– De ez a házasság Jakabra nézve nagy szerencsétlenség lenne.

– Azt ő maga tudja legjobban, mi vezeti boldogsághoz.

– Nos, hát ne beszéljünk róla. Dózia most egyelőre itt marad, s a dolgok rendes lefolyást vesznek… És ha Oroszlay ragaszkodik ahhoz, hogy nőül vegye, tegye. De előbb le kell folyni az esküdtszék tárgyalásának s ha Holcsit és nővéreit elitélik, alig hiszem, hogy Oroszlay abból a családból kivánna nősülni.

– Szegény Dózia! – sóhajtá Veronika, és elhagyta a szobát, hogy visszatérjen hozzá, kit könyek között hagyott szobájában.

De azt üresnek találta.

Dózia nem volt sehol. Senki sem látta távozni, s éppen úgy eltünt, mint amaz éjjel az Eszthey-palotából, egy ujságlapot hagyva szobájában, a padlón heverve, melyben bő és kimerítő leírása volt Holcsi nővéreinek, Obrenné és Somorjayné elfogatásának.

A lap papirosa azon a helyen nedves volt a könyektől s Veronika eltalálta az összefüggést annak tudósítása és Dózia eltűnése között.

Szegény leány! – sóhajtá igaz szívből fakadt sajnálkozással. – Sokat mért rá a sors, de még boldog lehet!

Azután futott anyjához, ki hallván Dózia eltűnését, kikérdezte Ernesztinét, az összes cselédséget s a portást, de senki sem tudott róla hírt adni és az Eszthey-család mind külön-külön meg volt döbbenve a leányka távozásán, kinek most már igazán nem volt menhelye sehol, s ki tudja, hova ragadja őt kétségbeesése?

De nem mertek semmit tenni keresésére. Várták este, reggel, másnap délig, s midőn az még mindig nem adott életjelt magáról, Eszthey írt Oroszlaynak, mert egyedüli reményük még az volt, hogy talán ő tud annak hollétéről. De visszajött a válasz, hogy a gróf nincs a fővárosban, s csak pár nap mulva várják vissza…

XXVI

Holcsi Kálmán ügyvéd bűnpörének nyilvános tárgyalása egy szombati napra volt kitűzve s óriási érdeklődés mutatkozott a közönségben iránta, melyet már hetek óta izgattak a lapok tudósításai, melyben, mint híre járt, főrangú személyek is szerepelni fognak.

A mondott napon a törvényszék tágas terme fulladásig megtelt kiváncsi közönséggel.

A birói emelvényen ült az elnök s jobbról-balról mellette a birák. Előtte a jegyző, oldalt az ügyész s távolabb nyult el az esküdtek padja, melyen tizenkét esküdt foglalt helyet, az elnök háta mögött az ujságok tudósítói, kik feszülten várták, mikor kezdhetnek jegyzéseikhez.

A tanuk padján ült Lamberth Klára, Pármai Juliska, Zsófi, volt szobaleány, Latorné, ki Genfben is volt Holcsi gyámleányával és Dóziával, Tornyoson pedig a háztartást vezette. Kardos, a detektiv és Somorjay Károly a koronatanu, ki betegen, sápadtan, összetörve ült helyén s nyugtalanul tekintgetett az ajtóra, melyen a vádlottnak belépni kellett.

Holcsi nagyon öntudatosan jelent meg a teremben. Pillantása átröpült a tanukon, s Klárának vidáman, biztatóan intett, de midőn Somorjayval találkozott, fenyegető dacz tükröződött abban.

Azután az elnökhöz, birákhoz, esküdtekhez fordult s udvariasan hajtá meg előttük magát.

A törvényszéki jegyző felolvasta a vádiratot, melyben a vádlott gyilkossággal és gyermekcsempészettel van vádolva. A biró megkérdezte tőle: bűnösnek érzi magát? mire ő emelt, bátor, határozott hangon nem- mel felelt.

Ekkor fölemelkedett helyéről a királyi ügyész, s azt az indítványt tette, hogy miután a rendőrségnek még nem volt elég ideje az adatokat összegyüjteni, s különösen Holcsi nővéreinek bűnrészességét megállapítani, napolják el a tárgyalást bizonytalan időre.

De ez indítvány ellen hevesen kelt ki Holcsi védőügyvédje, s a leghatározottabban protestált, mondván: hogy elég ideje volt a rendőrségnek adatok gyüjtésére, mert hetek óta tartják védenczét fogva egy közönséges, nedves czellában, mi által annak egészsége szenved, kinek szívbaja van s egy oly régi, majdnem elavult bűnnel vádoltatik, mely időből a tanuk közül már legtöbbnyire meghaltak és alig emlékezik valaki a bűntettre.

Az elnök kérdő pillantást vetett birótársaira, azután pár perczig összesúgtak, azután mondá:

– A védőügyvédnek igaza van. Semmi ok sincs a tárgyalás elhalasztására, miután itt összegyűltünk. Hallgassuk ki a tanukat s azután határozzunk a királyi ügyész úr indítványára nézve.

Az első tanu Kardos detektiv volt, ki nyugodtan, zavar, vagy habozás nélkül felelt a hozzá intézett kérdésekre, habár tekintete koronként elröpült a csinos Juliskához, ki lesütött fejjel ült helyén, s arcza égett az izgatottságtól.

Kardos nyilt tekintete, nyugodt tartása és következetes feleletei láthatólag jó hatást tettek a hallgatóságra.

Elmondta, hogy jött rá az évek előtt elkövetett bűnre, és sok fáradság után sikerült neki rábirni Somorjayt a vallomásra, minek alapján tette meg a följelentést Holcsi ellen.

A vádlott ismét gúnyosan mosolygott, de nagyon halavány volt, s kezét többször szíve tájékára szorítá, mintha valamely fájdalom kinozná.

Miután Kardos bevégezte vallomását, Somorjay Károly lett fölhíva, ki nehézkesen hagyta el helyét, görnyedten, s lesütött szemekkel várta a hozzá intézendő kérdéseket.

Kiváncsi zúgás hangzott föl a hallgatóság sorai közül. Tudták, hogy ő az egyedüli tanu, ki abból az időből, midőn Holcsi a gyilkosságot állítólag elkövette: fölfedezéseket tehet, sőt már irásbeli vallomása is a birák kezei között van, s nagy feszültséggel várták feleleteit.

De ekkor oly valami történt, mi az összes egybegyűlteket megzavarta és nagy fölfordulást okozott.

A vádlott szó nélkül összerogyott, s elterülve feküdt a földön halálsápadtan, mozdulatlanul; a hallgatóság felugrott helyéről s Klára és Juliska rémült kiáltással futottak hozzá.

A közönség köréből egy orvos vált ki, s az élettelen testhez sietett és gyorsan felgombolva annak mellényét, szivére tette kezét, s hangosan mondá:

– Meghalt, ezt nincs ki fölébressze többé!

A birák zavartan tekintettek egymásra. Nem emlékeztek, hogy ily eset történt volna hivataluk alatt a törvényszéki teremben. Visszahúzódtak, a közönség is gyorsan kivonult, Somorjay is eltünt, s csak Kardos, Klára és Juliska követték a testet, melyet visszavittek börtönébe további intézkedésig.

Ez az eset óriási lármát okozott a fővárosban. A lapok hasábokat írtak a történtekről, s aznap senki sem beszélt másról, mint a vádlott haláláról, ki megszabadult a földi itélet büntetésétől; s most már a legfelső biró előtt áll.

Természetes, hogy Esztheyéknél is nagy izgalmat okozott Holcsi esete. Már hetek óta a legnagyobb izgalomban éltek a palota lakói. Rettegtek az ügyvéd vallomásától, s talán még inkább attól, hogy Somorjay megemlíti Eszthey gróf nevét is, sőt a grófot is beidézik tanunak. A rendesen vidám, könnyűvérű ember egészen ki volt véve sodrából. Alig mozdult ki hazulról, s betegnek állítá magát. Hermance grófnő nem kevésbbé volt leverve az események miatt, mihez még Dózia eltűnése is járult, kiről semmi hír sem érkezett, és lépéseket nem mertek miatta tenni a rendőrségen, félve a botránytól.

Enyingi ebben a nehéz időben naponkénti s majdnem egyedüli látogatója volt az Eszthey-családnak, s hordta a híreket Oroszlay kétségbeeséséről és más egyéb, a Holcsi-pörrel kapcsolatban levő eseményekről. Sok időt töltött Veronika társaságában, ki tőle szerette volna megtudni mindazt, mi szüleinél érthetetlen volt neki. Azoknak levertsége. Atyjának szokatlan viselete stb., de természetesen nem sokat tudott meg tőle, mert az nem adhatott fölvilágosítást.

A legnagyobb részvéttel beszélt olykor Dóziáról, s Enyingi oly nagy melegséggel nyilatkozott a szerencsétlen leányról, hogy Veronika szivét egészen megnyerte s anyja előtt többször úgy nyilatkozott, hogy ő ezelőtt Enyingit egészen másnak ismerte, mert majdnem semmi figyelmet sem fordított rá, de most látja, hogy az mily melegszívű ember.

A tárgyalás balesetének szenzácziós hírét is ő hozta először az Eszthey-palotába, s ott a grófi pár föllélegzett Holcsi halálának hirét hallva. Egyelőre meg voltak mentve annak vallomásától, de hátra volt még a két elfogott nővér és Somorjay, kik annyit tudhattak a multból, mint maga az elhunyt ügyvéd, rájuk nézve azonban már nem voltak oly veszélyesek, miután a fő és igazi bűnös meghalt.

Némileg tehát visszatért a nyugalom a palotába, s a fiatal Béla gróf is többet időzött otthon, mint a kedvetlenség idejében. Mert ő csak a víg társalgást és mulatságokat szerette, s kerülte mindazt, a mi még kedélyét megzavarta volna.

Egy napon Oroszlay is meglátogatta Esztheyéket s azok megijedtek azon a pusztuláson, mi szép arczán ki volt fejezve. Vonásai nagy szenvedéseket mutattak, s álmodozó szemében most keserv tükrözé magát az elveszett remény miatt, mert ő sem hallott Dóziáról, de mind a mellett folytonos remény és kétség között töltötte napjait.

A szalonba léptekor Enyingit is ott találta, s a kandalló körül a hölgyeket, kik napok óta nem mehettek ki a házból a gyorsan beállt tél hóvihara miatt és örömmel látták Oroszlay jövetelét.

Eleinte a napi eseményekről beszéltek, azután Enyingi rátért a közeledő farsangra. Elmondta a bemutatandó leányok neveit, a főrendűeknél készülő bálokat, s vidámságot öntött a társalgásba, mi kissé nehézkesen indult meg, mert a hölgyek meg voltak döbbenve Jakab gróf külseje fölött, ki, mint mondtuk, feltünő rossz színben volt, s alig mertek előtte vidámabb dolgokról beszélni.

És ő észrevette ezt, s talán nem akarva szomorúságával terhökre lenni, erőlködött Enyingi élénk társalgásában résztvenni, és Veronikához fordulva, kérdé:

– Örül a farsangnak, grófnő, mi Lóránd szerint hosszú és tartalmas lesz?

– Oh, én nem szándékozom többé bálba menni, vagy legalább az idén nem.

Oly nagy határozottsággal ejté ki e szavakat a leányka, hogy mindnyájan csodálkozva néztek rá.

– Hisz még csak egy farsangon tánczolt, – mondá Oroszlay, – s azt állítják a fiatal hölgyek, hogy a világban való szereplés kezdete rendesen nehézségekkel jár és nagyobb náluk az elfogultság, mint az élvezet, s a második farsang az, mely élvezetet szerez.

– És igazat mondanak! – viszonzá hévvel Veronika. – Rendesen nagy várakozással kezdjük meg mulatságainkat, s talán ez tesz elfogulttá. De rendesen nem találjuk azt, a mit vártunk.

– Ezt sok fiatal hölgy elmondhatná magáról, de legkevésbbé grófnő, – viszonzá enyelegve Enyingi. – A ki oly ünnepeltetésnek van kitéve, az többet talál, mint a mit talán várt.

– De nem mindenki vágyik arra, s nekem elég volt a farsang élvezete egy télen. Végre is nagyon felületes mulatság végigtánczolni az éjszakákat, hogy azután a napokat átaludjuk.

– Kevés leány gondolkodik így, – mondá Enyingi mosolyogva, s egy pillantással Jakabra, kire látható kellemes hatást tettek e szavak, s majdnem érzékenyen mondá:

– Szóról-szóra aláírnám grófnő állítását, csak azt csodálom, hogy hol vette e tapasztalatokat? Lórándnak igaza van, kevés leány gondolkozik így, s úgy az anyák, mint leányaik lehetetlennek tartanák másként cselekedni, mint a bevett szokás előírja, hogy az egyik bál és mulatságból a másikba siessenek vég nélkül.

– És természetesnek tartja azt, hogy Veronika így beszél? – kérdé majdnem megrovóan Hermance, Oroszlayhoz fordulva.

– Veronika grófnő egyéniségét ismerve – igen.

– Ha tíz évvel idősebb volna, nem lehetne bámulni szavain. De tizennyolcz éves korban ez természetellenes.

– És hány leány van, ki soha sem mulatott, s boldog és elégedett! – kiáltott föl hévvel Veronika. – És hány van, ki ott a bálterem zenéje mellett sírni szeretne, holott kötelessége mosolyogni és derült arczot mutatni.

Oly nagy érzékenységgel ejté ki e szavakat a fiatal leány, hogy pár pillanatra megakadt a társalgás, s a két ifjú meglepetve pillantott egymásra.

– Csakhogy azok a leányok, kikről te beszélsz, nincsenek a te helyzetedben, – mondá Esztheyné, – s nem azért nem vesznek részt az ifjúság élvezeteiben, mert nincs kedvük, hanem mert nem tehetik.

– Például szegény Dózia! – mondá búskomolyan Veronika, mely név kiejtése mindnyájokat megdöbbenté, s Hermance grófnő arcza élénk rosszalást fejezett ki.

– Semmi hír sincs róla? – kérdé Enyingi.

– Semmi!

Oroszlay nem szólt a feleletre, de nagyon halovány lett, s Enyingi mondá:

– Végre is a rendőrséghez kellene fordulni miatta, mert annyiban nem maradhat eltünése.

– Nem, nem, azt nem tehetjük, – viszonzá hévvel Esztheyné. – Botrány lehetne belőle. Ha nyiltan keresnénk, belejönne az az ujságokba, s ezt ő maga legkevésbbé szeretné.

– De hát hova lehetett? – tört ki fájdalommal Oroszlay. – Miért rejtőzködik azok előtt, kik szeretik és nélkülözik?

– Én nem tettem le a reményről, hogy vagy visszatér, vagy tudatja hollétét, – mondá Enyingi. – Talán ki akart térni az esetleges kihallgatás elől Holcsi pörének tárgyalásában, kivel összeköttetésben volt, s félt, hogy beidézik tanunak.

– Az valószinű, – jegyzé meg Esztheyné, kinek nagyon kellemetlen volt ez a beszédtárgy, s örömmel látta a komornyik megjelenését, ki teakészlettel lépett be, követve az inastól, s gyorsan elrendezték a tea-asztalt, mialatt megszakadt a társalgás, s Veronika a tea kiöntéséhez fogott.

– Egy levelet hoztak a grófnőnek, – mondá a komornyik Veronikához lépve, s átadva azt, ki rápillantva az írásra a borítékon, csodálkozva szemlélte a teljesen ismeretlen betüket.

– Kitől van? – kérdezte Hermance grófnő.

– Nem tudom. Ha megengedik, fölbontom, mert oly különös érzésem van, mintha a levél fontos tartalommal bírna.

És leszakítva a borítékot, mindenekelőtt az aláírásra pillantott s annak látására halk sikoltás hagyta el ajkait. – A levél Dóziától volt.

– Mi bajod, Veronika? Kitől jön a levél? – sürgeté őt megrettenve Esztheyné, s a többiek feszülten vizsgálták arczát, mert sejtették, hogy abban valami különös lehet, itélve a leányka megdöbbenéséről, kinek arcza a fölindulástól halálsápadt lett.

– Dó-zi-á-tól, – rebegte halkan, s olvasni kezdett, mialatt mély csönd honolt a teremben.

A levél a következőket tartalmazta:

Sacré-Coeur, 12/9. 19…

Szeretett kedves grófnő!

Onnét írom e sorokat, hol lenni egyedüli rendeltetésem – a kolostorból!

Beléptem a szent szűzek közé, s itt maradok örökre és fölveszem a fátyolt. Ne aggódjanak miattam, hogy híremet eddig nem hallották. Meg voltam hasonolva önmagammal s idő kellett, míg lelkem egyensulyát valamennyire visszanyertem.

Most csöndes és békés vagyok. Lecsillapult bennem mindaz a kínzó érzés, mi megőrüléssel fenyegetett. Istenhozzádot mondtam a világnak! El vagyok temetve, s nem kívánok fölébredni.

Imádkozni fogok mindazok boldogságáért, kiket szeretek, s kik oly jók voltak hozzám, hogy meghálálni nem tudom, s csak arra kérem, felejtsék el a boldogtalan

Dóziát.

Veronika könyes szemekkel nyujtá Oroszlaynak a levelet, ki mohón futotta azt keresztül, s azután némán, leverten tekintett maga elé.

Nagy csapás volt ez rá nézve, és mégis megkönnyebbülést érzett, mert azt megtudta, hogy Dózia él, mi fölött már kételkedni kezdett.

Azután sorra elolvasták a szomorú tudósítást s mindnyájuk arczán meghatottság látszott. Senki sem tett megjegyzést Dózia elhatározására nézve, s Oroszlay búcsút vett és gyorsan távozott, mint ki nem birja titkolni bánatát s idegességét és nem akart a hölgyeknek terhére lenni.

– Még mindig mennyire szereti, – gondolta ajkait harapdálva Hermance. —

És ezt az érzést én keltettem föl benne végzetes tévedésemmel!

– Nem hagyhatjuk Dóziát a zárdában, – mondá nagy erélylyel Veronika. – Irtóztató meggondolni, hogy oly szép, fiatal leány tizenhét éves korában örökre elbúcsuzzék az élet minden boldogságától!

– Ki tudja, nem lesz-e ott békésebb, boldogabb élete, mint a világban? – mondá Esztheyné.

– Láttuk Oroszlay izgatottságát s arczának kétségbeesett kifejezését. Ez a két ember úgy szereti egymást, hogy boldogság várhat csak rájuk s miért áldozzák azt föl képzelgéseknek? – mondá Veronika hévvel s igaz szánalommal hangjában.

– De ez ellen most már semmit sem lehet tenni, – viszonzá Hermance grófnő, láthatólag megnyugodva a történtek fölött.

Enyingi azonban látta Veronika arczán, hogy az valami nagy elhatározásra készül s jobbnak találta egyedül hagyni a hölgyeket és rövid idő mulva ő is távozott, azzal a szándékkal, hogy fölkeresi Jakabot, kinek arcza halálos sápadtságából gyanítá, hogy az miféle kedélyállapotban lehet.

Ő, daczára, hogy bizonyos tekintetben könnyűvérű ember volt, tudott nagyon mélyen érezni és komoly is lenni, s most barátja háza felé haladva, egyenkint végiggondolta azoknak az embereknek sorsát, kiket a véletlen oly messziről, s oly különböző társadalmi állásból szedve össze, egymásba fűzte történetük eseményeit.

Valamennyien mást és mást óhajtanak s egyik csak a másik boldogsága árán érheti el azt, a mire vágyik, s egyedül Veronika az, ki valamennyiüknek fölötte áll, nem törődik saját érdekeivel, szivével és boldogságával, igyekszik boldoggá tenni azt, a kit szeret és azt, ki nála oly sokkal szerencsétlenebb helyzetben született, és semmije sincs neki az életből s az ifjúságból, szerelmén kívül!

– Nagyszerű jellem, – gondolta elragadtatva – és talán nem is lenne boldog Jakabbal… Neki másforma férj kellene, ki páratlan egyéniségét úgy fogja föl, mint én, de hát hasztalan udvarolok neki már évek óta, észre sem veszi azt Oroszlay mellett, ki pedig sohasem volt más, mint jó barátja.

E gondolatok és tünődések alatt lesütött fővel haladva, egyszerre sötét árnyékot látott maga előtt, s fölpillantva, Kardos detektivet pillantá meg.

– Jó reggelt kivánok, gróf úr, – szólítá az meg őt, – a törvényszéki tárgyalásról jövök. Hallotta már, hogy Holcsi nővéreit fölmentették bizonyítékok hiányában. Miután a főbűnös meghalt, s a két hölgy úgy is csak mellékes személy volt és Somorjay visszavonta ellenök vádját, holnap szabadon bocsátják őket.

– Nem sok hasznát veszik fölmentésüknek, – viszonzá Enyingi. – Obrenné bizonynyal nem kapja vissza engedélyét leánynevelő intézetére, de ha kapná is, vajjon ki adná hozzá gyermekét? És a másik, Holcsi nélkül, nem tudom miből fog élni?

– Azt én sem tudom… Talán leánya fogja segíteni, ki, úgy hallom,

Eszthey grófnénál van.

– Már nincs ott, zárdába ment.

– Ne mondja, gróf úr! Ez igazán csodálatos. Oly fényes jövőnek nézett elébe… És mit mond erre Oroszlay gróf, ki általam oly nagy hévvel kereste hollétét?

– Még nem tudom, most megyek hozzá, – viszonzá Enyingi tartózkodva, ki nem igen szeretett Kardossal ezekről a dolgokról beszélni.

– Ujságot is akarok mondani, gróf úr, ha érdeklik egy kevéssé az én ügyeim.

Ekkor már Oroszlay háza előtt voltak, s Enyingi megállva a kapu előtt, kérdőleg nézett rá.

– Vőlegény vagyok, s leendő házasságomat tulajdonképpen méltóságodnak köszönöm.

– Nekem? – kérdé csodálkozva a gróf. – Ezt igazán nem tudom, hogy történhetik, miután semmit sem sejtek arról.

– Ha megmondom, ki a menyasszony, rögtön érteni fogja szavaimat.

– Halljuk, ez igazán érdekel.

– Pármay Juliska. A cseregyermek!

– Ez meglepő. A pör alatt ismerkedtek meg?

– A mint tudja, gróf úr, ott laktam náluk egy hónapos szobában, hogy Somorjayt megfigyeljem, a mi sikerült is. Megtudtam mindent, a mit tudni akartam, de elvesztem szivemet.

– Tehát kétféle eredménnyel járt a megbízás? Gratulálok!

– Köszönöm. Majd tudatom ezt Eszthey gróffal, talán érdekelni fogja őt.

– Eszthey gróffal?

– Természetesen! Ajánlom magamat kegyeibe, gróf úr, – mondá nevetve Kardos s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi belépett a kapun és fölhaladt a lépcsőkön, hogy Oroszlayval beszéljen és esetleg, úgy, a hogy tudja, megnyugtassa.