IX
Hermance grófnő budoárjában ült és olvasott, midőn zajosan fölnyilt az ajtó s fiatal leányalak röpült be hozzá s térdre vetve magát előtte, átkarolta derekát s zajos örömmel mondá:
– Itt vagyok, kedves anyácskám! Már alig vártam, hogy hazajőjjek, jó dolgom volt, pompásan mulattam, de még is csak legjobb itthon!
Esztheyné melegen viszonzá az ölelést.
– Én is örülök jövetelednek, Veronika, nagyon nélkülöztelek távollétedben.
A leányka ledobta kalapját, levetette felöltőjét és nyulánk termetének karcsú szépségében állt anyja előtt, ki gyönyörködve szemlélte.
Nemes harmónia ömlött el e fiatal alakon, párosulva oly előkelőséggel, hogy nem tagadhatta volna el származását.
Termete középmagas, talán nagyon is karcsu, keze, lába apró, arcza nyiló rózsa majd vidámságban, majd komoly kifejezésben váltakozva s szép kék szemének kifejezése mutatta, hogy sokkal érettebb, gondolkozóbb koránál s sokkal szellemdusabb, mint rendesen a fiatal leányok lenni szoktak.
– Ülj mellém. Veronika és mondd el élményeidet: hogy mulattál? kik voltak Csetneken stb., – kérdé maga mellé vonva leányát a grófné.
– Levélben már mindent megírtam, de különben talán Oroszlay is beszélt az ott történtekről? – mondá bizonyos feszültséggel hangjában Veronika s tekintete nyugtalan kérdéssel függött anyja arczán.
– Ő majdnem semmit sem beszélt az ottaniakról, sőt csodálkoztam, hogy oly rövid időt töltött Csetneken.
– Tudjuk, hogy nem kedveli a zajos mulatságokat, – mondá gyorsan, majdnem zavarral a leány, – ott pedig meglehetős élénken teltek a napok. Vadászat, játék, bál, szinházi előadás egymást váltották föl s néha már sok is volt az élvezetből.
– Nem történt köztetek semmi? Jakab kissé lehangoltnak látszott.
– Semmi! – viszonzá majdnem szomoruan a leányka. – Egyáltalában azt hiszem, ő nem sokat törődik velem.
– Én az ellenkezőről vagyok meggyőződve, – mondá hévvel a grófné, mint a ki nem akar egy kedvencz eszméjétől megválni. – Jakab nem az az ember, ki valakivel játékot üzzön s föltett szándékát halogassa.
– Nem tartozik a kaczér férfiak közé és ő soha sem mutatott mást irántam, mint tiszteletet és barátságot.
– Ezt nem állíthatod. Veronika, mert ő határozottan bámulóid közé tartozott s minden alkalommal kitüntetett mások fölött. Igazad van, hogy nem kaczérkodik a nőkkel, sőt ellenszenvet mutat minden léhaság iránt és éppen azért nála többre kell venni mindazt, a mit mutat, mert azt okvetlen érzi is.
– Bár úgy volna! – sóhajtott föl Veronika.
– Úgy van, gyermekem, de soha sem láttam leányt, kinek kevesebb bizalma van önmaga iránt, mint neked. Mi kifogása lehetne Jakabnak ellened? Ha nősülni akar, magához méltóbb élettársat nem választhatna.
– Ha nősülni akar! De ő éppen úgy viseli magát, mint ha az szándékában sem volna. Sőt nem is gondolna házasságra. Közönyös a fiatal hölgyek iránt, s majdnem kerüli őket.
– Talán az éppen azért van, mert egy kötötte le figyelmét.
Veronika nem akarta észrevenni a czélzást, sőt arcza mutatta, hogy nem is ad annak hitelt, s elhagyva helyét, végig pillantott ruháján.
– Megyek átöltözni, – mondá válasz nélkül hagyva anyja szavait… —
Mikor volt itt Jakab?
– Néhány nap előtt… Ha megtudja, hogy megjöttél, talán még ma is látjuk őt.
E szavak után Veronika eltünt a damaszkfüggönyök ránczai között, melyek az ajtót boríták, s Hermance gondolkodva tekintett utána és egy önkéntelen sóhaj hagyta el ajkait. Ő napok óta várta Oroszlay gróf látogatását, s nyugtalan szivvel gondolt arra, hogy mily hirt fog az hozni Dóziáról, ha ismét eljön.
Béla majdnem naponként előhozta az éjszaka látott női alakot, de nem tudott meg róla semmit, s Bertalan gróf már elfelejtve az egész eseményt, soha sem beszélt arról. De Hermancenak amaz eszmelánczolatánál fogva, mely Dóziától elvezeté őt Holcsi ügyvédhez, többször megfordult eszében ama levél, melyet férje iróasztalán talált, melyből megtudta az ügyvéd lakását, s melynek irálya oly különös, titokszerűen volt tartva. Maga sem tudta hogyan és mi okból jutott eszébe, hogy az a levél Dóziával összefüggésben lehetne. De azután elvetette e gondolatot, mert nem volt annak alapja. Mind a mellett figyelemmel kisérte férjét, kit egy idő óta szórakozottnak, majdnem nyugtalannak talált, és szokatlanul sok időt töltött távol hazulról.
Hermance ama nők közé tartozott, kik áldott türelemmel nézik végig mindazt, mi jogaikban megrövidíti őket. Nyugodtan hallgatta férjének az erkölcsről, tisztességről mondott szentencziáit, holott tudta annak ledér életmódját, de soha sem éreztette vele, sőt a mások czélzásait is hallatlanná tette, mert hiszen a jó barátnők elegen vannak, hogy nyiltan vagy burkolt szavakban, titkos kárörömmel tudtára adják egymásnak azt, mi fájdalmat okozhat, s ama kalandokról, miket Eszthey Bertalan folytatott, az egész világ beszélt.
Sőt kapott névtelen leveleket is «jó barát» aláírással, melyben férje kalandjait írták le neki, hozzátéve, hogy oly szép asszonynak nem kellene azokat tűrni s kárpótolhatná magát. De ő utálattal dobta el az ily hitvány iratokat. Szerette férjét s nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, sőt, mint mondtuk, soha nem is sejttette vele, hogy ismeri életmódját, mely szégyenteljes volt mindkettőjükre nézve.
Sok gondot és szenvedést okozott neki az a szomorú helyzet, melyben sinylődött, s most hozzájárult még az is, hogy Dóziáról nem tudott semmit, és azt ezerféle veszedelemben hitte lenni.
Megfoghatatlan volt előtte Oroszlay hallgatása, kinek szavában szentül bizott, s azzal iparkodott magát megnyugtatni, hogy az határozott eredménynyel kivánja őt csak fölkeresni, s míg nyomon nincs, nem akarja magát mutatni.
Azonban multak a napok, s végre nem birt türelmetlenségén erőt venni. Írt Jakabnak, éppen arra a délutánra kérve látogatását, melyen leánya váratlanul megérkezett.
Szinte kellemetlen volt neki annak megérkezése, tudva, hogy ha Jakab eljön, nem beszélhetnek Dóziáról, de alig volt Veronika távozása után egyedül, midőn a komornyik nem Oroszlayt, hanem Enyingi Loránd grófot jelenté.
– Szívesen látom, – kiáltott föl örvendve Hermance, mert azt remélte, hogy ha többen lesznek a teremben, neki majd alkalma nyílik Jakabbal pár perczig észrevétlenül Dóziáról beszélni.
Enyingi, mint rendes szokása volt, a legvidámabb kedvben lépett be s gyorsan körülpillantván, kérdé:
– Béla azt mondta nekem, hogy Veronika grófnő megérkezett és siettem látogatásomat tenni.
– Megjött s azonnal itt lesz, csak átöltözik a poros út után.
Alig töltött Enyingi néhány perczet Hermance grófnő társaságában, midőn Eszthey lépett be, ki Veronikát még nem látta. A két gyermeke közül kedvencze volt és hallván megérkezését, sietett őt megölelni. De a grófnénak arra a biztosítására, hogy az nemsokára megjelenik, helyet foglalt és részt vett a megkezdett társalgásban, melyet jövetelekor neje Enyingivel folytatott. Hermance szerette volna a megkezdett beszédtárgyat bizonyos okokból elejteni, de a vendég Esztheyhez fordulva, mondá:
– Neked mi a véleményed arra nézve, miről a grófnéval élénken vitázunk?
– Tudnom kell, mi az, mert csak az utolsó szavakat hallottam, valami párisi történetről.
– Elbeszélem. Egy jó ismerősöm, Solmage márki megölte nejét hűtlenség miatt, s a törvényszék fölmentette.
– A franczia kódex 324-ik paragrafusa szerint, – viszonzá egykedvűséget tettetve Eszthey, de arcza egy árnyalattal halványabb lett.
– Úgy van! A férj tetten érte nejét s ugyane törvényczikk 363-ik paragrafusa szerint cselekményeért nem büntetendő sem a férj, sem a nő, ha egyik a másik hűtlenségét szemmel látja, sőt a vetélytárs megöléseért sem felelős.
Pár pillanatnyi csend következett, mialatt Hermance láthatólag küzdött fölindulásával.
– És mi történt tovább Solmage márkival? – kérdé Eszthey.
– Úgy él, mint azelőtt, mindenütt fogadva van, s játszsza az érdekes özvegy szerepét.
– És te ezt helyteleníted, Hermance? – kérdé mosolyt erőltetve ajkaira
Bertalan gróf, mi azonban szánalmasan sikerült.
– Minden bizonynyal! Egy nő soha sem volna ily kegyetlenségre képes.
– Azért nem, mert nő! – mondá Enyingi – s mert fizikai ereje sincs hozzá.
– És jobb szíve van, könnyebben bocsát meg, s kevés asszony képes kegyetlenségre!
– Ezt tagadom, grófné. A példa azt mutatja, hogy az asszonyok sokkal szenvedélyesebbek, mint mi férfiak, s talán mindent inkább megbocsátanak, mint a hűtlenséget.
– E tekintetben én az ellenkezőről vagyok meggyőződve, – mondá hévvel Hermance, ki hiába küzdött fölindulása ellen, most egyszerre szenvedélylyel törtek ki a szavak ajkán. – És határozottan azt hiszem, hogy a legtöbb nő tudva is férje hűtlenségét, szemet huny, napirendre tér fölötte, meggondolván, hogy közös sorsot kell a többiekkel viselnie.
Eszthey megmozdult helyén s új mosolyt erőltetett ajkára.
– Oly hévvel beszélsz, Hermance, mintha saját ügyedet védenéd, – mondá enyelegve, de egy bizonyos figyelmeztetéssel hangjában.
Ez a megjegyzés Enyingit figyelmessé tette, s most gondolt csak arra, hogy kik előtt pendítette meg a kényes tárgyat, és pár szóval sietett azt bevégezni.
– Nem tudja, a fővárosban van-e Oroszlay? – kérdé Hermance, fölhevüléséből összeszedve magát.
– Ma itt van, de együtt voltunk pár nap előtt falun. Képzelje, grófné,
Jakab, ki uradalmak ura, egy kis birtokot vásárolt.
– Jakab birtokot vett? – kiáltott föl meglepetten Eszthey. – Minek és hol?
– Ez egy egész kis regény, de nem beszélhetek róla s csak annyit mondhatok, hogy Pozsonymegye egyik legkiesebb vidéken fekszik a birtok, szép kis régi kastélylyal, mely azonban meglehetős elhanyagolt állapotban van, – viszonzá Enyingi, ki úgy gondolkozott, hogy miután a vásárlás ténynyé vált, már lehet beszélni róla.
– És Jakab oda megy lakni? – kérdé csodálkozva a grófné, ki sokkal nyugtalanabb volt e hirre, mint mutatta.
– Valószinüleg, különben miért vette volna, – jegyzé meg Eszthey. – Valami szerelmi história. Mi? Előttünk beszélhetsz. Vagy titoktartást igértél?
– Félig-meddig. Azonban, azt hiszem, Jakabnak kellemesebb, ha nem tudnak arról.
– Keresd az asszonyt? – kérdé erőltetett mosolylyal Hermance.
– Azt hiszem… Úgy sejtem… – viszonzá habozva Enyingi gróf, ki már bánni kezdé, hogy beszélt a birtokról, mert csak most jutott eszébe Veronika, midőn a szülők érdeklődését látta.
– És ki ajánlotta neki a birtokot? – kérdé Eszthey odavetve, hogy lelki állapotát titkolja, mi nem a legrózsásabb volt e perczben.
– Egy Holcsi nevezetű ügyvéd.
Most olyan valami következett, mit Enyingi sem akkor, sem később nem tudott megmagyarázni magának.
A grófné ajkáról ijedt kiáltás röpült ki s megrázkódott, Eszthey fölugrott helyéről.
– Holcsi? – kérdé elhalványult arczczal. – Holcsi Kálmán?
– A keresztnevét nem tudom, – viszonzá megdöbbenve a kérdett. – Azt sem tudom, hogy jutott Jakab annak a nem igen bizalmat gerjesztő külsejü embernek az ismeretségéhez? Kért, hogy menjek vele a birtokot megnézni s én teljesítettem kivánságát… Többet nem tudok mondani a dologról.
– Valami regényről tett említést? – kérdé erőltetett nyugalommal
Hermance. – Mi az?
– Nos, nem regénybe illő dolog-e, hogy egy ember, kinek három uradalma van pompás kastélyokkal, egy öt-hatszáz holdból álló hitvány kis birtokot vásárol, – kiáltott föl nevetve Enyingi, föltéve magában, hogy semmit sem árul el többet Jakab dolgából. – Azt kell hinnem, hogy oda elvonulva, végleg remetének készül.
– És a hölgy?
– Miféle hölgy?
– Kire értette az előbb, hogy cherchez la femme.
– Senkire. Ez csak olyan façon de parier.
– Milyen zárkózott lett egyszerre.
– Legkevésbé sem, grófné, de igazán nem tudnék erről a dologról többet mondani.
Ekkor szerencsére Veronika lépett be s meglátva atyját, annak karjaiba röpült, össze-vissza csókolta s a vendéget csak azután vette észre és szokott nyájasságával üdvözlé, ki elhagyva helyét, mély meghajlással köszönté.
– Miért nem jött Csetnekre? – kérdé Veronika vidáman. – Úgy tudom, meg volt híva.
– Dolgaim tartóztattak, grófnő. Hallom, hogy nagyszerűen mulattak?
– Kellemesen teltek a napok; ki beszelt az ottani dolgokról?
– Jakab, ki szintén néhány napot töltött ott.
– Hogy azután mielőbb megszökjék!
– Biztosítom, hogy nehéz szívvel tette, de tudom, hogy igazán fontos dolgai voltak.
Eszthey szeretett volna gúnyosan fölkiáltani, hogy: birtokvásárlás. De nem tette s majdnem részvéttel pillantott leányára, ki oly szép volt, mint a nyiló rózsa és tudta, hogy ha az sejtené azt, a mit ő gyanít Enyingi elbeszélése után, mélyen megszomorítaná.
Azután majdnem az egész látogatás alatt csak ketten csevegtek, a vendég ifjú és a ház leánya. Valami szokatlan nehézkesség vett erőt a grófi páron, s többször kérdőn pillantottak egymásra, de egyik sem volt teljesen tisztában a másik aggodalmával s ez nehezítette helyzetüket.
Végre Enyingi elhagyta helyét. Ő maga is érezte, hogy valami másként van ma a teremben, mint egyébkor szokott lenni s azt is tudta, hogy azt ő idézte elő beszédével.
Kivéve Veronikát, mindnyájan nyomott kedélyhangulatban voltak s majdnem örömmel látták távozni a vendéget, kit a házi úr kikisért s nem is jött többé vissza.
– Oly szép az idő, – mondá Veronika az ablakhoz futva, melyen ragyogó napsugár tekintett be, – ha nincs ellenére, mama, Ernesztinnel sétálni megyek.
– Menj, menj, gyermekem. Az út után jót fog tenni a járás, nekem különben is dolgaim vannak, – mondá Hermance, ki érezte, hogy izgatott kedélyállapota miatt pár óráig egyedül kell maradnia.
Midőn Veronika távozott a szobából, a grófné arcza egyszerre elváltozott, az erőltetett nyugalom eltünt vonásairól s majdnem üres tekintettel nézett a levegőbe.
Különös sejtelem remegtette meg testét, midőn Enyingi Holcsiról beszélt, s azt mondta: «ez egy egész történet», melyről aztán nem akart beszélni.
Homályba volt előtte burkolva még mindaz, a mit gyanított, de egy különös ösztönszerű találékonyság majdnem végig vezette őt nyomról- nyomra a rettentő valóhoz, s majdnem bizonyos volt benne, hogy megbocsáthatatlan, sőt végzetes tévedést követett el, midőn titkát Jakabra bizta. Oh, bár ne tette volna, a sátán vezérelte arra, az adta neki az eszmét, s ő meggondolatlanul cselekedett, minek irtóztatók lehetnek a következményei…
Így ült és tünődött óraszámra, mialatt zavarosnak érezte agyát, s még egy különös eszméje volt, mi nyugtalanságához járult, ama levél, melyet férje asztalán talált, melyből Holcsi ügyvéd lakását megtudta, s mely kezdete volt annak a lánczszemnek, mi most egymásba fűződve. Isten tudja meddig és hova vezet el, s mik lesznek a következményei?
Lassan leszállt a nap s homályos árny tekintett be az ablakon, midőn Oroszlay grófot jelentették, ki majdnem rögtön követte a szolgát, s Hermance már meghajlásában valami elfogultságot látott, mi még inkább megdöbbentette, mind a mellett a legnyugodtabb kéznyujtással és mosolylyal fogadta.
– Remélem, hoz nekem valami jó hirt, kedves gróf, – kezdé vidáman, mialatt az helyet foglalt.
– Elvégeztem, a mit rám bizott, grófné s föltaláltam a keresett fiatal leányt.
– Föl-ta-lálta? – kérdé majdnem ijedten Hermance.
– Gyorsabban, mint hittük, de ilyféle dolgoknál rendesen a véletlen játszik közbe s nekem is az járt kezemre.
Hermance hallgatott. Leirhatatlan félelem dúlt belsejében.
– Föltaláltam az ön védenczét, ki általam kerestetett, – folytatta komolyan, majdnem tünődve az ifjú, talán a fölött, hogy öntse szavakba, a mit mondani akar. – De félek, hogy nem mondhatok róla olyan hirt, mit grófné talán vár, és kielégítheti reményét.
– Hogy érti ezt?
– Egyszerűen úgy, hogy a keresett fiatal hölgy nincs fenyegetve semmi veszedelem által. Ott, a hol van, boldog, vidám, elégedett s teljesen meg van elégedve helyzetével. Beszéltem vele, s a legjobb meggyőződéssel mondhatom ezeket, és kérni akarom, hogy miután nyugodt lehet miatta grófné, ne tegyen tovább semmi lépést keresésére.
Hermancet nyugtalansága mellett boszantották e szavak. Úgy vette ki az ifjú beszédéből, hogy helyesli azt, a mit Dózia tett; s az ő pártjára állt, sőt tanácsokat ad neki, mit és mit ne tegyen miatta. Ez igazán különös volt, s végére akart járni okának, mert Enyingi titkolódzása jutott eszébe.
– Tehát boldognak és helyén valónak találta őt? – kérdé mosolyt erőltetve ajkára.
– Tökéletesen! Az a fiatal leány tizenhat évével, gyermekded álmaival s kissé nyugtalan természetével nem lehetne jobb körülmények között, mint jelenleg van.
– Ő maga mondta ezt önnek?
– Nem! Sőt egyáltalán nem is beszéltünk arról. De grófné elmondta nekem, hogy ő egy intézetben volt, hol nem szeretett lenni s hova már koránál fogva sem való, és kegyed jövője miatt nem volt tisztában, mert nem tudta, hova tegye, őt, s mit műveljen vele? És ő gondoskodott magáról, jobban, mint bárki tehette volna; s azért voltam bátor azt a tanácsot adni, hogy hagyja őt ott, a hol van, hol barátnőre akadt, ki szereti őt s bizonynyal nem hagyja a sors esélyeinek kitétetni.
Jakab gróf mindezt szokatlan hévvel adta elő. De hangja szelid, kérő és rábeszélő volt, azonban Hermancenak minden vérét forrongásba hozta, s oly nagy keserűséget érzett, hogy alig birta könyeit leküzdeni.
Az ifjú azonban ezt nem vette észre. Szeme még a rendesnél is álmodozóbb volt, s a levegőbe függeszté tekintetét, mintha ott valamely kedves képet látna, mi szavai alatt másfelé kötné le figyelmét-
– De biztosítva van-e jövője? – kérdé kutató hangon a grófné. – Mert rá nézve az a legfontosabb kérdés. Dóziának vagyona nincs, családdal nem bir, s ha jelenlegi boldog helyzete megváltozik, mit fog akkor nélkülem tenni, ha én elvetem létezésének gondját.
– Szerintem ez a helyzet nem fog beállni. Ama tette, mit nekem grófné elbeszélt, hogy innét éjnek idején volt bátorsága elmenekülni, erélyes természetre mutat, s én azt hiszem, ő tudna még akkor is segíteni magán, ha az a nem várt helyzet beállna, hogy elhagyatva látná magát.
– De ki tudja, milyen módon! Most, miután látta nagy szépségét, megitélheti, hogy mily veszedelmeknek lehet kitéve, s hogy ő nem az a leány, ki nyom nélkül eltünjék a nagy tömegben.
– Azt én is hiszem! Azonban miért kellene megváltozni helyzetének. Az a fiatal leány, ki barátnője neki, ki az intézetből elcsalta s magához vette, gazdag, hozzá hasonlóan árva, és talán szintén egyedül áll a világban s addig, míg férjhez nem megy, együtt maradnak.
– És azután?
– Talán később is fog gondoskodni róla.
– Talán! – mondá egy nemével a gúnyos izgatottságnak Hermance. – Ön nagyon is rózsás szinben látja Dózia jövőjét, kedves barátom s ne nehezteljen, de ha tudom, hogy ily könnyen átsiklik azon a dolgon, mi nekem hetek óta álmatlanná teszi éjszakáimat, nem fordultam volna szorongattatásomban önhöz.
A szomorúan kiejtett szavak s az elfojtott könyektől fátyolozott hang, mélyen meghatották Jakab érző, meleg szivét.
– De hát mit szándékozik grófné Dóziával tenni, hogy alakítaná jövőjét, ha az hajlandó volna kivánatának eleget tenni? – kérdé feszülten.
– Gondoskodnám róla, mint a hogy gondoskodtam eddig, mert szent kötelességemnek tartom el nem hagyni őt, még arra az esetre sem, ha ő szakítani akar velem.
– Valami vérbeli rokonság köti őt grófnéhoz? – kérdé bátortalanul az ifjú.
– Nem! – mondá a kérdés fölött meglepetve Hermance. – Miből gondolja ezt?
– Nem gondolom, csak kérdem, mert rendszerint nem szoktunk azokhoz így ragaszkodni, mint grófné teszi, kik idegenek ránk nézve.
– Az az egyéntől függ, s ha már annyit beszéltünk Dóziáról, elmondom önnek összeköttetésem részleteit vele, nehogy valamely téves és alap nélküli következtetésekre jusson.
Oroszlay várakozásteljesen tekintet rá.
Hermance hátradőlt a pamlag selyem párnájára s pár pillanatig gondolkozott, talán a szavakat válogatva, melyekbe vallomását öntse vagy burkolja.
– Huszonkét éve, hogy férjhez mentem, s igen boldog házasságban éltem Bertalannal. Telve voltam ábránddal az élet, s reménynyel a jövő iránt és magamról itélve, azt hittem, az egész világ hozzám hasonló békében, csendben, élvezetekben tölti életét. Egymásután két gyermekem született s ekkor oly boldognak, elégedettnek éreztem magamat, hogy nem kivántam több kegyet a Mindenhatótól. De talán untatom?
– A világért sem, grófné, láthatja arczomon az érdeklődést.
– Egy napon, – folytatta Hermance, – levelet kaptam. Ismeretlen kézre vallott a czím fölirata, hordár hozta, ki azonnal ismét távozott s én fölbontva a borítékot, körülbelül a következőket olvastam:
«Egy anya, ki halálos ágyán fekszik, kéri méltóságodat, keresse fel őt Isten nevében. Gondoljon gyermekeire és ne tagadja meg kérését egy szerencsétlennek, ki egyedüli reményét grófnéban helyezi, s ki mint a vízbefuló, a szalmaszálhoz, ragaszkodik ahhoz, hogy halála előtt meglátogassa…»
– Név vagy aláírás nem volt a levélben, csak az utcza, ház és lakásczím, s én megindulva a szomorú levél tartalmán, azonnal kocsira ültem és a megjelölt utczába hajtattam.
– Ez szép és nagylelkű dolog volt kegyedtől, grófné!
– A hozzám irt sorok igazat mondtak. Egy halvány, beteg asszonyt találtam a lakásban, kinek a szenvedés és enyészet bánatos kinyomata ült arczán. Ágyban, vánkosaira támasztva fogadott, várva jövetelemre s mellette egy két éves gyermek szunnyadt, nem sejtve, hogy mily tragédia folyik le az ő sorsára nézve. Hogy mit beszéltünk együtt, engedje elhallgatnom, melyből csak azt mondom el, hogy én megigértem neki, miként gyermekéről gondoskodni fogok. Hogy azt soha el nem hagyom, de ő nem elégedett meg igéretemmel, hanem meg kellett esküdnöm gyermekeim boldogságára, hogy a mit mondtam, meg is teszem. A nő pár nap mulva meghalt, a gyermek Dózia volt, kire én eleinte majdnem gyűlölettel tekintettem, mert léte által nekem oly iszonyatos csalódást és bánatot okozott, mi földúlta boldogságomat, megingatta a jóban hitemet és a tisztességben bizalmamat s néhány óra alatt a boldog asszonyból nagyon boldogtalan nő lett…
De később, midőn a kis Dóziát biztos emberekhez elhelyeztem s a gyermek növekedett, szép lett, mint a feslő bimbó és ha meglátogattam, szeretettel tárta felém apró karjait és mamának nevezett, megszerettem, s megtartottam szavamat, igéretemet mindaddig, mig ő el nem hagyott. Ez a történetünk nekem és Dóziának. Most talán megérti ön, hogy miért nem egyezhetem távozásába, s miért nem bizhatom sorsára én, ki megesküdtem, hogy sohasem hagyom el, még pedig gyermekeim boldogságára!
Midőn Hermance bevégzé történetét, a fiatal gróf lehorgasztott fejjel ült helyén, s a föltevések és következtetések után, mik hetek óta lelkében megérlelődtek, azon tünődött: igaz, való-e az, mit neki Esztheyné beszélt, vagy kigondolt történet egy másnak a leleplezésére, s midőn annak csodálkozó, kérdő szemét arczára tapadni érzé, bizonytalanul mondá:
– Ha így van, grófné, mint a hogy nekem most beszélte, úgy nem próbálok többé tanácsot adni. Tegyen belátása szerint, de nekem szerepem itt bevégződött. Teljesítettem, a mivel megbizott s miután tudja, hol van Dózia, rendelkezhetik vele, a mint jónak látja s a hogy jövőjére nézve legjobbnak tartja.
Hermance mindjobban meg volt lepetve e szavakon. Ő mást várt… Elismerést, méltánylását tettének, s Oroszlay oly különös hangon beszélt, mintha… mintha kételkednék szavaiban…
– Nem, nem, az lehetetlen, – folytatta eszmemenetét, s gondolataiba merülve fogott vele kezet, ki meghajtván magát, az ajtó felé haladt.
– De hát hol van Dózia tulajdonképpen? – kiáltott utána a grófné.
– Pozsonymegyében, Tornyoson, Holcsi Kálmán ügyvéd gyámleánya, Lamberth Klára birtokán, – viszonzá a gróf, azután lehullott utána az ajtó függönye és Hermance egyedül maradt…