X
A pacsirták vígan énekeltek a levegőben, midőn Dózia az erkélyre lépett s élvezettel szívta be a reggel felséges, üde levegőjét.
Zamatos szellő érkezett a hegyekről s a falu tornyában vidám harang szólt, mely a híveket templomba hívta.
Dózia is ünneplő ruhájában készült a szentegyházba egyedül, mert csak kilencz óra volt, s Klára nem akarta elhagyni ágyát.
Dózia előbb körültekintett s szép arczocskáján folytatása látszott a természet mosolyának. Teljesen beillett ifjúságával, szépségével a viruló keretbe, hol már a tavasz bimbói kifakadtak, s minden viruló, üde volt, mint a milyen a kikelet fölébredésekor szokott lenni.
A templom csak néhány száz lépésnyire feküdt Klára házától, s ő lefutva az erkély lépcsőin, sietve indult ki a fehér útra, mely czéljához vezetett s melyet Tornyoson léte óta minden vasár – és ünnepnapon meg szokott járni. Oda rendesen a fehér poros úton ment, de vissza mindig a tó partját választá sétahelyül. Órákig elandalgott a kékes víz hullámait szemlélvén és olykor csolnakba ült s közel a parthoz ringatta magát a föltornyosuló, majd elsimuló habokon.
Hetek multak, mióta Tornyosra érkezett s nagyon bájosnak találta a falusi életet. Minden új és szép volt itt neki, ki városban növekedett s a tavaszt, nyarat és őszt néhány busongó fán és bokron láthatta, melyek hasonlón az ő életéhez, tengették a főváros nehéz, meleg levegőjében életüket.
Legfőbb vágya mindig a falunlétel volt, melynek bájait, előnyeit, szabadságát csak könyvekből és képzeletből ismerte, de szerette, rajongott érte, s végre elérte vágyainak netovábbját, falun volt és csodálta a felséges természetet, melyben mindenütt Isten képét látta…
A templomhoz vezető úton előre sietve, a földre szögezte szemét s mint már oly gyakran ama bizonyos nap óta, álmodozott.
Mit is mondott neki ama szép reggelen Oroszlay, kivel akkor beszélt először, s addig még soha nevét sem hallotta?
Hogy szereti. De hát hogy volt az lehetséges, oly hirtelen, minden előzmény nélkül, hasonlóan a kedves madárénekhez, mely váratlanul szólal meg a zöld levelek közül s hirdeti a tavaszt, a boldogságot és a szerelmet…
És ő sem késett a felelettel. Ki kellett mondania, a mit érzett. Kényszerítette valami addig nem érzett hatalom, mi erősebb volt akaratánál s úgy érezte, hogy szíve szétpattan, ha hallgat, de hisz csak látni kellett azt a szépséges ifjút, hogy szeressük, szeretetre, imádásra van ő teremtve.
Ilyen gondolatok között haladt előre, s szive megtelt áhítattal, ajka halk szerelmi dalt dúdolt s átszellemült arczczal lépett a templomba.
A mise elűzött fejéből minden földies érzést és gondolatot, egészen átadta magát a vallás szeretetének s midőn az elvégződött, megfrissülve, vidáman hagyta el az örök imádás szentegyházát és ment a kerülő útra, a tó partjára, hol fényesen sütött a nap a kékes hullámokra s ő megállva, élvezettel legeltette rajtok szemét, nem gyanítva, hogy már a templomból kilépte óta követi a távolban valaki, ki egyszerre váratlanul állt előtte.
– Jó reggelt, – mondá egy édes csengésű hang, melyet Dózia az első vallomás óta nem tudott feledni s pirulva viszonzá Jakab gróf üdvözletét, ki szerelemteljes pillantással függeszté arczára szemét.
– Jó reggelt, – rebegte halkan, elfogultságával küzdve Dózia, s arcza majd halvány, majd biborpiros lett s az ifjú észrevette, hogy hangja erősen reszket.
– Ily egyedül szokott templomba menni? – kérdé Jakab, mialatt tovább mentek.
– Klára lusta fölkelni s ritkán jön velem, de én megszoktam az intézetben a koránkelést, s minden vasárnap a misére megyek.
– Mikor hagyta el az intézetet?
– Másfél hónapja. Oh, az boldog nap volt rám nézve! – kiáltott föl örömmel s jókedvvel a leányka, mintha a pacsirta szólalt volna meg a levegőben.
– És boldognak érzi jelenleg magát?
– Nagyon! Azt hiszem falun születtem, mert a szabad természet az, melyet mindenekfölött szeretek.
– Nem tudja, hol született?
– Nem! – viszonzá lehorgasztott fejjel Dózia, s hangja egyszerre szomorúra változott, mi oly különös volt az eddigi, majdnem ujjongva kiejtett örömteljes szavak után.
– Nem emlékszik gyermekéveire? – kérdé, szemébe igyekezve nézni a gróf, kinek feszült érdeket fejezett ki hangja, miből Dózia eltalálta, hogy az ismeri történetét.
– Homályosan…
– Például tudja azt, hol volt, mielőtt az intézetbe ment, s hogy ki vitte oda?
– Azt tudom, hogy ki vezetett az intézetbe, de akkor csak hat éves voltam, s azelőtti emlékeim elmosódtak, – viszonzá szorongva a leányka és szép szemének egy bájos, kérő pillantása kifejezé azt az óhajtását, hogy ne folytassák a megkezdett beszédtárgyat.
És Oroszlay megérté őt. Bármennyire szeretett volna multjáról tudni, s talán összeegyeztetni azt, mit tőle hall, Hermance grófnő történetével, más térre vitte a beszédet, hisz különben is annyit szeretett volna neki mondani.
– Majdnem három hete, hogy találkoztunk pár órára Tornyoson, s néhány szót váltottunk, mi határozó volt egész életemre! – kezdé meleg, olvadékony hangon; – gondolt azóta arra, a mit mondtunk egymásnak?
Dózia fölveté hosszú pilláit, s bensőségteljes tekintettel függeszté szemét társára, ki visszatartott lélekzettel várta feleletét.
– Minden órában, minden perczben, de még ma is hihetetlen az előttem, a mit ön nekem mondott… Álomnak hittem és gyakran kételkedtem, hogy nem képzelődés-e az ön létezése, s láttam-e igazán alakját, és hallottam-e hangját, hisz az én egész életem álomhoz hasonlít.
Jakab megfogta kezét s lehajolt hozzá.
– Sem akkor, sem most nem álmodik, Dózia, ismétlem, a mit akkor tőlem hallott. Szeretem, szeretem, szeretem, a hogy csak oly szív szeretni képes, mely addig, mig önt láttam, soha sem nyilt meg a szerelemnek.
– Oh, Istenem! – kiáltott föl a boldogságtól és kíntól reszketve Dózia, – ha tudná, mit foglalnak e szavak magukban rám nézve. A legnagyobb boldogságot, s a legnagyobb kétségbeesést.
– Nem értem, mit akar mondani? – kérdé megdöbbenve Oroszlay, nemcsak a szavakon, de ama belső zokogástól telt hangtól, mivel az nyilatkozatát kiejté.
– Szeret engem és én is szeretem, s bármily boldog voltam addig, míg csak ábrándoztam, most hogy a valóság lebeg előttem, megrettenek annak szörnyüségétől.
– Szörnyüségétől?
– Az előbb multamról kérdezősködött, s én zavarral feleltem, mert szégyeltem megmondani, hogy én tulajdonképpen egy fölösleges tagja vagyok az életnek, ki sem szülőit nem ismerte, sem származását nem tudja. Ide-oda dobált a sors, s azt, hogy felnőttem, tanultam, éltem és ruházkodtam, más kegyének köszönöm, kiről azt sem tudom, miért karolta föl elhagyatottságomat, s mi czélja volt velem?
– Én mindezt tudom! – viszonzá meleg tekintettel Jakab gróf. – Eszthey grófné mondta el nekem és semmi hatást sem tett az rám. Higyje el, ha igazán és mélyen szeretünk, nincs hatalom és helyzet, a mi eltántorítson, s én érzem, hogy csak önnel lehetek boldog, s az ön birása nélkül haszontalan tagja lennék az emberiségnek.
Dózia nagyon fiatal és nagyon tapasztalatlan volt még, de mind a mellett lehetetlennek tetszett neki ez a vallomás. Annyira ismerte már a társadalmi különbségeket, hogy Oroszlay grófnak más az állása a társadalomban, mint hogy ő nejévé tehesse, s bánatosan rázta meg szép, nemes formájú fejét és könytől fénylő szemekkel mondá:
– Ha azt, a mit mond, gróf úr, el tudnám hinni, nagyon boldog volnék, de fájdalom, oly valószinütlen az, minek nem szabad hitelt adnom.
– Majd a jövő megmutatja, kinek volt igaza, s addig bizzék bennem; higyje, hogy egy igazi barát áll oldala mellett, kinek egyedüli és legfőbb vágya az ön boldoggá tétele. De arra kérem, ne közölje, a mit egyedül beszéltünk, ne vétesse észre érzelmeit senkivel. Hogy miért kérem erre, ma még nem mondhatom meg, azonban gyakran fogjuk egymást látni, de csak mint idegenek! Olykor átmegyek Tornyosra, s az egész nyarat új birtokomon töltöm, mit azért vettem, hogy közelében lehessek, de arra intem, el ne árulja magát, mert végzetes lehetne az mindkettőnkre nézve, s gondoljon arra, hogy jobban szeretem életemnél, melynek most már csak az ön birhatása által van becse előttem.
– Oh, gróf úr… – rebegte a leányka, s még valamit akart mondani, de a szavak érthetetlen dadogásban vesztek el.
– Mondja «Jakab» és ne nevezzen gróf úrnak, Dózia. Egyetlen szerelmem, kedves drágám, – mondá szenvedélyes föllobbanással az ifjú, s karjába zárva őt, heves csókokkal halmozá a kedves arczocskát, piros ajkat, azután elváltak, mert Klára házának közelében voltak, s Oroszlay visszafordult és ismét a tó partján haladt hazafelé, mialatt Dózia leült a kert egyik zöld levelekkel borított lugasába, hol könyek áztatták arczát nagy boldogságában, de egyszersmind gyötrő keservében, mert csak félig merte magát átadni a reménynek…
Mialatt ő a templomban járt, Holcsi érkezett meg a vasuti állomásról, mint rendesen minden szombaton délután vagy vasárnap reggel, s az ebédlőben reggeli várta, hol nemsokára Klára is megjelent, s asztalhoz ülve együtt költötték el az izletes ételeket, teát, vajat, húst, süteményt, tojást… Mert daczára, hogy Holcsi nagyon sovány, sárga, beteges külsővel birt, hatalmas étvágya volt, s annak kielégítésére nem kimélte a kiadásokat, bár ismeretes volt kapzsiságáról és fösvénységéről.
– Hol van Dózia? – kérdé, mialatt kenyerét bőven megkente vajjal.
– A templomba ment.
– És te miért nem kisérted őt? Mondtam, hogy igen nagy szabadságot ne engedj neki.
– Itt nincs veszély. A templomban nincs más, mint parasztnép, s azok nem törődnek vele.
– Sohasem lehet tudni, mi adja magát elő, – viszonzá gondolkodva Holcsi, s föltolta szemüvegét homlokára, mit csak akkor tett, ha egyedül volt Klárával.
– A fővárosban lehetett valami váratlan eseménytől tartani, itt nem!
Budapesten sohasem bocsátottam egyedül és szerencsésen el is hoztuk onnét, a nélkül, hogy valakivel találkozott volna, értem ezalatt —
Esztheyéket.
– Inkább csak a grófnétól lehetett tartani, ki mindenfelé kerestette. Úgy tudom, kikérdezték a bérkocsist, ki amaz éjszakán hozzánk hozta, de az nem adott semmiféle fölvilágosítást a fiatal grófnak, ki többször tudakozódott Dózia után. Obrenné hallgat, s más nem tud a dologról semmit.
– És Eszthey gróf?
– Volt nálam, kétszer keresett, de úgy intéztem, hogy ne találkozhassék velem. Azért tettem ezt, hogy kiváncsiságát fokozzam, s midőn nagyon éhes lesz, beadom a szükségeseket neki.
– Miféle ember Eszthey gróf?
– Könnyelmű, ledér, állhatatlan természet, de neje előtt kifogástalannak akar látszani, s mindannyiszor megriad, ahányszor valami fölfedeztetés fenyegeti hűtlenségét. Sok pénzbe került már neki a titkolódzás, s most még többe fog kerülni, ha tervem sikerül, de nagyon előrelátónak és óvatosaknak kell lennünk, Klára, tartsd ezt eszedben.
– Rajtam nem múlik semmi! Dózia nagyon szeret engem, ragaszkodik hozzám, kedvemért bármit megtenne. Bízik bennem, s még annyira gyermek, hogy semmi sem tűnik föl neki, mi távolról is gyanut kelthetne benne, vagy éppen fölvilágosíthatná.
– Maradjon olyan! Igyekezz őt a háznál elfoglalni. Keveset olvasson, nehogy tapasztalatokat nyerjen, s kinyiljék egy vagy másra nézve a szeme; – mondá figyelmeztető, ravasz arczczal az ügyvéd, mely kifejezést Klára jól ismert nála, mi ragadozó madárhoz tette őt hasonlóvá.
– Nem emlékszik kis gyermekkoráról semmire és ha sikerült volna tervünk úgy, a hogy kigondoltuk, sohasem tudta volna meg Eszthey grófné kilétét sem, de a véletlen úgy hozta magával, hogy a grófné éppen aznap oda menjen, s Obrenné már nem mondhatott neki mást, mint a mit levelében írt Dóziáról, s mely levélnek csupán másnap, Dózia távozása után kellett volna kezébe kerülni.
– Éppen ily véletlenektől kell tartanunk, – viszonzá reggelijét bevégezve Holcsi és fölállt az asztal mellől. – Oroszlay gróf közellététől kissé tartok, s bár kerek húszezer forintot nyertem ennél az adás-vevésnél, mind a mellett gyakran jutott eszembe: nem vesztek-e miatta a másik üzletnél, mi sokkal többet fog jövedelmezni, ha simán megy, úgy a hogy én előre kifőztem.
– Mitől tart, mi jöhetne közbe? – kérdé Klára, ki szintén fölállt helyéről.
– Először is Dózia nagyon szép, s ha Oroszlaynál nem is szúr szemet szépsége, de sokan fogják őt látogatni, s lehet, hogy a két Eszthey is megfordul Zaláncon. Atya és fiú, kik egyforma agyagból vannak gyúrva, s azt nem szeretném. Dóziát Eszthey Bertalannak először nálam kell látni, még pedig csak akkor, ha már ő eléggé praeperálva lesz, hogy mindent elhigyjem.
– Pedig nagyon mulatságos volna összejönni a szomszédokkal, – mondá fölvillant szemekkel Klára, – különösen, ha mind oly költőien szépek, mint Oroszlay gróf, sőt a másik is megjárja, ki vele volt itt, midőn a birtokot megvették.
– Elment az eszed? – kiáltott föl megriadva az ügyvéd. – Csak nem akarsz olyan társaságban élni, mint Oroszlay gróf és barátai?
– Nem akarok, de szeretnék. És a kinek pénze van, az szívesen látott vendég mindenütt, – viszonzá bizonyos hetykeséggel Klára.
– Látszik, hogy fogalmad sincs a világi szokásokról, és figyelmeztetlek, hogy ne ábrándozzál oly dolgokról, mik sohasem teljesülhetnek, sőt tartsd magad távol minden szorosabb összeköttetéstől, nehogy az emberek ellessék titkainkat.
– De hát egész életemben így fogok tengődni? – kérdé duzzogva Klára.
– Addig, míg igazán gazdag lész! Mert az a vagyon, a mit ma sajátodnak mondhatsz, még nem gazdagság, csak neked látszik annak, ki szegénységben nevelkedtél, – mondá szigorúan az ügyvéd, s elfordult tőle, ki akarván fejezni, hogy terhére van az a feleselés.
– Amott jön Dózia, – mondá Klára az ablakon a kertbe pillantva, – megyek elébe.
És kifutott a szobából, ő is szabadulni akarván gyámja tanácsaitól, miket kedvetlenül fogadott és teljesített, de nem mert akaratának ellenszegülni, mert tudta, hogy jövője tőle függ.
Dózia megpillantván a felé siető Klárát, már messziről nyájas mosoly ült arczára, mi oly bájossá tette különben is szelid kifejezésű vonásait, hogy Klára igazi szeretettel ölte meg.
– Hol jártál ily soká? – kérdé tőle. – A misének régen vége van, s már gyámatyám is megjött a vasutról.
– A tó partján andalogtam, – mondá kissé elpirulva a kérdett. – Tudod, mily nagyon szeretem azt a kék szinű hullámos vizet.
– Szép vidéket víz nélkül nem is lehet képzelni, – mondá Klára, s kezét barátnője karjába ölté, s úgy közeledtek az épülethez, mint két szerető nővér, s fönt az ablakból látva őket Holcsi, örömben dörzsölte kezeit ezen a jó egyetértésen, mi czéljainak annyira megfelelt.
– Egészen kezeink közt van ez a leányka, s évek óta szőtt terveimnek eredménye végéhez közelg, – suttogta, azután ijedten tekintett szét a szobában, nem hallotta-e valaki szavakba öntött gondolatait, mit óva őrzött mindenkitől…
A nap vidáman és kellemesen mult el, mint rendesen. Dózia boldog volt, Klára hasonlóan elégedettnek látszott, s Holcsira nem lehetett ráismerni, midőn e falusi magányban tölté a napot. Egészen más ember volt, mint irodájában, hol szőtte-fonta a cselszövényeket; minden szavára vigyázott s még arczát is félig eltakarta gömbölyű, fekete szemüvegével.
Mindketten a legelőzékenyebbek voltak Dózia iránt ki tapasztalatlansága ellenére olykor tünődött a fölött, miért mutatnak, s éreznek iránta annyi szeretetet, ki végre is egészen idegen nekik. De kora hozta magával, hogy úgy vette és fogadta a dolgokat, a mint azokat látta. Soha semmiféle gyanu nem szállta meg lelkét, de mit is gondolhatott volna ő, ki annyira nem ismerte az életet!
Ismét majdnem egy hét mult el, s közeledett a szombat, hol az ügyvéd megszokott érkezni, s a leányok nem tudván jobbat tenni a szép alkonyon, elhatározták, hogy az ügyvédért menő fogatra ülnek, s elhajtatnak a vasuti indóházhoz elébe.
Ily kirándulásról sohasem volt szó Holcsi és gyámleánya között, az tehát nem is lett eltiltva nekik, s ők a legjobb kedvvel haladtak a bájos alkonyon szemközt a könnyű nyári szellővel, mely enyelegve játszott hajukkal és széles karimájú szalmakalapjuk szalagját vigan lebegteté.
Midőn az indóházhoz érkeztek, éppen akkor robogott be a vonat, s szokatlan sokan ugráltak le a fülkékből. Egész csoport fiatalember, s köztük Enyingi gróf, ki megpillantván a várakozó leányokat, köszönté őket és talán beszédbe ereszkedett volna velük, ha Holcsi ügyvéd meg nem előzi őt, s majdnem parancsolólag mondá Klárának:
– Üljenek föl gyorsan! Miféle gondolat ide jönni?
Az utóbbi szavak akarata ellenére röppentek ki ajkain, s arcza oly rémült kifejezésű és sápadt volt, hogy azok bámulva néztek rá, de engedelmeskedtek, s a fogaton gyorsan robogtak el, mielőtt még Enyingi hozzájuk léphetett volna, ki csodálkozva tekintett utánuk.
– Ha jól láttam, Holcsi ügyvéd szállt le a vonatról, s hajtatott el ama fogaton, – mondá Eszthey Bertalan, ki fiával érkezett Jakab gróf látogatására.
– Ő volt, – viszonzá Enyingi, – és csodálatosan sietett el innét, mintha félt volna találkozni velem, kit egyedül ismer a társaságban. Vajjon miért?
– Én is ismerem őt látásból, – mondá Bertalan gróf, – de a vonaton nem láttam. Itt lakik ezen a vidéken?
– Nem a saját, de gyámleánya birtokán tölti az ünnepnapokat, s minden szombaton kirándul Tornyosra.
– És az a két hölgy, kik vártak rá, rokonai?
– Az egyik gyámleánya, a másik nem tudom, miféle viszonyban van vele, csak annyit mondhatok, isteni szépség!
– Szép? Úgy meg kell vele ismerkednünk! – kiáltott föl Eszthey Béla, s a többiek nevettek, kik együtt érkeztek velük, a bajusztalan, gyermekarczú ifjú élénk fölkiáltásán.
– Meglátogathatjuk őket Tornyoson, mely csak félórányira fekszik Jakab birtokától, ha ugyan ki nem dob a vén sárgaképű uzsorás ügyvéd, mi mai viseletéből itélve megtörténhetik. Nem tudom, mi lelte ma? Midőn mi Jakabbal pár hónap előtt nála voltunk, barátságosan fogadott, – mondá nevetve Enyingi.
– Jakab jár hozzájuk? – kérdé csodálkozva Eszthey Bertalan észrevehető nyugtalansággal… – Ő, ki kerüli legjobb ismerőseit!
– Hogy jár-e, nem tudom. Zalánczot, mint tudjuk, így hívják új birtokát, az ügyvéd ajánlotta neki, az ő közvetítésével szerezte meg. Vele jöttem én is e vidékre azt megtekinteni, s ez alkalommal kerestük föl Holcsi Kálmánt Tornyoson és ismerkedtünk meg a leányokkal, kiket az előbb oly gyorsan röpített el közelünkből…
E szavak kicserélése után a fogatokra ültek, melyeket Jakab gróf küldött értük az indóházhoz, s röpültek Zaláncz felé, melynek vörös fedele az esti homályban már messziről feltünt szemük előtt, s az épületet környező erdővel borított hegyek zöld keretében festői képet nyujtott.
XI
Holcsi ezalatt a legrosszabb kedvben ült a kocsis mellett, s körülbelül eltalálta azt a társalgást, a mely az ő majdnem szökéshez hasonló távozása után az ott maradt férficsoportban folyhatott, kik közül Enyingi és Eszthey grófok tudták az ő kilétét, s csak abban nem volt bizonyos, látták-e azok a leányokat, mit ő minden áron meg akart akadályozni, s mi, tudta, hogy nemcsak azok előtt lehetett feltünő, de Klára és Dózia is csodálkozhattak rajta.
És igaza volt. Megnémulva, bámulattal ültek azok a fogat belsejében egymás mellett, nem merve gondolataikat szavakba önteni, mert tudták, hogy Holcsi előtt nem maradna az titokban, mit együtt beszélnek, sőt úgy sejtették, hogy az figyel rájuk, s lesi minden szavukat.
Dózia párszor kérdőleg függeszté szemét társnőjére, ki mindannyiszor fölvonta vállát és megcsóválta fejét, jeléül, hogy nem érti gyámja különös viselkedését.
Hazaérkezve, az ügyvéd intett Klárának, hogy kövesse őt szobájába, ki kedvetlenül teljesíté kivánságát, mialatt Dózia a kertben maradt, s tünődött azon, a mit látott és tapasztalt Holcsi részéről, mit végre úgy próbált megmagyarázni magának, hogy az fél az ő hollétének fölfedeztetésétől. És ez majdnem hálára indította őt az ügyvéd iránt, ki szobájába érve, mérgesen támadt Klárára, s haragtól remegő hangon mondá:
– Nem tiltottam-e meg, hogy kimozduljatok Tornyosról? Megmondtam okaimat is erre nézve, s te elég könnyelműen és engedetlenül magaddal viszed Dóziát oly helyekre, hol ráismernek és fölfedezik hollétét.
– Ki ismerné őt az indóháznál?
– Könnyelmű beszéd! Tudod-e, kik voltak azok a férfiak, kik a vonatról leszálltak? – kérdé szikrázó szemekkel Holcsi.
– Enyingi grófot ismertem, a többieket nem!
– Eszthey gróf és fia is közöttük voltak, kik Zalánczra mennek vadászni, hol beszélni fognak rólatok, s Dózia neve említve lesz, és akkor vége van a titoknak, miért már annyit áldoztunk, s annyi hasznos kilátás volt azzal összekötve.
– Volt? – kiáltott föl elhalványodva Klára. – Miért beszél a multban? Mi változott ezzel a találkozással, hisz úgy ugrottunk föl a kocsira, mint az őrültek, még hajunk szinét sem láthatta senki.
– Enyingi köszöntött, tehát megismert, s ő elmondja a többieknek, kik vagytok és a Dózia név nyomra vezet.
– De hisz Eszthey nem tudja Dózia létezését! – feleselt Klára, mentegetni igyekezvén magát, bár már maga is belátta, hogy helytelenül cselekedett.
– Mostanig nem tudta, de ily kényes titoknál óvakodni kell minden csekélységtől, mi elvezet a helyes nyomra. Szóval rosszul tetted, a mit meggondolatlanul elkövettél, s valószinüleg az lesz a következése, hogy visszamentek a fővárosba, és vége a kellemes falusi létnek.
– Én nem megyek! – kiáltott föl duzzogva és megrémülve a leány. – Vigye magával Dóziát, ha tetszik… Nem fogom a nyár derekán a város porát nyelni, midőn van falusi tartózkodásom, hol kellemes otthonomban élek.
– Gondold meg jól, mit beszélsz! – figyelmezteté őt Holcsi fenyegető hangon.
– Én nem látok semmi veszedelmet abban, a minek maga oly nagy jelentőséget tulajdonít, – folytatta lecsillapulva és sokkal enyhébb hangon Klára; – s azért fölöslegesnek tartom a távozást innét, mi Dóziának is nagyon feltünő volna. Mindössze azt tehetjük, hogy míg a vendégek Zalánczon lesznek, nem mozdulunk ki a kert területéről.
– Azt ki is kérném magamnak! Ma még nem határozok semmit. Megvárjuk, lesz-e holnap folytatása a mai találkozásnak, s a szerint cselekszünk.
– Miféle folytatása lehetne?
– Például, ha meg akarna látogatni bennünket Enyingi társaságában Eszthey gróf; mi, tekintve azt, hogy ő kétszer keresett irodámban és nem talált, nagyon valószínű, hogy átjön hozzám.
– Hisz azt a nélkül is megtehette volna, hogy minket lásson az indóháznál.
– De én elbujtam tőlük és titokban tartottam volna érkezésemet előttük a kiszállásnál is, elvegyülve a tömeg közé, s nem vettek volna észre, ha ti oda nem vonjátok a figyelmet.
– No, majd meglátjuk, – viszonzá Klára, ki mindjobban belátta, hogy gyámatyjának igaza van. – A holnapi napon eldől, hogy bekövetkezik-e Eszthey gróf látogatása, mert valószinüleg sejti, hogy maga csak a vasárnapokat tölti itt, s ha beszélni kíván, okvetetlen a holnapot fogja fölhasználni arra, miután a városban sohasem találja otthon.
– Dóziának nem szabad holnap a templomba menni, – mondá az ügyvéd.
– Hogy akadályozzam azt meg a nélkül, hogy neki feltünő ne volna?
– Megmondod neki, hogy Eszthey gróf is köztük volt amaz általa látott uraknak, kik a vonattal érkeztek, s egyszersmind magyarázatát adod ezzel annak a sietségnek, melylyel elhajtattunk.
– Helyes, de Eszthey Zalánczon van, mi pedig Tornyoson, – mondá nevetve
Klára, mi az ügyvédet láthatólag ingerelte, ki bosszúsan kérdé:
– Akarsz engedelmeskedni, vagy nem?
– Kétségkívül! Azonban Dóziának sokkal elevenebb esze van, mint hogy hihetetlen dolgokkal ámítani lehetne, de megpróbálom.
– Nem próbákról van szó, hanem oly lehetőségekről, mi világos lesz előtte, hogy bekövetkezik. Mondd, hogy ha Eszthey magával akarja őt vinni, én nem tehetek ellene semmit. Ez majd megrémíti.
– Meg fogom neki mondani, s talán elmegy a kedve a templomtól, melyben azonban még nem látott mást az itteni parasztoknál.
– Mind a mellett nincs kizárva, hogy holnap átjönnek Zalánczról a misére, hol nincs templom. Értesd meg ezt vele, – mondá türelmetlenül Holcsi, s Klára egy helyeslő fejbólintással elhagyta a szobát és ment a kertbe fölkeresni Dóziát, ki megpillantván őt, sietve közeledett felé.
– Mit beszélt Holcsi úr, miért kellett oly nevetséges sietséggel eltünnünk az indóházból? – kérdé feszülten.
– Mert Eszthey gróf is az érkezők között volt, s gyámatyám félt, hogy rád ismer és magával akar vinni.
– Ő nem ismer engem, – viszonzá elhalványodva Dózia. – Sőt létezésemet sem tudja.
– Ki mondta ezt neked?
– Láttam a grófné viseletéből, midőn az intézetből a palotába vitt magával, titokban a hátulsó kapun és melléklépcsőn… Nyugtalan és ideges volt, koronként félve tekintett körül. Ki miatt tette volna azt? A cselédségnek ő parancsol, s teheti, a mi neki tetszik… Egyedül férje lehetett az, ki előtt titkolni akarta ottlétemet.
Klára alig tudta titkolni meglepetését e nyilatkozat fölött, s látta, hogy Dóziával nagyon vigyázva kell bánni, mert ritka megfigyelő képességgel bir.
– Nos, ha így van, akkor óvakodnod kell, hogy Eszthey gróffal meg ne ismerkedjél, mert könnyen kisülhet mindaz, mit a grófné előtte titokban akart tartani. Ki tudja miféle okból?
– Nem fogok vele találkozni.
– És nem mégy holnap a templomba?
– Annak nem látom szükségét, hogy onnét elmaradjak, – mondá látható ijedtséggel Dózia, mi nem kerülte el Klára figyelmét.
– Miért akarod magadat veszélynek kitenni? – kérdé fürkészve.
– Nincs ott veszély! A templomban még sohasem láttam senkit a parasztokon kivül, s bizonynyal holnap sem lesznek mások a misén.
– A mint tetszik, – viszonzá egykedvüséget tettetve Klára, de gyanus volt neki barátnőjének nagy igyekezete meggyőzni őt, hogy nem szükséges elmaradnia a miséről, s pár pillanat mulva folytatta, miután Dózia lesütött fővel hallgatott.
– Én figyelmeztettelek, a többi a te dolgod, s úgy látom, már nem is tartanád oly nagy szerencsétlenségnek, ha Eszthey grófné megtalálna?
– Isten őrizzen attól! – kiáltott föl elsápadva Dózia, – de az nem fog bekövetkezni a miatt, hogy a templomba megyek.
– Ki tudja! Meglehet, az egész férfisereg ott lesz holnap a misén
Zaláncról, maga Oroszlay gróf és összes vendégei.
– Azt nem hiszem. Férfiak nem igen szoktak misére járni, például
Holcsi úr még egy vasárnap vagy ünnepnap sem ment el.
– Róla nem itélhetsz… Ő egész héten dolgozik, s ide pihenni jön és a szabad levegőt kivánja élvezni… De különben, mint mondtam, tehetsz, a mit jónak látsz, csak azután ne okozz minket, kik megtettünk érted mindent, hogy a grófné föl ne találjon.
– És én nagy hálával tartozom jóságtokért, – mondá meghatva Dózia, – és ha kivánod, egész nap nem mozdulok ki még a szobából sem, de a miséről nem maradhatok el.
– Úgy együtt megyünk, – mondá Klára, kinek mindinkább kezdett gyanus lenni az a nagy hév, melylyel barátnője a templomba való menetel ügyét védte, s szavai alatt kutató pillantással függeszti rá szemét.
Dózia önkéntelenül összerezzent e nyilatkozatra, mi nem kerülte el
Klára figyelmét, s bámulata a fölött ki volt fejezve arczán.
– Vagy azt sem akarod, hogy elkisérjelek? – kérdé kétértelmű mosolylyal.
– Ellenkezőleg, örülök, ha együtt megyünk, mint első vasárnap tettük, de azóta sohasem birtál, vagy akartál ágyadból kikelni, – viszonzá nevetve Dózia, de hangja és vidámsága erőltetett volt.
– Tehát holnap fölkelek időre, – mondá Klára, s egy ideig még Dóziával maradt a kertben, kin különös zavart és izgatottságot vett észre, minek oka megfoghatatlan volt előtte, de föltette magában, hogy ezentúl jobban megfigyeli tetteit, járását-kelését, mert sejté, hogy annak valami titka van, mi a templommal különös összefüggésben lehet, miután csak az az egyetlen hely volt eddig, hová ő nélküle és egyedül ment…
A következő reggel nyájas napsugarakkal virradt meg, s a ház körül csend és béke honolt, nem úgy mint az épületben lakók szivében, kik együtt és külön-külön nyugtalanul látták elérkezni a vasárnapot.
Klára közölte gyámatyjával, hogy Dóziát nem tudta lebeszélni a misére való menetelről, s e szerint nem maradt egyéb hátra, csellel tartóztatni őt vissza, és együtt tervet főztek ki, mi lehetetlenné tegye Dóziának a távozást…
Alig volt nyolcz óra, midőn Klára heves görcsökről panaszkodott szobaleányának, s megbizta, hogy hivja be Dóziát hozzá, mert nagyon szenved.
– Dózia kisasszony már elment, – mondá Zsófia, a szobaleány.
– Talán a kertben sétál? – kérdé meglepetve Klára, s elfelejtkezvén görcseiről, gyorsan felült ágyában.
– Imádságos könyvet vitt kezében, mint minden vasárnap reggel.
Valószinüleg a templomba ment.
– Ily korán! – kiáltott föl Klára, s gyorsan öltözni kezdett.
– Már jól van kisasszony? – kérdé elmosolyodva Zsófi.
– Valamivel jobban, – viszonzá szenvedő hangon a kérdett, kinek csak most jutott eszébe, hogy egy percz előtt még oly nagy beteg volt.
– Maradjon az ágyban, majd hozok teát, az jót fog tenni.
– Nem kell! Készítse ki kalapomat, keztyűmet és napernyőmet.
– Csak nem akar a templomba menni?
– De igen, tegye, a mit mondtam.
A leány előszedte a szekrényből a kivánt tárgyakat és távozott, Klára pedig nem birt bámulatából magához térni, mert Dózia viselete oly nyilt ellenszegülést mutatott, mit nem tett volna föl eddig róla.
Mindenekelőtt gyámjával kellett közölnie a történteket, s készen lévén öltözékével, futott annak szobájába, mely azonban üres volt és a kertben sem találta őt sehol.
Hova lehetett? tünődött a kertben járkálva, ki ily korán még ágyát sem szokta elhagyni, a mint a szobaleány mondta, még nem is reggelizett és senki sem tudott hollétéről felvilágosítást adni.
Pedig ő nem mert az ügyvéd jóváhagyása nélkül semmit tenni, s nem is indult el, mint tervezte, Dózia után. Elhatározta, hogy megvárja az ebédlőben Holcsi visszatértét és a szerint intézi teendőit, a hogy az elrendeli, mit tegyen.
Az ebédlőben terített asztalt talált, de még minden érintetlen volt azon, sem Dózia, sem a házi úr nem fordult meg ott a reggel folytán, s ő volt az első, ki étkezéshez fogott.
Lassan szürcsölte teáját, koronkint a falon függő hangos ketyegésű órára pillantott, s mind nagyobb csodálkozással látta, hogy tíz óra felé járt az idő, a misének már régen végének kellett lenni és sem Dózia nem jött, sem gyámapja nem mutatta magát mi megfoghatatlan volt előtte.
Éppen el akarta hagyni az ebédlőt, midőn hevesen föltárult az ajtó s
Holcsi rohant be rajta, izzadtságtól borítva, mintha futott volna.
– Honnét jön? – kiáltott föl kinézésétől megriadva Klára.
– Jer szobámba, ott majd megtudod, de előbb egy levelet kell fogalmaznunk.
Sietve mentek a mondott helyre s az ügyvéd íróasztalához ülve, gyorsan írni kezdett, fönhangon mondván a szavakat, miket papirosra tett: