Tisztelt Holcsi úr!
Végre nyomában vagyok annak a fiatal leánynak, kit feleségem hetek óta keresett. Megtudtam, hogy az önnél tartózkodik s ma a déli órákban érte jövök, hogy magammal vigyem és ha ellenállásra találnék az önök részéről, a rendőrséget veszem igénybe: Készítse elő az utazásra, mert onnét azonnal a vasúti indóházhoz hajtatok vele együtt.
Eszthey Bertalan gróf.
– Mire való ez a levél? – kérdé megütközve Klára.
– Ha Dózia megjön, felolvasom ezt előtte s nem kételkedem, hogy ő annyira megretten, hogy azonnal el fog veled utazni, minek rögtön meg kell történni.
– De hát miért? mi történt?
– Nincs időm bővebb magyarázatra, csak anynyit mondok, hogy Dózia ma korán reggel eltávozott a háztól s én ezt ablakomból látva, utána mentem, ki nem a templomba tartott, hanem kerülő utakon a tó partjára, hova én igen távolról követtem, hol ő háttal felém leült egy fatörzsre, kezébe hajtá fejét, gondolkodott és várni látszott valakit.
– Azután? – kérdé a legnagyobb bámulattal s visszatartott lélekzettel
Klára.
– Meghúzódtam az erdő levágott s rakásra halmozott fái mellett és szintén vártam, mi nem tartott hosszú ideig, mert nemsokára Oroszlay grófot pillantottam meg, ki sietve közeledett Dózia felé s midőn hozzáért, karjába vette és csókokkal halmozta el.
Klára szája széléig elhalványodott e hihetetlen hírre.
– Le-he-tet-len, – rebegte álmélkodva.
– Úgy van, a hogy mondom és nem hallgathatom el, hogy szépen vigyáztál rá, kinek gondjára volt bízva s idáig jutott egy férfival, kiről mi azt sem gyanítottuk, hogy ismeri.
– Álmomban sem jutott ilyen eszembe és még most is…
– Mindegy, akármi a véleményed, a mit elmondtam, azt saját szemeimmel láttam s kétség nem férhet hozzá.
– Most már értem a levél czélját, – rebegte félig leverten, félig haraggal Klára. – Dóziát el kell innét távolítanunk.
– Még pedig mielőbb. Mihelyt haza jön, fölolvasom neki e levelet, s ő annyira megriad, miként készen lesz az utazásra. Azért készülj, hogy egy óra mulva indulhassatok.
– De így állván a dolgok, ha például ő nem akar majd menni?
– Teszünk róla! – viszonzá Holcsi oly mogorva, fenyegető hangon, hogy
Klára összeborzadt.
– És hova megyünk? – kérdé azután.
– Egyelőre Budapestre, később tovább. Ez a leány, mint tudod, rám nézve vagyont képvisel és a jelek után itélve, Oroszlay beavatkozása megfoszthat attól. Azért minden áron elejét kell vennünk, hogy az ne történhessék. Értsd meg jól, minden áron!
Klára hangokat hallott a kertben s az ablakhoz szaladt.
– Dózia jön! – mondá gyámjának, ki rögtön az ajtó felé közeledett, hol annak be kellett lépni az ebédlőbe, s pár percz mulva szemközt álltak egymással a küszöbön.
– Hála Istennek, gyermekem, hogy itt van, – kiáltott föl Holcsi s észrevette, hogy Dóziának sötétpiros lett arczocskája s szeme elborult, mely pár pillanat előtt még boldogságban tündökölt.
A rossz lelkiismeret, gondolta az ügyvéd.
– Kiván valamit tőlem? – rebegte elfogultan a leányka.
– Mindenekelőtt olvassa ezt a levelet.
Dózia reszkető kézzel vette át a papirost, sejtvén, hogy abban rá nézve valami rossz foglaltatik, mert úgy Klárának, ki közel jött hozzá, mint Holcsinak különös szomorú és vésztjósló kifejezést látott vonásain, kik feszülten lestek a levél hatását arczán, mely perczről- perczre rémültebb és izgatottabb lett.
– Soha! – kiáltott föl Dózia könybelábadt szemekkel. – Én Eszthey grófot nem követem, inkább…
– Mit szándékozol tehát tenni? – kérdé Klára.
– Megszököm innét, elmegyek előle, de hogy is tudta meg ittlétemet?
– Bizonynyal Oroszlay gróf mondta meg neki.
– Ő nem! – kiáltott föl meggondolatlanul Dózia, azután gyorsan elhallgatott, észrevéve gyanus tiltakozását. – Azt hiszem, a gróf nem is tudja a nevemet.
Ez utolsó szavak által helyre akarta hozni meggondolatlanságát, de az már kevés hatást tett hallgatóira, hisz mindketten tisztában voltak vele.
– Az most már mindegy is, kitől tudta meg hol és kilétét Eszthey… – kezdé az ügyvéd kenetteljes hangon, mi részvétét akarta kifejezni. – Leveléből olvashatta elhatározott szándékát, s én, fájdalom, most már mit sem tehetek megvédelmezésében.
– Ki akar neki szolgáltatni? – kérdé rémülten a leány.
– Mit tehetek?
– Klára! – kiáltott föl zokogva Dózia s hozzáfutott és kebelére vetette magát. – Segíts rajtam, adj tanácsot, mit tegyek, inkább bármire hajlandó vagyok, minthogy ama gyűlölt palotába visszatérjek, hol cselédszobában lett volna lakásom, s a grófné mindenki előtt rejtegetni akart… Engem! ki nem vétettem soha senkinek, s úgy bántak velem, mint a gonosztevővel, kit meg akarnak menteni a büntetéstől.
Klára átölelte a zokogót, de fején keresztül egy diadalmas pillantást vetett gyámjával, s gyorsan mondá:
– Nem, Dózia, mi nem engedhetjük, hogy elvigyenek tőlünk, de csak egy mód van, hogy Eszthey gróf erőszakoskodásait megakadályozzuk.
– És az? – kérdé reményteljesen Dózia.
– Azonnal el kell utaznunk Budapestre, és onnét tovább, hogy még nyomodat se találhassák meg.
– Menjünk! – kiáltott föl Dózia. – Menjünk azonnal bárhova… Én készen vagyok.
– Tehát siessünk. Te gyorsan reggelizzél, én azalatt bepakkolok egy bőröndöt a legszükségesebb holmikkal… Nemde, gyámatyám, megegyezik tervünkbe?
– Ha Dózia kivánja, megteszem! Azonban gondolja meg jól gyermekem, a mit cselekszik, nehogy később – nem tudjuk, hogy alakulnak a dolgok: engem szemrehányás érjen.
– Soha! – mondá szenvedélyes föllobbanással a leányka. – Szabad akaratomból megyek el, s nincs hatalom, mi visszatarthasson.
– Ime, papiros és tinta. Írja meg ezt az elhatározását néhány sorban, hogy fedezve legyek minden eshetőség ellen.
És Dózia készséggel írta le, mit az ügyvéd tollába mondott, azután gyorsan költötte el reggelijét, mialatt Klára elkészített mindent az utazásra s fél óra mulva kocsin ültek s röpültek az indóház felé, hol kevés ideig kellett várniok a berobogó vonatra, mely őket a Dózia által rettegett «veszély» elől a fővárosba szállítá.
– Vigyázz, nehogy írhasson Oroszlaynak! – súgta Klárának Holcsi, mielőtt elutaztak s az helyeslőleg intett fejével és az ügyvéd kirobogni látván a fogatot, elégedetten dörzsölé kezét s szemei szemüvege alatt villogtak az örömtől, mialatt suttogta:
– Most már kereshetik őt, a merre akarják. Addig, míg én szükségét és hasznát nem látom, hogy Eszthey megtalálja Dóziát, nem fognak nyomára akadni és akkor? Nos, akkor sok pénzzel lesz gazdagabb Holcsi ügyvéd.
Csöndben tölté a vasárnapot, evett-ivott, pihent. Zalánczról senki sem mutatta magát s már remélte, hogy a mitől félt, nem következik be s Eszthey nem látogat el hozzá falusi magányában, mi egyrészt kellemes volt neki, másrészt közönyt látott abban, mi nem illett tervének keretébe s félni kezdett, hogy nem éri el czélját.
Nos, akkor megeresztünk egy második határozott formába öntött levelet a grófnak, mi fölrázza őt lelki nyugalmából és cselekedni fog. Addig várunk Isten nevében, hisz a dolog nem sürgetős, nem is veszélyes, csak ha – Oroszlay közbelépése jutna érvényre…
Így elmélkedett a kert illatos bokrai között szivarozva, s nézte a fehér felhőket és később a szeliden alászálló napot, mely lángtengerbe önté végső sugaraival a csöndes tájat, s az erdők fáinak sötétzöld koronáit, midőn egyszerre kocsizörejt hallott és megriadva ugrott föl helyéről.
Az épület előtt uri fogat állt meg s Eszthey ugrott le arról.
– Itthon van a nagyságos úr? – hallá kérdezni Holcsi és tudván, hogy most már nem kerülheti ki vendégét, kisietett a kertből annak fogadására, kivel folytatandó társalgását már hónapok előtt kigondolta, s bár kellemetlen volt annak már nem várt jövetele, nem érte készületlenül, mint a hogy minden rosszaság és ravaszság folyton rendezve volt az ő soha nem pihenő elméjében.
A két férfi feltünő hideg meghajlással köszönté egymást.
– Bocsánatot kérek, hogy itt falun zavarom, – kezdé Eszthey, mialatt bementek a házba s az ügyvéd szobájába vezeté vendégét.
– Mindenkor és mindenütt szolgálatára állok méltóságodnak, – viszonzá
Holcsi udvariasan, helylyel kinálva meg a grófot,
– Ön ismer engem?
– Van szerencsém – látásból.
– Kétszer kerestem irodájában, de sohasem találtam, s megtudván, hogy a közelben lakik és tegnap velünk egy vonaton érkezett, siettem fölhasználni az alkalmat.
– Valami sürgős ügyben?
– Nem éppen sürgős, de rám nézve fontos… Tud ön arról, hogy egy névtelen levél küldetett hozzám pár hónap előtt, melyben egy «fontos ügyről» volt szó, miről a kegyed irodájában kaphatok fölvilágosítást.
– Névtelen levél? – kérdé csodálkozva az ügyvéd. – Nem, gróf úr, arról nem tudok, s miféle czélból iratott az?
– A czélt nem tudom Sőt az is megfoghatatlan előttem, kinek jutott eszébe névtelen levelet intézni hozzám, holott azt bárki neve alatt tudathatta volna velem.
– Mikor kapta gróf úr azt a levelet?
– Hónapok előtt, de miután az elhányódott, a napot nem tudnám meghatározni.
– És ez ügyben keresett engem méltóságod?
– Miután a levél önre hivatkozott, siettem fölkeresni irodáját.
– De nem voltam otthon. Sajnálom, hogy hiába fáradt hozzám, azonban azt kell tudnom, miféle ügyben kellene felvilágosítást adnom?
Eszthey arczán zavar látszott e kérdésre.
– Van nekem egy fontos ügyem, melyben évek óta fáradozom s nem tudok eredményre jutni és ama levelet olvasva, arra a gondolatra jöttem, hogy esetleg arról lehet szó, de úgy látszik, csalódtam, miután ön nem tud arról semmit.
– Nincs sejtelme arról méltóságodnak, hogy ki írhatta a levelet?
– Legtávolabbról sem gyanakszom senkire.
– De az illetőnek mégis kell tudni gróf úr «fontos ügyéről».
– Az kétségtelen, – viszonzá zavarral Eszthey. – Bár körülbelől tizenöt éve annak, hogy a mondott ügy kezdetét vette.
– Valamely fontos titok gróf úr multjából?
– Egy gyermekről van szó, ki eltünt és én sokáig kerestem s ki ha él, most már nagy leány lehet.
– És gróf úr még mindig óhajtaná föltalálni?
– Természetesen! Az legfőbb vágyam.
– Tudakozódott méltóságod a lefolyt évek alatt arról a leányról?
– Igen és nem, – mondá folytonos zavarral Eszthey. – Eleinte sokat fáradtam föltalálásán, de hasztalan volt minden, később már elfelejtettem s most egy éve lehet annak, hogy…
– Beszéljen, kérem, egészen őszintén. Az ügyvéd olyan, mint az orvos, ki csak úgy segíthet a bajon, ha annak minden részletét ismeri.
– Igaza van, – mondá gyors elhatározással a gróf. – Tehát kezdjük előlről. Emlékezik, hogy ezelőtt tizenöt évvel egy szenzácziós gyilkosság történt Budapesten?
– Történt több is, nem tudom, melyiket érti méltóságod, – viszonzá
Holcsi s szemüvege alatt villogtak szemei.
A lapokban körülbelül a következő fölhívás jelent meg akkor:
Tegnap este 7 és 8 óra között borzasztó gyilkosság történt a Soroksári-út egyik házában. Megöltek egy fiatal, beteg asszonyt, ki kis gyermekével lakott ott egy hónapos szobában. A gyermek eltűnt, s a nőt halva találta háziasszonya, kitől az a lakást bérelte. Titokzatos eset volt, mert a nő oly szegénységben élt, hogy a rablógyilkosság ki van zárva, s egyedül boszú műve lehetett, vagy a gyermek végett történt, kit el akartak a nőtől rabolni.
– Rémlik előttem, hogy olvastam arról a különös gyilkosságról, mit, úgy emlékszem, soha sem tudtak földeríteni…
– Soha! A mult évben azonban ismét szó volt a lapokban erről a gyilkosságról, mit már feledésbe temettek más események. Mert valaki fölhivásokat tett közzé az ujságokban, s húszezer koronát igért annak, ki neki hírt ad az eltünt gyermekről, s azt élve vagy halva föltalálja.
– És ekkor ismét nem tudott senki fölvilágosítást adni? – kérdé fürkésző tekintettel Holcsi.
– Azt hiszem, nem, mert azt is hozták volna a lapok.
– És gróf úr ismerte ama meggyilkolt nőt?
– Ismertem, – mondá komor arczczal, lesütött szemekkel a kérdett. – Sőt több évig összeköttetésben álltam vele, de egyszerre ő maga szakítva azt meg, többé nem tudtam róla semmit. Egy napon elhagyta lakását, s nem tudatta velem hollétét, és csak akkor hallottam ismét róla, midőn az ujságok hozták meggyilkoltatását és nevét, de fájdalom, akkor már későn volt, hogy valamit tehessek érte. A gyermeket azonban mindenfelé kerestettem, kutattam, de eredménytelenül.
– És mit szándékozott a gyermekkel tenni gróf úr?
– Mily kérdés! – kiáltott föl hévvel Eszthey. – Neveltetni akartam, gondoskodni róla és férjhez adni gazdag hozománynyal.
Az ügyvéd pár pillanatig hallgatott, mintha mély gondolatokba volna merűlve, azután kérdé:
– És gróf úr ama névtelen levél vétele után az eltünt gyermekre gondolt?
– Természetesen, mi másra czélozhatott volna az?
– Az kérdés, valamint az is, nem akar-e az valami zsarolás lenni, – mondá figyelmeztetőleg az ügyvéd. – Gróf úr nős ember lévén, nem szeretné, ha ez a dolog nyilvánossá lenne?
– Magától értetődik, hogy ez rám nézve kellemetlen volna. Sőt válságos lehetne.
– Nos, gróf úr, én nem tudok ama leányról, ki ma, mint mondja, tizenhetedik évében lehet, fölvilágosítást adni, és meg nem foghatom, miért utasította méltóságodat ama levél írója hozzám? Azonban, ha megbíz annak keresésével, én már nehezebb ügyeket és titkokat is földerítettem; iparkodni fogok a gyermek nyomára jönni. Hogy sikerül-e az, nem tudom, de remélem, mert a föld nem nyelhette el ama gyermeket, s élve vagy halva nyomára kell jönnünk.
– Szivesen megbízom önt, csak egyre kérem.
– Szabad tudnom, mi az?
– A mennyire lehet, ne vegye igénybe a rendőrség hozzájárulását a kereséshez.
– Ezt megigérhetem, mert kéz alatt fogok kutatni utána. Azonban szeretném tudni, kinek volt érdekében most a lapokban tizenöt év után fölújítani ezt a dolgot?
– Nincs róla fogalmam, sőt azt sem tudom, hogy lett volna ama szegény meggyilkolt nőnek valamely rokona.
– Az nem is valószínű, hogy ha ő oly szegény volt, annyira tehetős rokona lett volna, ki húszezer koronát igérjen a gyermek föltalálójának… Most, tizenöt év után!
– Annak tehetős embernek kell lenni, – mondá Eszthey gondolkodva.
Az ügyvéd habozva kérdé:
– És hajlandó volna gróf úr ugyanoly összeggel jutalmazni azt, ki a keresett gyermeket föltalálja?
– Kétszer annyival – kiáltott föl szenvedélyes hévvel Eszthey. – De a gyermek azonosságának kétségkívülinek kellene lenni.
– Az magától értetődik. Tehát számíthatok igéretére?
– Írásban adom, ha kívánja.
Holcsi készséges sietséggel ment íróasztalához s ugyanazt a tollat adta a gróf kezébe, melylyel Dóziával iratta meg a levelet, melyben az kijelenté, hogy szabad akaratából távozott Tornyosról.
Eszthey kiállította a kötelezvényt s távozni készült, midőn az ügyvéd megállítá.
– Egy fontos dolgot elfelejtettünk gróf úr, a keresendő gyermeknek a nevét.
– Pármai Teodózia, – viszonzá gyorsan Eszthey, s kisietett a szobából, mintha a kiejtett név üldözte volna…
XII
Majdnem egészen besötétedett, midőn Eszthey Bertalan a zalánczi kastély előtt leszállt a fogatról, hol a parkban együtt találta az egész férfitársaságot, Jakab gróf vendégeit, kik az épület előtt le – és fölsétálva beszélgettek, élvezvén a gyönyörű nyári estét.
Megérkezni látván őt, mindnyájan hozzá siettek s alig birt kérdéseikre válaszolni.
– Jól végezted dolgodat?
– Láttad a szép leányt, kit az ügyvéd tegnap megszöktetett előlünk?
– Előhoztad-e, hogy meg akarjuk őket látogatni? stb. – kérdezték sorban egymásután tőle, ki nem valami különös jó kedvvel érkezett vissza s egyhangú és rövid feleleteket adott.
Csupán a háziúr nem szólt semmit. Lovait simogatta s a kocsissal ereszkedett beszédbe, de hallott minden kérdést, mi vendégei ajkáról elröppent, valamint feszülten várta Bertalan gróf feleleteit.
– A hölgyeket nem láttam, – viszonzá Eszthey, – de elég jól végeztem. Látogatásokról nem beszéltem, komoly dolgom volt az ügyvéddel s elfelejtettem szándéktokat az odamenetelre nézve bejelenteni.
– Mily kár! – kiáltott föl Eszthey Béla s a többiek nevettek, mialatt Bertalan gróf otthagyva őket, szobájába ment, s vacsoráig nem is látták őt, ki gondolkodva ült ablakánál, s fölmerültek emlékében a mult eseményei, melyekre már évek óta alig gondolt, de most ama társalgás következtében, melyet Holcsival folytatott, ismét élénken gondolt azokra vissza…
A többiek észrevették lehangoltságát, de nem tudakozódtak okáról s kedélyesen mult el az est, csak Jakab vetett olykor egy-egy kérdő pillantást Esztheyre, kit még sohasem látott oly csendesnek, mint ma, ki rendesen alig birt jókedvével, s gyakran majdnem korához nem illő csapongó vígságban tölté az időt.
A következő nap a társaság vadászni indult, de a házi úr nem tartott velük, mit senki sem vett tőle rossz néven, ismervén annak hajlamait az egyedülléthez, s hagyták álmodozni, mint a hogy nevetve mondták.
De ezuttal Jakab gróf nem adta magát álmodozásnak, hanem sietett élvezni a boldog valóságot s ment a szép kék tó partjára, hol Dóziával összebeszéltek, hol találkozni fognak.
Nem találván ott a leánykát, beleült egyik csolnakba és ringatta magát a habokon, szemét nem véve le arról az irányról, honnét annak érkeznie kellett.
Azonban mult az idő. A nap már magasan úszott az égen, de a várva-várt alak még mindig nem tűnt föl a látóhatáron s Jakab nyugtalan kezdett lenni. Mi történt, miért maradt el, kit nem úgy itélt meg rövid ismeretségük folytán, mint ki igéretet tesz, de nem tartja meg.
Valami tartóztatja! Áthághatatlan gát gördült elébe… És midőn már délfelé járt az idő, s letett minden reményről, kiugrott a partra, de nem tudta mihez kezdjen. Nyugtalansága a legmagasabb fokra hágott.
Elhatározta, hogy hazamegy, nyergeltet és átlovagol Tornyosra, mintha az ügyvédet keresné, kiről tudta, hogy nem találja otthon, azután a hölgyekről kérdezősködik, kik talán elfogadják látogatását és sikerül megtudnia Dóziától, miért maradt el az igért «légyottról»?
Ugy is tett s fél óra mulva már nemes paripáján ült és belső nyugtalansága szárnyakat adott lovának…
Megérkezve Holcsi háza elé, ott mindent szorosan bezárva talált, a függönyök leeresztve, az ajtók becsukva s az épület teljesen lakatlannak látszott, mi nagy megdöbbenést okozott neki.
– Itthon van a nagyságos úr? – kérdé egy, az udvaron dolgozó cselédtől.
– Nincs, uram. Ma reggel elutazott s csak a hét végén jön vissza.
– És a kisasszonyok?
– Azok már tegnap elutaztak.
– El-u-taz-tak? Hová?
– Azt nem tudom. A templom után egy óra mulva kocsira ültek, mely az állomásra vitte őket.
Jakab most már érté Dózia elmaradását, de meg nem foghatta, mi történt, hogy oly gyorsan útra keltek, a nélkül, hogy a leányka arról tudott volna, mert hisz megigérte másnapra való megjelenését a tó partján.
Megfordítá lovát, lépésben ment hazafelé. Mély tünődés és levertség vett rajta erőt. – Esztheyre gondolt, ki tegnap az ügyvédnél járt, s ama gyanú szállta meg, ha nincs-e összeköttetésben annak látogatása Dózia távozásával?
Ő a mily nyugodt, álmodozó, csöndes vérkeringésű volt rendesen, oly erélyes, gyors és hevülő tudott lenni elhatározásaiban, ha a körülmények úgy kivánták, s most is elhatározta, hogy pár napig vár Dózia tudósítására, ki bizonnyal megirja neki váratlan távozásának okát, azután megy keresni őt, mert érezte, hogy nélküle már nem tud élni.
De hiába várt, Dóziától nem érkezett semmi fölvilágosítás. Eltűnt az nyom nélkül, mint a lehelet, s ő harmadnap tudatta vendégeivel, hogy neki okvetlen a fővárosba kell menni, de kérte őket, hogy maradjanak tovább is Zalánczon, s ne zavartassák magukat az ő távolléte által, mi nem fog hosszúra terjedni, s addig helyettesítse őt Enyingi, mint háziúr.
A vendégek megigérték, hogy pár napig még folytatják a vadászatot, azután, ha ő addig nem térhetne vissza, ki-ki megy a maga útjára…
Oroszlay tehát pár óra mulva elutazott Budapestre, s első dolga volt Holcsi lakására menni, megtudandó, ott vannak-e a hölgyek, vagy talán már időközben visszatértek Tornyosra?
Azonban a lakáshoz érve, egyszerre az a megdöbbentő kérdés merült föl benne: mivel lépjen be Holcsi irodájába.
A fiatal hölgyekről nem tudakozódhatott, s más hirtelenében nem jutott eszébe. A birtokról kellett vele valamit beszélni. De mit? Egyszerre iszonyú zavarba jött, és habozva állt az ajtó előtt.
Ekkor csöndes léptek neszét hallotta háta mögött, s gyorsan visszafordulva, lefátyolozott hölgyet látott maga mellett, ki megpillantván őt, halk, meglepődő felkiáltást hallatott, s ő Esztheyné grófnét ismerte föl benne.
– Ön a városban van? – kérdé bámulva. – Hisz férjem és fiam vadászni mentek uj birtokára, vagy csak nekem mondták, hogy oda mennek?
– Csak egy napra jöttem, ma este még visszatérek, de bámulok, grófné, kegyedet e lakás előtt találva, – mondá Oroszlay némi zavarral.
– Valószínűleg egy és ugyanazon ügyben jöttünk, Dózia miatt! – mondá észrevehető keserűséggel Hermance.
– Engem nem az hozott ide. Mint tudja, grófné, a kegyed által e tekintetben rám bizottakat én teljesen bevégeztem.
– És csakugyan nem hajlandó többé segédkezet nyujtani nekem? – kérdé kutató hangon Esztheyné.
– Minden másban szívesen, de ezt czéltalannak tartom.
– Igy többé nem számíthatok senkire! – sóhajtott föl Hermance, s azért vagyok ma itt, mert Holcsinak végre is meg kell mondania, mi czélja van Dóziával, kit csellel csaltak el Obrenné intézetéből.
– Biztosítom, hogy ő nem fog beszélni.
– Majd meglátjuk… Most csak az a kérdés, ki lépjen be először hozzá?
– Természetesen grófné lesz az.
– És ön addig várakozni fog itt az ajtó előtt? Ezt alig fogadhatom el.
– Az én ügyem nem sietős. Sétálni megyek, s félóra mulva visszatérek.
Esztheyné kissé hidegen intett fejével és belépett az irodába, de Jakab gróf nem távozott, mint mondta, hanem várt annak visszajöttére, kitől talán megtudhat valamit Dózia hollétéről, bár nagyon kétséges volt előtte, hogy az ügyvéd egyáltalán szóba ereszkedik-e vele?
Nem sokáig kellett várnia.
Hermance pár percz mulva levert tartással jött vissza, s komor, csalódott hangon mondá:
– Azt állítják, hogy az ügyvéd nincs otthon, de a zavarból itélve, melyet segédjein láttam, azt kell hinnem, hogy eltitkolják az irodában létét.
– Arra nem számíthattak, hogy grófné ma fölkeresi őt. Most én fogok kisérletet tenni, – mondá Jakab, s köszönt és belépett a lakásba, hol Holcsi éppen abban a pillanatban dugta ki fejét a szobájába vezető ajtón, s megpillantván őt, titkolhatlan zavar látszott rajta.
– A birtok ügyében jöttem, ügyvéd úr, – kezdé Oroszlay, bajusza alá rejtvén mosolyát a fölött, hogy az ügyvédet sikerült meglepnie.
De Holcsi ravaszabb volt, mint hogy azonnal el ne találta volna, hogy mi hozta az ifjút hozzá s mondá:
– Méltóztassék belépni, gróf úr, bár ma senkinek sem vagyok itthon, mert holnap egy fontos tárgyalásra készülök, s ilyenkor be szoktam zárkózni, hogy ne zavarjanak.
– Csak pár perczig veszem igénybe idejét, – viszonzá udvariasan
Oroszlay, szobájába követve Holcsit.
– Mivel szolgálhatok?
– Csudálkozni fog, ha mondom, hogy Zalánczot szeretném bérbe adni.
– Már? – kiáltott föl az ügyvéd, de egyetlen szót sem hitt el e tervből.
– Az ősszel hosszabb időre külföldre utazom, s csak pár év mulva térek vissza.
– De hát akkor miért vette meg gróf úr Zalánczot? – kérdé Holcsi majdnem gúnyosan, tudva, hogy bujósdit játszanak egymással.
– Megtetszett, a gyönyörű vidék, föllelkesített.
– De már megbánta! Bocsásson meg méltóságod, de ez nagy állhatatlanságra mutat.
– Tudna nekem egy bérlőt ajánlani? – kérdé a gróf kissé hidegen.
– E pillanatban senkit.
– De talán gondolkozik rajta, vagy nem volna hajlandó saját maga bérbevenni Zalánczot? Úgy tudom, a fiatal hölgyek nagyon szeretik azt a vidéket.
– Elérkeztünk a dolog lényegére, – gondolta boszusan az ügyvéd, s hogy mielőbb végét vesse a komédiának, tettetett egykedvüséggel mondá:
– Gyámleányom megszakítá falusi tartózkodását, és hosszabb időre külföldre utazott barátnőjével.
– Utazni ment? Holott oly elragadtatással beszéltek mindketten a falusi tartózkodásról. És hova, merre vették útjukat?
Holcsinak szemüvege alatt gúnyos kifejezéssel villogtak szemei.
– Azt magam sem tudom, – mondá egykedvüen. – Gyámleányom nagyon szeszélyes. Egyik óráról a másikra változtatja terveit s én szabad kezet engedek neki.
– Lehetetlen, hogy ne közölték volna utitervüket, – mondá megfeledkezve óvatosságáról a gróf, s hangja feszült és sürgető volt.
– Érdekli az a gróf urat?
– Csodálkozom fölötte, miután kegyed pár percz előtt megrótta az én állhatatlanságomat.
– Egészen más a nő, mint a férfi, s megvallom, hogy gyámleányomat én nagyon elkényeztettem. Az ilyen öreg, nőtlen ember nem ért a neveléshez, azonkivül Klára már husz éves s majdnem szabad ura tetteinek.
– Így a bérletre nézve nem tud ön rajtam segiteni s kénytelen vagyok máshoz fordulni, – mondá Jakab gróf, látva, hogy az ügyvédtől nemcsak nem tud meg semmit, de további kérdezősködésével gyanut ébreszt benne. Azért elhagyta helyét s rövid köszönés után távozott.
Az ügyvéd nevetve tekintett utána.
– Ez a jámbor fiatal ember Holcsi Kálmán eszén akar túljárni, – gondolta diadallal. – Pár évvel korábban kellett volna születnie, s azon az iskolán mennie keresztül, mi az észt, az óvatosságot és ravaszságot kifejleszti…
Oroszlay ezalatt lehorgasztott fővel haladt le a lépcsőn s azon tünődött, hova lehetett Dózia, ki úgy tünt el, mintha soha többé nem akarna ő róla tudni, mert még csak egyetlen sort sem irt neki, holott erőszakkal nem vihették el.
Az ügyvédtől egyenesen hazament s bezárkózott lakásába és meghagyta komornyikjának, hogy senkit ne bocsásson hozzá.
És mint rendesen, hosszú álmodozásnak adta át magát, fokozatosan ment át gondolataiban az események lánczolatán, de nem tudott ama következtetéshez jutni, mi a végeredményre vezethette volna.
Gyanus volt előtte Dózia eltűnése, de az eseményekkel sehogysem tudott tisztába jönni. Összezavarodtak agyában a pár hónap óta körülötte történtek, de sem azoknak keletkezését, sem okait nem tudta a sötétségből kihámozni.
Hogy Holcsinak valamely titkos czélja van Dóziával, az már tisztán állt előtte, de hogy mi az, arról fogalma sem lehetett s nem is remélhette azt tisztázni, miután a leány születését oly titokzatos homály födte, mit neki, érezte, hogy nem áll hatalmában földeríteni, bár Hermance grófné elmondta neki történetét, de maga sem tudta mi okból, nem adott egészen hitelt az ő elbeszélésének. A hatás, mit Esztheyné modora, beszéde, lázas érdeklődése Dózia iránt rá tett, egyszerűen az volt, hogy az nem lehet más, mint Hermance gyermeke, ki Isten tudja hol és mily körülmények között született s arról senki más nem tud, mint az az öreg komorna, kiről a grófné azt mondta neki, hogy föltétlenül bízhatik hűségében és hallgatásában.
Ily tünődéssel tölté az órákat, midőn szolgálója lépett a szobába s mondá:
– Egy Bognár Zsófia nevű leány keresi méltóságodat, kinek, mint mondja, nagy kérése volna gróf urhoz.
– Mit akar, sohasem hallottam nevét s ma, mint mondtam, nem beszélek senkivel.
– Azt állítja, valami Holcsi Kálmán nevű ügyvédnél szolgált, honnét csak pár nap előtt lett elbocsátva és látta méltóságodat annak birtokán.
Oroszlay élénken ugrott föl helyéről s oly nagy hévvel mondta, hogy bocsássa be szolgája a leányt, hogy az csodálkozva tekintett rá, de szó nélkül hagyta el a szobát.
Pár percz mulva belépett Bognár Zsófia.
– Bocsánatot kérek, gróf úr, hogy bebocsáttatást kértem, – kezdé folyékony élénkséggel a leány, – de pár óra előtt láttam Holcsi ügyvéd úr irodájából távozni s már a lépcsőn meg akartam szólítani, de nem volt ahhoz bátorságom és úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha követem lakására, hol előadhatom kérelmemet.
– Mit kiván? – kérdé Jakab gróf majdnem elfogultan belső izgatottságától, mert azt remélte, hogy Dóziáról tudhat meg tőle valamit.
– Csupán azt, hogy szóljon mellettem pár jó szót az ügyvéd úrnak, ki, nem tudom, miért bocsátott el rögtön szolgálatából, holott már évek óta házánál vagyok.
– Miért fordult e miatt hozzám? Én Holcsi urat alig ismerem.
– Két okból jöttem erre a gondolatra, mert láttam méltóságodat Tornyoson s mint mondtam, kis idő előtt fölmenni az irodába és mert senkim sincs, kit arra fölkérhetnék gróf uron kívül, kiről azt hiszem, hogy nagy hatása volna szavának.
– Mikor hagyta el szolgálatát?
– Tornyosról lekisértem a kisasszonyokat a fővárosba, s midőn ők tovább utaztak, engem elbocsátott a nagyságos úr.
– És miért nem ment el úrnőjével?
– Azt nem tudom. Az egész eset nagyon titokzatos volt. Tetszik tudni, mi cselédek is észreveszünk egyet-mást, s ha nem értjük, tünődünk rajta és mióta Dózia kisasszony egy éjszaka hozzánk érkezett, minden másként s oly különösen folyt a házban.
– Hogy érti ezt, magyarázza ki magát, – mondá Oroszlay visszatartott lélegzettel.
– Alig tudom kimagyarázni magamat, – folytatta most egyszerre észrevehető habozással a kérdett, – mert nem akarnék valótlanságot beszélni, de a Tornyosról való elutazás is oly különös volt, oly feltünő, s az én gyors elbocsáttatásom, hogy mindazt még most sem tudom megmagyarázni magamnak.
– Mondja el, hogy történt az?
– Egy reggel, a mult vasárnap Klára kisasszony becsöngetett s azt mondta, hogy nagyon beteg, gyomorgörcsökben szenved és Dózia kisasszonyt akarta látni, ki azonban akkor már elment, bár még sokáig nem kezdődhetett a mise. Midőn mondtam ezt neki, egyszerre elmultak görcsei s fölugrott ágyából, – folytatta Zsófi gúnyos mosollyal – és gyorsan öltözni kezdett, s azt rendelte, hogy vegyem elő kalapját, keztyűjét, miből láttam, hogy ő is menni akar, sőt mondta is, hogy szintén a templomba szándékozik sietni, valószinüleg Dózia kisasszony után, kinek korai távozása, úgy láttam, nagyon megijeszté, s megvallom, az nekem is nagyon feltünő volt.
– Miért? – kérdé nyugtalanul Jakab, ki nem állhatta meg, hogy ne tegye ezt a kérdést, a leány bőbeszédűséget egy perczre megakasztva.
– Magam sem tudom. De tetszik tudni, a mi szokatlan, az feltünő is, s az még sohasem történt, hogy Dózia kisasszony oly korán elment volna. Mint mondtam, Klára kisasszony gyorsan felöltözött, de nem ment azonnal a templomba, hanem Holcsi urat kereste szobájában, az udvaron és kertben, de nem találva sehol, az ebédlőbe ment s reggelizett.
– Holcsi úr korán szokott távozni a házból? – kérdé mind nagyobb nyugtalansággal a gróf.
– Ellenkezőleg! Rendesen kilencz órakor kelt föl ágyából, de éppen akkor ő is szokatlan időben hagyta el a házat.
– És maga nem tudja, hova ment?
– Csak visszajönni láttam. Majdnem futva érkezett, kipirulva, izzadva rohant be az udvarra és föl az ebédlőbe, hol sokáig beszéltek Klára kisasszonnyal, s úgy látszott, valamin feleseltek, mert én a mellékszobában lévén, igen haragos hangokat hallottam, de a szavakat nem vehettem ki.