EGY SZÁL BUZAVIRÁG
I
Egy leány, tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint virágzó almafa-ág – észrevette, hogy az anyjának udvarolnak. Valami nagy, fekete, karcsu, elszánt képü férfi. Fölvetette rá a szemeit és azt találta, hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint a milyennek az ördögöt képzelte nyolcz vagyis inkább hét éves korában. Odafordult apjához és szépnek, kedvesnek látta. Még a kopaszodás vidám homloka fölött, az is milyen édes!
Valami nagy titok előtt állott és ez a titok egyszerre elfogyasztotta minden mosolyát. Melancholika vett rajta erőt, a papája, mint orvos, vascseppeket irt számára, anyja pedig az étellel kinozta. Mindennap kikapott azért, mert nem reggelizett, ebéd alatt is erről folyott a szó, de mintha nem is róla beszéltek volna, ült némán, szeliden, világos szemeivel elmerengve a levegőben. Arcza oly átlátszó volt már, hogy szinte világított, a mint estenként elhuzódva a lámpástól, megbujt az ebédlő homályos zugában és onnan kémlelte anyjának teli, szines, még egészen friss arczát.
Bizonyára csudálkozott, hogy a kedves szőke fejre nem volt irva semmi a titokzatos valamiből. Hogy édesgetően, szeliden, a szivéből szivesen beszélt az urával és gondját viselte, magához ölelte két kis testvérét. Hol vannak a hitszegés fekete jelei? Talán már mindenki látja, csak ő nem. Egészen megzavarodott, félt, szeretett volna meghalni. Előbb azonban tudni akart mindent, tényeket.
Lesett rájuk furfangosan és alattomosan, reszketve és vakmerőn, mig előtte állott a tény, mindenki másnak föltétlen bizonyosság, de neki egy rettenetes szivfagyasztó, misztikus valami.
II
Egyszerre különös erély szállotta meg, «Szólni fogok anyámnak!» gondolta magában. Nem mert. «Apámnak mondok meg mindent!» Csaknem elájult ebbe a gondolatba.
Tisztában volt azzal, hogy itt cselekednie kell és tanácsért mindenféle könyvekhez fordult. Talált egy franczia könyvre, ebben anya és leány egy férfit szerettek. Bár nem értette tisztán az elbeszélést, megrettenve dobta el magától. Nagy furfanggal, idősebb leányoktól akart megtudni némi dolgokat. Csak egy tudta elképzelni, hogy leendő férjén kivül valaha mást is szeressen. Egy kis, sovány, fekete leány, a többiek valamennyien az egy és örök szerelemre esküdtek.
Vizsgálgatta az asszonyokat az utczán, mohón hallgatódzott, ha valahol pletyka ütötte meg füleit. Otthon pedig az ablak mellett ülve, szinte megerőltetve szemeit, nézte az utczát, a várost, melyből csak néhány utczát ismert. – Mi minden rettenetes dolgokkal lehet teli ez a hely, mely hullámzik zúgva körülötte, mint egy oczeán… Mi van az előtte ismeretlen mélységekben? Ott, hol anyja jár, mosolygó arczczal, kábult fejjel?!
Valahol egy szerelmes asszonyról kopott hasonlatot olvasott. Ez a hasonlat elevenedett meg előtte minduntalan. Anyját látta, a mint rohan lefelé valamely meredeken, tátongó mélység felé. És vonja maga után férjét, gyermekeit… az egész világot. Álmodozásai közben szinte látta a meredeken növő sárga, aszufüvet és a nagy, éles köveket is. Föl-fölsikoltott álmában, elgyengült végképp és azzal aludt el, hogy tenni fog.
III
Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük az Andrássy-útra képeket nézni. A kis leány torkát fájtatta, lefektették, otthon hagyták. Alig mentek el, ruhát kapva magára, átszaladt anyja szobájába. Leült az iróasztal mellé, a fekete, mégis oly kaczér kis székre. Bámulta a butorokat, mint valami idegen embereket, és azok szólottak hozzá különös, idegen szóval.
Az asztal lapján violaszin tintacsepp. Nem-e abból a tollból hullott ki, a melylyel irt annak? Lehajtott fővel, szemére hullott szőke haján át nézte ezt a cseppet és dús fantáziája, lágy gyülölsége táplálkozott belőle. Tágra nyitott szemei előtt megint megelevenedett a könyvből vett hasonlat, mind szinesebben, mind domborubban… Észre se vette, hogy háta mögött a szobalány meggyujtotta a lusztert és hogy utána belépett a nagy, fekete arczu férfi és köszöntötte csendesen, hangosabban.
Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg tőle jobban, mint álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta benne és szótlanul nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sirás fogta el és fölugorva székéről, a mig két kezével elfödte arczát, rimánkodva szólt:
– Ne bántson bennünket!.. Hagyjon el, menjen…?
IV
A kép ez volt: a leány karjait leeresztve, a sirást leküzdve magában, egyszerre szikrázó szemekkel nézett a férfira. Az, elhalványodva, zavarában mosolyogva állt vele szemben. A kalapját forgatta kezében, mint egy paraszt legény, ha uri asszony előtt áll. Perczek teltek, mig visszanyerte önuralmát és erőltetve fölnevetett.
– Ó, maga kis bolond, hát én bántom magukat! Ki mondta azt magának?
– Látom – szólt a kis leány alig hallhatólag – anyámat és magát. Menjen innen el és ne jőjjön többé ide soha. Mondja, hogy nem akar…
– De miért, mit tettem?
A leány nem mondott többet, elöntötte a sirás. A férfi odament hozzá és csitította:
– Rossz kis leány, micsoda csunya gondolat a mamájáról, szégyelje; ki verte a fejébe? Ezek a nyomorult cselédek! No, ne sirjon, minden úgy lesz, a mint maga akarja, nem jövök többet…
A kis leány fölemelte fejét, rája nézett, de olyan különös, olyan bűvös tekintettel, hogy a férfi nem tudta kiállani. Lesütötte a szemeit, zavartan mosolygott és ismételte:
– Többet soha…
Majd hirtelen tréfára fogta a dolgot és hirtelen megpillantva a leány mellére tűzött aszu buzavirág-szálat, mondá:
– Ha nekem adja azt!
A kezében volt.
Csakugyan nem jött többé. Anyja kezdetben csodálkozva, később izgatottan nézett körül. Ugy látszik várt és nem akart kérdezősködni. Lassankint belefáradt a várakozásba és irt. De büszkesége nem engedte, hogy elküldje a levelet. Inkább várt az ablaknál, a lépcsőházban. Hosszú vizitekre ment egyedül és leverten jött haza. Levertsége ráragadt az egész házra, férjére is. Csak a kis Hanna arczán fakadt ki ujra az elhervadt mosoly, gyermek lett ismét, vidáman tért vissza bábuihoz, olykor leselkedett még anyjára és egyszer rajta is kapta, a mint szobájában, a sötétben összegubbaszkodva sirt.
Odarohant hozzá és megölelte. És sirt ő is édesen keservesen, a leghalványabb sejtelme nélkül annak, hogy miért? Megkönnyebbült szive áradt ki, a nő ébredt föl benne, a ki sir a szerelmes asszonynyal, akárki legyen az, talán egyszerüen csak azért könyezett, mert anyját szenvedni látta?
Könyeik összefolytak. Az egyik – oh be nagyon! – tudta már, hogy miért. A másik: még nem.
CRAS
A kis Cras a konyhában lakott, én az egyetlen szobában. Valahányszor hazajöttem – leginkább késő estén – a kis Cras mindig egyedül volt ébren a konyhában. Pedig rajta kivül még hárman laktak ott: egy kereskedelmi iskolai tanuló, aztán a Deviaczky-család, mely két tagból állott: egy igen öreg asszonyból és egy igen fiatal leányból. Ezek adták ki bérbe a konyha egyik felét a két diáknak és az egyetlen szobát nekem. Jó nép volt és igen szegény. A kis Iza még csak kilencz éves, de már valóságos gazdasszony, pompásan tudta azt a mesterséget, hogy éhen is jóllakottnak lássék. A kis Cras segített neki ebben: gyakran együtt nem vacsoráltak, hanem megetették valami kicsivel, jóval az öreg asszonyt. A kereskedelmi ifjut nem igen vették be a maguk társaságába: az mindig aludt. Nem kellett annak se étel, se ital, különösen nem kellett könyv, csak az alvás. Mindig horkolt, a mint hazatérve átsurrantam a konyhán, de ébren volt, a könyv mellett, az irás mellett, a rajztábla fölött virrasztott – Cras.
– Mikor fogja maga, amice, kialudni magát? – kérdém tőle tréfásan latinul.
Azt felelte:
– Cras! (holnap).
Néha télen, a nagy rongyossága, a ruháinak a roppant elégtelensége tünt föl nekem. Megszólítottam: –
– Szerezni kellene már egy kabátot, amice!
– Cras! – mondá az ötödik gimnázista, a kit különben Szijgyártó Palinak hivtak, csak én neveztem el ezen a rövid latin néven, a mi a szavajárása volt, amit olyan csudálatos hangsulyozással mondott ki, hogy gyakorta évődtem magamban: «Vajh’ hogy érti ezt a holnapot?!» Az bizonyos, hogy a holnap neki egészen más volt, mint a legtöbb embernek. Egy fényes, szép, kivánatos valami, a miért érdemes munkában, törődésben, nélkülözésben, nyomoruságban eltölteni a mát.
Nem egyszer hallottam, a mikor a kis Izán kitört a gyerek-természet és iszonyatosan sirt valami játékért. Cras megsimogatta és igy szólt hozzá:
– Ne sirj, te kis lány, majd meglássad, milyen beszélő babát veszek én neked – holnap!
Mindig csak ez a holnap! Ha valaki ma kegyetlenül megveri, talán el se sirja magát, mert arra gondol nyomban: «Eh, holnap már úgy se fog fájni!»
Nem talán, de tényleg így is volt, a sors kegyetlenül elverte a kis diákot és ő – kissé könyes szemmel néha – de mosolyogva függeszté szemeit a jövendőre, az majd meghozza szorgalmának gyümölcseit, a kárpótlást a szenvedéseiért. És csudálatos kitartással várta és készítette elő ezt a jövendőt. Akárhogyan szükölködött is a jelenben: jókedvét alig vesztette el. A maga bajánál inkább elbúsította a Deviaczky-család sorsa: azok egyre gyarapodtak a szegénységben, az öreg asszony rheumát kapott a kezébe, nem igen lehetett horgolnia, pedig az volt a fő keresetforrásuk. A kis lány pótolta, a mennyire tudta, de leginkább mégis csak abból éltek, a mit tőlem, meg a két diáktól kerestek. Gyenge jövedelem volt biz az, az öreg asszony nem is tudott vele kijönni, kapta magát, beadta a gazdasszonykodás kulcsát – meghalt.
A kis Iza nem volt több tizenegy évesnél, a mikor igy egészen egyedül maradt a világon. Vézna, tehetetlen, érzékeny kis lány volt: talán még cselédnek se kellett volna. A temetés után nem tudta merre induljon neki a világnak, egész vagyona az a csekélyke butor itt a lakásban. Én azt ajánlottam neki, hogy adasson el a házmesterrel mindent és az árán menjen el valami vidéki rokonához.
– Nincs! – mondá csendesen a leány.
A kis Cras a könyvből – tanult akkor is – felütötte a fejét:
– Épp úgy, mint nekem.
Mindakettőjüknek kihalt az egész atyafiságuk. Még csak valamire való ismeretségük se volt. Egymást ismerték a legjobban. Úgy érezték, mintha az egymás testvérei lettek volna. Cras csak néha pörölt a leánykával, de most olyan különösen gyöngéd volt hozzá:
Az ajtón keresztül – éjszaka – hallottam, a mint szólt hozzá:
– Te Iza, tudod-e mit? mi megmaradjunk itten. A szobát kiadjuk ezentul is, abból megkapjuk a házbért. Te szépen elgazdasszonykodol, én meg tanitok kis diákokat és azért is kapom a sok pénzt. Gyöngyen megélünk.
A leány visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nem sirt többé, csak készült valami nagy zokogásra. Hanem Cras elébe vágott:
– Tudsz-e te krumpli-levest főzni?
Iza csaknem elnevette magát. Már hogyne tudna krumpli-levest főzni!
Főzött is eleget. Legfőképpen azon éltek. A mikor megunták, újra kezdték. És ha a leány savanyú képet vágott a párolgó fazékra, a diák vidáman oda szólt:
– Bizony ez nem valami kitünő lakoma, hanem majd – holnap!
Elkerültem a lakásból, otthagytam a családfő nélkül való kis családot. És elvesztettem szemem elől az egyedül álló kis leánykát és a «Holnap» – ot. Nem láttam őket éveken át és – az igazat megvallva – nem is sokszor gondoltam rájuk. Ha néha mégis eszembe jutottak, felkiáltottam magamban:
– Ah, mit is akar az a gyerek! hisz egy férfi egymagában is olyan nehezen tud megküzdeni az élettel, ő maga meg gyermek létére másokért is harczol!
Elvérzettek, elzüllöttek a viadalban bizonyosan! Ezt gondoltam róluk egész tegnapig, a mikor a kis Cras beállított hozzám.
Nem volt többé kicsiny, nem emlegette többé a holnapot – elérte már.
Példátlan karrierjét példátlan szerénységgel mondotta el:
– … Aztán Párisban kerültem technikára. Elég türhető életem volt, rajzoltam ácsoknak. Küldhettem haza egy-egy kis pénzt Izának. (Emlékszik-e még rája? Nagy lett azóta, felügyelőnő a szeretetházban.) A mikor mérnökké lettem, úgy folyt a dolgom, a hogy akartam, elképzeltem. Nem, még annál is jobban. Egy nagy villamos társaság állított az élére. Szép kis fizetésem van, annyi mint egy belügyminiszternek…
Meg nem állhattam, hogy közbe ne vágjak:
– Hát ez az a «holnap», a mit egyre emlegetett?
– Ez, és még valami. A miért idejöttem önhöz, tulajdonképpen az egyetlen pesti ismerősömhöz. Nem jönne el velem leánynézőbe?
– Nagy örömmel. Mindjárt, és hová?
– Mindjárt és ki a szeretetházba. Budára csak.
– Talán a kis Deviaczky Izához?
– Hát kihez máshoz?
Elmentünk, megkértük. A leány sirt és olyan zavarban volt, hogy azt hitte valami rokona vagyok és oda dölt a vállamra zokogni.
– Hohó! kisasszony, el tetszett téveszteni? – Odatoltam eléje Szijgyártó Palit és gyönyőrködtem az ölelkezésükben, az összefolyt könyeikben.
Ez az egy pár köny maradt meg a mult keserüségéből. Hamar elmult, rögtön felszáradt. Mosolyogtak egymásra. A férfi kérdé:
– Édes kis Izám, tud-e még olyan pompás krumpli-levest főzni, mint – régen?
KISASSZONY GONDOLJA MEG
I
Tegnap, az eskütéri állomáson a propellerre várakozva, szokás szerint nézegettük egymást, a kik egy pár percz mulva együtt fogunk hajókázni a hidfőig.
A várakozók zöme most is, mint reggelenként rendszerint, miniszteri hivatalnok, közöttük az én három fogalmazóm, mintha a Journal Amusant fiatal uraiból nyirbálták volna ki az elegáns alakjaikat. Egyforma kalap, egyvágásu szakáll, egyformán kivágott czipő és fekete selyem-harisnya. Ők a «The three Aladár’s»
De mit törődöm velök, a ki racscsol, még mindig lehet erős oszlopa a hazának. A fődolog, hogy egy leány is jön velünk. Egyedül álló, fiatal, alacsony, fejlődött, de vérszegény leány, a mai divat szerint, tehát elragadóan öltözve, az ünnepélyes s mégis könnyü és olcsó csipkediszü ruhában. Olyanok benne ezek a fővárosi leányok valamennyien, mint egy-egy herczegkisasszony, az én várakozó lányom, mint egy királyleány. Rátartó is, az Amusant eleven alakjai hiába környékezik és bár szemmelláthatólag fekete selyem-harisnya van rajtuk, nem méltatja őket egy tekintetre sem. Ellenkezőleg, leszalad a hajóhidhoz, s a mig megjön a propeller, elővesz egy levelet és elolvassa egyszer-kétszer. De olyan komolyan, olyan mélyen foglalkozik azzal, a mit olvasott, hogy vértelen arcza még fehérebb lesz, majdnem olyan, mint egy márvány mellszoboré. Oh, be különös fej is. Fekete haja szinte természetellenes, a mint kibugygyan keskeny homlokára és nagy, hosszúkás, sűrüpillás szemei mintha festve volnának a legsötétebb feketével a legvakítóbb fehérre.
És ez arcz nem változik akkor sem, a mikor mindnyájan elhelyezkedünk a hajóban. Mi férfiak künn az erkélyen, a leány a kajutben. Nem törődik velünk mitsem, észre sem veszi, hogy nézzük, újra olvassa levelét, halvány ajkait kinyitja öntudatlanul, hogy lélegzeni tudjon. Aztán egy automata szabályos, szögletes mozdulatával négyrét szakítja a levelet és darabonként kidobja az ablakon a Dunába. Mindenik darabka után olyan mozdulatot tesz, – megint csak gépiesen, – mintha utána akarna kapni és a levél negyedik részét abban a pillanatban, hogy ellökte, visszakapja ujra és beszorítja keztyüs tenyerébe. Aztán fölugrik és legelsőbb hagyja el a budai oldalon kikötött propellert.
Keresem a feljárón, eltünt. Leszaladok a partra, hátha a járatlan, hid alatti úton kerül föl a vizivárosnak. Csakugyan ott lépked lassan, szinte támolyogva a part szélén, egészen közel a Dunához. Olykor meg-megáll és benéz a folyam tükrébe. Magát nézi? A capote-ját igazgatja? Most hirtelen hátranéz, meglát és csaknem szaladva megy előre és mind jobban a viz szélén.
Fáradt lehetett, hamar elértem. Odaléptem hozzá és megszólítottam:
– Nagysád, látom most szédül, bocsánatot kérek, de ilyenkor nem szabad erre járni, a Duna úgy is szijja magába az embereket!
– Szíjja magába az embereket – viszhangozá halkan és ugyanazzal a hideg tekintettel nézett reám. Majd megelevenedett egy kissé, gőgösen összehúzta a szemhéjait és kérdé:
– Mit akar?
– Azt akarom… hogy magának valami baja van, menjen haza, menjen akárhová; a mig el nem megy innét, itt maradok mellette. Látom az arczán, azt akarja mondani, hogy: «Uram, ez tolakodás!» Hát igen, kisasszony, ez az. – Továbbá azt is gondolja: «névtelen lányt megtámadni így, gazság.» Igaz, és én egy szomorú gazember vagyok, a kinek különös gyönyörüsége telik abban, ha láthatja mint forr, fő, buzog a szerencsétlenség, és mint oszlik el, mielőtt beállana valamely bolond katasztrófa…
Mentünk előre a parton, csakhogy a viz szélén én lépkedtem. A leány hallgatott is reám, nem is. Egy-egy szó érdeklődést keltett benne és olyankor fölnézett, gondolkozott, mintha azt firtatta volna: igazam van-e vagy nem? Nem értett meg jól; mindaz, a mi az utolsó órákban történhetett vele, bizonyára megzavarta erősen. És végül egy idegen férfi gyors és erőszakos támadása, a mint betolakodik lelkének legbensőbb titkába és számon kéri tőle bajait, a miket egy pár perczczel előbb talán a vén Duna titoktartó keblén akart örökre elfojtani!
A márvány fölelevenedet, meleg világosság öntötte el a fehér arczot, belülről áradó fény. Tétovázva, szégyenkezve, de reám nézett:
– Jól van, haza megyek! – mondá egyszerüen, nyugodtan.
– De azt gondolja magában, hogy visszajövök?!
Nem felelt, bizonyosan igy gondolkozott. Faggattam tovább:
– Igérje meg, hogy nem teszi. Hogy micsoda jogon kérem én? Azon a jogon, a min maga is, más is, minden halandó ember köteles biztatni embertársát, ha látja, a mint a tehertől kifáradva, le akarja azt dobni magáról… Majd megszokja, majd könnyebb lesz, majd más lesz! Érdemes is, egy kis – szerelemért?
Erre a szóra elvörösödött. Szép arcza egyszerre olyan lett, mint Meduzáé, frou-froujának tincseiből egy pillanatra – nem lehetetlen – kigyók váltak.
Kihivóan és gyülölködéssel nézett reám, a férfira, a ki elbizakodott és vakmerő vagyok azt hinni, hogy mi közülünk valakiért…!
De csak egy szempillantásig tartott kedélyének ez a villámlása, a másik pillanatban egészen ellágyult, büszkesége, idegenkedése, energiája elmult, szemei megteltek könynyel, gyenge, elhagyatott leány lett, a ki megnyitotta szivét egy neki nem éppen antipatikus, de idegen fiatal ember előtt és elhaló, siró hangon rebegte:
– Nem, nem az… hanem a kenyér… a kenyér!
II
Elhagytuk a partot, mentünk fölfelé, a Viziváros különös utczáin, melynek egyrésze egészen elhagyatott és olyan fantasztikus: járókelői fekete ruhás öreg asszonyok – öreg és gyászol valamennyi – frizurájuk a század közepéről való, parazoljuk még régibb, – az igazi parazol. Ki-kifeszíti egyikéjük és megállnak alatta beszélgetni ketten.
Gyanakodva néztek reánk, a mint elmentünk mellettük. A leányt erre ismerték már, csak én nem tudtam, hogy kicsoda, bár mondott valami nevet, a mikor bemutattam magam neki. Lassanként többet is, hogy az apja nyugalmazott számtiszt, nyolczan élnek a nyugdijából. Ő maga a pesti angol-kisasszonyokhoz járt, az apja tanitónőnek szánta, folyamodott is a városhoz, a hol most vagy harmincz állás van üresedésben…
– Biztatták? – kérdeztem tőle.
– Igen! – felelt rekedt hangon.
– Kik protegálják?
Intett a fejével: senki.
Tehát egy leány, a kinek nincsen protektora és állást akar, helyet, helyet! Ez a gyenge, vértelen és előkelő teremtés beállott a főváros ama huszezer főből álló tömegébe, mely lót-fut, izzad, ordít, verekszik egy darab biztos kenyérért, egy talpalatnyi helyért.
Micsoda bátorság, milyen eszeveszettség! És még a fővárosnál kellene neki hivatal, a legszolidabb, legurasabb helyen, talán ezer forint fizetéssel is…
Egy városi képviselő nevét említettem neki, volt-e már annál?
Szinte megrezzent a nagyhatalmu, titokzatos ur nevének említésére. Tulajdonképpen csak egyszerü polgár, de mindent «ki tud vinni», képviselőt tesz, tisztviselőt választ, kávéházi engedélyeket ád és von el. A neve nem is név többé, hanem egy misztikus erő jelzője. A fővárosi Akarat. Miért az, nem lehet biztosan tudni. Nem is nagyon gazdag, nem is nagyon eszes, miért engedelmeskednek hát neki az emberek, a testületek és miért mennek utána? Titok!
– Volt nála? – ismételtem a kérdést.
– Igen! – felelte és akadozva, elpirulva folytatá: – Először azt hitte, hogy pénztárosné akarok lenni a fia kávéházában, aztán, hogy a neje szállójában szeretnék… Megmondtam neki, hogy tanitónő akarok lenni a kilenczben; megnézett, kivett a zsebéből valami listát, végigfutotta és röviden mondá: Eligértem mind a jövő évieket is. Eligérte mind.
– Tehát nem is ment tovább?
– De muszájt. Egy jó emberünk harmincz nevet irt föl, hogy mutassam be magamat ezeknek személyesen, mert az a fő. Apám is azt mondta, hogy ez a fő, ezzel eresztett el és hogy hozzak neki egy-két szivart… Ott ül szegény egész nap az ablakban, mit csináljon, ha nem is szivarozik!
– És a többi? Mit mondott a többi apróbb hatalom?
A leány nem felelt, én mondtam neki, mi történt vele. Elismerem, kegyetlenség volt visszaidézni emlékezetébe mindezt:
– Tudom a többit: megcsipték az állát, megdicsérték, hogy milyen szép leány, egyik-másik azt mondta: csak akarnia kell kisasszony, és minden meg lesz. Mások elküldték ama titokzatos urhoz, hozzon onnan egy pár sort. Némelyek meg idegen öreg urakhoz utasították, a kiknek nagy a befolyása. Voltak, a kik nyiltan megmondták: hová gondol kisasszony, ez a legnehezebb dolog a világon, tanítónőnek itt, talán ezer forint fizetéssel is –
Bólintott a fejével, úgy van, úgy! Érdekkel hallgatott, szinte biztatván, hogy folytassam. Folytattam:
– Akadtak olyanok, a kik kérték: jöjjön el még egyszer, majd meglátjuk. Befolyásos, benső, komoly, sőt rideg családos emberek. De hol a lakásból a család? Néma csend van a szobában, sehol senki, egy szolga vagy szobaleány sem… Menekülnie kellett, utána kiabáltak-e: igy kisasszony állást nem kap soha?
– Ha ott nem, hát máshol hallotta ezt a mondást százszor is, bizonynyal gondolkodóvá is tette, éjszakákon át álmatlanul, lázasan vitázott magával: hogy is van hát ezen a világon?
Szegény lány egészen megdöbbent, látván, hogy ezeket a közönséges dolgokat én ilyen jól tudom. Nézett, csak nézett rám, nyitott ajakkal, kipirult arczczal, könyes szemekkel. Nagy érdeklődése szinte megijjesztett, hiszen mindjárt elsirja magát itt az utczán.
Nem, hirtelen összeszedte magát, véletlenül a kezére tekintett, a melyben még mindig szorongatta a levél megmaradt darabját. Ujra az a márványfejü lány lett, mint a milyen benn a hajóban volt. Szinte meglepett, a mint szólni kezdett:
– És mindez még nem minden… az utolsó?
III
Az utolsó a levél volt, melynek maradványát még mindig ott szorongatta a kezében, mintha iróját meg akarta volna fojtani.
Elkértem tőle, magam se tudom, hogy mertem és azt még kevésbbé: hogyan adhatta ide! Megszédült, egy pillanatra elhagyta szemérme, idősebb bátyját látta bennem nehány perczre? Mit tudom én, csakhogy a kezemben volt a szép, öreges, hegyes irás. Végső sorai egy levélnek, mely egy kereskedelmi ajánlat hangján szerelemről szólott. Az elejét kiolvastam a végéből, bár az sem volt teljes, megszakadt, kúsza szavak és befejezetlen mondatok: «nincs már… nem lehet hozzáférni… Rettentő fáradtság, nem érdemes… Havonta száz forint… évekre biztosítva, letéve közjegyzőnél… Egy kis téa néha, este, gondolja meg kisasszony… Kisasszony, gondolja meg!» A levél alatt szemérmetlen bátorsággal kiirva egy név, a kinél a kisasszony protekczióért járhatott talán ma reggel másodszor…
IV
Hazaértünk, kierőszakoltam, hogy behivjon. Bemutatott a családjának. Az apja egy száraz, hosszú ember, mosolygott, motyogott és egyre a szivarzsebem felé nézett. Rá volt irva az arczára: «ugyan kinálj meg, idegen fiatal ember, nem szivaroztam még ma és rettenetesen unalmas itt ülni az ablaknál napokon, hónapokon, éveken át!» Az anyja, egy öreg – talán a férjénél is idősebb – asszonyság, a konyhában kotyvasztott valamit, egy tizenegy éves leány és egy kamasz fiu roppant érdeklődése mellett. A titkos nyomoruság – a mely tiszta – suttogott hozzám a lakás minden zugából: «itt ma nem reggeliztek még, itt ma nem vacsorálnak, itt nincs min leülni, hol egyet nyugodtan aludni!?»