Rejtelmek (1. kötet)

II

A főorvos – a szokásos formaságok elintézése után – bevezette Babics Sándort szobájába. Küldött neki vacsorát, három deczi bort is. Aztán magára hagyta.

Estefelé járt már az idő. Sándor az ablakhoz lépett. A budai hegyekre, a völgybe, az egész vidékre az este bánatos nyugodalma szállt. A csend zavartalan, csak azt hallja, hogy egy hintó tovarobog, mind messzibbre, elhallatszik egészen.

– Meg vagyok mentve, kiáltott föl önkéntelenül.

Biztonságban és egészen jól érezte magát. Megvacsorált, aztán odaállott az ablakhoz. Szerette volna megczirógatni a kert lombos fáit, oly melegen támadt föl benne az élet szeretete.

Aztán eszébe jutott a leány, aki idejövetele pillanatában ismeretlenül intett felé. Vajjon nincs-e itt, vajjon nem ez-e az a szegény teremtés, a kivel dolga lesz?

A belső kertben kigyult a világosság. Néhányan sétáltak még. Valószinüleg az orvosok és nehány kiváltságos beteg. Most megpillantotta a főorvost is, a mint karonfogva sétált egy sugár leánynyal, a ki sötétben volt egészen, csak arczéle volt fehér világossággal megvonva.

Megállapitotta magában, hogy ez az. Nézte, minden fölizgatott és a tulcsigázásban rendkivül kiélesedett érzékével figyelt rájuk. Most megállnak. A főorvos szertartásosan meghajlik, a leány ide-oda forgatja a szép fejét, majd felkiált.

Ugy megértette ezt a jelenetet, hogy a nagy távolság daczára, hallani vélte a párbeszédet is, a mely lefolyt odalenn.

A főorvos szólott:

– Nagysád tudatnom kell önnel, hogy megjött.

A lány válaszolt:

– Ugy-e mondtam, hogy megjön. De hol van, hol? A jó istenre kérem, vezessen hozzá.

A doktor most elháritó gesztust csinál a kezével:

– Ide fogom hozni; de most még nem; csak türelem.

III

Az igazgató valamely jubileumára rendezett ünnepen találkoztak először.

Babics Sándor volt az egyik ünnepi szónok. Ő a terem közepén állott, együtt az orvosokkal, az ujságirókkal, az ép elmejü közönséggel.

Jobbról a teremben, rácscsal elválasztva állottak az intézet férfibetegei. Balról a lelkibeteg asszonyok, ugyancsak kordonnal elválasztva. Ezek is, azok is, kiváncsian mérlegelték, nézegették egymást.

Nagyon egyszerü volt mindez. Sehol semmi rémes. A betegek közül csak azokat eresztették ide, a kiknek nyugodt viseletére számitani lehetett. Alig volt közöttük feltünő jelenség, kivéve néhány sovány, középkoru férfiut, a kiknek feje lapos volt, orruk nagyon éles lett. Kettő ezek közül fekete stechert tartott szemei előtt.

Az öreg fiatal-ember kiváncsian nézett szét maga körül. Az elmondandó beszéd, szereplése, izgatták egy kissé, de egészen meglepődött, hogy az őrültek társaságát ilyen kevéssé borzasztónak találta. Némiképpen még csalódottnak is érezte magát.

Különösen a hölgyek szelid és okos magaviselete tünt föl neki és a mig az ünnepelt körül a kartársak, a személyzet és az ujságirók csoportosultak; jól betanult beszédének egyes mondatait ismételvén magában: kereste az ő kis betegét.

Valamivel későbben jött le, mint a többi. Elébb rá kellett beszélni, hogy megjelenjék, mert aggályai voltak, hogy szabad-e társaságban megjelennie – nélküle? Végre engedett, de dacz és elégedetlenség volt a piros arczán még most is.

A főorvos intett Babics Sándornak:

– Ez az!

Nem volt szükség erre a figyelmeztetésre, megismerte volna enélkül is. De messziről látva csak, nem képzelte, hogy közelről ilyen bájos, ennyire kivánatos legyen. Mint a nagy, korán érő olasz baraczkoké, olyan volt az arczszine.

Ez az az arcz, a melybe a férfi-ember menten szeretne beleharapni.

Kereste a lányon tragikuma nyomait: nem találta sehol. Egészségesnek, frissnek, ruganyosnak látszott. A szemei nem voltak zavarodottak, szerényen foglalt helyet két kövér, méla asszony között és zavarában elpirult, a mikor a terem közepéről a főorvos, tüntetőleg és jelentőségteljesen intett felé.

– Nincs ennek semmi baja! – szólt az «öreg» fiatal-ember a mellette álló főorvoshoz.

– Én is azt hiszem. Csak férjhez kell mennie. No, hogy tetszik önnek?

– Gyönyörü.

Elhallgattak. Most mondotta el az utolsóelőtti ünnepi beszédet az intézet gazdája. Mindjárt Babics Sándorra került a sor.

Ő üdvözölte az összes betegek nevében az igazgatót.

Babics Sándor egy kissé elfogódva lépett az emelvényre. Végre is meglehetősen bonyolódott helyzetbe jutott. Legelőször is, őrültnek adja ki magát, a mikor nem az, és itt mint a lelkibetegek képviselője szerepel. Aztán mindjárt egy «mélyen érzett» hálát kell emlegetnie, a melyhez igazán, csak igazán semmi köze. Talán meg is fogják tapsolni és bizonyos, hogy az ünnep után gazdag reggeli várja a főorvos lakásán. Látta a kuglófokat és a tejszint egy vakablakban, ezeknek örült előre. De flegmatikus lelke egy kissé megroppant ennyi komédiázás alatt. Azt érezte, hogy komisz szélhámos, a ki a más helyét bitorolja, a mikor az emelvényre lépett. Még a szalonruhát is, a mely megfeszült rajta és még fehérebbé tette arczát, a főorvos adta neki kölcsön.

Az ujságirók kiváncsian néztek reá és szivesen el voltak készülve arra, hogy ünnepi beszéde közben egyszerre csak valami hallatlan bolondságot követ el. Valami hallatlan gorombaságot mond vagy pláne tesz a legszebb floskulusok közben. És egy botrányos fiatalságu zsurnaliszta, a ki legjobban vágyott erre a jelenetre, meg is jegyezte:

– Kár az ilyen beteget kitenni az izgalomnak. A pszichiatria…

Hangját most elvágta a nagy csend. Sándor szólni kezdett. Mint minden gyakorlatlan szónok, kezdetben reszkető, a belső izgatottságtól csaknem siró hangon. Hanem frázisai, a melyeket szépeknek tartott, előtte ismeretlen, de most érvényesülő szónoki temperamentuma és annak az izgató, homályos érzése, hogy két nedves leányszem tapad reá: kivágták a szorongásból, legyürték gyávaságát.

Elég szépen mondotta el a maga készitette és egy költői hajlamu segédorvostól átnézett ünnepi beszédet, a melynek tartalma – a nélkül, hogy tudott volna a mintákról – a szokásos volt. A lelki betegek helyzete. Az, hogy kint élnek a társadalom határain túl. Vágynak oda vissza. A jó Isten és a názárethi Jézus, a tudomány hatalmával és az igazgató-főorvos segedelmével majd visszavezérli őket. Hogy ujra hasznos szolgálatokat tegyenek a hazának, a családnak, a társadalomnak…

A betegek egyrésze sirt, különösen a társadalom emlitésénél. Egy gombkötő-mestert el kellett vinni, ugy elérzékenyedett. De valamelyik fiskálisnak ellenvetései voltak, perorálni akart. A főorvos azonban megnyugtatta, felhiván, hogy a beszéd ellen való kifogásait majd adja be irásban.

A kis laposképü beteg lopni igyekezett, a hölgyek egyrésze vidáman beszélgetett, semmit sem törődvén az egészszel. Hanem a mikor a beszéd véget ért, valamennyien nagy örömmel és lelkesedéssel kiáltották el az éljent. Kivéve természetesen azokat a szegény komor alakokat, a kik bolondságnak tartották ezt az egész czifraságot.

Az öreg fiatalember egy pillanatig még az emelvényen maradt. Az igazgató megölelte, az orvosok és a körben álló egészségesek kezet fogtak vele, egy beteg asszony erőnek erejével meg akarta csókolni, de nem eresztették hozzá, tudván, hogy a szerencsétlennek passziója csók örvén orrokat harapni le.

Az öreg fiatalembert egy kissé föllelkesitette a siker, nem érzett maga iránt oly nagy degoutot és a beszéd befejezése után néhány perczczel öntudata is visszatérvén, kereste az ő sugár és kivánatos lányát.

Az egy székre állva, mosolygott reá és a mikor észrevette, hogy a férfi is ránéz, feje egy könnyed meghajtásával intett neki. A férfi ugyancsak igy. Majd kezével is intett.

A főorvos ott állott közöttük. Hol egyikre, hol másikra nézett és a tömeg között, birka szemének fölélénkült tekintevel folyton összekötötte őket és a mikor el akartak szakadni, nézésüket összekapcsolta ujra.

– Ugy-e mondtam! – igy szólt mimikája a lányhoz.

– Látod! Vigyázz, rajta! – Ezt mondotta néma, de érthető szóval, Babics Sándornak.

Majd elbocsátotta őket, nem akarván túlságosan kihasználni a hatást. Hanem, a mikor ápolónője kiséretében a leány kifelé ment a teremből, az ajtó előtt ujra reácsapott a leányra:

– Nos, Ida kisasszony, hogy tetszett betegtársuk szónoklata?

– Gyönyörü volt.

– Hát maga a társ, a szónok.

A leány nem felelt; elpirult, lehajtotta a fejét.

– No, no! Nem kell mindjárt ingerültnek lenni. Ugy-e meglepődött?

– Meg.

– És sejti-e már, hogy ez a férfi nem az, a kinek itt kiadja magát.

– Tudom. De kinek adja ki magát.

– Babics Sándor nevü jogásznak.

A leány titkolódzva mosolygott. A főorvos is röhögött egy rövidet:

– De mi tudjuk, ugy-e, a mit tudunk! Ez az ember más, mint a kinek tartják, ez az ember nem beteg és csak azért csempészte be magát ide, hogy kivigyen innen valakit, a ki beteg… Ki az?

– Én! – felelte a leány nyugodtan.

IV

Az épület két ellenkező szárnyában laktak és a jubileumot követő egész hét alatt nem látták egymást egyetlen egyszer sem. Pedig Sándor leskelődött a leányra, a jólét csendjében és unalmában sokszor gondolt rá és ha csak módját ejthette: beszélgetett róla a főorvossal.

– Nos, a hatás? – kérdé másnap.

– Tökéletes.

– És mi lesz ezután?

– Arra magam is kiváncsi vagyok. Most még csak azt tudom, hogy maga szerencsés egy ur.

– Hogyan?

– Mert önt már is akczeptálta helyettesnek. Én semmiféle praktikával nem tudtam arra kényszeriteni, hogy elfogadjon a néhai képmásának. Pedig minden ördögöt elkövettem erre nézve. Apróra megtudtam a vőlegény viszonyait, kedves szineiről, ételeiről informáltattam magamat; hogy kik verték meg a gimnáziumban és kinél vásárolta a nyakravalóit: mindezt nagy fáradsággal megtudakoltam. Ugy fésülködtem, mint az…

Kinevetett, megharagudott rám Pedig nem is erőszakoskodtam vele. Már-már attól tartottam, hogy elvesztem a reá való befolyásomat, a mikor ezt tapasztaltam: máról holnapra elfeledi az udvarlásokat.

– Következésképp engem is –

– Attól tartok, hogy ön is csak pillanatnyi hatással volt rá.

A leány másnap tényleg nem igen akart tudni arról a fiatalemberről, a ki becsempészte magát az elmebetegek házába, hogy onnan őt kivezesse. Emlékezett rá, de nem érdekelte többé és nagyobb erővel, mint az utóbbi időben, neki adta magát maniakus gondolatainak.

Találkát kellett kieszelni. A főorvos a regényes helyzeteket pártolta. Babics Sándor a kényelmesebbet szerette volna jobban. Végre is abban egyeztek meg, hogy egy kerti séta alkalmával egy bokorból ki fog lépni hirtelen és reá kiált:

– Ida, Ida te vagy-e az! Aztán hirtelen eltünik.

Esetlegekre számitva, a főorvos átadta az öreg fiatalembernek amaz irásokat, a melyek a lányra és vőlegényére vonatkoztak.

– Olvassa el, a részletes élettörténetük ez. Itt van a vőlegény arczképe is, igyekezzék ilyenformán nézni, haragosan egy kissé. De az ajkával mosolyogjon, ha lehet. Itt megtalál mindent, nincs is mit hozzátennem.

A doktor elgondolkodott elmenőben és visszatért az ajtó elé.

– Van-e nála pénz?

Babics mosolyogva kapkodott a zsebeihez. – Pardon! itt van egy ötvenes. De visszaadja majd. Ha az ember egy hölgygyel beszél, kell, hogy pénz legyen a zsebében.

– Miért? mi szükség lehet rá?

– Csak jó, ha van. Emeli az ember önérzetét, biztosabbá teszi a föllépésében.

A doktor sokáig szorongatta a fiatal ember kezét.

– Barátom! – mondá laposakat pislantva. – Én azt hiszem, hogy az a fiakker, a melyet ön megbliczczelt és a mely önt ide hozta, a boldogulás utjára vitte?

– Mint tetszik ezt értelmezni?

– A hogy önnek tetszik, kedves öreg fiatal-ember. Isten vele! Tanuljon valami szép pózét holnap délutánra.

Babics Sándor, a mikor egyedül maradt, legelsőbben is megnézte magát a kis kézitükörében.

A nyugalomban eltöltött pár hét jót tett neki. Nem hizott tovább, de a szine jobb lett. A sok jó tejszines kávé, a mit megivott: kisimitotta bőrét és szemének fényét is visszaadta. Most megint olyan férfi lett, a kire a lányok azt szokták mondani, hogy «szép szeme van».

Meg volt magával elégedve és ledőlvén diványára, olvasni kezdte Pati Ida életrajzát.

A legelső oldalon a legelső passzus ez volt:

«Ida hozománya: 220 ezer forint. Ebbe beleszámitva nincs egy vén kisasszony nénjétől reámaradó, czirka: 90–94 ezer forintnyi örökség.

Hozomány készpénz. Apa nincs!»

A vagyon áll: jórészt készpénz, első hazaiban. Ház: Bodzafa-utczában, svábhegyi nyaraló, kis birtok, Veszprém mellett, a Balaton partján.

Babics Sándor letette kezéből a jegyzőkönyvet.

«Gazdálkodni a Balaton partján. Egyáltalán gazdálkodni és csendesen élni! Czigarettázva ülni a vizparton, a mig az ökrök lassan, lágyan huzzák az ekét… Ez a kép, ez a gondolat jutott az eszébe.»

«Néha az ember főz halászlevet, jó paprikásat!» – tette hozzá aztán, barátságosan simogatva a saját maga haját.

Nem mintha elégedetlen lett volna ezzel a helylyel. De örökké csak nem maradhat itt még sem. Valamikor csak kisül a turpissága és kidobják innen.

Hová megy aztán, hová? Mit fog tenni? Az élettel és életért való küzdelem gondolata undorral és félelemmel töltötte el. Veszekedni megint a hordárokkal, megalázkodni a korcsmáros előtt, tanakodni a felett, hogy a zsemlyét mind kisebbre sütik… irtóztató.

Mily kényelmes mindezekkel szemben az itten való tartózkodás. A gondoskodás helyette, a tutorság fölötte. Ha ugy akarja, az ápoló még meg is eteti, meg is mosdatja.

– Gyönyörü dolog mégis ez az állam! – igy beszélt magához. – Az ember csak ilyen helyen tudja meg, hogy micsoda. Eddig csak az ujságokból olvastam, hogy létezik! – igy folytatta azután.

Valóban sem adót nem fizetett még, sem nem katonáskodott eddig. Most látta először az államot személy szerint, inkarnálva egy jó öreg, de egészséges bácsi képében.

Babics Sándor, a mint látható is, nem volt valami kiválóan okos ember. Éppen csak magához való esze volt neki, több egy csöppel sem. Ez is meglanyhult az utolsó időben. Csupa kis dolgokról gondolkozott, huzamosabban egyről soha, mélyebben meg éppen nem. Gondolatai inkább csak a felületen játszadoztak és egy felsőbb öntudat, az ellenőrző ön-analizis képessége jórészt hiányzott belőle.

Elővette a főorvostól kapott ötven forintot és nézegette. A bankó-pénz szép, uj, biztató és barátságos képü volt. Máskor is felizgatta volna, most meg éppen nyugtalanná tette. – Ebből a lap papirból legalább is ötvenféle momentán, de azért nem jelentéktelen változást lehetne előidézni mostani nyugodalmas helyzetében.

Összegyürve az ötvenest, egyet fordult a diványon és olvasta tovább a jegyzeteket:

«Ida az angol kisasszonyok Lipót-utczai intézetébe járt. Legjobb barátnéja egy hirneves halász-mester leánya. Több házimulatságon volt, de bálban csak egyetlen egyben, az épitészek és vállalkozók nagy házimulatságában. Vállalkozó épitész volt az apja is, sőt az egész család minden férfitagja az. A vőlegénynek is ez volt a mestersége, csakhogy az mérnökséget is tanult Zürichben.

A sok száraz adat közé került egy-egy kedves és mulatságos is. Ida énekelni szokott a belvárosi plébánia-templomban, de egyszer belesült. Ugy elszégyelte magát, hogy nem mert emberek közé menni: el kellett vinni utazni, külföldre. Soha ágyban nem feküdt, mindig csak diványon. Oly kicsiny diványon, hogy érthetetlen volt, hogyan tudta magát kinyugodni rajta.

Mindig volt legalább tiz piros alapu, fekete pettyes reggeli ruhája.

Henye részletek nem magyaráznak meg semmit, de kedvesek! Ezt gondolta magában Sándor, a mig az irásokat olvasva, nagy fontoskodással felcsapott pszichiatrának. Kereste a leány betegségének az okait, tudott valamit az öröklés tanáról és nem értette, miért nincs nyoma a jegyzetekben annak, hogy milyen egészsége volt a fölmenő ágbeli és oldalrokonságnak. Elévelődött ezen a hiányosságon, a mig egyszerre fölkaczagott.

Olvasta: Ida imádta az iróstésztából készült kis baraczklekváros kifliket. Főzni nem tudott, de ezt kitünően készitette. A kis iróasztalában mindig volt egy tál ilyen kifli.

Az életrajz e részletéhez a főorvos a következő magyarázatot tette zárójelek közé:

(Általános lány-jellemvonás. Különösen a kiflik iránt a nagy az előszeretet. A habos, crèmes tészták szintén kedveltek. Egy kedves szin, egy kedves nóta, egy kedves sütemény: mánia kicsinyben!)

Az öreg fiatal-ember a lány üde ajkára gondolt most. Jó volna ajkát e kedves, falánk szájra szoritani.

Megcsókolni a halott vőlegény nevében!

Az idea meglehetősen felizgatta. Szerencsére nem volt olyan természet, melynek devizéje: most, vagy soha, azonnal, rögtön. Olyan volt, a kinek jelszava: majd, majd.

Belenyugodott hát abba, hogy azonnal nem csókolhatja meg a szegény kis Pati Idát. Kellemetes, állandó vágyakozást érzett, sietett hát lefeküdni minden oldalról kipárnázott ágyába, tapasztalásból tudván, hogy ott, a jó melegben, fejét behuzva a paplan alá – mig a gyertya ég – pompásan esik az ábrándozás.

Soha leányra ily hosszu ideig még nem gondolt. De azért eszeágában sem volt ebből az alkalomból azt kérdezni magától: nem vagyok-e szerelmes? Inkább azt forgatta a fejében: mi lesz holnap délután. Nagyon szerette volna, ha holnap diadalmaskodik, ha a leány elfogadja halott vőlegénye helyett. Ezen és csak ezen járt az esze.

«Mindent el fogok követni!»

Ezt hajtogatta magában. De arról sejtelme se volt még, hogy mit mindent tesz majd a siker érdekében.

«Az a fődolog… az a fődolog…» mondogatta félhangon. «Mi a fődolog?» tette hozzá aztán szórakozottan.

És mintha csak erre a kérdésére felelni jönne, bekopogtatott, gyékény-papucsban becsoszogott hozzá a főorvos. Hozott neki egy szép nagy Kálmán-körtét. Ő maga is beleharapott egybe. Mindaketten ettek.

– Nos, – kérdé a doktor – érdekli az olvasmány?

– De mennyire. Azóta le se tettem. Hány óra már?

– Éjfél is elmult. Hol tart?

– A vőlegénynél.

– Ismeri már?

– Még nem.

– Magára is hagyom; olvassa, megyek aludni már. De ha olvassa, ugy olvassa, hogy az apró jegyzetekből kikeljen szemei előtt a a valamikor létezett eleven alakja. Kétszer is olvassa el, hogy milyen ruhát viselt. Olvassa el háromszor és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy ön hordja az ő ruháit. – Ez a fődolog.

– Mi a fődolog?

– Egyszerüen csak az, hogy ön kapja be és nyelje el az irásokból kikelő szellemalakot. Hasonitsa, ha igy jobban tetszik. Vagy hogy még homályosabban beszéljek: fogadja el az ő énjét és mondjon le a magáéról. Volt oly derék ember, mint ön. Aztán meg nem is olyan nagy kázus az az «én», csak egy rossz szokás, vagy a mint a tárczairók mondják: malotte csupán. Az «én» egy megrögzött előitélet, melyet egy becsületes vértorlódás lefuj. Fontosabb ez a vértorlódás, még fontosabb az organizmus, a melyben ez a vértorlódás végbement.

– Nekem van jogom mindezekről igy beszélni!

– Miért éppen kegyednek?

– Én már egy időben voltam bátor leszokni a saját magam «én» – jéről. Más szóval: bolond voltam. Mert bolondnak nevezzük az ilyeneket. De hol van az megirva, hogy nem éppen olyan bolondok azok a józanok, a kik makacsul ragaszkodnak egy «én» ideához. – Fárasztom?

– Dehogy. Azaz… nem tudok gondolkozni, nem birom követni az eszmemenetét.

– Rövid leszek hát. Én két évig voltam Döblingben. Nem mint orvos, hanem mint beteg. Sokan elvesztenék ezért bizalmukat hozzám – ha tudnák, – pedig éppen ellenkezőleg: ugyanezért kellene bennem bizniok. Csak egy ex-lelkibeteg képes megérteni a lelkibeteget. Ki mit nem próbált: nem mestere annak…

Egy csomó közmondást idézett. Beszélt, beszélt, felületes és mélységes, érthető és érthetetlen dolgokat. Legalább egy negyedóráig szónokolt egyfolytában, sebesen, megállás nélkül, mindegyre az öreg fiatal-emberre pislantván, a ki kigyult arczczal, de megduzzadt és mindjobban nehezülő szemhéjakkal, negyedrészt aludt már.

– Igen. Ugy van. Én is azt hiszem! – vetette közbe, a beszélő iránt való figyelemből.

A doktor elhallgatott. Kivette a Babics Sándor kezéből a füzetet és olvasott belőle:

– A vőlegény neve: Hennig Arthur.

– Hennig Arthur! – ismételte a nevet Babics Sándor.

– Tegyük föl, hogy ön ez a Hennig Arthur, a ki a zürichi technikát középszerü eredménynyel abszolválta. Mondjuk, hogy ön az Ön: Hennig Arthur.

– Én vagyok… Arthur! – motyogta félálomban az öreg fiatal-ember. Pillái alól csak szemefehérjének egy sávja látszott ki immár.

– De nem tréfából, valóban. Ön az. Nem halt meg. Ostobaság, hogy meghalt. Hogyan is halhatott volna meg, a mikor egy szép és gazdag leány nászágya, kitárt, fehér, forró karja várja…

Az öreg fiatal-ember nem birt tovább testének bágyadtságával. Szemhéjai lecsukódtak, aludt. De azért lelkének valamely része ébren és nyitva volt némely hatások és benyomások elfogadására, sőt ajka makogott is egy-egy szót:

– Én vagyok… fehér… Hennig!

A főorvos csendesen, behizelgő hangon kérdé:

– Alszik-e?

– Alszom, – felelte Sándor alig hallhatóan.

A doktor összehuzta magát székén. Nyitott szájjal lélekzett, nehogy a legkisebb zajjal is zavarja a szoba csendjét, helyesebben: azt a csendes dorombszóhoz hasonló muzsikát, a mely betöltötte. Mintha távol, valahol egy óriási kandur dörömbölne.

A megnyálazott ujjaiból csinált koppantót és azzal eloltotta a gyertyát, aztán zajtalanul kisuhant, magára hagyván az öreg fiatal-embert a jegyzetkönyvvel ágyán és viharos, nehéz álmokkal fejében.

Egy óra után lehetett. Kettőkor – pontban – álmának valami kinos részlete felköltötte Babics Sándort. Kábultnak, de a mellett oly könnyünek érezte magát, mintha a levegőben szállna. Sejtelme se volt arról, hogy kicsoda és hogy hol van.

Öntudata egy darabig vergődött. Egy pillanatra, az első pillanatra akczeptálta, hogy ő az a fiatal ember, a ki meghalt, miután egy szép nagy tokra megalkudott. Ő maga már is elfogadta magát Hennig Arthurnak. Majd rendes, valóságos énje is átderengett öntudatának homályosra befuttatott ablakán. Ekkor a két én küzködni kezdett érte, majd feleztek rajta.

Perczek teltek belé, a mig megállapitotta, hogy ő az a fiatal ember, a kit a gyermekdobkészitő család ki akart dobni és a kit egy vedlett fiakkeros hitelbe ide hozott.

Fekszik egy ágyban, a mely körül a falak is ki vannak párnázva. Egy őrült számára készült ágy ez. Megborzadt. Nem őrült-e?

Mindegy, ha az is. Az öregség kitört rajta ujra és megnyugtatta. Mindegy, csak ne kelljen élelméről, magáról gondoskodnia, emberekkel érintkeznie, szobaasszonyokkal, hordárokkal, szabókkal ravaszkodnia.

A láthatatlan nagy kandur dorombolt; hallgatta. Felült ágyában és ugy hallgatódzott. Az egyhangu muzsikát most mindenféle lárma zavarta meg.

Az álmatlanságban szenvedő lakók káromkodása. A melancholikus sóhajai, a dühöngő orditása. Valaki ugy kiabált, mintha verték volna. Most egyszerre elhallgatott. Bedugták a száját?

Megint a macska lett az ur. Sok, sok perczig csak az egyhuru muzsika hallatszott, a mig felcsendült egy tiszta, de még meg nem csattant női hang.