Rejtelmek (1. kötet)

«Oh női sziv, hullámzó, mint a tenger!..» hangzott az édes ének.

És ez a lágy és szilaj dal jobban felizgatta és megnémitotta Babics Sándort, mint bármi más.

Most látta csak igazán, hol van. Futni, menekülni szeretett volna innen.

Meggyujtotta a gyertyát.

A csinosan berendezett szobában mégis csak jobb, mint odakünn a sárban, a piszokban.

Elővette a Hennig Arthur élettörténetét és olvasta tovább. Valósággal habzsolta magába a részleteket, érdekelte a legunalmasabb kimutatás is.

Egy jól berendezett, jómódu, igen erőteljes, de éppen nem vidám fiatal-ember közönséges élethistóriája volt a dilettáns történetiró papirosára leirva. A harminczéves ember életében csak két sulyos jelenség. Az egyik, hogy csaknem két esztendeig szenvedett gyomorkatarrhusban, a másik pedig, hogy az elsők egyike volt, a kik Budapesten meghonositották a biczikli-sportot.

A harminczhét nagy quart oldalon semmi rendkivüli. Mindaz, a mi ott meg volt irva, ugyszólván minden középszerü fiatal-ember története a mi napjainkban. Babics Sándor temérdek közös, sőt azonos vonást talált maga és a derék Arthur között. Mindkettőjüknek volt párbajuk az egyetemen, a zsidókollegákkal szemben elfoglalt elvi álláspontok miatt. Annak idejében mindketten huszárönkéntesek akartak lenni, de az arczátlanul nagy költségek miatt inkább a tüzérekhez mentek. Ugyanazon vártüzérekhez. Közös tisztjeik is voltak bizonynyal.

Meleg reggel lett, a mikorra az öreg fiatal-ember letette az irásokat.

– No, ezt ugyan megtanultam, – szólt magához.

Valóban, ha a szegény Hennig Arthur élne, ő maga se emlékeznék élete apró körülményeire jobban, mint ő.

Megitta reggelijét, elszitt egy «szultán» – t és az ablakon beáradó heves, nyári nap izzasztó takarója alatt elaludt.

V

Délben ébredt föl. Evett hamarosan, kicsinositotta magát és minden gondolkozás nélkül sietett a főorvoshoz. Köszönés nélkül lépett be, kéretlenül ült le.

A doktor valami nagy vonalozott könyvre irkált s éppenséggel nem volt hajlandó vendégére reflektálni. A mikor nagynehezen észrevette, egyet bicczentett a fejével és roppant gőgösen elnézett a feje fölött. Aztán becsapván a könyvet, még mindig nem nézve az öreg fiatal-emberre, csak ennyit szólt:

– Azt hiszem, sokan vagyunk. Ugy vélem, a kelleténél többen vagyunk az intézetben.

Babics Sándor kémlelődve nézett a doktorra. Az most rátekintett, oly hidegséggel, hogy a fiatal-ember háta végigborzongott.

– Legyen máskor szerencsém, most nincs érkezésem! – mondá az orvos és elfordulva tőle, kinézett az ablakon.

A fiatal-ember vette kalapját és elment.

Lebandukolt a széles lépcsőn, ki a kertbe. A mogyoró-bokrok között talált valami tisztásra és oda lefeküdt szomorkodni.

Kegyvesztett lett. Innen kifelé áll a rudja. El kell mennie innét. De mi történt?

Akármi történt, az bizonyos, hogy más vaczkot kell keresni. Keresnie kell, mintha erre képes volna! Itt fog feküdni, mig erővel el nem vitetik.

Sirni lett volna kedve, egy pár köny ki is hullott a szeméből. A mióta a gimnáziumban utoljára verték meg, azóta nem sirt, csak most. Ez a kalendáriumi adat még jobban összeszoritotta szivét.

Homályos volt előtte a jövő, mint ez a buvóhely itt. Oly sürü, hogy nem tetszett át rajta semmi.

Azzal mulatta magát, hogy nézte mint mozognak a mogyoró-bokor levelei. Különösen két nagy, fejlett levelet obszervált. Ha azok összehajolnak – ugy határozta – minden jó lesz még. De a leveleket inkább kétfelé fujta a szél és az igy támadt féltenyérnyi hézagon valami ruhának uj vörös szine rikitott be.

– Ida! – szólt önkénytelenül hangosan, felugrott, kilépett és a leány elé állott.

Csakugyan a kis Pati Ida volt, egy tavalyi divatu, de elegáns ruhában, sétára felkészülve, nagy, fehér napernyővel a kezében. Épp abban foglalatoskodott, hogy egy ismeretlen okból izgatott hangyabolynak kényelmes gyalogutat csinált.

Ápolónője egy gesztenyefa alatt szunyókált.

A két fiatal egészen közel egymáshoz, egymásra nézett.

Sándor köszönt, hangjában azzal a szomorusággal, a mely szivében, szemeiben rezgett még.

– Kezét csókolom! – mondta kétszer is.

A leány egy pillanatig kémlelődve nézett reá, aztán keztyüs kezét odanyujtotta neki.

– Sétálunk egy kissé? – szólt a férfi.

– Sétáljunk! – mondá a leány a földre nézve.

– Olyan édes ma a levegő, az ember meghalni szeretne! – mondá az öreg fiatal-ember.

– Ilyenkor meghalni volna jó! – visszhangozta a leány.

– De mikor az élet olyan gyönyörü.

 
«Sétálni párosan, virágos füben,
Erdők árnyában merengve ülni le…»
 

A Petőfi forditotta gyönyörü vers jutott Babics Sándor eszébe. Iskolában tanulta még és azóta nem is tudta, hogy tudja. Bánatos hangján oly szivhez szóló egyszerüséggel mondta el.

Ida, még mindig a hangyákkal bajmolódva, hallgatta.

Sándor visszatért az első frázisra.

– De élni olyan gyönyörü! Főképp ha az ember egyszer már a halál torkában volt.

A leány vállai megrándultak; a férfira tekintett.

Izgatottan, majd elmerengve nézte egy darabig.

– Miért jött maga ide? – kérdezte a férfitől durczásan.

– Ide jöttem, tudja, hogy miért?

A leány elhallgatott. Némán mentek egymás mellett egy darabig. Kiértek a fák alól, a virágszőnyegre tévedtek.

– Utálatosak ezek a virágok, – mondá a leány.

– Miért?

– Mert itt minden utálatos. Hát nem tudja?!

– Nekem nem.

– Miért nem?

– Mert maga van itt.

Napernyője alul kémlelődő pillantást vetett Pati Ida az öreg fiatal-emberre. Az nyiltan, bátran, sőt tűzzel nézett szemeibe.

Elhatározta, hogy udvarolni fog a leánynak, de ez elhatározás nélkül se tehetett volna egyebet. A hizelgő szavak önkényt jöttek ajkaira; valami, vagy valaki, rajta kivül levő erő reáparancsolta, hogy meghóditsa, egyetlen fogással megmarkolja ennek a szegény leánynak a szivét. Kipihent, annyi ideig ugaron álló akarata esze nélkül rohant előre.

– És tudja-e maga, hogy én miért vagyok itt? – kérdé a leány.

– Tudom.

Nagyon meg volt lepődve, nem is sejtette, hogy a leánynak van fogalma helyzetéről. Nem adott róla számot magának, de ugy képzelte el, hogy a szegény kicsike nem is tudja, hol van és állandóan fantáziál. Különben is nagyon kevés leányt ismert, olyanról pedig, a kinek lelki egyensulya megbomlott, nem volt fogalma sem.

Nyomban meg akarta kezdeni a csalást, a más képében való szereplést, de visszarettent. A kis Ida, bár időnkint gyanakodólag és zavartan nézett reá, egészen okos, normális, bájos, bár egy kissé szeszélyes teremtésnek látszott.

– Gyerünk a napról! – mondá – ez árt nekünk.

Leültek egy padra. A férfi inditványozta, a leány elfogadta menten; mindazonáltal megjegyezte mégis: – Talán nem is illik, hogy én itt ülök önnel, egyedül.

– Oh, de itt minden szabad! – tette hozzá, kevés vártatva.

– Adjon hát akkor a hajából egy virágot.

– Azt nem adok! – szólt kereken.

De mintha megbánta volna a rideg visszautasitást, kikorrigálta szavait:

– Nem tehetem.

Babics Sándor nem faggatta hogy miért nem? Inkább ő szolgált egy bokréta konvenczionális bókkal.

A leány mereven maga elé nézve, egészen elszomorodva hallgatta. – Majd hirtelen közbeszólt:

– Hogy is hivják magát?

– Engem? Azt nem mondom meg, kegyednek tudnia kell!

– Ne kinozzon, mondja meg!

– Ha parancsolja! Itten Babics Sándornak.

– Miért hangsulyozza, hogy itten?

– Mert az én igazi nevem más. Majd megmondom egyszer, hogy mi. Vagy ki fogja találni magácska magától.

– Különben nem vagyok rá kiváncsi! – szólt a leány, ajkát felbigygyesztve szeszélyesen.

Adta a haragost egy darabig. A napernyőjével játszott, dobálta ki a hajába tüzött virágokat.

Sándor szépen felszedte szálankint és eltette. Ida nem törődött vele, nem is nézett az öreg fiatal-emberre egy jó darabig. Majd hirtelen feléje fordult, elpirulva, meleg, reszkető hangon kérdé:

– Miért oly szomoru maga? Miattam? Én miattam ne legyen szomoru, lássa én oly vidám vagyok!

Kaczagott, a szemei fölvillogtak a tüztől és a nedvességtől:

– Lássa, nincs nekem semmi bajom. Semmi nincs már. Rosszul voltam képzelődtem.

Hirtelen más hangba csapott át.

– Én láttam magát és mindjárt megismertem. A jubileumon. Gyönyörüen beszélt. Mondja el nekem megint azt a verset, a mit az imént elmondott. Nem, ne mondja el. Hallgassunk, lesnek reánk.

A főorvos ment keresztül a kert tulsó részén. Nem nézett feléjük, de látta őket okvetetlen.

– Ez az ember szerelmes belém. Én félek ettől az embertől. Belém szerelmes! – szólalt meg Ida láthatóan megborzongva.

– Nekem tetszik maga – mondá azután igen természetes, egyszerü hangon.

Sándor megfogta a leány kezét. Az nem vonta el; hagyta. Szelidnek, kedvesnek, szinte elégedettnek látszott.

– Emlékszik-e még? – kérdé a férfi minden előkészités nélkül.

– Emlékszem.

Mily emlék gyulhatott föl a szük, kis homlok mögött? mely boldog óra titkos képe gyulhatott ki fantáziájában? Perczekig ráfeledkezett mindezekre, ábrándos, vidám és szép volt. Hite, vagy ha ugy tetszik, mániája, elemében volt most és mint a kiéheztetett ártatlan csecsszopó megkinoztatva és elkábulva, elfogadja végre az idegen emlőt: a szegény jó leány megragadta az öreg fiatal-ember hangját, szavait és dőzsölt rajtuk.

– Emlékszem! – ismételte. – Ámbár mindenki ki akarta törülni eszemből az emlékeket, el akartak hazudni mindent, mindent. Én küzdöttem ellene, de megzavart a küzdés, tudom, hogy megzavarodtam. Őrültnek tartanak és lássa, néha magam is azt hiszem, hogy az vagyok. Néha ugy tetszik nekem, mintha én nem volnék és hogy magamat messziről szemlélem. Nem tudok bizonyosat semmit, csak azt, hogy az enyém, az én Arthurom nem hagyott itt engem. Hol van, merre jár? Nem tudom. Azt se tudom, hogy kicsoda. Sirni szeretnék, mert félek, hogy nem ismerem meg. A mig magát nézem, néha azt hiszem, hogy maga. Ismertesse el velem, győzzön meg, bizonyitsa be, maga-e?

– Én vagyok! – szólt Babics Sándor, büszkén, parancsolólag, ellenmondást nem türő hangon.

– Én vagyok és nem más! Parancsolom, hogy higyje el. Hát nem ismersz-e rám? Én vagyok az igazi. Nem türöm, hogy máshol keresse, mint bennem. Én vagyok, azért jöttem el. Lásson, lásson!

Ida lélegzeni is alig tudva, minden érzékével reátapadt a férfira.

– Lásson, lásson! – folytatta az. – Oszoljon el a homályosság édes fejedből Érjen már véget a bubánat mámora.

Csupa szép szó, ékesszólás volt az öreg fiatal-ember. Nem volt magánál, nem volt józan, nem maga immár. Soha neki ilyen beszédek eszébe nem jutottak volna. Sem tehetségében nem állott ilyeneket mondani, sem soha ilyen röptü gondolatokat nem forgatott a fejében. A páthosznak ez a mértéke másé volt, valakié, a ki belelehelte erre a válságos pillanatra. Ki volt ez a valaki? Egy szempillátlan kuruzsló doktor, az ő életfentartási ösztöne, a mely a legbutább emberben is hallatlan ravaszságokat szül, ha megszoritják, vagy egy ébredő szerelem, a mely született költővé teszi a kukát is, avagy csakugyan valami felsőbb törvény, alantas ördögi machinácziónál fogva egy volt, egyenes folytatása lett egy bizonyos Hennig Arthurnak, a ki szerelmese volt e leánynak és meghalt, miután egy tokra megalkudott?!

Az öreg-fiatalembernek sejtelme se volt a rettentő csalásról, egy sir bitor kifosztásáról, egy halott megrablásának és egy tébolyult leány gyengéjének kihasználásáról, mindama bünökről, a melyeket itt elkövetett.

Megmarkolta a vergődő szivet:

– Te mondtad, hogy el ne menjek, miért nem hallgattam rád.

– Miért nem hallgattál reám?

– Te még kétszer megcsókoltad a vállamat mielőtt elmentem. Éreztél valami rosszat?

– Kétszer. Éreztem.

– Még együtt olvastuk előbb a zürichi levelet.

– A zürichi levelet.

– Egy sütemény-darabot tettél a szájamba. Magad sütötted. A baraczklekvár ize a szájamban van még most is.

– Süteményt adtam.

– Mily szép volt a fekete pettyes piros ruhád.

Pati Ida megdörzsölte szemeit és egyszerre, mint egy roham, iszonyu sirás vett rajta erőt. A fiatal-ember közelebb ült hozzá.

A leány könyektől forró fejét a férfi mellére fektette.

Az ápoló elszunyókált a nagy melegben. Az egész kertben csak alig voltak néhányan. Nem láthatta őket senki, csak egy ismert festő, aki abba bolondult bele, hogy a világon mindent modellnek nézett. Az szemlélte őket egész nyugodtan és a kedves gruppot ráfestette az éppen készülő tengeri tájképre.

Később egy kertészlány jött és gereblyélt mellettük, lassitotta a munkáját, szeretett volna ijedtében sikoltani és fölverni az intézetet, de a látvány sokkal jobban lekötötte, mintsem hogy meg tudta volna tenni; aztán meg jó volt szemlélni azt.

Perczek teltek el és még mindig a leány könyjeinek árjában, összeölelkezve ültek ott. Végre is a nap figyelmeztette őket, hogy menjenek odább; a térdükre sütött.

Ida felemelte a fejét:

– De te vagy-e az igazán? – kérdé rémülettel.

A férfi nem felelt, hanem magához szoritotta; megnyugodott.

– Nem csalsz meg, ugy-e, nem fogsz megcsalni, megmondod, ha nem te vagy az?! – szólalt meg tréfás szemrehányással. – Vallatni foglak! – tette hozzá tettetett szigorusággal.

– Vallass! – felelte a férfi.

Nem félt, hogy zavarba jön, most már egész biztonságban érezte magát. Sőt el is feledkezett arról, hogy nem az, aki és ha hamarjában valami idegen ember megkérdi, hogy mi a neve? egészen jóhiszemüleg feleli:

«Hennig Arthur!»

– Vallass csak! – sürgette, a mikor a leány elhallgatott. – Emlékszel-e még, a svábhegyi nyaralótokban voltunk, éppen eljegyzésünk délutánján…

Egy soha át nem élt nap édes emléke melegitette föl fantáziáját. És a leányra, a kit csak itt ismert meg, emlékezett amaz időkből. Egészen ott volt már ama momentumban, a mikor nem is hazudott többé, ő volt Hennig Arthur tökéletesen, a halott vőlegény levegőben, lakástalan, fejletlen, árva lelke reátalált és benne felütötte tanyáját.

– Ne haragudj reám, – mondá a kis Ida – de a sok szenvedés miatt az arczodra nem is emlékeztem már világosan, nem a te képed, de az én lelkem homályosodott el. Éppen csak a szemeid…

Egy kissé közellátó volt, megfogta a képét, ugy vizsgálta a Babics Sándor szemeit. A miért a szegény piktor haragra kerekedett, elrontották a gruppját. Elkezdett hápogni, köhögni, krákogni. Észrevették és fölállottak.

Indultak befelé az intézetbe. Sándort az ösztön arra kényszeritette, hogy hamarosan végezzen:

– Akar-e innen velem kijönni?

– Akarok.

– És eljönni velem egy kis faluba.

– Egy kis faluba.

– Budafokra vagy Téténybe hajón.

– Jó lesz hajón menni.

– De nem szabad tudni a dologról senkinek. Értsed, senkinek. Nem kell félned, velem vagy.

– Vele vagyok.

– Holnap délben, a mikor ide lejösz és a mikor itt látogatók járnak, szépen kisétálunk. Fátyolozd le magad erősen. Nekem ugy is szabad az utczán, a ház előtt járni. Tégy ugy odafent, mintha a kertbe mennél. Én a lépcső alján várlak. Egyenkint, szépen, lassan sétálunk ki. Fölfelé megyünk szorosan a ház eresze alatt, be a kukoriczába. Estig ott meghuzzuk magunkat. Ha esős idő lenne holnap, várunk, a meddig napos lesz. Megértett, mondja el, a mit az imént mondtam?

A lány hiven, csaknem szórul-szóra elismételte.

– Ugy lesz!

Másnap délben forró, álmositó nap volt. Szépen, lassan, egymásután kisétáltak a komor házból, az illatos, friss mezőre.

VI

Az öreg fiatal ember az egész napon át ujságot olvasott, ezt csinálta. Gyönyörüsége telt abban, hogy az egész világ mint tesz-vesz, már el se tudott volna lenni e folytonos akczió nélkül.

– Szeretek élni ebben a lázas élétben! mondá, a mikor reggelente megkávézott az ágyban és pompásan kialudva magát, elővette a világhistóriáról szóló négykrajczáros lapokat.

Egyébként feleségének és gyermekeinek élt. Három év alatt – ennyi idő telt el a budai szökés óta – két kis lány és egy kis fiu született. Három szép, egészséges gyerek, a kiket a lány sorsával hamarosan kibékült család mindegyre vizsgált:

– Kire hasonlit, kire hasonlit?

A familia legrosszabb szemü tagjai se találtak a gyermekek és a szüleik között mi hasonlatosságot sem. Nagyapák, nagynénik mindkét ágon kikerestettek, mindhiába. Voltak, a kik azt hazudták – hizelgés okáért – hogy a kis fiunak éppen olyan a szeme mint az apjának, de az apának nagy és hosszukás, a fiának kis és kerek szeme volt. Egy szegény rokon a nagyobbik leány orrát és lábát találta szakasztott olyannak, mint a milyen az anyjáé, de kicsinyben soha nagyobb ellentétet! Sok vita esett mindezek miatt és eme vitatkozások közben egy pirosképü vidám és kövér menyecske-rokon – a paplanosné – a következő bolondot mondta:

– Mondjatok akármit, nevessetek ki, akármi legyek, de mind a három gyerek: Hennig Arthurhoz hasonlit… Ha sokkal előbb meg nem halt volna… De igy, csoda, csoda!