Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

Ez az enyelgő dévaj előadás, mely a fonákot magasztalja, ez a pathetikusan rakonczátlankodó stil, mely a visszásat, a torzot dicsőíti: mindent megcsiklandoz, mindent megsebez, ami álerény, korlátoltság, hazugság vagy butaság. A regényben szakadatlanul sziporkáznak a gúnyos és tanulságos reflexiók röppentyűi. Csak úgy találomra, lássunk egyet-kettőt. Ime, a népszerűségről: »Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak a természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, – az nálunk mindennapi kenyérré vált s Pyrhus követei, kik elbámultak, midőn a római szenátust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magukat, mit mondanának, ha tapasztalnák, miként országunk határai között a népszerűeknek egy egész népét birjuk, kik közül népszerűségben egyik a másikat felülmulja, anélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai a miatt számkivettetnék, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, én nem vagyok szerfeletti magasztalója honi állapotainknak, sőt olyakat is mondtam már életemben, mik által az isten földi szavával – mi alatt, mint tudva van, a nép szava értetik – ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak az isten szavát legfölebb csak magyarázni kellene; azonban a népszerűségre nézve Magyarországnak felsőbbségét nem tartom kevésbbé tagadhatlannak annál, melyet Anglia pamutszöveteire nézve bir s mely nem annyira a kelme minőségében, mint a gyártási ár csekélységében fekszik. – Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerűség kevesebbe kerülne! Máshol szükséges, hogy egész életedet hazádnak szenteljed, néha éppen meg is kell halnod, testedet, véredet kivánják, hogy érettük nagy nevet cserélhess be; nálunk, ha a marhahús tizenkét krajczárba kerül s inditványt tészsz, hogy tiz krajczárra szállíttassék le, – elérheted népszerűségedet. Minek felkonczoltatni öntestedet, ha czélod elérésére elég a szegény marhát, mely nem is a tied, olcsóbban vágatni ki! Ezen intézkedéseknek, melyek, mint a penny-kiadások Angliában a tudományt, úgy nálunk a dicsőséget mindenki által megszerezhetőnek tevék, köszönhetjük, ha a népszerűség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokrácziához vezet, nálunk a legdemokratikusabb instituczióknak egyike stb. stb.« – »A külföld gúnyosan szól alkotmányunkról. Nemességünk adómentességét említik. Mintha bizony minden polgárosodott népnél nem lenne szokásban, hogy az elaggott katonák közköltségen tartatnak s mintha nem volna természetes, ha a magyar nemzet is nagy rokkantját, ki századok előtt érte küzdött, szintén ingyen tartja s vajjon a nemzet elvénült rokkantja nem nemességünk-e?«

Ez a Swift félelmes modora, gyilkos udvariassága. S így foly ez gyér megszakításokkal végig az egész regényen. Minden aproposnál öldököl a gúny. Az iró szinte kéjelegve forgatja vészes fegyvereit s az irónia, humor, sarkazmus vivótőrével rostává lyuggatja a régi megye össze-vissza tatarozott avatag rendszerét, melyben az igazságért küzdő egyént megrugdalják, földesúri önkény világgá kergeti a becsületességet s az erkölcs nem létezhetik. Mit bánom én, hogy a regény cselekménye háromfelé ágazik s érzelmes jelenetei kirínak az alap-tónusból; hogy a czim szerinti hős voltakép egy keserű vélemény megtestesítése, tiszteletre méltó automata, akinek igen kevés köze van az eleven élethez; – szóval, hogy a Falu Jegyzőjének is bőven vannak hibái! de mikor egészében véve szinte egyedül álló, valóban »korszakos« alkotás. Nagy igazságokért száll sikra s a művészet igaz fegyvereivel küzd az új Magyarország érdekében. Ha túloz: túlzásainak alapja is az igazság. Ezek a szolgabirák, esküdtek, táblabirók, Porvár és Garacs kitünőségei, pompás torzképek, a régi megye »történelmi haldoklásának« utolsó különlegességei, s a művészi szempont, mely mindvégig uralkodik a kaczagtatóan siralmas történeten, nyilt bizonyítéka annak, hogy igazi, teljes szatirát csak az a költő képes irni, aki, mint Eötvös, egész szivével öleli át az embert s minden gúnyolódásának forrása a legtisztább – szeretet.

Szeretetből áll egész lénye. Nagy szive nyilatkozik meg legkisebb költeményében is s minden gondolatában, melyek egytől-egyig a jót és igazat szolgálják a szép formájában. Bensejéből, meggyőződéséből fakadók, – ezért csak oly kedvesek és értékesek nekünk, mint a francziáknak Pascal gondolatai. E nagy irónak nyilvános élete sem egyéb, mint az emberszeretet nemes tanainak folytonos gyakorlása. Alig él magának, de annál többet, szive minden dobbanásával nemzetének. Ezer disszonanczia közt összhang a főtörekvése, mert maga is az összhang embere. Pályafutásának vonala oly tökéletes, mint egy köré. Fiatalon, első munkájában, a Karthausiban, az egyén jogaiért küzd s utolsó nagy politikai műve A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra szintén nem egyéb, mint lángelméjű törekvés az államhatalom korlátozására az egyéni jogok és szabadság megvédése érdekében. A költő, államférfi és filozóf így forr egygyé benne s műveiben. Széles látkörű, egyirányú, komoly iró, aki a pillanatnyi szükségleteket is általános nézőpontokból tekinti és mérlegeli. A jelen nem kápráztatja, nem teszi önhitté, sem elfogulttá, mert a jövőnek dolgozik. Végrendelet czimű versében, melyet még a forradalom előtt irt, működése jutalmául s dicsőségeül eszméinek győzelmét kéri a gondviseléstől. S a kegyes ég megadja neki, amiről nemes szive álmodozik. Megéri azok teljes diadalát. A megyés társadalom összeomlik s helyébe lép a nemzeti önkormányzat, a népképviseleti rendszerre fölépített parlament. Az »istenség edénye«: az egyén, egy új korszak jogkörébe lép s az új erőtől duzzadozó magyar nemzet megindul nagy czélja: a magyar államiság felé. S e dicső politikai és társadalmi átalakulás nehéz munkáiból Eötvösnek még bőven kijut a maga osztályrésze. Nemzete fölemelkedésének nemcsak lelkes szemlélője, de hű tényezője, sőt bizonyos tekintetben egyik végrehajtója. Földi ember kivánhat-e hálásabb végzetet? Nyugodtan halhatott meg: oly gazdag életet hagyott maga után, mely mindig egyik örök forrása marad a nemzeti fejlődés hatalmas folyamának.

XIII
A MAGYAR BALZAC
1815–1875

Sohasem feledem el azt a szomorú találkozást. – Verőfényes őszi dél volt s a régi Athenaeum épülete táján egy üveges tekintetü, szinte bambán haladó alakot láttam, a kiről tudtam, hogy Kemény Zsigmond, mert ilyen élőhalottan akkor csak ő járt széles Budapesten. Erélytelen, bizonytalan mozdulatokkal jött velem szembe s én önkéntelenül meglassitottam lépéseimet. Végtelen tisztelettel és fájdalommal néztem e nagy roncsot, mely tönkrement idegzetével s szivszaggató közönyével gépileg mozgott előre, mintha nem is a valóságban, csak álomban járna. Nekem, a ki személyesen nem ismertem őt, mindennél titokzatosabbnak, sphynx-szerübbnek tünt fel e pillanatban, mert romalakját látva, mély meghatottsággal gondoltam ez imbolygó porhüvely egykori gazdag tartalmára. Ime, az ember-oczeán sivatag hullámain egy végkép leszerelt, magában hánykódó gálya, mely tele van India kincseinek – emlékével. Egy vázhajó, mely az élet nagy vizén a halálnál szomorítóbb gondolatokkal, sejtelmesen libeg föl-alá s hangtalanul, lélektelenül, szinte félelmesen vonul el a verőfényes emberi jelenségek közt. Könyek szöktek szemembe s ezek a könyek egy dús világ összeomlását, egy lángelme pusztulását siratták…

Most is előttem áll e kép s a fájó gondolatok egész raját kelti fel lelkemben. Az iró pályafutását és vívódásait is magam előtt vélem látni s az sem sokkal vigasztalóbb látvány, mint ahogy sohasem kellemes szemlélni valamely sziv vérzését, valamely agyvelő vészes lobogását. Ez a mi nagy regényirónk pedig olyan ember, a kit roppant benső tüzek és szenvedélyek égetnek föl, a kinek hatalmas esze van, oly hatalmas, hogy kénytelen neki odadobni áldozatul a szivét is. Világa éppenséggel nem az a nyájas, öszhangtól és derütől ragyogó világ, melynek »méla akkordjai« boldog álmokba ringatják a boldogtalan halandót: zord idők szárnya csapkod itt mindenfelé s letarolja az emberi ábránd szelid ékitményeit; nagy és rejtélyes szakadékok tátonganak; bizarr formákba csorbuló sziklatömbök könyökölnek egymásra; villámtól szaggatott szálfák merednek a zivataros ég felé s vad zuhatagok zaja, szivettépő sirámók hallatszanak minden felől. Komor, zárt birodalom. Néha egy-egy sas rebben fel az ormokról s ha ember téved ide: lelkére rögtön rárajzolódnak e magába zuhanó természet dult szinei és hangulatai. Oh, ezek a képzelgő bolondok, ezek a gyarló, törékeny emberkék! erény, hűség, jóság révedező áldozatjai! derültebb sorsra s igaz részvétre érdemes elitéltek, kiket elfordithatatlan fátum sodor a pusztulásba! Micsoda félelmes játék ez a Kemény költészetében! Mintha csak hallanám az iró fenyegető monológjait:

– Csak járjatok az erény utjain, csak szőjetek álmokat az üdvről, boldogságról. Az élet oly szépnek látszik, az álmok oly vidámok, s a mit ohajtunk: mindig kellemes. Csak törekedjetek utána. Majd úgy is megteszitek azt a lépést, melyet nem akartatok. Egyet, kettőt… a többi jön utána. Magától, mint a romlás. Velem is csak igy történt. Oh, az én elhibázott életem!

Ez az utóbbi felkiáltás gyakran fordul elő Keménynél s önkéntelenül is eszünkbe villan, hogy e különös ember századok előtt játszó történeteiben – bár ott látjuk amaz idők minden mozgató eszméjét – mégis csak valamely subjektiv szerencsétlenség elemei zajlanak és fuldokolnak. Az egyes részleteknek néha oly erősen sajátos szinök van, hogy szinte lehetetlenség arra nem gondolni: ime, Kemény regényeiben a tulajdonképeni hős nem Gyulai Pál, Kassai, Péchy Simon stb., hanem ez a belső életet élő, titokzatos szenvedélyek közt vergődő lélek: a boldogtalan iró maga. Annyira féltékeny a saját emberi gyengeségeire, – nagy eszét érezve, annyira szégyenlős az életet követelő megindulások miatt, hogy mindezt rég lezajlott korszakok fátyolával burkolja el, történeti személyek álarczában jeleníti s tőlünk távol eső szenvedélyek összeütközésében rajzolja meg. Csak a forma objektiv, s ez annyiban tökéletes is, amennyiben megveszteget. Az elhitetés művészetének nemes furfangjai mögött azonban ott tombol az iró fájdalma, csakúgy, mint Shakspere-é, fia elvesztése fölött, Hamletben.

Gondoljuk csak el, hogy Kemény voltaképpen kettős életet él. Egyet napvilágon, a közügyek szolgálatában, komolyan, tartalmasan, egy másat éjjel, az erinnisektől tépdesve, viziók és halluczinácziók között. Minket művészi szempontból ez az utóbbi élet jobban érdekel s az iró életének ez kétségkivül a csodásabbik része is. A magányos órák, az iróasztal, – ez az a büvös retorta, a hol leszürődik a nappali zaj, a valóság keserűségei, a kérges tapasztalat, s a képzelet, ez a nagy vegyész, kedvére formálja és idomitja a dolgokat. Ellenállhatatlan kényszer űzi az irót ide s valami önkinzó, sötét gyönyör hatja át, midőn maga mögött érzi a küzdő életet. Ez immár a látományok birodalma. Álmok suhannak át a nagy éji csöndességben. A közélet salakjából tündéri képek rajzanak föl s a fantázia démonjai törnek elő. Szárnyuknak olyan zaja van, mely igen hasonlit a »sohajtáshoz«. Nedves szemükből harmatcseppek hullanak, melyek a könyek hatását teszik ránk; meggyujtják a szivet, mint Ariel a nápolyi király hajóját, a nélkül, hogy az tulajdonkép égne és zátonyra vezetik az álmodó életet minden veszedelem nélkül. Ez az a percz, midőn tisztán látjuk, hogy az erényt az aljasságtól csupán körülmények választják el, midőn félve sejtjük, hogy tetteink fölött vad fatalizmus uralkodik. Az elmélyedés, az önismeret kinos órái ezek, melyekben nem titok többé, hogy bűn és erény egyformán szerencsétlenség. Nem azért születtünk, hogy boldogok legyünk. Az élet sivár föld. Az ember beveti, de ha mi virág, ha mi gyümölcs terem rajta: csak vakeset műve. Mikor a vihar fürdik az örvények közt s merő tajték a keskeny láthatár: a vészbesodort hajón tolongás támad s a babona hatalma erőt vesz a tengerészeken. Valaki bünös, azért a vész. Bele kell lökni a tengerbe! s beledobnak egyet, a kire gyanu van. A hajó rögtön megkönnyül, a vész lecsillapul. A sima vizlapra derült ég ragyog, mert e »jó ötleten ég és tenger nevet«. Ha élted tenger s kebled vészbe dől: főbünös a remény! Lökd a habokba! Mily szép, ha dobogó szivünket – egy nagy elszánást vetve rá – egyszerre összezuzzuk!

Ime, Kemény hangulatai, világnézlete, – regényeinek alaptónusa. A kik ide beléptek: Lasciate ogni speranza. Az iró nem tehet róla: képzelete úgy van alkotva. Kételyen épiti fel egész költői birodalmát, melynek alapja mégis valóság. Nem tud hazudni: magát adja úgy, a hogy ismeri magát. Pedig jól ismeri. Az éj csöndjében vesékig ható tekintettel fürkészi át lelke szövetét s a legtitkosabb redőzet sem marad figyelmen kivül. Az ember, ez az ő állandó problémája, s a fölötte lebegő fátum, ez az ő mindig jelenlevő kisértete. Rendkivül finom idegzete van, mely minden kis érintésre megmozdul és rezegni kezd. Csodálatos dolgokat lát és csodálatos dolgokat hall. Szeme rákapcsolódik a tüneményekre, füle tisztán megkülönbözteti a természet nagy zajának egyes hangjait. A vonagló arczon meglátja az utolsó rezdülést, a bogár zizegése ugy hat rá, mintha »aczél pengene«. Nyitott szemekkel, de álmodozva jár a tömeg közt, mint a hogy Kelet-India völgyei fölött alva röpül az albatrosz. Csakugyan olyan ő is, mint ez a különös madár, mely változatlan, méla szárnycsapkodással egyenlő irányt tart, mig a karcsu pálmafák s a magas templomok kúpjába ütközve, földre hull, – de midőn a komoly valóság ellenhatását egy perczig érezte, ujra szárnyra kel s folytatja légi áloméletét. A költészet nála nem hiábavaló időtöltés, de valódi lelki szükség. Rá van utalva. Egyedüli menedéke, vigasztalása. A »szervezet bilincseiből ideiglenesen menekült lélek« boldog pihenője. Ebben formálja egészszé »csonka életét«. Magányt kedvelő, zárkózott szive – mint a mesebeli virágok – az éj csókjára fölpattan s nemes illatával dúsan árad a csillagok felé. A földi ember gyöngéd és tiszta ölelkezése ez az égiekkel. Van benne valami mélyen megható, mint minden ujjászületésben és megtisztulásban.

Azok az alakok, melyek ilyenkor Kemény képzeletéből kilépnek s valamely történet szálait kezdik szövögetni és bonyolitani, magukon viselik ugyan a históriai jelmezt s minden gondolatukkal, tettökkel korukhoz tartozók, de idegeik túlfinom érzékenységével, hangulataik folytonos hullámzásával s szövevényes szenvedélyeikkel mégis csak egy modern élet-dráma tragikus hősei: a költő sötét világnézetének tolmácsai. A nappal néma és zárkózott Kemény, a ki a szónak egyáltalán nem embere, éjjel beszél. A mi szivében összetorlódik, az a sok finom és erős érzés, e megváltó perczekben alakjainak ajkára tódul. Ezek elmondják mindazt, a mit maga az iró – úgylehet, átélt helyzetekben – elmondani nem tudott. Ezekben megvan a biztosság, az olvadékonyság. Értik a sziv beszédét, föltárják valójukat, nem szégyelik a suttogást. Kiömlenek, mint a habjaival nem biró patak. Lázonganak, tombolnak, követelnek s ha mit magukba vissza akarnak fojtani: az is hallhatóvá lesz, kitör belőlük sötét monológjaikban. Mennyi szenvedés, – édes és fájó emlékek rezgése, kegyetlen önbirálat, tépő vád, emésztődés, lemondás van itt a sorok közt elrejtve! Az elfojtott szenvedélyek heves zokogását halljuk. Ezek az alakok, a kik itt az árnyban elvonulnak előttünk s csak az egymás kezére és arczára hulló könyek árulják el összetartozásukat, örök tiltakozásként vegyülnek a szerencse és boldogság közé. Alkotójuk fölszabadult lelkének minden érzékenysége átömlik beléjük és a daczoló erők energiájával örökitik a mulandó fájdalmakat. Ki tudja, milyen mélységes tragédiák, a hallgatag élet mily örvényei zajlanak e költői álmok mögött, melyekben haldokolnak az illuziók, de melyekben halhatatlan a – művészet!

Kemény regényei történeti regények. A kor, melyben irni kezdi őket, a nemzeti fölbuzdulás kora. Mindenki lelkesedik s várja az eszmék, az idők diadalát. Csak Kemény töpreng s a múltból nem a dicsőség képeit mutogatja föl, de a nemzeti visszaesés, elhanyatlás okait ragadja ki. Első irodalmi kisérlete egy tanulmány a mohácsi vészről, utolsó nagy regénye (Zord idő) szintén e gyászos korhoz vezet. Nem az optimizmus szemüvegén keresztül nézi a dolgokat: inkább kételkedik, aggódik. Gyulai Pál czimü regénye közvetlenül a forradalom előtt jelenik meg és senki sem vádolhatja azzal, hogy a korhangulatok hirdetője. Az ebben szétáradó pesszimizmusból bőven marad következő regényei számára is, melyek már a forradalom utáni időszakra esnek. A XVI. és XVII. század közéletének megrázó tragédiái játszódnak le előttünk az egyének nagy szenvedélyeinek rajzában. Mögöttük az iró a maga zordságával, de egyuttal művészetének erős tudatosságával is. Fölfogása nyilvánvalókká teszi azokat a méreteket, melyek elődeitől megkülönböztetik. Nála a külsőségek megmaradnak külsőségeknek s nem akarják pótolni a lényeget. A krónikák, a foliánsok nem rideg lapok, melyeken holt penész ül, de eleven életről szóló titkos irás, melynek betüiből a képzelet a történeti igazságok világát építi föl. A művészben nem kevesebb itt a becsvágy, mint a történetiróban az igazság szeretete. Annyira lelkiismeretes, hogy képes nagy utat tenni egy romvár megtekintése czéljából, melynek kapuját néhány sorban le akarja irni regényében. Nagy figyelemmel vizsgálja meg a tárgyakat s ha van lélek bennök: beléjök hatol, belefurja magát titokzataikba. Innen az erő rajzaiban, gyakran azonban az aprólékosságig menő részletezés, a megerőltetés is.

Nagyon hálás föladat volna, bár mindkettőjüknek megvan a maguk külön, egymástól egészen elütő, sajátos világa, párhuzamot vonni közte és Balzac közt, mert bizonyos tekintetben mi is elmondhatjuk Keményről, hogy a »természet és társadalom nagy történetirója s a szenvedélyek geografusa«. Szárnya, mint azé, az erős képzelődés; eszközei, mint amazéi, szintén alapos, gondos tanulmány, mélyreható vizsgálódás; az emberi növényt ő is »gyökereivel együtt« rajzolja, mint az, s »föld alatti« élete nem kevésbbé érdekli mint a »föld feletti«. Jól ért ahhoz is, hogyan kell »a társadalom és emberiség titkait kitalálni és kibeszélni«. Formái szintoly nehézkesek, hézagosak; munkája szintúgy nem pihenés, de lelki megrázkódtatás. Mindez azonban túlvág a mi hivatásunkon, mely ezuttal nem egyéb, mint körvonalait láttatni Kemény hatalmas egyéniségének s alkotó erejét éreztetni némileg.

Az ő emberei alapjukban véve jók, de révedezők. Hibáik forrása, bukásuk oka nem a bűn, hanem tévedéseik. Emberek, a kik akarnak következetesek lenni s nem tudnak, – valamely jószándékból eredő ballépés letériti őket a rendes utról s a katasztrófa, mely rémes gyorsasággal sújt le rájuk, aránytalanul nagyobb, mint elkövetett hibáik. Vergődő lényükkel szemben ott leskelődik a pusztitó fátum, zavaros szenvedélyeikkel szemben a közömbös, de vaderejü végzet. Föl-föltünik előttük a boldogság, mint egy szép álomkép, de a hova eljutnak, az a romlás. Ha Eötvösnél »istenség edénye« az ember, Keménynél a »kárhozat edénye«. Hangulataik vészjóslók, kedélyök förgeteges, álmaik sötétek, monológjaik démoniak, kiábrándulásuk teljes és végzetük öldöklő. Rendkivül idegesek, érzékenyek. Akár az iró maga. Minden csekélység hat rájuk, különösen nő-alakjaira, a kik nem csak érdekes lények, de tüneményes problémák is. Finomak, fénylők és talányosak. Megérzik a láthatatlant, megsejtik a bekövetkezőt. Éppen beleillenek ebbe a szokatlan világba, melynek még gyöngédebb elemei is aggasztók. Olyan virágok ezek, melyek pompázva nyitják szirmukat és dúsan illatoznak a viharokat rejtő, rekkenő levegőben. Félelmesen szépek és elszomoritóan bájosak. Szinte érthetővé lesz, hogy a férfiak, kik körülöttük járnak, nem ismerik az élet derüjét. Árnyakként sötétlenek mellettük. Ritkán nevetnek, de ha nevetnek, az iszonyú. Arczuk eltorzul, vidámságuk sanyarú és kietlen. Nem tudnak igazán jókedvüek lenni. Kaczagásuk legtöbbször röhögés, – érdes, tompa zaj, mint a hantok omlása. Sivatag temetői tréfák, mintha »csontvázak bokáznának«. Humoruk zörgésében van valami a koporsó-deszkákkal való hajigálás zajából.

Kétségkivül rideg ez a világ s bizonyos tekintetben egyoldalú, egyszinű is. Az élet nem egészen és nem mindig ilyen. De ki tehet róla, hogy Keményt csak az örvényesebb része érdekli? Nincs érzéke a közönséges méretek iránt; szereti a mélyet, a misztikust, a megrázót. Nemcsak költő: filozóf és államférfi is. Történetet ir: a küzdő emberi lélek történetét s eredményül szomorú tanulságok szürődnek le megfigyeléseiből. Egy-egy mondatba lehet őket összegezni: »Vannak indulatok, melyeket első mozzanataikban nem sejteni, annyi, mint később nem érteni és rögtön nem érteni, annyi mint állandóan kárhoztatni.« – »Rögeszméink gyakran vétkesebbé tesznek minket és szerencsétlenebbé mást, mint bűneink.« – »A belső meghasonlást csak az idézi elő, ha tetteinkben hiányzik a nemesség s ha azok a jog szinével birván, helyeseltetnek a sokaság által, de elitéltetnek egy egyén: önmagunk által.« stb. stb.

Ily megdöbbentően tartalmas eszmékkel tele van a Kemény költészete, de a megdöbbenés még nem vigasztalás. Az ő emberei egy-egy ily alapeszme nemesen érző hősei, kiket túlhajtott erényük vészbe sodor s a viszonyok hatalma összetör. Gyulai Pált, első regénye hősét, a fejedelme iránti ragaszkodás és hála; Jenő grófot (Ködképek) a boldogítani-vágyás jóindulata; a Mikes fiukat (Özvegy és leánya) a rajongó gyöngédség; Péchy Simont (Rajongók) a vallásos buzgalom; Verbőczyt (Zord idő) a hazaszeretet döntik végpusztulásba. Kegyetlen erkölcstan. Tehát csakugyan báb vagyunk, hitvány játékszerek a sors kezében s az egyén minden nemesebb tartalma daczára csak szalmaszál a kényükre-kedvükre dühöngő viszonyok forgatagában? Hol itt a költői igazságszolgáltatás? Az iró részvéte az emberiség iránt? Lelkünknek hát, ha még oly nemes, nincs annyi hatalma, hogy akaratával tisztán, ellenmondások nélkül diadalt arathasson? Nincs! mondja Kemény. Hiábavaló erőlködés minden. De ez aránytalan küzdelem nagy látványa már magában véve is elég arra, hogy láttára részvétet érezz, borzongj és összerázkódjál, mert a mi előtted foly, tényleg nem más, mint saját nemednek története, – az ember tragédiája.

Kemény részvéte nem érzelgésből áll, hanem a dolgok lényegének lelkiismeretes, – roppant megfigyeléssel és tanulmánynyal járó – fölmutogatásából. Alakjaiban az emberi lélek természetrajzát tárja fel hiven, részletesen, és – legalább az előadás módjára gondolva – meghatón. Csak egy példát hozok fel. Mikor a koránérett lány-gyermekekről beszél. »Vannak gyermekek, kik mintha egy más világból emlékeket, tapasztalásokat és érzéseket hoznának magukkal, midőn még a betüket alig ismerik, már nagyok s értelmesek. Ezek a csodálatos lények – ugymond – kiknél a növés lassabban halad, de az arcz jellegén, a gyermekévek fátyolán át már egy későbbi életkor kiképzett formái láthatók; ezek a kecses és komoly, vidám és méla tündérek, kik bábjaikkal a költészet nyelvén beszélnek, gyermekjátékaikba az ifjukor ábrándjait vegyitik és kicsiny székeiken szótlanúl ülve, mig az érettkorúak társalgása foly, bár ügyelni sem látszanak, mindent felfognak, éreznek és megitélnek; ezek az égből leszállt és a földet egy percz alatt ismerő angyalok, kiknek mosolya körül is egy rejtélyes felleg lebeg: – nem szoktak sem hosszasan élni, sem, ha beteg fejecskéiket és forró arczukat vánkosaikra hajtják, hosszasan szenvedni. Életök meseszerű, természetök talány, kimulásuk véletlen… Ilyen volt a kis Ameline.«

Nem tudom, érzi-e más, de én kiérzem e sorok közül az iró – szive dobogását. Ez nem a fecsegés kedves művészete, hanem a lélekbuvár mély megilletődése. Annyira megfigyeli a dolgokat, hogy nem maradhat meghatottság nélkül. S a milyen éles szeme van s erősen bonczoló elméje a lelki tüneményekhez, ép oly biztosan és tisztán meglátja a külső természet minden apró részletét. Egy szempillantásra észreveszi, hogy a hegyi uton ügető ló »madárhusu, kisded, szikár, borzas s kopott szőrű, de kiformált izmu mokány ló«. S meg lehetünk róla győződve, hogy a mit leir, olyan hű kép, mely mögött a komoly megfigyelés s a lelkiismeretes tanulmány karöltve járnak. A természetet egyszerübben és igazabban egy regényirónk sem tünteti fel, bár jelenségeire mindig hull valami az iró egyéniségének hangulataiból. Ime, egy bájos és tartalmas kép a késő őszről: »Esős, nedves napok után majdnem kánikulai meleg állott be. A hő lég szikrázott és csillogott, mintha az év elvétette volna szokott rendjét és augusztus közepére akarna visszalépni. A verőfényes lankán pásztorgyerekek szedtek piros mezei epret, az ut szélein minden nagyobb kövön hemzsegett a kutó, mintha élő kláris-gyöngyök pörgenének szét s gyülnének megint sürü csomókba össze. Nemcsak a kőrisbokor és kökény, de a cseresznye is virágba borult; a gyümölcsfák rügyei megindultak s a második nyár – ez a magát fitogtató kimerültség – annyi termést s áldást igért, hogy hinni szerettük volna, miként fogadkozásából csakugyan teljesithet valamit.«

S ugyanaz a lelkiismeretesség, mely legapróbb leirásában jellemzi őt, jellemzi hatalmas korrajzaiban, tanulmányaiban is. Csak a Széchenyiről s a Két Wesselényiről irt remek essaykre utalunk. Ezek nemcsak kitünő arczképek, de a megujuló Magyarország történelmének legszebben megírt lapjai. Közvetlen hatásúak mint egy-egy jó regény; eszméktől terhesek, mint maga az a kor, melyet festenek, s a tények és események mélyeig világitók, mint általában Kemény szelleme. Róla igazán el lehet mondani: nagy a nagyokban és nagy a kicsinyekben.

És most már mondhatja nekem akárki, hogy »a belforma ereje sohasem volt arányban nála a külforma szabatosságával«, hogy »egyenetlenségeket« találni munkáiban, hogy nehézkes és szinte dulakodva töri magát keresztül az elbeszélés módjának szabályain és követelményein: ez előttem nem von le semmit becséből. Igy szeretem, a maga zord természetességében, durva őszinteségében, összerázó erejével, szaggatott formáival, szétdarabolt lelkével. Ez teszi előttem különösen kiválóvá, irodalmunkban egyetlenné, mert mélységes rokonszenvet érzek minden iró iránt, a ki ment az emberi hiuságoktól s szive vérét áldozza eszményének: a művészetnek. Kemény pedig ilyen iró volt. »Egy izben – irja róla Péterfy Jenő² – egy nő kezét akarta megkérni, el is indult, ott is volt, hanem a szó nem jött ki ajkán, – valószinüleg arcza sem árulta el, mit akar. Nem kérte meg. Igy volt a boldogsággal is. Valahányszor szemben állt vele: szótlanul távozott előle.« Nem volt alkalmas arra, hogy boldog, s épp oly kevéssé, hogy népszerü legyen. Ma sem az. Törpék gunyolták ki, kisebb tehetségek lármája zajogja túl soktartalmu némaságát. De bizom benne, el fog érkezni az a kor, mely igazságot szolgáltat s elégtételt ad e nagy irónak. Egy nemesebben érző nemzedék, melynek erősebb fogékonysága lesz az igazi nagyság iránt, megilletődéssel, hálával veszi körül emlékét, s könyveit nem tekinti közönséges földi papyrusoknak, de isten kezéből nyert okmánynak, melynek lapjai egy halhatatlan szellem álmait és titokzatait rejtegetik.