15. A csuda-béka
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek három leánya volt; a legöregebbet igy szólitá meg egykor az apa: menj lányom, hozz nekem fris vizet a kútból.
A leány ment, de mikor a kúthoz ért, annak fenekéről egy nagy béka felkiáltott hozzá, hogy addig nem hagyja őt korsójába vizet meríteni, mig az ujján levő arany gyürűt le nem veti neki. – Majd bizony, hogy is ne! – felelt a leány – illy csúf állatnak adom én gyürűimet, – s visszatért, mint jött, üres korsókkal.
Most másik leányát küldé az apa, de ez szintugy járt, mint az első, mert a béka ennek sem adott vizet, minthogy arany gyürűjét le nem akará neki vetni a kútba.
Az apa jól kiszidá két idősb lányát, azután igy szólt a legifjabbhoz: menj te Örzsikém, te mindig helyre egy lány voltál, te tudom, fogsz tudni vizet meríteni, és nem hagyod atyádat szomjazni; menj, szégyenítsd meg nénéidet.
Örzsike felfogta a korsókat, s ment; ennek sem akart a béka vizet adni, ha csak gyürűjét le nem veti neki; de ez, minthogy apját nagyon szerette, beveté a kivánt arany gyürűt a kútba, s nagy örömére atyjának, teli korsókkal tért haza.
Estve, midőn már jól besötétedett, kimászott a kútból a béka s Örzsikééknél az ajtóban igy kezdett kiabálni: sógor uram, sógor uram! bizony ehetném én.
Boszankodva kiáltott az apa leányaihoz: adjatok csak annak a csúf békának valamit rágni egy cserépre.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, czin tányérban pecsenye kell nekem; mondá a béka.
Adjatok hát neki czin tányérba, mert megront bennünket; szólt ismét az atya. – A béka falatozott; jóllakván újra kezdett kurutyolni: sógor uram, sógor uram! bizony ihatnám én.
Adjatok neki egy cserépbe valami moslékot, – mond az apa.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, szép pohárban bor kell nekem.
Adjatok neki hát bort! kiált boszankodva az atya.
Felhörpentvén borát, ismét rá kezdte a béka: sógor uram, sógor uram! bizony alhatnám én.
Vessetek neki a kuczkóba valami rongyot, volt a felelet.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, selyem ágy kell nekem, kiabált a béka.
Ez is megadatott neki, de a mint lefeküdt, megint csak kiabálni kezdett: sógor uram, sógor uram! bizony lány kell nekem.
Menj lányom, feküdj hozzá, szólt az apa a legidősebbhez.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, másik kell nekem.
Az atya küldé a másodikat; de a béka ujra kiáltozott.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, Örzsike kell nekem.
Menj Örzsikém – mond kedvetlenül az atya – hogy meg ne rontson bennünket ez az átkozott szörnyeteg.
Örzsike tehát a békához ment feküdni, de az apa gondoskodásból egy mécsest égve hagyott a kemencze vállán. Látván ezt a béka, kimászott ágyából s eloltotta a mécsest. A gazda újra meggyújtá azt, s ujra eloltotta a béka is. Ugy szinte harmadszor is. Az apa látta, hogy a béka nem enged, kénytelen volt, bár aggódással telve, Örzsikéjét sötétben hagyni a csunya béka mellett.
Reggel a mint az apa s két idősb leánya felkeltek, szemöket és szájukat meresztették bámultokban, mert Örzsike mellett nem látták a békát, hanem a helyett egy szép barna magyar legényt arany zsinóros és gombos öltözetben, és arany sarkantyús csizmában.
A derék legény megkérte Örzsikét nőül, s megnyervén őt atyjától, siettek megülni a lakodalmat, nehogy az közel essék a keresztelőhöz.
A két néne irigy szemmel tekingetett Örzsikére, mert a nyalka magyar fattyú nekik is tetszett volna. Örzsike mindazonáltal boldog lett, olly boldog, hogy ki nem hiszi, szabad neki róla saját szemeivel meggyőződni; ám keresse fel, ha még él, s ha feltalálhatja a nagy világban.
16. Nefélj Jancsi
Egy szegény özvegy asszonynak volt egyszer egy fia, azt, mert hogy olly bátor volt, hogy magától az ördög anyjától sem ijedt meg volna meg, még gyermekkorában Nefélj Jancsinak nevezték el. Anyja mindig azon aggódott, hogy fiát valami nagy szerencsétlenség éri, ha olly merész s vakmerő marad; feltette tehát magában, hogy Jancsiát minden áron megtanítja félni. Ez okból a falubeli paphoz adta őt mendikansnak, s a papot megkérte, hogy szedje össze minden tudományát s tanitsa meg fiát félni. A pap ugyan csak igyekezett is ám minden erejével valami módon rá ijeszteni a gyerekre, s ez okból a legborzasztóbb s legkisértetibb meséket beszélte el neki, de az illy rémitések még kedvet ébresztettek Jancsiban hasonló kisérteteket látni. Nem is volt már egyéb hátra, hanem hogy valami kisértetek felállitásával próbálja meg a pap félénkké tenni a rettenhetlen Nefélj Jancsit.
E végre a karácson előtti három napot határozta a pap; ekkor t.i. tizenkét órakor éjjel kellett a fiúnak harangozni menni a falu legvégén álló toronyba, itt bizonyosnak gondolta tisztelendő uram, hogy végre valahára csakugyan rá ijeszthet Jancsira. Egy öreg reverendáját e végre jól kitömte szalmával, s a torony elé állította ugy, hogy az egyik kezével az ajtó kilincsét fogta. – Éjfél eljött, s Jancsi harangozni ment, s a torony előtt meglátta a reverenda ördögöt. – Ki vagy? elkiáltá magát; az ördög mit sem felelt. Jó – mond a fiu – ha nem felelsz, azt mondom: takarodjál el az ajtóbul, mert ugy ruglak hasba, hogy tizenkettőt fordúlsz. Az ördög most sem felelt s Jancsi mérgesen ragadta nyakon a tisztelendő ördögét, s ugy sujtá a földhöz, hogy három ölnyire hentergett. – Azután, mintha semmi sem történt volna, felment a toronyba, megharangozott s haza ment. A pap, mivelhogy első próbája el nem sült, más nap két ördögöt csinált, egészen egyenlőt; az egyiket ismét elébbi helyére tette a toronyajtóhoz, a másikat pedig a harangkötelekhez.
Éjfélkor ismét ment Jancsi harangozni, s az első ördöggel ismét kurta processust csinált, mert a mint felelni nem akart, megint nyakon ragadta s elsújtotta azt; azután ment fel a toronyba s a mint látta, hogy ott a kötelet hasonló ördög tartja, ezt az előbbinek gondolta s igy szólt hozzá: hát komám, hogy jöttél te ide? hiszen most vágtalak a földhöz, felelj, mert még egyszer oda teremtlek ugy, hogy össze nem szeded többé magad. Az ördög nem felelt, Jancsi tehát torkon kapá, s ugy csapta le a toronyból, hogy csak ugy suhogott.
Két próbát tett már a pap siker nélkül, de a harmadiktul még mindig jót várt, s ezt igy intézé el: három reverenda ördögöt csinált, az első kettőt igy helyzé el ismét mint az előtt, a harmadikat pedig fölállitotta a harangra, ugy hogy az akadályozza a harangozást.
Nefélj Jancsi a két első ördöggel ugy cselekedett, mint az előbbi napon, s ekkor harangozni akart, de csudálkozva látta, hogy az ördög már a harang tetején ül; ettől sem ijedt ő meg, hanem mikor látta, hogy szép szóra lejönni nem akar, boszúsan ragadta meg egyik lábát, s a toronyablakon ugy sujtotta le, mint a macskát. – A pap most már átlátta, hogy nem képes Jancsit félni megtanitani, s most már csak azon törte fejét, mikép adhat túl rajta; azért tehát más nap magához hivta, s igy szólt hozzá: Jancsi! te derék, bátor ifju vagy, menj, vidd magaddal az én szürke lovamat s annyi eleséget, mennyit három napra elegendőnek tartasz, a merre szemed lát, menj a világba, meg ne állj sehol egész nap, de hová estve érsz, legyen az bár hol, ott szállj meg; úgy tégy más és harmad napon is, s a hol az éjt a harmadik napon töltöd el, ott telepedj le, ugy szerencsés leszesz.
A pap, azt gondolta, hogy Jancsi bizonyosan elvész valahol az útban; de lássuk csak: ugy lett-e?
Ment mendegélt Jancsi első nap, estve egy szük gömbölyü, de magas fa bódéhoz ért a pusztában, abba ment tehát éji szállásra, s minthogy ezt egészen üresnek találta, tüzet rakott a közepére, s szalonnát pörkölt mellette; egyszerre csak azt vette észre, hogy fölülről valami csepeg, felnéz, s látja, hogy egy emberforma lóg fölötte; ejnye! – kiáltja – hát itt se hágy békét az ördög? jösz le onnan? vagy azt várod, hogy én lódítsalak le? Az ember vagy ördög forma nem felelt, s Jancsi egy ügyes ugrással lábon ragadta s rántotta le ugy azonban, hogy feje leszakadt s ugy esett le, s csak ekkor vette magát észre, hogy akasztott ember lógott feje fölött; azonban mit sem gondolt vele, s reggelig ott időzött.
Más nap ismét szakadatlanul utazott Jancsi, estve egy vendégfogadóba ért, s ott szállást kért, de azt a feleletet kapta, hogy csak fent az emeleten van üres helyük, ott pedig el nem hálhat, mert ott kisértetek járnak.
Mit? – kiált Jancsi – ösmerem én azokat a kisérteteket, adjanak csak egy tál jó ételt, egy ital jó bort, s egy égő gyertyát fel az emeletbe, majd ott hálok én, s fogadom a Belzebubra, hogy soha többé ott kisértetek nem lesznek.
A korcsmáros mindenképen igyekezett Nefélj Jancsit merényéről lebeszélni, de ez nem nyugodott, mig őt az emeletre fel nem kisérték. – Tágas szoba volt az emeleten, Jancsi annak legközepére tette égő gyertyáját, melléje tele tálat s egy kancsó bort, s ezek mellé telepedett végre maga is, s várta a borzasztó kisértetet.
Alig hangzott el a tizenkettő, s egyszerre szörnyü lánczzörgés, kutyavonitás, lónyerités, bőgés, orditás, mekegés, bégetés, sirás, nevetés, egy szóval minden nemü állati hangok vegyülete hallatszott.
Jancsi gyönyörködve hallgatta a szép éji muzsikát; de im egyszerre egy nagy halálfej gördült be az ajtón s a tál mellett megállt, Jancsi rá tekint, s a halálfej helyett egy vén barátot lát maga előtt állni, hosszú erős lánczokkal. Jó reggelt domine confrater! – kiált Jancsi – tessék jöjjön velem vacsorálni. Elmegyek – mond a barát – de te is jöjj velem, majd én mutatok neked valamit.
Szivesen – felel Jancsi – csak vezessen ördög tisztelendő uram. Ezek után égő gyertyával követte Jancsi a barátot, a lépcsőknél előre erőteté követőjét a barát, de Jancsi nem ment, s a pap kénytelen volt tovább is vezető maradni. Majd egy szük pinczegádorhoz értek, itt ismét szerette volna a barát előre bocsátani, de az nem engedett, s igy ismét csak az ördög ment elül; de alig tettek egy pár lépést, Jancsi olly ügyességgel és erővel lökte le a barátot, hogy hanyat homlok zuhant alá a lépcsőkön, s egészen összetörte magát. – Reggel a korcsmáros eltemette az ijesztő papot, Jancsit pedig jól megajándékozta, ki azonnal tovább vágtatott.
Ismét egész nap lovagolt Jancsi, s estvére megint egy olly korcsmába érkezett, hol alant nem kaphatott szállást, fent pedig a bolygó kisértetek miatt senki sem mert lakni.
Oda szállt tehát Nefélj Jancsi, s a legnagyobb terem közepén vigan falatozott, midőn az óra tompán jelentette az éjfélt, egyszerre az előbbi napon hallott muzsikához hasonló zaj ütötte meg füleit s nagy ropogás közt egy emberi kéz esett le a padlásról tála mellé. – Jancsi hideg vérrel sújtotta a kezet az ajtó mögé; ismét egy más kéz, azt is az előbbi után dobá; most egy láb zuhant alá, azt szinte oda vetette Jancsi; ezt követte a másik leesett láb; végre egy nagy emberi fej egyenesen a tál közepére esett, s széttörte azt. Mérgesen sujtá azt is ajtó mögé Jancsi; ezután körülnézett s az ajtó megett az oda hányt tagok helyett egy nagy kisértő alakot látott, ezt azonnal szidta, hogy fizesse meg az eltörött tálat. A kisértet erre igy szólt: jól van, jól, a kárt meg fogom fizetni, ha velem jösz. Jancsi rá állott, s mentek, ugy azonban, hogy mindenütt a kisértetnek kellett elül menni; igy értek hoszu tekergős garádicson le egy nagy pinczébe. Csak ugy tátotta Jancsi szemét száját, midőn a pinczében három kád aranyat, hat kád ezüstöt, tizenkét kád réz pénzt látott.
Ekkor igy szólt hozzá a rém: ime, válaszsz magadnak egy kád pénzt a tál helyett, s vidd a hová akarod; de Jancsi hozzá se nyult, hanem igy felelt: majd bizony! még én czipeljem a pénzt ki, a ki ide hozta, az vigye ki. – Jól van válaszolt a kisértet – látom, emberre akadtam, ha e pénzhez hozzá nyultál volna, azonnal szörnyüt haltál volna, most azonban, minthogy olly derék, s bátor ficzkó vagy, a millyet még nem láttam, telepedj itt le, s használd e kincset békével, háborgatni, kisérteni többé senki sem fog.
E szók után a rém eltünt, Jancsi a nagy kincsnek ura lett s nőül vette a korcsmáros egyetlen szép leányát, s vele, ha meg nem halt, még most is vigan él, s vigan költ a pinczében álló kádakból.
17. Juhász Palkó
Hol volt, hol nem volt, annyi igaz, hogy egy juhász egykor a mezőn egy kis fiut talált. Csak két napos volt még a fiu, a juhász tehát egy öreg anyajuh által szoptatta a kis csecsemőt. Hét esztendeig szopott a kis fiu, kinek neve Palkó volt; most olly erővel birt a gyermek, hogy a közép nagyságu fákat gyökerestül ki birta szaggatni. Az öreg juhász még hét esztendeig szoptatta Palkót a vén juh által, s most már a legnagyobb tölgyeket paréj gyanánt tépte ki a földből.
Fölkerekedett tehát Palkó s elment a nagy világba, hogy országot, világot lásson és próbáljon. Ment, mendegélt s még az első nap talált egy embert, ki a fákat kenderként nyőtte.
Jó napot atyafi! szól Palkó – be erős vagy, komám.
Én a Fanyövő vagyok – felel a megszólitott – s ugyancsak szeretnék Juhász Palkóval megbirkozni. Én a vagyok, jer hát és birkozzunk, kiált Palkó, s ezzel megkapja a Fanyövőt, s ugy vágja le, hogy térdig a földbe rogyott; de csak hamar kiugrik ez, s Palkót ugy csapja, hogy derékig a földbe sülyedt; most ismét Palkó fogta amazt elő s egész nyakig a földbe horpasztá. Elég! – kiált a Fanyövő – látom derék ficzkó vagy, s szeretnék kenyeres pajtásod lenni. Jó – mond Palkó – s azzal utnak indultak együtt. – Mentek, s nem sokára találtak egy embert, ki a köveket göröngyként morzsolta kezei között.
Jó napot! mond Palkó – erős ficzkó lehetsz, komám!
Én Kőmorzsoló vagyok, s szeretnék Juhász Palkóval mérkőzni.
Ekkor evvel is megbirkozott Palkó, s szintugy, mint a Fanyövőt legyőzvén, kenyeres pajtásává tette, s hárman folytaták tovább utjokat. Kevés idő mulva megint egy embert láttak, ki a kemény vasat ugy gyurta mint a tésztát.
Jó napot! – szól Palkó – te ugyan ördögi erővel birhatsz, komám. – Én Vasgyuró vagyok, s szeretnék Juhász Palkó szemébe nézni, felelt az. Palkó evvel is megbirkozott, hasonlóan legyőzte, s mint kenyeres pajtások mind a négyen tovább haladtak. Déltájban egy erdőben letelepedtek, s Palkó igy szólt társaihoz: mi hárman vadászni megyünk, te pedig, Fanyövő komám, addig itt maradsz, s jó vacsorát készíts nekünk. Hárman tehát vadásztak, a Fanyövő pedig sütött, főzött, már csaknem készen volt a főzéssel, midőn egy hegyes szakállu törpe emberke jött hozzá, s igy szólitá meg:
Mit főzöl földi, adsz-e nekem is? A hátadra, ha kell, – felelt a Fanyövő. A kis törpe mit sem felelt, hanem csak várakozott, mig a káposzta megfőtt, akkor hirtelen nyakon kapta a Fanyövőt, s hanyat rántotta; s a lábast hasára tette, a káposztát megette, s eltünt.
A Fanyövő szégyelte a dolgot, s hogy társai meg ne tudják, ujra főzött, de az uj főzeléket nem készitheté már el egészen társai haza jötte előtt, okát azonban nem mondta nekiek. Más nap a Kőmorzsoló maradt hon, midőn a többiek vadászni mentek. Ez épen ugy járt a hegyes szakállu törpével, mint a Fanyövő. A Vasgyúró szinte ugy járt a harmadik napon. Ekkor igy szólt Palkó: no komám! valaminek kell a dologban lenni, hogy egyitek sem tud addig főzni, mig vadászunk, menjetek most ti hárman vadászni, majd én maradok itt főzni. Azok mentek s örültek, hogy a törpe emberke majd meg tanitja Juhász Palkót is.
Palkó sietett a főzéssel, de mikor már csaknem kész volt vele, megjelent a hegyes szakállu, s enni kért.
Lódulj – kiált Palkó – s felkapá a lábast, hogy az el ne vehesse, a törpe ezt is hanyat akarta rántani, de Palkó hirtelen megkapta szakállánál, s egy nagy fához kötözé ugy, hogy az mozdulni sem birt. – A három pajtás jókor haza tért a vadászatról, de Palkó már készen volt a főzéssel, s igy szólt a bámulókhoz: himpellér emberek vagytok ti komáim, hogy azt a hegyes szakállu kis törpét nem tudtátok megtanítani, most jertek együnk, azután majd megmutatom, mit tettem én vele. Jóllakván, oda vezette Palkó társait, hová a törpét köté, de az már nem volt ott, sőt a fa sem, mert azt gyökerestül kiszakitá s elfutott.
A négy gavallér tehát öszveszedte magát s ment a nyom után, mit a fa maga után hagyott, mert a hegyes szakállu emberkét fel akarták keresni; igy értek egy mély gödörhöz, s minthogy azontul seholsem látták a fa nyomát, azt gondolták, hogy a törpe bizonyosan a mély gödörbe ereszkedett; kevés tanakodás után abban állapodtak meg, hogy Palkót leeresztik egy kosárban, ők pedig hárman ott kün várnak mind addig, mig ő a kötelet meg nem rántja, ha pedig azt teszi, akkor sietve fogják őt felhúzni. – Palkó tehát leereszteték, s mélyen a föld alatt igen szép völgyek közepett egy pompás kastélyt látott, mellybe azonnal bement. A kastélyban egy gyönyörü leányt talált, ki őt azonnal inté, hogy fusson el, minél elébb, ha nem akarja éltét veszteni, mert – ugy mond – e kastély egy hat fejü sárkányé, ki őt nőül orzá el a föld alatti helyre. Palkó bevárá a sárkányt, mert a szép leányt meg akará szabaditani; nem sokára megjött a hat fejü szörny, s mérgesen csattogatá fogait a merész Palkóra, ki igy szólt hozzá: én a hires Juhász Palkó vagyok, s eljöttem veled birkozni. – Jól tetted – felelt a sárkány – legalább lesz mit vacsorálnom, előbb azonban jer, együnk egy kis erősitőt, s ezzel mázsányi kőgölődények evéséhez fogott, azután Palkó elébe is tett egyet, ez miután már a sárkány jóllakott, a neki szánt mázsás gölődényt egy fa késsel ketté szelte, s mind két felét olly erővel vágta a sárkányhoz, hogy annak két fejét egészen szét zúzta.
A sárkány ekkor dühösen rohant Palkónak, de ez ügyes kardvágással más két fejét csapta el a szörnynek, azután átkarolta, s ugy sujtá fejjel a sziklaföldbe, hogy utolsó két fejéből is kilocscsant a veleje. A szép lány ekkor könyüs szemekkel hálálkodott Palkónak, hogy őt csúf kinzójától megmenté, egyszersmind elmondta neki, hogy még két ifjabb testvére is, ugy mint ő, két még hatalmasabb sárkány birtokában szenved.
Palkó azonnal eltökélte magát, azokat is megmenteni, s a leányt is magával vinni, miután a kastélyt egy arany vesszővel, mellyet a leánytól kapott, megcsapá, mire az arany almává vált; ezt zsebébe rejte Palkó, s ugy ment tovább. – Nem messsze pompás kastélyban meglelé a második leányt kinek férje és kinzója tizenkét fejü sárkány volt.
E lány Palkónak, hogy biztosabban küzdhessen férjével egy selyem inget adott, mellytől azonnal kétszerte olly erős lett Palkó, s igy a tizenkét fejü sárkányt is, miután vele előbb megebédelt, hosszú küzdés mulva csak ugyan legyőzte, mikor mind a tizenkét fejét levette.
E kastélyt szinte arany almává változtatta Palkó egy arany vessző segitségével, s ugy ment tovább a két leánynyal. – A harmadik nem messze lévő kastélyban megtalálák a harmadik s egyszersmind legifjabb és legszebb leányt, kinek férje tizennyolcz fejü sárkány volt, ha pedig kün a föld hátán járt, akkor hegyes szakállú törpe emberi alakban mutatta magát. Erre fájt legjobban Palkónak a foga, s hogy a borzasztó szörnyeteggel könnyebben végezhessen, a szép lány egy olly selyem inget adott rá, mellytől tizszerte erősebb lett, s olly bort, mellytől ereje még kétszeresen megszaporodott. Haza jövén a nagy tizennyolcz fejü sárkány Palkó azonnal igy szólt hozzá: hej komám, én vagyok Juhász Palkó, s eljöttem veled megbirkozni, s a szép leányt körmeid közül kiszabadítani. – Jó, hogy itt vagy – felelt a sárkány – két testvéremet te ölted meg, ezt csak életeddel fizetheted meg. Ezután más szobába ment, hogy erősitő selyem ingét fölvegye s az erősitő borból ihassék, de ott már sem az inget nem lelé, sem a hordóban bort nem talált, mert azt mit Palkó meginni nem birt, kiöntötte a szép leány. Mérgesen s kissé szepegve futkosott most fel s alá a sárkány, de Palkó hirtelen rá rohant s egy vágással hat fejét metszé le, s kevés küzdés után a többit is összezúzta, vagy leszelte, s megszabaditván igy a harmadik leányt is, a kastélyt itt is ugy, mint a kettőt, arany almává változtatta, és zsebébe rejtette, s ugy ment a három leánynyal a nyilás felé, melly fölött őt pajtásai várták. – Oda érvén, minthogy a kosárba mind a négyen nem tértek, Palkó a három leányt ültette be, s megrántá a kötelet, mire a három pajtás a kosarat azonnal felhúzta, de meglátván a három szép leányt, Palkó felhuzására nem igen gondoltak, hanem mindegyik egy leányt választott, s az erdőt tüstént elhagyták, s hét országon túl telepedtek le velök.
Palkó látván, hogyan csalatott meg a hűtlen barátoktól, mérgesen szitkozódott, s mennyre, földre esküdött, hogy ha kiszabadul, ha a világ szélire rejtenék is el magukat, véres boszút áll a csalárd czimborákon. Azután ide s tova bolygott a föld alatt: nem lelhetne-e valamit, mi által kiszabadulhatna a mélységből.
Sok kóválygás után egy nagy grif madár fészkéhez ért, hol több apró grifeket talált, s minthogy épen nem volt hon, s tüzes jégeső esett, a fészket köpenyével betakarta, s a kis grifeket megszabadította.
A vén grif ezt meg akarta hálálni, hátára ülteté tehát Palkót, hogy őt a föld alól kivigye; egyik felére az utra egy sült ökröt, a másikra pedig egy hordó bort akasztott, s Palkónak megmondá, hogy valahányszor fejét az ökör felé forditja, abból egy darabot messen, s adjon szájába, ha pedig a hordó felé fordúl, egy pint bort öntsön gégéjébe.
Igy repült Palkóval a grif három nap, három éjtszaka, a negyedik nap reggelén pedig épen azon város előtt tette le Palkót, hol három hűtlen pajtása lakott, maga pedig vissza ment fiaihoz.
Palkó, mihelyt az út fáradalmait kipihente, a három család barát felkeresésére indúlt. Szörnyen meghökkentek a czimborák, látván, hogy Juhász Palkó, kit ők már az óta rég holtnak hittek, előjött; Palkó pedig ugyancsak oda beszélt nekik hütlenségökért, azután pedig könnyü szerrel agyon verte mind a hármat, a három almát a város legszebb részén egymás mellé tette, az arany veszőkkel megveregette, s azonnal a legszebb három kastély lett belőlök, a leányokat ezekbe szállitotta, s maga a legifjabbat nőül vette, s még most is él vele a középső kastélyban, ha meg nem halt.