Interjúk A „rövid” 20. Századból

2

Peter Gabriel

Az örök showman

Peter Gabriel, a Genesis legendás alapítója és énekese nem sűrűn ad koncertet, de amikor mégis, akkor bizonyítékát adja, hogy zenei, kulturális és technológiai kísérletező kedve a legkevésbé sem ismer határokat.

A háromnapos, milánói rockzenei fesztiválon, a Sonorián készítettem vele exkluzív interjút. A kétórás, kimagasló zenei előadás során Gabriel énekelt, táncolt és ugrált a színpadon. Olyan show-val nyűgözte le a közönséget, amely – mint mindig – sokkal több volt egyszerű rockkoncertnél.

Az előadás végén beinvitált a limuzinjába. Miközben a repülőtér felé haladtunk, mesélt magáról, jövőbeli terveiről, vállalásáról az Amnesty International rasszizmus és a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelmében, a multimédiás technológia iránti szenvedélyéről és a

Secret World Live

 című album kulisszatitkairól, amelyet hamarosan világszerte piacra dob.

Ön szerint a dél-afrikai apartheid összeomlása a rockzene győzelme volt?

A dél-afrikai nép győzelme volt, de úgy gondolom, hogy a rockzene is szerepet játszott benne.

Milyen értelemben?

Úgy gondolom, hogy a zenészek sokat tettek azért, hogy az európaiak és az amerikaiak fejében jobban tudatosuljon a probléma. Vegyük például a

Bikót

. Azért írtam meg ezt a dalt, hogy minél több ország politikusait rávegyem a Dél-Afrika elleni szankciók és nyomásgyakorlás fenntartására. Apró dolgokat kell tennünk, amelyek lehet, hogy nem változtatják meg az egész világot, de hoznak valamilyen változást. Ez olyasvalami, amiből mindannyian részt vállalhatunk. Az igazságtalanság elleni küzdelem nem mindig nagy tüntetésekben vagy nagyszabású gesztusokban mutatkozik meg.

Mire gondol?

Hadd mondjak egy példát. Él néhány idős hölgy az Egyesült Államok középnyugati részén, akik halálra idegesítik azokat, akik kínzásokat követnek el Latin-Amerikában. Minden idejüket azzal töltik, hogy leveleket küldözgetnek börtönigazgatóknak, egyiket a másik után. Mivel nagyon jól értesültek, leveleiket gyakran kiemelve közlik az amerikai lapok. És gyakran megesik, hogy a leveleikben megemlített politikai foglyokat hirtelen, mintegy varázsütésre szabadon engedik! Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a kis dolgok is sokat számíthatnak. Alapvetően a mi zenénk ugyanolyan, mint az ő valamely levelük.

A rasszizmus elleni küzdelem iránti elkötelezettsége szorosan kapcsolódik a

 Real World

nevű kiadója világzenét népszerűsítő munkájához,, igaz?

Abszolút. Hatalmas elégedettséggel tölt el, hogy olyan távoli helyekről sikerült összehoznom különféle zenészeket, mint Kína, Afrika, Oroszország és Indonézia. Olyan művészeket mutattunk be, mint a kínai Guo Brothers vagy a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khan. Nagyon sok inspirációt merítettem az ő munkájukból, akárcsak a Real World kiadó többi előadójából. A ritmusok, a harmóniák, a hangok... Már 1982-ben elkezdtem ebbe az irányba haladni, amikor megszerveztem az első WOMAD fesztivált . A közönség is részt vehetett a műsorban, együtt játszhatott a színpadon afrikai együttesekkel. Olyan nagy jelentőségű, életigenlő élmény volt, hogy a fesztivált azóta a világ más részein is megrendezzük, többek között Japánban, Spanyolországban, Izraelben és Franciaországban.

Ezért nevezik önt egyesek a „világzene atyjának”?

A Real World és a világzene mindenekelőtt egy kereskedelmi megjelölés; a világ minden tájáról származó művészek zenéit adjuk ki, hogy a zenéjük világszerte hallható és elérhető legyen a rádiókban és a lemezboltokban. De azt akarom, hogy azok a művészek, akik az én kiadómnál készítik le a lemezeiket, a saját jogukon váljanak híressé. Már senki nem azt kérdezi, hogy „ez reggae?”, hanem azt kérdezik, hogy „ez Bob Marley?”. Remélem, hogy idővel, ha valaki meghallja valamelyik előadóm dalát, nem azt kérdezi majd, hogy „ez világzene?”.

Az utóbbi időben ön nagy érdeklődést mutatott a multimédiás technológiák iránt, és az „Xplora1” című interaktív CD-jével bőven adott beszédtémát az embereknek. Hogyan illeszkedik mindez a Real World tevékenységébe?

A CD-n rengeteg mindent lehet csinálni, például ki lehet választani az egyes előadók számait az album borítójára kattintva. De szeretném, ha még több ehhez hasonló dolgot látnánk; az interaktivitás nagyszerű módja annak, hogy bevezessük az embereket a zene világába. A Real World lényegében a hagyományos, kvázi analóg zenét próbálja ötvözni a modern technológia adta új, digitális lehetőségekkel.

Azt mondja, hogy a rockzene önmagában már nem elég? Hogy szükség van valamiféle interakcióra a hallgatóval? Azt szeretné, ha mindenki részt venne a végtermék létrehozásában?

Nem mindig. Én például szoktam zenét hallgatni az autóban, de ehhez nem akarok képernyőt vagy számítógépet használni. De amikor érdekel egy művész, és többet akarok tudni róla – honnan jött, mit gondol, ki is ő valójában –, akkor a multimédiás technológia biztosíthat ehhez vizuális anyagot. Alapvetően azt szeretném, ha a jövőben minden CD ezt a kettős funkciót kínálná: egyszerűen csak meghallgathatjuk, vagy pedig „felfedezhetjük” őket. Az

Xplora1

-gyel egy olyan kis világot akartunk teremteni, amelyben az emberek mozoghatnak, választhatnak, és interakcióba léphetnek a környezettel és a zenével. Rengeteg dolgot kínál a CD. Például tehetsz virtuális túrát a Real World stúdióban, benézhetsz olyan eseményekre, mint a Grammy vagy a WOMAD fesztivál, meghallgathatsz dalokat élőben, megismerheted a pályafutásomat a Genesis kezdeteitől egészen napjainkig, és még kedved szerint remixelheted is a dalaimat!

És virtuálisan turkálhatunk a szekrényében is, igaz?

Abszolút (

nevet

). Peter Gabriel szekrényében is turkálhatsz!

Mindez úgy tűnik, hogy fényévekre van a Genesisben szerzett élményeitől. Mi az, ami nem változott azóta? Soha nem akart például még egy olyan rockoperát írni, mint a „The Lamb Lies Down on Broadway”? Ezeket már maga mögött hagyta?

Jó kérdés. Azt hiszem, még mindig foglalkoztat pár ilyen ötlet, de másképpen. Amit a Genesisben töltött utolsó éveimben próbáltam megvalósítani, az bizonyos értelemben a multimédiás ötletekhez kapcsolódott. Csak abban az időben még a hang érzékelését az akkori technológia korlátozta. Most sokkal tovább akarok menni ezen az úton.

Visszatérve a politikai és humanitárius tevékenységére, most, hogy az apartheidnek vége, milyen nagy horderejű ügyek foglalkoztatják? Milyen globális igazságtalanságok ellen szeretne fellépni?

Rengeteg van. De azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy segítsek az embereknek hallatni a hangjukat. Mindenkinek kell, hogy legyen lehetősége megjelenni a televízióban, illetve hozzáférni olyan kommunikációs eszközökhöz mint a fax vagy a számítógép. Alapvetően úgy gondolom, hogy ma már van lehetőségünk arra, hogy a hálózati kommunikációs technológiát az emberi jogok hatékonyabb védelmére használjuk.

Ez nagyon érdekes. Mondana egy konkrét példát?

Kisebb, kézzelfogható célokat szeretnék kitűzni. Például, hogy egy adott faluban legyen telefonvonal, húsz vagy harminc számítógép, és hasonlók. Ilyen berendezéseket szinte bárhol a világon lehet telepíteni: Indiában, Kínában, egy hegy tetején, bárhol... Három-öt éven belül az ilyen helyeken élő emberek megtanulhatnák, hogyan kell információt létrehozni, kezelni és feldolgozni. Némi kemény munkával számos ország gazdaságát át tudnánk alakítani úgy, hogy a gazdaságuk a mezőgazdaság helyett az információra épüljön. Ez hatalmas lépés lenne.

Tehát akkor mi lesz Peter Gabriel következő lépése?

Nyaralás (

nevet

). Hónapok óta turnézunk. Volt egy kis szünet, de azt hiszem, szükségem van némi kikapcsolódásra. A turnén mindig nagyon szorít az idő, és nagy az utazással járó stressz... és nincs időm sportolni. Imádok például teniszezni. Ami a munkát illeti, azon gondolkodom, hogy csinálok valami hasonlót, mint az interaktív CD. Most fejeztem be az új albumomat, a

Secret World Live

-ot, amelyet a hosszú turné során rögzítettünk. Az eddigi pályafutásom áttekintése, amolyan antológia. Az egyetlen szám, ami nem szerepelt az előző stúdióalbumaim egyikén sem, az az

Across The River

. Az albummal egyúttal köszönetet is mondok mindazoknak, akik felléptek velem ezen a kimerítő turnén. A szokásos banda, Tony Levin és David Rhodes, de Billy Cobham és Paula Cole is elkísért Milánóba. Billy dobol, Paula pedig vokálozik.

Van valamilyen álma?

Igen, van. Bárcsak létezne már az Európai Egyesült Államok!

Miért?

Mert világossá vált, hogy a kis országok már nem rúghatnak labdába a globális gazdaságban. Szükség van egy olyan szervezetre, amely megvédi kulturális identitásukat, és képviseli őket a világ színpadán, valamint a pénzügyi piacokon. A túlélés érdekében, illetve különösen az olcsó kétkezi munkát kínáló országokkal való versenyben ezeknek az országoknak szilárd gazdasági képviseletre és megfelelő kereskedelmi unióra van szükségük. Fel kell hagynunk a világ két csoportra osztásával is, mely szerint van a hagyományos angolszász elit és a szegény országok, amelyek pusztán azért léteznek, hogy kizsákmányoljuk őket. Ünnepelnünk kellene az egyes országok népei közötti különbségeket, nem pedig megpróbálni mindenkit egyformára faragni.

3

Claudia Schiffer

A legszebb mind közül

Ő volt a világ legszebb és legjobban fizetett nője, és valószínűleg a legcenzúrázottabb is. „Én vagyok az egyetlen modell, akit soha nem fotóztak le félmeztelenül” – büszkélkedett. Még a Revlonnal kötött több millió dolláros szerződése is megtiltotta neki, hogy meztelenül pózoljon.

De minden megváltozott, amikor a Korpa ügynökség két spanyol fotósa fellebbentette a fátylat, és az egész világ megcsodálhatta a legendás Claudia Schiffer tökéletes kebleit. Nagy port kavart a nemzetközi sajtóban, egyedül a

Bunte

 című német hetilap kímélte meg attól, hogy a címlapon kelljen pironkodnia, de még ők is többoldalas terjedelemben tapétázták ki a félmeztelen fotókkal a magazin belsejét. Claudia dühösen tiltakozott, majd bejelentette, hogy beperli a lapot, és csillagászati összegű kártérítést követel.

Volt néhány összeköttetésem a divatszakmában, ezért úgy döntöttem, hogy addig ütöm a vasat, amíg meleg, és megpróbálok interjút készíteni vele az olasz

Panorama

 című hetilap számára. Nem volt könnyű menet, de az okvetetlenkedő ügynökével folytatott több tucat telefonhívást és hosszadalmas tárgyalást követően 1993 augusztusában kitartásom meghozta gyümölcsét, ugyanis meghívást kaptam, hogy készítsek interjút Claudiával egy családi nyaraláson a Baleár-szigeteken.

Ez valódi szenzáció volt. Claudia korábban soha nem beszélt az olasz sajtóval, és én voltam az első újságíró, akit meghívtak nyaralójuk meghitt, családias környezetébe. Ez volt az a hely, ahol a botrányt kirobbantó fotók is készültek: Port d’Andratx, a Mallorca szigetén, Palmától nyugatra fekvő exkluzív üdülőhely, ahol a Schiffer családnak már sok éve volt nyaralója.

1993-ban Claudiának különösen jó oka volt arra, hogy odautazzon pihenni. Éppen akkor fejezte be az

Around Claudia Schiffer

 című, Claude Lelouch egykori rendezőasszisztense, Daniel Ziskind által rendezett, és Franciaországban, Németországban, valamint az Egyesült Államokban forgatott nagyszabású filmet, illetve dokumentumfilmet, amelyben önmagát alakította. A forgatás épp véget ért, és a világ televíziós csatornái tülekedtek, hogy megszerezzék a jogokat.

Mielőtt elindultam, kikotyogtam (ha őszinte akarok lenni, valószínűleg nem teljesen véletlenül) egy meglehetősen tehetős barátomnak, akinek a családja egy neves szerszámgyártó cég tulajdonosa, hogy Palma de Mallorcára megyek, ahol találkozom Claudiával. A barátom ekkor biztosított afelől, hogy nem kell szállodát foglalnom: „Van ott lent egy jachtom. Öt tengerész és egy szakács most éppen Palmában lógatja a lábát az én költségemen, és nincs semmi dolguk. Ha odamész, legalább megdolgoznak a pénzükért! Te pedig élvezheted a kellemes kis hajókázást Palmából Port d’Andratxba!”

Nem kellett kétszer mondania, így az interjú napján kétórás utazás után Palma irányából megérkeztem a haverom jachtjával a Port d’Andratx-i kikötőbe. Vidáman búcsút intettem a legénységnek, majd a Café de la Vista felé vettem az irányt, amely egy kellemes kis hely a kikötött jachtok sokaságával átellenben. Terv szerint itt találkoztam Claudiával fél négykor.

Ilyen stílusosan még biztosan nem érkezett újságíró interjúra!

*****

Nem kell sokáig várnom, amíg felbukkan a düsseldorfi rendszámú, Audi 100-as. Megérkeztek. Két férfi ül elöl, a hátsó ülésen pedig az elmaradhatatlan ügynököt, Aline Soulier-t látom. De hol van ő? Kicsit aggódom. A csalódottság nem tart sokáig. Egy hullámos szőke hajú nő jelenik meg Aline mögött, és előrehajol az ülésen. „Helló, Claudia vagyok” – mondja, kezet nyújt, és rám villantja mosolyát. Elképesztően gyönyörű, Lolita és Szűz Mária igéző keveréke.

Senki sem száll ki a kocsiból. „Mindenhol paparazzók vannak” – suttogja Aline, majd rövid autózás után megérkezünk a családi nyaralóhoz, egy egyszintes, téglavörös villához. Miközben bevezet, Claudia elmondja, hogy én vagyok az első riporter, akit valaha is meghívott ide, majd bemutat a családjának: „Az öcsém, a húgom, Carolin, ő pedig az édesanyám”. Claudia édesanyja tipikusan németes külsejű: rövid szőke hajú, nagyon kifinomult, és még a 180 centiméteres lányánál is magasabb. Édesapja, a Düsseldorfban praktizáló ügyvéd, nincs itt. Bennfentesek szerint ő az, aki a háttérből egyengette lánya sikerét, neki köszönhető, hogy a világ egyik legszebb nőjeként vált híressé.

Minden egy düsseldorfi éjszakai klubban kezdődött, ugye?

Nagyon fiatal voltam. Egyik este odajött hozzám a Metropolitan ügynökség vezetője, és megkért, hogy dolgozzak neki.

Hogyan reagált?

Azt mondtam neki: „Ha komolyan gondolja, akkor holnap beszélhet a szüleimmel.” Úgy értem, az emberek mindenféle csajozós dumával próbálkoznak a klubokban. Ez is könnyen lehetett volna valami ilyesmi, ráadásul nem is túl eredeti...

Közel áll a családjához?

Nagyon. Családként két lábbal állunk a földön. Apám ügyvéd, anyám pedig segít neki az adminisztrációban. Őket nem változtatta meg a sikerem; sokat kell tennem azért, hogy lenyűgözzem őket. Természetesen nagyon büszkék rám, de számukra ez csak a munkám, és elvárják, hogy a legjobb tudásom szerint végezzem.

A testvérei nem féltékenyek?

Természetesen nem! Egyszerűen csak büszkék rám, főleg a tizenkét éves öcsém. Van egy tizenkilenc éves húgom, aki egyetemre jár, úgyhogy nincs köztünk rivalizálás, és van egy húszéves öcsém is. Nagyon jóban vagyunk egymással.

Mindig velük nyaral Mallorcán?

Igen, kiskorom óta. Imádom ezt a helyet.

De most, hogy már idősebb, úgy tűnik, nem könnyű önnek egyszerűen csak sétálni itt egyet...

Igaza van. Mindenhol paparazzók vannak, akik a bokrok között bújkálnak; nagyon feszélyez. Minden mozdulatomat figyelik, tanulmányozzák, fényképezik... Ha így nézzük, ez nem éppen nyaralás!

(nevet).

Gondolom, ez a hírnév ára...

Így van. De gyakran hajókázom anyukámmal és a testvéreimmel. Úgy érzem, a tengeren nem tudnak annyira zaklatni.

Tényleg?

Ó, a félmeztelen felvételekre gondol? Őszintén szólva nem értem, hogy történhetett meg. A hajón voltam anyukámmal és a húgommal, Carolinnal. Lehorgonyoztunk, és napozni akartunk egy kicsit. Peter Gabriel is ott volt. Ő egy kedves barátom...

Láttuk...

Nos, helyben vagyunk. Ő is szerepelt a fotókon. De erről inkább nem beszélnék. Mindenesetre már szóltam az ügyvédeimnek, hogy követeljenek kártérítést...

Azt mondják, színésznői babérokra tör.

Szeretném kipróbálni, ennyi az egész. Folyamatosan ajánlgatnak nekem forgatókönyveket, és minél többet olvasok, annál jobban ki szeretném próbálni... Szeretnék csinálni egy filmet. Tényleg.

De nem fog jövőre szerepelni Robert Altman Prêt-à-porter című filmjében?

Ez teljesen hihetetlen. Az egész világsajtó erről beszél, de ez egyértelműen nem igaz. Ráadásul nem akarok olyan filmet csinálni, ahol csak magamat játszom.

Ha választania kellene a szupermodell és a színésznő között, melyik lenne?

Az ember nem lehet egész életében modell. Ez a karrier a nagyon fiatal lányok számára adott, és csak néhány évig lehet csinálni, kicsit olyan, mint a tenisz vagy az úszás. Szóval addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Utána szeretnék egyetemre menni, és művészettörténetet tanulni.

Mindig is azt mondta, hogy mindenáron megvédi a magánéletét. Nem ellentmondásos egy kicsit, hogy az életéről szóló dokumentumfilmet az otthonában, a szülei házában forgatták?

Nem hiszem. Az igazán magánjellegű pillanatok megmaradnak annak. A filmben csak az látható, amiről tudatosan úgy döntöttem, hogy megmutatom: a családom, a barátaim, a nyaralásaim, a hobbijaim... Alapvetően azok a dolgok, amelyeket szeretek. Aztán ott van még a sok utazás, a divatbemutatók, a fotósaim, a sajtótájékoztatók...

Néha Párizsban, néha Monte-Carlóban él?

Lényegében Monte-Carlóban élek. Mindig oda megyek vissza, amikor nem dolgozom, például hétvégén.

Az ügynöke mindenhová önnel tart?

Általában nem. Akkor van rá szükségem, amikor olyan országokban kell dolgoznom, amelyeket nem ismerek. Például Argentínában, Japánban, Ausztráliában vagy Dél-Afrikában. Ezeken a helyeken rengeteg rajongó, riporter, paparazzo van...

Nem unalmas ennyit utazni?

Nem, mert imádok olvasni, és egy jó könyvvel mindig gyorsan telik az idő, még a repülőn is. Ráadásul ez a munkám; ez nem nyaralás!

Milyen könyveket olvas?

Főleg művészeti könyveket. A kedvenc irányzataim az impresszionizmus és a pop art. Nagyon szeretem a történelmet is, nagy emberek életrajzát olvasom. Olvastam egy könyvet Kolumbusz Kristófról. Hihetetlen volt!

Azt mondják, hogy ön félig Brigitte Bardot, félig Romy Schneider. Ön szerint ez stimmel?

Igen, bár fizikailag nem annyira. Inkább azt gondolom, hogy a jellemük és az életstílusuk bizonyos aspektusai hasonlóak az enyémhez... Bardot-t rendkívüli nőnek tartom és hihetetlenül szépnek is. Micsoda személyiség! Romy Schneidert is imádom. Az összes filmjét láttam, és szörnyű volt, amikor meghalt. Milyen tragikus élet...

A tragikus eseményektől eltekintve, szívesen lenne az új Romy Schneider?

Hű, micsoda bók! Hogy ennyi gyönyörű nőhöz hasonlítanak. Nagyon hízelgő, de én azért szeretnék mindent elkövetni, hogy önmagam lehessek.

Mi akart lenni kiskorában?

Semmiképp sem gondoltam, hogy modell leszek. Azt hiszem, ügyvéd akartam lenni.

Mint az édesapja?

Igen, arra készültem, hogy a cégénél dolgozom majd. Aztán minden tervem megváltozott. Felismertem, hogy ez túl jó lehetőség ahhoz, hogy visszautasítsam, így két kézzel ragadtam meg.

A története kicsit olyan, mint egy modern kori mese. De biztosan voltak nehéz idők is.

Ó, hogyne. De mindig bíztam a képességeimben.

Mi a titka?

Nagy fegyelem. És az, hogy képes vagyok együtt lenni másokkal. Emberbarát vagyok. Szeretem, hogy képes vagyok talpraesetten gondolkodni, amikor egy sajtótájékoztatón a riporterek kérdéseinek áradatával kell szembenéznem. Kihívásnak tekintem; nem ijedek meg tőle.

Ez csak fegyelem kérdése?

Higgadtnak is kell maradni. És itt jön a képbe a neveltetésem. A családom sokat segített nekem. Ők tettek azzá, aki vagyok: magabiztos, gyakorlatias és kiegyensúlyozott. Akkor is képes vagyok kézben tartani a dolgokat, amikor a komfortzónámon kívül vagyok. Például a szüleimnek köszönhetem, hogy ma már képes vagyok nyilvános helyen beszélni anélkül, hogy félénknek érezném magam.

Ha lehet hinni a médiának, akkor elég gyakran változnak a párkapcsolatai: egyik nap Albert monacói herceg, a másik nap Julio Bocca. Ki az igazi Claudia?

Az igazi Claudia egy olyan lány, akinek sok barátja van. Albert herceg az egyik, Julio Bocca a másik. De ott van még Plácido Domingo, Peter Gabriel és egy csomó más híres ember. Amint lefényképeznek velük, az egész világsajtó azonnal azt állítja, hogy a barátom! Ez nem így van.

De látja magát végül letelepedni, megházasodni, gyerekeket vállalni?

Teljesen készen állok arra, hogy szerelmes legyek, minél hamarabb, annál jobb. De jelenleg nincs társam, egyszerűen azért, mert még nem vagyok szerelmes senkibe.

Mit keres egy férfiban?

Kinézet szempontjából nincs ideálom. Elsősorban a személyiség érdekel és mindenekelőtt a humorérzék. Olyan férfira van szükségem, aki elbűvöl, aki az intelligenciájával és az eszével hódít meg. Olyasvalaki, aki meg tudja mutatni a humor igazi értékét. Hiszen nevetni tudni kell, nem igaz?

Elég nagy kihívásnak tűnik a párjának lenni...

Annak, aki egy hírességgel van együtt