Diadal
Ó, milyen régen, milyen zavaros messzeségből érzem most az időt, mikor utoljára itt jártam; alig lehettem több tizennégy évesnél. Most, hogy ilyen sietve, rohanva nekieredtem az életnek, bolond forgataga kidobott egy percre. Egy késlekedő vonat akaratlan itt marasztott néhány órán át, és a csendes, opálos hajnalszürkületben végigbarangolom a szülővárosomat.
Egymásra ismerünk. A nagy templom szögletén két kézzel szorítom le a kalapom, mert belekapaszkodik a szél, a zabolátlan, vad, összevissza alföldi szél, éppúgy, mint régen, mikor iskolás koromban itt befordultam. Keresem az akkori lépteim nyomát, de hányszor szétfújhatta azóta! Hogy’ megtépázott néha, a táskám, a szétesett irkalapokat hogy’ dobálta a piarista klastrom falához, míg a lányok, a társnőim kacagva néztek a túlsó oldalon. Emlékszem, gyűlöletesek voltak, kárörvendők és gúnyosak, az asszony minden gonosz malíciája a másik asszony iránt benn volt e tornablúzos, kurta szoknyás, kicsi felsőbb-leányokban. Nem szerettek, mert egyeseket kaptam és kitüntető aranyérmet a vizsgán, de mégis mind köribém sereglettek, amikor betértem odaát a Kisvíz utcában, Matolcsi szatócshoz. Meg kell néznem, ott van-e még az a kicsi bolt, ahol egy krajcárért a csodálatos formájú nagy cukrokat árulták: átlátszó tyúkokat, piros elefántot, pólyásbabát, krumplicukrot… Haj! Krumplicukor, szappancukor, töltött csokoládé, ti első érzéki vágy, korrupció, társadalmi tekintély a furcsa iskolai szövetkezésekben. A vigyázó nem írt fel a fekete táblára, és a szomszédom horgolt nekem három sort egy szem cukorért. Tízéves lehettem akkor és az iskolánk, ó, a helyén valami emeletes vendéglő épült azóta.
Tízéves voltam, és nemrég kerültem haza nagyon betegesen egy távoli apácakolostorból, ahol már három évet töltöttem volt akkor; három évet fejlődés nélkül, elkényszeredve, látomásos, beteg gyerekfantáziával és gyönge, kicsi testtel. Ott sohasem láthattam eleven, sárga napsütést, mezei virágot vagy csak egy élő, igazi kutyát sem. Azért lehettem én egészen más, mint a többi gyerek.
A Megye utca házai ezek. Az első, álmosan mosolygó napsugár szembekacagja mind a régi, zsalus ablakokat, a rokoni portákat, ahol annyiszor jártam, majd sunyi, széles tornácú kis sváb házakat túlról és néhány takaros, iparkodó kis vadonatúj polgári lakást. Már halad a város; “Gőzfürdő” látom aranybetűkkel írva és “Városi tornaterem”, de a szögletben zöld hárslombok között még ott szégyenkezik a keresztanyám ócska, meglippent kis sárga háza. Nagy csendesség van itt még, és a régi, bezárkózott ismerős tanyák ugyanazt álmodják, tudom, amit én, hogy a régi embereik pihegnek a hunyt szemű ablakok mögött, és a régi alakomban járok közöttük, mint jártam egy tucat esztendeje.
Hogy is jártam akkor? Valami csudálatosan szomorú ügyetlenség lehetett a lépéseimben is, éreztem, és nem tehettem róla. A könyvestáskát mélyen lelógattam, és gondozatlan, nagy cipőmben egyre megbotlottam az egyenetlen utcai kövekben, a földet néztem, és elfelejtettem köszönni a néniknek. Mert nagy és komoly töprengések ülték meg kicsiny agyamat. Világtörténelmet kezdtünk tanulni akkor, és éjenként nedves homlokkal, lázas aggodalommal gondoltam rá, nem vagyok-e istentelen, ha “görög vallás”-ról olvasok, és a tévelygő, hitetlen pogányok dicséretét hallgatom a tanár úrtól. Mikor a tanár úr maga is eretnek, és az egyiptusiak kétezer évig imádták a napot, és az Isten nem sújtotta őket kénköves esővel, sem szörnyű nagy építésüket a babiloni nyelvzavarral. Igen, a kolostorból akkor csak nemrég kerültem ki a szabad levegőre.
Az utcán néha láttam a rokon néniket, amint egy-egy zsalu mögül könnyezve néztek rám, és hallottam a sóhajtást: “Mit szólna szegény apja, ha látná?” Ó, szegény nem láthatta már az ő szeme fényét, kinn aludt egy aranybetűs kőemlék aljában, a temető rácsos kapuja mellett. Amikor meghalt, elküldtek engem, mikor pedig hazakerültem, már volt új apám, meg két aranyos, pici testvérkém.
De igazán nem ők voltak az okai, ha szomorú, félszeg, ügyefogyott gyerek voltam. Hogy valamennyire fölösleges vagyok, azt csak a buta kis ösztönöm sejtette egy kicsit, de otthon azért nem bántott senki. Habár az édesapám idejében egyre a nyakamon ült is a bonne, most azért szívesen futkostam a boltba rizskását hozni, óvóba kísértem a kicsinyeket, és szegény mesterleányokkal, a nagynéném viselt ruháiban jártam az iskolába. Észre se vettem. De meggyengült kis szemem, egyre hunyorgattam a világosságtól, és egy ásító kutyától rémülve szaladtam el, mert “rám tátotta a száját”.
Lehet, hogy nem is egészen a kolostor műve volt ez, hanem velem született. Tizenkét éves koromban még nem ismertem az órát, és a harangszót nem különböztettem meg a toronyóra-ütéstől, sem a hatost a húszkrajcárostól, de a középkori céhek és lovagok rendjéről írt feladványom “feltűnést keltett”, és az osztályfőnököm valósággal ünnepelt. Akkor határozta el nálunk a családi tanács, hogy akármi áron, tanulnom kell; a negyedikből majd fölvesznek az ötödik gimnáziumba, tanulni, és kenyeret keresni, mert csúnyának indulok, és úgysem fog senki feleségül venni. Akkor egy csöppet sem zavart ez.
Nem zavart később sem, amikor az álmaim elkezdődtek. Kívül csupa tragikomikus esetlenség volt az egész gyerek, aki voltam, de a bensőm tele erős elméleti fogékonysággal és nagy, merész, gyönyörködő fantáziával. Az első álmom, még régebben, tudom, egy beszélni és járni tudó játékbaba volt. Akkor még játszottam, de mindig csak egyedül. Majd vonatvezető voltam a kertben halmozott épületfarakáson, majd várkisasszony a padfeljárón, ahol törött állványból, rossz vasalópokrócból meg egy zsámolyból rendeztem be szobát. Mindig főszemély voltam és főcselekvő, az utasok, jobbágyok, udvari dámák pedig csupa láthatatlan levegőalak, azt gondolták, azt akarták, amit én, és milyen jól lehetett bánni ezekkel!
Az álmodozások este voltak lefekvéskor, naponta tovább fűztem, kidolgoztam őket, és eltartott hónapokig is ugyanaz. Később egyszer, emlékszem, képzeletben én voltam az aranyhajú viasz Afrodite, akit a cédulaház mögött a plasztikumban mutattak vásárkor, mikor nyertem is egy kék cserépvázát, és az én ágyam körül is bámuló tömeg hullámzott. Ezt már a szerelem álma követte.
Még csak itt, a kis kaszinósikátoron szaladok át, és beérek a mi utcánkba, a Könyök utcába, ahol akkor laktunk. Meglelem-é a házat, az öreg postamester nagy, verandás kőházát, ahol egy csöpp udvari szoba merész és forró, ideges, képtelen és gyönyörű látomásokkal borult fölém. Szerelem! Valami nagyon eltitkolt fájdalmas és különös helyzetet gondoltam ki, és megcsináltam a képzelt regényem minden részlétét: a hőst – az ismeretlent —, és mindez oly őrületesen szép volt. Bolond dolog és nagyon szégyenlem magamat, de most érzem, hogy újra tudnám kezdeni az egészet, lángoló önfeláldozással körülvenni az erős és megalázkodó, gonosz és végtelenül finom jellemet, az egész paradicsomkerti bűvöletet, akivel soha, soha nem találkoztam. Ejh, ezt nem is lehet elmondani!
Jó, hogy idáig jutottam. A ház még a régi, csak a haederalomb fakult meg a lugas körül, és a mostani lakója nem tartja olyan tisztán, mint az én anyám. A valóság színében, lám, fakóbb és jelentéktelen ócska ház ez is. Igen! Jó volna újra kezdeni mind a régi álmokat, de csak úgy, ha a valóság nem szólna közbe!
Tizennégy éves voltam, amikor beleszólalt, és fölrezzent valami kicsi történéssel, ami nélkül, érzem, egészen, egészen másforma volnék én, mint amilyen most vagyok. Vajon milyen volnék – vajon örökre elveszett az a forma?
Tizennégy éves voltam, és a keresztanyám kisütötte, hogy valamiképp “ügyeskednem” kell. Alányi úr, a táncmester, épp akkor toborzott a mi városunkban, és engem, névnapi ajándékul beíratott a keresztanyám. Nagyon kelletlenül fogadtam, és dühös voltam, amikor először felmentünk. Nagy dolog az. Két órán keresztül fűzőben és szűk cipőben lépegetni, botorkálni, mikor a vizsga közel, otthon sok a lecke, és úgyis csúnya vagyok, azt mindenki mondja, és az álmaim szomorú hőséhez, a képzeletbelihez e nyírott fejű, izzadt kezű kamaszok úgysem illettek. Volt egypár jó arcú diák is köztük, és boldogan keringőzött velük egyre a szőke Irén, a fő-fő iskolai ellenségem, aki háromból bukott, de úgy mondja, harminckét ruhája van. Mulattak, vihogtak, szemfüleskedtek mind, én pedig idegenül és szorongva álltam köztük, és elkábított a meglepődés, hogy a társnőim a kamatszámításon és lovagrendeken túl egy más életet is éltek, előttem ijesztően ismeretlen, vidám, kacagó, léha életet, barangoltak iskola után, ismerkedtek a fiúkkal, t é n yeket, apró viszonyokat éltek át és szédítően, csudálatosan “megügyesedtek”. Mennyi apró pletyka, mennyi titkos szójárás, amiről nem tudtam eddig. A leckeórán megszoktam az elsőség büszke érzését, de itt – hogy mertem idejönni? Az ő birodalmuk ez, és bosszút fognak állni rajtam. Irén gúnyos, fölényes jóakarattal utasított néha jó hangosan; – ó, milyen titokban csináltam én az ő dolgozatait, én pedig erőlködtem és számoltam lépéseket – mikor lesz vége! Ha nőválasztó volt, egy világért sem mertem odamenni valamelyik fiúhoz és kotillont tűzni, szégyelltem, és behunytam a szemem, ha a táncmester kézen fogva odavitt egyhez.
A táncmester, emlékszem, kedves, fürge öreg bohém lehetett, most valami mágnásklubnak a titkár-mindenese. Vívómester is volt, muzsikus is, még anyámat is ő tanította, és ezen a réven mindig nálunk uzsonnázott. Tréfás jóakarattal iparkodott velem, de nem volt sok haszna. Untam a táncot, és ha csak lehetett, kibújtam alóla. A tourok úgyis szédítettek, a csárdásban elfáradtam, hát egyszerűen és megokolás nélkül azt mondtam “nem táncolok!”, vagy őszintén kimagyaráztam, hogy “nincs hozzá kedvem”! Nekem senki sohasem mondta meg, hogy ez botrányos és sértő illetlenség, de lehet, hogy más lánynak sem mondják azt úgy meg, egyenesen, hanem a szemes és életrevaló lánynak ki kell találni, meglátni az ilyesmit. Én nem találtam ki. Később már nemigen akadt táncosom az Alányi úr beavatkozása nélkül, és én órákig is nyugodtan ülhettem az ablaknál, kinézve a szürkülő nyári estébe, a szálló felhőkre. Nem is hallottam az ütemverő kattogását és a muzsikacincogást, rekedt vezényszókat, a lábdobogást és a táncolók gúnyos nevetését a hátam mögött.
Csak akkor vettem észre, mikor már óriás hullámokban fellángolt körülöttem a vak, szenvedélyes gyűlölködés. Azt hiszem, a társnőimnek sok részük volt benne, hisz Irén megbukott háromból – egyszer csak a lányok összesúgtak udvarlóikkal, a diákok fennhangon fogadkoztak, hogy bosszút állanak, és mindenki gúnyosan nézett össze a másikkal, ha hozzájuk szóltam. Már tudtam, hogy valami készül ellenem.
Irén egyszer csak szokatlanul kedves volt hozzám, odajött az iskolába, és tüntetve, kacagva emlegette a nagy, rendkívüli eseményt, egy buta vizsgánál ezerszer fontosabbat, ami el fog jönni; – egy hét csak és meglesz a próbabál, és neki már lefoglalták minden táncát. Bál, bál! visszhangozták a folyosók és a nagy, térképpel borított falak. A lányok lázas, boldog készülődése csaknem átragadt rám is, amikor egyszerre, nem tudom, melyik szóra vagy mosolyra, minden világos lett előttem. Megértettem az egész nagy szörnyűséget, ami rám várt. E könnyelmű, léha, víg leányok serege most bosszút áll az én csúnya, provokáló jóságomért, iskolás tudományomért, a diákok összeesküdtek a fiatal szívek mérhetetlen gyűlölködésével, hogy én, én egy tapodtat sem fogok táncolni a bálon. Borzasztó! Egyetlenegy fiú sem fog felkérni, és ülni fogok egész este, mert akkor már nem parancsol a táncmester.
Eddig nem is igen tudtam, hogy az is valami szégyen, olyas, mint a szekunda vagy még nagyobb. Hisz a táncórákon olyan örömmel ültem. De most megtudtam, hogy a bál egészen más. Oda eljön anyám, a nénik és keresztanyám is készül, aki beíratott, és ott táncolni kell, kell, szégyen vagy diadal függ a kicsi frakkok szeszélyétől.
Iszonyúan megrémültem, de otthon nem mertem szólni. Készült a ruhám is, kicsi kék batiszt, egy darabját a múltkor leltem meg, és legyező a bájos, kedves gavotte-hoz, amit külön táncolt négy pár, és a jó Alányi bácsi engem is belevitt. Ámbár ezt szerettem – e végtelenül kifejező mozdulatokat —, éreztem, hogy nem csinálom rosszul. Alányi bácsi akkor is mindig nálunk uzsonnázott.
Az idő pedig egyre sietett, a napok gyilkos kis szenzációi elhalványultak, mert már csak két nap a híja, és el fog következni az életem első nagy veszélye, a szívet facsaró, árnyékot vető nagy keserűség. Ó, hogy szerettem volna nagybeteg lenni, és mennyit sírtam akkoriban. A ruhám is elkészült, és a hajamból egypár fürtöcskét rövidre vágtak a homlokomnál. Istenem! Pedig igazán jól állt nekem.
Uzsonna idejére már fel kellett öltöznöm tetőtől talpig, mert azután anyám öltözött. És a tükörbe néztem.
Néhány kedves szalagcsokor, üde csipke fedte most először az alig bátorkodó, fiatal vállamat, a hajam púderos volt a gavotte miatt és a kezemen könyökig érő, magas bőrkesztyű. Ejh, csinos voltam. Az Egyetemes Regénytárban is megesik, hogy Neville kisasszony vagy más jókedvű angol lányok csúf kis szörnyetegekből, csak úgy máról holnapra, formás missekké vedlenek. De ebben van is valami. A leánygyerek egyszer csak észrevétlenül megnyúlik, hozzánő a kezéhez-lábához, az orra megformásodik, egyszer a tükörbe néz, és megpróbálja a száját, hogy’ jobb? Frizurát csinál, és gondozni kezdi a körmeit.
A tükörbe néztem, és hirtelen újra elsápadtam. Elfogott a rémület! Mi haszna mindez, ma mégis elér a legnagyobb szégyen, nem, nem szabad odamennem! Mit fog szólni az anyám.
Az öreg táncmester már ott volt, hogy elkísérjen minket, és egyre csak az én arcomat nézte uzsonna alatt. Mikor kiléptünk a kapun, megfogta a kezem.
– Ejh, hát ne féljen! Csacsi! Minden jól fog menni.
Mi volt ez? Sejt valamit? Ó, hogy szerettem volna elmondani neki az egészet, hogy mitől félek, és megkérni, hogy segítsen rajtam. Olyasmit gondoltam, hogy a bál előtt a nevemben bocsánatot kérne Alányi bácsi az ifjúságtól, és a lovagiasságukhoz apellálna. Erre is kész lettem volna ijedtemben, de nem mertem szólni, ő pedig mosolygott.
Mikor beléptünk, újra összesúgtak a lányok, és láttam a harmincruhás Irént, a szőkét; a nyolcadosztályos Bódy Pista karján lebegett végig a termen gúnyos, szép arcával, az asszonyosan díszes lila színű ruhája után kicsi uszályt hordozva, egész nagyleány módra. Most járok, járok az utcán, és szorongva keresem egy évtized múlva azt a vendéglőt, megyei kaszinó termét, ahol akkor, mint egy kelepcébe került reszkető veréb, szomorúan bújtam meg egy sarokban. A gavotte is megvolt, a kedves, enyelgő ide-oda hajlongás, aztán a többiek magántáncai, és azok alatt én készséggel és remegéssel tele ültem ismét a helyemen. Milyen mérges lesz anyám, szegény, gondoltam keserűen. Hiába volt a ruha és minden költség.
Mikor pedig az első tour zenéje rázendült, igen, egészen álomszerű az, ami történt. A terem végéből mintha egyenest ide, felém közeledett volna valaki, aztán a táncmesterrel egy másik és a cigánypódium közeléből is egy, és majdnem egyszerre mormolták el a nevüket. Habozva álltam fel. Nem tévedek? Valaki ül a hátam megett talán, de senki! Valami nagyon furcsát éreztem, egyszerre csak körben megfordult körülöttem egy kicsit ez az egész kerthelyiség, az asztalok gyertyalámpái, a gyantázó prímás és a trécselő mamák. A vér a halántékomhoz tódult – úgy tudom, már mosolyogtam —, de csak gépiesen még, a következő percben pedig egyszerre egy nagyot, mélyet lélegzettem, de talán csak a lelkemmel. Csodálatosan tiszta, diadalmas ösztönnel megéreztem a helyzetet, és már uralkodtam is rajta. Hirtelen mozdulattal összecsaptam a legyezőm, kiegyenesedtem jó magasra, és ujjongó megkönnyebbüléssel, ragyogó, biztos mosollyal végignéztem rajtuk. Szép, nagy diák volt mind a három, csinos, elegáns, és igen, biztosan tudom, hogy nem az itteniek közül valók. Sohase’ láttam még őket.
Aztán szólni kezdtem nyugodt biztonsággal, mint bármelyik ünnepelt leány. Az egyiknek karjára tettem a kezem, a többivel kacérkodtam, és mondtam bocsánatkérően:
– Ugye, nem haragszanak? De ő egy lépéssel előbb volt itt. Ugye?
– Ha megengedi – a következőt!
– Igen!
A táncból visszaintettem a legyezőmmel. Kitől tanultam egyszerre meg ezt a diszkréten könnyed, kacér mozdulatot? Kiváltotta a perc, a helyzet, a szívdobogásom, remegő diadalom, amit még elronthatnék, az elkeseredett, dacos, erős akaratom.
És a tánc? Hisz jókedvű, izgatott, mámoros voltam ama perc óta, és hát abba csak bele kell jönni. Már várták a második tourt, aztán a harmadikat, és akkor újra kezdődött. Csak a harmadiktól jutott eszembe megkérdezni.
– Tulajdonképpen honnét kerültek maguk ide?
A szomszéd város nevét említette. A táncmesterünk felváltva tanít ott és itt a hét három-három napján, és az itteni próbabálra áthozta a legválogatottabb növendékeit. Tehát Alányi bácsi ajánlott a figyelmükbe, és nem is mutatta be őket másnak kívülem.
Ennyi hát az ő érdeme volt, talán az uzsonnáké. De a három gyerekfiú azután se, azért se keresett fel mást, versenyt mulattattak a vacsoránál is, a következő táncok alatt is, ejh, hisz régen volt, hát én tudom, hogy csakugyan kedves voltam akkor. Hisz minden leány tud bájos lenni. Tüzelt a dac, mámorított a dicsőség, replikáztam, bonyolítottam, leköteleztem és zavarba hoztam őket, olyan taktikával, mint akármelyik egészen kész bálkisasszony. Éjfél előtt aztán megállt előttem Bódy Pista, az itteni diákság donzsuánja. Egypár enyelgő csípősséget mondtam neki a “nem egészen jóízlésű hajszá”-ról, a “gavallériátlan eljárás”-ról, de mosolyogtam rá, amíg mentegetődzött. Aztán meg volt törve a jég. Most már volt táncosom a helybeliekből is bőven.
Én nem tudom már, hova lett, mivé lett azóta az a három ifjú ember, nevüket is elfelejtettem, a nyomukat, az emléküket is hasztalan keresem a hajnalodó kicsi városban. Nemsokára megindul velem a vonat, és elvisz újra, mint elvitt azután nemsokára, az életbe, a kénytelen sürgölődésbe, és messzire vitte őket is bizonnyal. Pedig szeretnék találkozni velük, és meleg barátsággal kezet szorítani, amiért megcsinálták az első-utolsó bálom hangulatát, és öntudatossá érlelték bennem egy kissé az embert és az asszonyt. Alapjában talán gyerekség, az életem legkedvesebb csacsisága volt az, de én mégis érzem, hogy nélküle egész másmilyen volnék most, mint így vagyok. Vajon milyek volnék akkor?
1906
Még egyszer
Ibolyaszínű, hűvös, tavaszi este volt, és az asszony fekete haját bontogatni kezdte a szél, amelyik egyre a villamosvasút kartonfüggönyei körül hancúrozott. A villanyfényes estében konflisok zakatoltak, csengettek, fütyültek a siető járművek, és a hordárok zagyva lármája, rikkancsok üvöltése hallatszott a siváran, hétköznapian világos körutakon. Ám a népszínházi megállónál kiszállt az asszony, hogy mélyebben magába szívja ezt a levegőt, e mérgezett tavaszi illatokat, amik úgy hatottak most rá, mint a fásult idegzetre egy csodaszép növendékleány bűbájos feslettsége. Szinte belesápadt a lélegzés gyönyörűségébe, és kerekre nyitott, nagy szürke szeme villogott a prémes gallérok közül.
Karcsú, szép járású asszony volt, abból a vékony csontú, elegáns fajtából, amely teltnek, magasnak, délcegnek látszik, holott csak középnagyságú volt, és vállban előrehajolt kissé. De ahogy könnyű, hullámos lépéseivel végigsiklott a világos falak mentén, a sápadt fényű ívlámpák alatt, valami végtelenül kecses kis lényre, gyámoltalan, de formás és izmos állatkára emlékeztetett, talán egy karcsú süllőhalra, amely ügyesen és könnyedén siklik át a goromba sziklák repedései között. Néhány késett színházlátogató utánafordult, és fiatal urak önkéntelenül az ajkukat csücsörítették.
Nem vette észre őket és kissé lehajtott fővel, egyenletesen haladt az Andrássy út felé. A vidéken élő asszony mohó örömével csodálta meg ezt az olcsó, reklámos, utcai fényességet, amivel már rég’ idő óta nincs módja egészen betelni. Mikor pedig itt élt, akkor évekkel fiatalabb volt, másképpen látott a szeme, és – véletlenül – itt játszódott le az a kevés történés, ami volt az életében. Véletlenül akkor is ilyen ibolyaszínű, hűvös, tavaszi esték voltak, és éppígy kiabált, zakatolt, csengett a Körút. De azóta már annyiszor gondolt ama régi tavaszestékre, hogy szinte elkoptak már és összekuszálódtak az emlékei. Ebben a percben csak azokhoz a másik életből, születésünk előttről visszaderengő sejtelmekhez hasonlított az, amit gondolt: “Valaha láttam ugyanezt… ugyanígy” és mielőtt világos, tiszta emlékké rögzülhetett volna a lelkében az a néhány régmúlt, ártatlan kóborlás évekkel ezelőtt, hírtelen fölvetette a fejét, és dacosan, erősen belenézett a villanylámpa fényébe.
Egy sarki kávéház előtt volt, és a rács mögött, a korán kitett borostyánok és tuják ládái árnyékában egy állig begombolkozott férfi kavarta csodálatos régen és kitartón a feketéjét. Az asszony közelgő lépéseire fölrezzent, és merően ránézett ő is, aztán hirtelen, gépiesen, merev mozdulattal köszönt. Az arca csak jóval azután vált meglepetté meg csodálkozóvá.
Viksi, persze hogy ő volt, Kóczán Viktorin.
Az asszony az első percben éppúgy bólintott, mint odahaza az útszéli gyerkőcöknek, mintha üvegből vagy levegőből volna az, aki rámosolyog, s túlnéz rajta. Aztán ezzel a merev félmosollyal az ajkán nyugodtan lépett még egynéhányat, egyre távolodva a didergő tujáktól. A sarkon egy percre megállt.
Mi történt? – töprengett. – Tehát még egyszer!… Ő volt az. És észrevett engem.
Habozva, öntudatlanul fordult be egy csendesebb utcába. Tehát csakugyan! Amire annyiszor gondolt régen, lázas haraggal vagy bánatos szelídséggel, utóbb már közömbösen is, de mindig biztosan tudva, hogy kell, el kell jönnie, most elkövetkezett. Most! De miért éppen ma? És csak ennyi az egész? Nem kell-e többnek is történnie? Erre se volt már szükség, miért is?…
Mögötte siető lépések koppantak, egyre közelebb a magányos sikátorban, és ő érezte, hogy nem fog elmenekülni előlük. Most már gyorsan, zihálva lélegzett, és a régi gyönge szorítást érezte a szíve körül. Egy pillanatra szinte fölismerte az érzést. Most következni fog valami, valami történés jön újra feléje az eseménytelen, buta évek után. “Hol is hagytuk el” – küszködött agya zavartan, és csodálatosan idegen, hűvös kézszorítással köszöntötte a férfit, aki éppen melléje érkezett.
– Jó estét!
Furcsa ez. “Jó estét” – mondta nyugodtan és a csalódástól lehangoltan. Ó, valahogy egészen másképpen gondolta ő ezt. Évekig számított rá, a találkozásra, egy gyönyörű, színpadi véletlenre, amely valami kiválóan alkalmas időben és helyen bogozza össze a céltalan jövésmenésüket. Első időben lázas haraggal gondolt rá, és ágya szélén ülve a gerendás falusi szobában, sokszor hangosan sziszegte bele a gyertyalángba a vádoló, fullánkos szavakat, amiknek hallatára el kell sápadnia, és bíborszínbe fog borulni a homloka. Majd úgy gondolta, nyugodt és barátságos lesz, mint a szerelem előtti időben, majd megvető közönyt próbált megtanulni előre. És újra, máskor, szelíd és bánatos akart lenni, mint a föláldozott élet, de legtöbbször úgy képzelte, hogy nagy sereg ember közt fognak találkozni, és ő kacérkodni fog másokkal, mindenkivel, őrülten, keserűen – hadd lássa. Később elfakultak e gerinctelen, kusza álmok, és olyan régen nem is gondolt már vele, úgy megszokta az életét, amit élnie kellett, most pedig itt van mellette az illatos, lázas estében, és ő fanyarul, tűnődve köszönti: “Jó estét!” Aztán mind a ketten ostoba közhelyeken törték a fejüket.
– Régen láttam – mondta a férfi. – Hallottam, hogy férjhez ment, ugye, már három éve?
– Igen! És maga házas, tudom.
– Négy éve – mondta a férfi, és hirtelen megbánta az ügyetlenségét.
– Hol is laknak?
– Most csak itt, Promontoron. Itt patikát vett az uram. Sokszor járok be ide.
Ezt a kijelentést az asszony bánta meg. Még egypár ügyetlenséget mondtak egymásnak, aztán elhallgattak mind a ketten.
A lépéseik csodálatosan egyforma hosszúak voltak most is, mint régen.
Valami szögleten újra befordultak, és a férfi hirtelen feléje fordult. A hangja közömbösen udvarias akart lenni.
– Most meséljen az uráról, Viktorin.
– Nagyon jó ember! – felelt az asszony nyugtalanul. – Van egy fiam is.
– Nekem, a feleségemnek nincs. Semmi sincs.
– Még mindig betegeskedik a felesége?
– Mindig, szegényke! – és néma kedvetlenséggel szegte le a fejét. Újra hallgattak.
– Viktorin! – kezdte megint a férfi – ugye, annak már hét esztendeje…
– Nyolc.
– Istenem! Akkor futkostam állás után, emlékszik? Nagyon kellett a kenyér, Viktorin.
Az asszony megértette ebben a könyörgő mentegetést, gyöngén mosolygott.
– Így van az jól.
A férfi nem felelt. Hallgatva mentek újra, de most már lüktetett, lappangott valami a hallgatásban.
– Hol járt azóta? – erőlködött a férfi. – Hova ment akkor, mindjárt?
– A plébános bátyámhoz, falura. Ez a pesti nagynéném is elment nyaralni valahova, nekem is mennem kellett.
– Én nagyon beteg voltam akkor.
– Tudom.
– Aztán feljött ápolni az asszonynővérem, és sok józan bölcsességet prédikált nekem. Még lázas voltam, úgy emlékszem. Azért nem hittem, amiket magáról meséltek, Viktorin, azután se hittem. De hát olyan nagyon kellett akkor a kenyér.
– Tudom – mondta sietve az asszony, és még a lépteit is meggyorsította önkéntelen, hogy többet ne halljon. Hisz mindent tudott. Ismerte az államtitkár sovány, szőke leányát, aki, úgy mondják, egyszerűen megkérte magának ezt az embert. Mindenki tudta, hogy hivatal jár a leánnyal, sőt pénzről is meséltek. Hogy gyűlölte ő akkor ezt a világos szemű, szívós akaratú teremtést, akinek a szerelme egy hüllő türelmével viselte el a megaláztatásokat, míg ő itt volt, a szép, a diadalmas vetélytárs; és lám, amit akart, mégis kiböjtölte magának. Csodálatos, hogy most valami testvéri részvétet érzett iránta. Most beteg és boldogtalan.
– Most itthon van a felesége?
– Délre kellett mennie.
– Miért nincs vele?
– Hisz dolgom van.
– Úgy?
Valami csodálatos bágyadt elégedetlenség fogta el az asszonyt. Isten tudja! Ha tegnap valaki bejelenti neki ezt a találkozást, még szívdobogva készült volna rá, mint a nagy eseményekre szokás. Hisz olyan üres, nyugodalmas volt az élete máskülönben. De okvetlen készülnie kellett volna rá. Összeszedni a hangulatait, mint más a toilette-jét, átvirrasztani egy éjszakát legalábbis, előszedni néhány elrejtett, fakó írást, száraz virágot, arcképet, ha ugyan megvan még… De most úgy érezte magát, mint egy rossz dráma szereplői az első felvonás után. Már tisztában volt, hogy el fog romolni ez az este, kelletlenül és szomorúan fog elmúlni, és ezután már igazán nem fog maradni semmi.
Ismét a férfi szálalt meg. Komoly volt, az arcán a jóságnak azzal a régi megejtő vonásával, ami olyan hatásosan elkülönbözött a rendes, gúnyos modorától.
– Viksi, egy dolgot akarok még kérdezni, ezzel tartozik nekem. Nagyon kérem, könyörgöm, mondja meg, mit gondolt felőlem, amikor a házasságom hírét vette? De nem szépítve, szó szerint mondja el.
Az asszony megérezte, hogy neki most éppen ilyesvalami kellett. Egy percre fölvillant a szürke, mélységes szeme, és a porcelánosan fehér madonnaarca most szinte gonosz kifejezésű volt.
– Sok mindent gondoltam – mondta őszinte pillantással. – Igazában nem is vártam egyebet. Maga volt a büszke szegénység arisztokratája, a dacos rajongó és vad impresszionista, az örök viaskodó volt, az igazság kóbor lovagja…
– Úgy, úgy! Aki a napnál ebédelt.
– Ennek így kellett történnie, egy csöppet sem lepett meg. A nővére azonban udvariasabb lehetett volna, miért rágalmazott engem azután is.
– Viktorin! Esküszöm, hogy semmit sem tudtam róla akkor. Mikor a bátyád figyelmeztetett, kész voltam nekimenni a világnak. De hát én is nyomorult helyzetben voltam akkor.
– Nem szabad, hogy így beszéljen! – mondta az asszony, és keményen hangsúlyozta az udvarias megszólítást.
– Igaza van. Bocsásson meg.
– A sorsunkat nem szabad bántani. Nekem meg nem ártott a szóbeszéd, hisz látja, férjhez mentem.
– Igen, hát az hogy történt, Viksi? Sohase hittem…
– Egész egyszerűen. Akkor nyáron is a pap bácsinál voltam, és a segédjegyző, az ispán meg a patikus volt körültem. De nemcsak emiatt mentem a patikushoz. Nemcsak a másik kettő miatt, sok más embernél is különbnek láttam.
– Itt Pesten is sokan udvaroltak magának a néni zsúrjain.
– Azok közül egy sem kért meg. Nagyon hóbortosan viselkedtem akkor. De falun megint rendes lány lettem, és az uram nem is járt velem nagyon rosszul. Nagyon szép a kisfiam, már két esztendős, most a legkedvesebb.
Valami furcsa, ideges erőlködéssel emlegette újra meg újra a fiát. Mint aki vértezni akarja magát, egyre csak arról beszélt, és eközben természetes, nyugodt és egyszerű falusi asszonynak akart látszani.
Nehezen ment.
– Tudja, Viksi, mire gondolok – szólt közbe a férfi, aki szórakozottan hallgatta. – Most a nagynénje lakása jár az eszemben. S ó, milyen világosan látom egyszerre a kis zöld kanapét, a varrógépet az ablakfülkében, ahol először, tudja?… Én azt a szobát szerettem, nem a szalont, hanem azt, az almahéjszagút, ahol olyan kerek, falusi óra ketyegett. – A csigalábú asztal egyre mondta: “Terülök-terülök!”, mint a mesében, a régi, sèvres-i findzsák meg nevettek és bólingattak a pohárszéken. Úgy szeretnék még egyszer odamenni, igen-igen, menjünk oda, most mindjárt.
Valami volt ez a régi hangból, és az asszony csalfa, tavaszi mámorban hunyta le egy percre a szemét.
– Istenem, uram! – suttogta halkan, csak épp véletlenül ezt, és a halvány bőre még áttetszőbb lett egy pillanatra.
Ráleltek a régi utakra, és mámorosan, szinte öntudatlanul lebegve járták őket keresztül-kasul. A Duna-parton erős szélroham jött szembe velük.
– A gallérját, Viksi, föl kell hajtani.
Az asszony gépies engedelmességgel gyűrte föl a puha prémet, és mosolygott. Így mentek soká, együtt, mint régen.
Csak mikor a csendes, előkelő belvárosi utcába értek, a keskeny átjáróba, ahol a néni lakott, akkor néztek egymásra hirtelen, megrettenve, csodálkozón.
A néni lakása, az öt első emeleti ablak világosságban úszott, a villamos lámpafény kisugárzott a nyitott erkélyajtón is, megvilágította a tömött, szürke kőkorlátot. Felülről zongoraszó hallatszott, és néhány karcsú árnyék járt-kelt a libbenő függönyök megett.
– Hát még most is fogad a néni? – csodálkozott a férfi.
– Újra négy húga nőtt fel – magyarázta suttogva az asszony.