Egy nap
Már ébren volt. A szemhéjai áttetsző opálján átsértett a verőfény, mely nyersen, fájósan lobbant be az udvari szoba függönytelen ablakán. És hallotta, hogy zakatol már odakinn az élet; gyerekek visongtak, éles, asszonyi hangok örökös, ingerült csatája hallatszott, s a szűk vizű, pumpás kút vascsövét rángatták acsarkodó erőszakkal, ma is úgy, mint mindig, hajnal óta. Piszkos, kültelki udvar volt ez a nagy, vidéki város gyárfüstös, zsúfolt negyedében – munkásház, ahol naphosszat az udvaron mossa egy sereg asszony kastos, tarka rongyait; fülledt szagú, kockás cihájú vánkosok szellőznek, és a szegénység fojtó párája erjed. Ide nyílt az ablakuk.
Az asszony magára terítette a ledobott hálóköntösét, és betakarta az arcát, meztelen vállait, mert ragadós, konok legyek rajzottak a hőségben az ágyon. Még jó lett volna aludni. Nem volt fáradt, de az imént álmodott valamit, most reggel – és az jó volt; valami nagy, hűvös szoba idegen és ódon – mély, sötétzöld homályú – és diófaillat a nagy, barna bútorok fölött. Vert ezüst álmatag csillanását látta egy pohárszéken – és nagy csönd —, valami kimondhatatlanul jó és mély enyhülés volt ottan. Egy verssort zümmögött a füle az ébredezés kuszán rebbenő kapcsolatában ehhez; – “… mint egy gyűrű agátja, mit egy tanácsos az ujján visel”, igen, ó, igen, még gyermekkorában olvasta ezt Shakespeare-ből – és akkor ötlött fel először, mint valami elsüllyedt életből való emlék – a nagy, barna úri ebédlő képe. Most egy gyűrűt látott – széles, idegen mívű aranyveretben a mély tüzű követ – egy kéken erezett, reszketeg férfikézen. Ám ez nem az álom – ez mostanában volt valahol – tegnap.
– Még alszol, Éva? – kérdezte egy álmos férfihang a másik ágyról. Nem – nem aludt már. Érezte, hogy fel kell ugornia – kávét főzni az urának, ágyazni, mosakodni. És rendbe hozni ma is ezt a szobát – keshedt spárgaszőnyegeivel a súrolt padlón – kölcsönvett bútorával —, kezdő, vidéki piktorok baráti ajándékaival, amiket rajzszögek tartanak a közömbösre mázolt, légypiszkos falon. “Bohémtanyánk!” – mondta önmagának, és gúnyos keserűség szorította meg a torkát. Megnézte a gyűrött, fiatal férfiarcot a cigarettafüsttől sárga ágynemű közt. Lám – ő az! – gondolta tűnődve – felkönyökölt a párnára, és sokáig nézte. A szerelemre akart gondolni, ami egyszer összekötötte őket, ó, nem is régen – és a lánykorára gondolt.
Már sziszegett a borszesz-masinán a víz, és az asszony alsószoknyában ült mellette. Igen – alig két éve – még otthon volt. A szülőinél, a sokgyerekes, tisztes hivatalnokcsaládban; akik a saját kis házukat lakták, és nem volt tartozásuk egy boltban sem. Az udvaron ott – piros pelargónia-ágyak közepén színes tükörgolyók égtek a nyári verőfényben. Ő zongoraleckéket adott – sokat, igaz —, de ezért otthon volt egy kicsi szobája, pianínó, könyvek – és a kislány húga mindennap friss virágot tett a vázába. És a szülői nem akarták engedni ehhez – a vidéki újság segédszerkesztőjéhez, akinek nem voltak vizsgái – biztos kenyere; csaknem szöknie kellett a szép kelengyével, amit úgy zongorázott össze magának éveken át.
Az ágyon a férfi nyugodt, zümmögő horkolással szendergett megint, a falnak fordulva. “Hogy tud aludni – hogy bír!” – tűnődött a feleség idegenül. Odatette a tejet forrni, és arra gondolt, hogy holnap csak tejet reggeliznek, mert az asszony fog hozni elsejéig, de kávét már nem ad hitelbe a boltos. Milyen régen folyik már így – és meddig?
Talán szerette mégis, amikor hozzá ment. Már huszonhárom éves volt, alig fiatalabb a férfinál, és az a sistergő, tehetetlen szenvedélyével szinte hajszolta sokáig a leányt. Voltak az újságnál, akik zseninek mondották – új formájú vagy formátlan, különös, nyers, szűkszavú verseiért. Ő akkor hitte – egy lángész nemtőjévé, egy értékes élet támaszává kell lennie. Vagy csak mert huszonhárom éves volt? – Várt valamit a jövőtől – emelkedést; – és talán nem is csalta őt akkor a férfi. Talán igazán nagy alkotások kuszált, megdöbbentő ígéreteit érezte játszani a lelkében. Az élet csalta meg mindkettőjüket.
Az élet. A férfi nem fért össze a szerkesztőjével; – más városba mentek. Ott a tanácsurakat leplezte le, a szokott üzelmekért – a dolog elsimult —, de ismét menniök kellett. Az asszonyt a kórházban hagyta akkor – ott hozta világra a korán szülött, szegény kicsinyjét, és onnét temették el. Az élet – hurcolkodások, sikertelenségek – egy letörött tehetség tehetetlen vádja – rendetlen, napról napra élés – gyökértelen, lebegő egzisztencia, homályos jövő. És ez már mindig így!
Keményen zörgettek a pici előszobán, ami konyha is volt. A férfi felriadt.
– A házmesterné lesz – mondta közömbös csüggedéssel az asszony. – Végy magadra valamit, kérlek, és beszélj vele!
– Nézd – te inkább —, te jobban tudsz a nyelvén, Éva! – És kelletlen arccal, sietve megint behunyta a szemét.
A szobabér hátraléka miatt jött valóban az asszony – fiatal gyümölcsöskofa volt, hangos beszédű. Hogy már tizenötödike is elmúlt ő mindig a jó szívéért szenved a háziúrtól – és egyebek; – a szomszédos lakók kíváncsian gyűltek a folyosóra. Szárazság és lenézés volt az Éva hangjában, amíg csillapította – az asszony kiérezte, bőszen rikácsolt tovább, és fátylas kalapját, csipkekesztyűjét emlegette a nagyságának. Fölényes dühvel állt odább, és sápadtan az undortól, feszült, fájó idegességgel lépett megint a szobába Éva. A férfi csendesen, fásultan szedegette fel a ruháit. Éva megállt – mereven nézte —, és valami lobbanó, heves gyűlölet fogta el egyszerre – vad vágy, hogy rárohanjon, megrázza, megüsse. Az életéért – a gonosz, csökönyös nyomorúságukért —, a gyermekért, aki meghalt —, az álmokért, amik semmivé lettek. Az asszony követelő gyűlölete volt ez – aki érzi, hogy a maga részéről eleget tett az anyasággal; és joggal a férfitól várná a többit, védelmet, ellátást, nyugalmat, otthont.
Szétnyitotta a régi kártyaasztalt, és reggelihez ültek. Az asszony az újságba nézett – a férfi mogorván forgatta a kanálon a jó, sűrű pillét.
– No, megálljatok, gazemberek! Gazok!
Félig sóhajtva mormolt maga elé. Az asszony nem felelt – elértette. A polgármesternek szólt és a városatyáknak; – Éva, az asszony járt végre tegnap ott – és sikertelenül. Pénzt kért – szubvenciót egy újsághoz, amit az ura indítna meg. Nem adtak.
– Világosan megmondták, hogy miért. Jól tudják, hogy Vermes is benne lesz – a szocialista. És hogy alkudoztál a szakegyesülettel is. Azért.
– Hát jó – majd megbánják, meglátják még! Csak az bánt, hogy téged odaküldtelek – Éva!
Nem válaszolt – nem volt érdemes. Egy néven akadt meg a szeme az újsághírek közt, és érthetetlenül, valami egészen kellemes kis nyugtalanság rezzent át az emlékezetén. Ez a név – igen, hisz tegnap! Átfutotta gyorsan a riportot.
– Mond – kicsoda az az Arató?
– Arató? Érdekes vén bolond lehet – Márkus a Délvidék-től mesélt felőle tegnap. Veszettül gazdag. A volt főispánnak az apósa – de a lánya meghalt az első gyereknél —, azóta senkije nincs, és külföldön barangol. A múlt hetekben hazajött, és azon kezdte, hogy egy csomó ezeret adományozott az új kórház javára. Hogy legyen miből sikkasztani ezeknek.
– Itt meg a nőegyletről van szó. Hogy annak ötezeret – és a színházalap javára is annyit!
– Vén szamár! Nincs, aki gyámság alá helyezhetné. Különben csodálom, hogy még megírta a Délvidék. Mondta Márkus, hogy tegnap őket is lekenyerezte, hogy hallgassanak az adományai felől. De hát ez közügy – ezt kitrombitálják mindenképp. Nem értem, hogy mért csinálja ilyen nyakra-főre?
– Igen – hogy miért siet – hová? – Éva felemelte a fejét és kinézett – messze túl – egy nyurga, öreg akác gyér levélcsombókjai fölött. Valahogy rezgő és eleven volt a hangjában ez a tűnődés.
– Miért érdekel? Hallottál róla?
– Én találkoztam vele tegnap a polgármesternél. – Igazán?
– Ott bemutatkozott.
– Egészen öreg ember?
– Olyan – ötvenes.
A férfi még kérdőn nézett rá, de Éva gyors mozdulattal kapta össze az abroszt. Dologhoz látott – robotosan, gépmódra rendezgetett, sebtében öltözött. Emberek jöttek.
Az ura emberei; Vermes, a fiatal tanár és Heinz, az előmunkás. Éva valami foltozással az ablakhoz ült félre. Időnként fél füllel hallani kényszerült a közkeletű igéket – vagy ködös és makacs tervezgetéseiket; időnként az arcán érezte a tanár, e tuberkulotikus fiatal rajongó tekintetét, a néma és izzó vallomást. Elfordította a székét – álmodozni akart, és jól tudta, hogy miről.
…Az ujján igen nagy, zöldbe játszó, idegen formájú gyűrű – egy különös agátköves gyűrű volt a mutatóujján – a kékeres, finom kezén.
– Sohasem látott hozzá hasonló arcot. A szikár, csontos arcélét, az állát, ami valahogyan kőbe vésett szobrokra emlékeztet, az orrtő kemény, szittyás csomóját; a karcsú, szép szemöldök alatt két megfejthetetlen, tanakodó vagy gúnyos – vagy fáradt vagy kereső szemét. És valami könnyed választékosság az egész alakján, ruháján. Míg a polgármesterrel szólt, míg bemutatták – az asszony megnézte, felrebbent érdeklődéssel – és azt gondolta: “Ez úr – ehhez hasonló urak nincsenek itten.”
Félrevonult, írásokat lapozott, amíg az asszony töredezve, határozatlanul és oly kevéssé meggyőzően elmondta érveit – a lapról beszélt közérdekről – a pénzről, amit adnának.
A polgármester udvarias volt és gyöngéd. Hogy nincs is állandó alapjuk erre – hogy ami volt, egyébre kell – és igen – Vermes tanár cikket írt az első számba. A főispánnak is feltűnt – szegény professzornak szerencséje, hogy beteg. Az asszony hallgatta – valami fáradt megkönnyebbüléssel, hogy ő már – hál’ isten – túl van a mondanivalóján. Rég tudta ezt – hogy hiábavaló. És mialatt beszélt, érezte a sajátos könnyű zaklatását két idegen, gúnyos vagy szomorú férfiszem sugarának. Akkor történt, hogy a polgármestert kiszólította valaki. Az asszony felállt, menni akart – de hisz nem búcsúzott még. Feszélyezett és kellemetlen volt ez így – egyenesen állva támaszkodott egy aktacsomóra —, és akkor hozzálépett az idegen férfi.
– Ne ütközzék meg, kérem, hogy olyan illetlenül szemmel tartom, amióta bejött. De lássa – egészen megzavar valami – az arcán, a ruháján. Maga nekem az eleven csoda!
Éva szembefordult vele komoly, csaknem szigorú asszonyi pillantással – aztán ő maga jött zavarba. Nem – útszéli, gyors felgerjedés nem lobbant felé e különös szemekből. Valami egészen más – érthetetlen és nyugtalanító, mintha a bebörtönzött lélek aggódva pillantana ki e szemekből. Ám a hangja biztos volt, a modora udvariasan megnyugtató – bár oly különösnek tetszett, amit mondott.
– Ne értsen félre! Egy csodálatos dolog zavar meg ebben a percben, asszonyom – különös véletlen, amivel szemben nem bírok közönyös lenni. Izgat, amióta belépett. – Elmondom, ha érdekli. – Nos – másfél éve, hogy egy képre akadtam Velencében egy szurtos boltban, kicsi piazzettán. Egy elveszettnek hitt Giorgione-portré, aminek a műtörténészek is csak a nevét ismerik. Dogaressa Constanza arcképe. Régi okiratokban is megleltem ez asszony nevét, aki a férje korai halála után titokzatosan eltűnt a szép és vakmerő Castiglionéval, az urbinói herceggel. – Szóval – a kép nálam van, másfél éve. Szép, fiatal, kicsit sápatag asszonyt ábrázoló, ívelő, vékony ajkszélekkel, a haja dús és vörösbarna, a szeme fátyolosan zöld, mintha finom pókhálón nézne át. Sötétlila, csipkés, bő ruhát visel, amely puhán omlik el a lenge, finom test formáin. A szabása is – e vállról leomló redők a kebel felé. Istenem, hisz most nem viselnek ilyet. A két kezében puhán markolva magasan tart egy kötés nárciszvirágot, és hozzáemeli az arcát. Ért engem? Az a kép nálam van, az enyém – és maga ez a kép. A ruhája, az alakja – minden.
Merőn nézett rá, és az asszony átremegett, amíg az arcába fúródott ez a két, kissé merev, talányos kifejezésű szem. Csüggedt volt és fáradt a koldulás lelki megerőltetésében, csaknem narkotizáltan zsongott minden idegérzése – és ez a csodálatos idegen ember most remegésbe hajszolja a furcsa szemével, mély, különös, szenvedő vagy nyugtalan tekintetével. És az ujján viselte a gyűrűt – igen, azt a gyűrűt, amit ő ismert valahonnét – tán csak képzeletben látta vagy álmodott felőle kicsi leány korában. Különösen szép volt ez a gyűrű.
Az asszony megmozdult – megsimította a homlokát —, valami közhelyet mormogott.
– Sajátságos véletlen!
A férfi elfordult – gyorsan, csaknem türelmetlenül nyúlt egy akta után.
– Igen – igaza van! Minden sajátságos, ami történik a világon. Hogy is került maga most ide elém? Ah, igen – kérni jött valamit – az urának, nemde! Nos – mindegy. Én már nem érek rá sokáig csodálkozni az életen. Maga még fiatal. A Dogaressa képe nálam van!
A polgármester visszajött – röviden végzett, búcsúztak. Az asszony széjjelnézett elmenőben. – Arató már nem volt a teremben.
Kijutott az utcára; gyöngéden, zsibbadt lélekkel, megzavartan és révedezve ment az ismerős kirakatok előtt. Haloványan felleges volt az ég – és a város felett még enyhületes, déli csendesség. Alig járt ember az utcán. Ám valaki futva jött a nyomában – már-már elérte. Az asszony visszafordult: – livrés szolga követte őt – borítékba zárt levelet nyújtott felé. Ez volt:
Asszonyom! Nekem jogom van különös dolgokat kívánni. Ön el fog jönni ahhoz a képhez. Értsen meg! Holnap délután hatkor bérkocsit fogad a nevemben, és elhajtat a villámhoz. Mező út kettő. Pontban hatkor. Azt akarom, hogy a Dogaressám mellé álljon, hogy leszedje a kertem nárciszait, és magasra emelje két kézzel. El kell jönnie.
Egyszerre józan és türelmetlen lett – összegyűrte a levelet —, sietni kezdett. Haza – hisz nincs ebédjük. Eltelt a nap sivár és apró küzdelemben – ám hajnalra kelve álmodott valamit, egy zöldes homályú, hűvös és mély szobáról, ahol ezüstveretű edény csillog, és a bútorok dióillatúak. És ma – még érthetetlenebb az egész. Mit akart vele? A rafinált világfi egyszerű fogása volt-e a képtörténet – de hisz az lehetetlen! – Nem – nem úgy nézett rá. Vagy igazán lehetnek csodák. Constanza Dogaressa – akit az urbinói herceg szeretett és megölt.
A vászon az ölébe hullott – keze pihent az álmodozásban. A tanár hangja ütődött a fülébe, és tudta, hogy most megint neki, érette beszél. Volt, hogy asszonyfantáziáját megfogta néha egy-egy bizonytalanul körülírt, de forradalmas hitű utópia, a nagy szent jövőről. De most untatta. – “Hisz nincsen gyermekem, hogy azt megérje!” – gondolta hirtelen. Aztán Heinz felelt valamit – korlátolt, egyoldalú kifogásokat a ma rendje ellen. És hallotta, mint ad neki igazat az ő ura – tévetegen bár, meggyőződéstelenül. Ó, hiszen ő – ő ismerte az urát —, a szuverénul gőgös, konokul elfogult sarját kálvinista nemeseknek – a szellemi kiválasztottság makacs arisztokratáját. Hisz ez annyira nem lénye neki. És hazudja. Hirtelen haragos undor szállta meg mindnyájuk ellen; képmutatók, közönségesek vagy bolondok!
Végre mentek. Dél volt. Egy kis gyárilány szólt be az ételhordó edényekért – Éva terített – szótlan közönnyel kanalazták a sáfrányszínű, ízetlen vendéglői levest; minden úgy történt, mintha el akarna közelgetni ma is az este, mint tegnap, mint mindig – esemény nélkül, változások, történések – csoda nélkül. Már elkészültek, mikor az udvaron sürgetve kérdezte egy hang az ajtójuk számát.
Éva kinézett, és az ideges ijedtség piros kis foltja lobbant fel az arcán. A szolga volt, a livrés inas, aki tegnap levelet adott neki. Kagylóformájú, nagy díszkosár volt nála – színig virággal. És nem adhattak neki borravalót.
Nárciszok, fehérek, csodálatosan nagyok és pompázók, és az illatuk belengte, átlihegte édességével az ételszagú kis udvari szobát. A két ember megdöbbenve nézte egymást.
– Mi ez, Éva? – mondta a férj, és szigorúan próbált nézni. – Virágokat küld neked! Hát beszéltél vele – és úgy?
– Magad mondtad, hogy furcsa és szeszélyes öregúr. Tegnap látott. És szálanként, majd csomósan szedte ki a nárciszokat – az asztalra, a székre. Egy sejtés kapta meg és lám – valóban. A kosár öblét kártyapapír rekesztette el – zsineggel átvonva —, lepecsételve. A férfi szakította fel.
Istenem! Csaknem nevetséges volt az egész! Vagy mesébe illő és hihetetlen, mindenképpen ostoba és mindenképpen gyönyörűséges csoda. Pénz! Egy kicsi bádogdoboz és benne pénz – nem értékpapírok vagy utalványok – pénz, bankó – egyszerűen, bután, lélegzetszakasztón sok. Ezresek – sok – húsznál is több – nem, ne számaljuk. Egymásra nézett a két ember és reszkettek.
– Éva – kiáltott a férfi, csak félig volt eszénél —, Éva! Ez az öregúr hallotta, mikor a polgármestert kérted, ugye?
– Igen!
– Ó – a vén bolond. Most egyszer okos, jó, aranyos vén szamár! Még csak ez hiányzott – hogy magános embereknek is, szegény családoknak osszon. De nem tesszük az újságba, ugye, Éva? Ó, te nem örülsz – Éva – örülj! Most jöjj – számláljunk!
Harmincezer volt – egy élet – nem, két emberélet.
– Éva – mondta a férfi, és át akarta ölelni —, most már minden jó lesz. Te vigyázol a tőkére – a kamatokból élünk – meg nem szorulunk soha. Most már lehet gyermekünk is, ugye? És dolgozni fogok.
Egyszerre az ajtóhoz rohant – majd visszatért. A házmesterné jutott eszébe – de így nem lehet. A pénz váltatlan, nem szabad feltűnően. Pedig az övék – de mégis. Szép nyugodtan fog elmenni a nagytrafikba, felvált egyet, mint az újság megbízottja. És egy vasúti menetrendet is hoz.
Elment. És az asszony halálos kimerülten, lázas, forró csuklóval, az izgalom vérrózsáival az arcán jött-ment a szobában. Az órát nézte; három múlt. Még van idő – ki lehet kefélni a lila színű ruhát – a fátylat kivasalni – szépen eligazítni a haját. Reszketeg buzgalommal készült, készült.
– Hová mégy, Éva? Mi jut eszedbe. Jöjj, nézd csak a menetrendet! Nem várta az asszony feleletét – a házmesternével akart végezni. Egy százassal akarta váltani küldeni – boldog gyermekhiúságában —, ám a kofa visszaadott belőle. De milyen megrökönyödött áhítattal vette kezébe – ó —, gyönyörű látni az ilyet.
Leült, sebtében megírt egynéhány utalványt, régi tartozásokat akart megküldeni postán. Aztán plajbászt vett, le-fel járkált a szobában, számolt. Az asszony a tükör előtt állt, a szép csipkeruhában, amit egy eladósodott drámai szendétől vett tavaly – a haján babrált – elválasztotta középen és szélesen, görögösen tömte ki oldalt. A virágok miatt csinálta így. Igen – a nárciszok miatt. Oly zavart volt, úgy reszketett.
– Ebben a ruhában akarsz utazni, Éva? Mi lelt? Még nem jöttél magadhoz, asszonykám?
Most szembefordult vele az asszony, végigmérte rideg, hisztérikus gyűlölködéssel, és a megvetés jéghideg, száraz hangján dobta felé:
– Nem utazhatom ma. Arató azt kívánta a pénzéért, hogy ma, hat órakor a lakására menjek.
Hosszan, merőn szikrázott egymásba a tekintetük.
– Őrült beszéd – nem értem. Hát? Kívánta, megalkudtatok?
– Egy levélben kért erre. Eldobtam, rá se gondoltam – pénzről nem volt szó. De most más – elköltöttük a pénzét.
– Hóbort, őrület – ez nem történhet meg!
– Visszaadhatod a pénzét sértetlenül? – sziszegte gonosz makacssággal az asszony.
– Éva, őrült vagy és tökéletesen rossz. Aljas! Nem engedlek – rendőrt hívatok.
– A rendőrségen majd elmondom, hogy éltünk vissza egy vénember hóbortjával.
– Letépem a ruhádat – fuldokolta tehetetlen dühvel a férfi. – És beléd fojtom a szót, te gaz!
– Egynegyed hat – nevetett görcsösen az asszony —, eressz!
Nem volt más vágya, mint sérteni, megalázni az urát. Rég gyűlő, vad keserűség, beteges gyűlöletroham tombolt át a lelkén. És a megkínzott ember felemelt ököllel ment felé.
Az ablakot zörrentették e percben, egy hang bekiáltott valamit rajta. A konyhaajtót csörtetve nyitotta valaki. Márkus volt – a Délvidék riportere. A fiatal fiú izzadt volt és pipacsvörös a hőségtől és sietéstől.
– Milyen szenzáció! Itt ültök, mint a kotlósok. Jöjj csak, egész éjjel telefonálnod kell. Arató, képzeld, a jótékony vén nábob, halántékon lőtte magát ma délután háromnegyed ötkor.
Nagyot fújt, örült a hatásnak, szenvedélyesen hadart tovább.
– Amerikai párbajt sejtenek, a rendőrség már lepecsételte a villát. De lehet titkolt betegség is vagy lappangó elmebaj. Bár ezt nem fogják rábizonyítani, mert a közintézeteknek osztogatta a pénzét, szegény öreg. Lehet, hogy csak unta az életét; egyedül kóborgott a világon, és úgy látszik, készült erre. Azért jött haza, azért szórta a pénzt. Az életrajzát kutatom most; régen, mondják, nagyon kedvelte az asszonyokat. Adieu, gyerekek! Siess a redakcióba, pajtás!
Elment. Egyedül maradtak ketten, és döbbent hallgatásban, kimerülve és megcsillapodva ültek sokáig a sötétülő szobában. Az élet árnyékait látták – és oly kicsinynek tűnt fel az egész. Lám – gyűlölködés, szenvedély, becsület, hogy jön sebbel-lobbal, és hogy oldódik fel minden az alkonyatban, mely szétteríti szárnyát. A halál – az már túlról való! Fiatalabbak és jobbak voltak, semhogy sokáig, némán és nagy, kerek szemekkel ne néztek volna egy ilyen nap elszálló világossága után. Besötétült – a férj felállt, és halkan az asszonyhoz ment.
– Isten nyugossza! Ám minekünk pénzünk van – Éva!
Az asszony beletette forró, száraz kezét a férfi tenyerébe.
– Gyújtsunk lámpát – mondta —, mert félek.
1908