Hiába
Napfénytől átmelegült volt már e húsvétünnepi, ragyogó és csendes délelőtt. A faluból néha harangbongás verődött fel, és elrezgett soká, a szagos levegőben hintázva, szállt idáig és ellágyultan vesztegelt a csupasz lombú veranda, a nagy, párnás nagyapó-karszék: s a bebugyolált gyerekleány összehullt, beteg kis teste, fonnyadó arcocskája körül. Álomhozón, messzien hanggal szálltak erre szelíd, vasárnapi zajok; cukortörő mozsár zengett a kerti konyhaház felől; valami cselédes nóta, vendégváró edénycsörgés. Az első teraszon már terítették az asztalt.
– Már nem olvas? Mért nem olvas már, kisasszony?
– Ha akarja, Kató, dehogynem – felel a nevelőnő, és megindultan gyöngéd most a kellemes, fiatal hangja, ahogy fellapozza megint a könyvet.
– Azt hitte, elaludtam? Nem, csak úgy néztem és gondolkoztam. Azon, hogy milyen jó most! Hogy már nem kell ágyban feküdni, és kijöhetek, és húsvét van, és ma lettem tizenkét éves – és minden… És meggyógyulok, és két év múlva nagylány leszek, és minden… Magának is olyan jó most, mint nekem, kisasszony?
– Hogyne, Katóka!
– Minél több éves az ember, annál több jót tud érezni, ugye? Most külön örülök mindennek. Mondja, nem kocsizörgés az?
– De igen! A plébános úré. A doktorral jönnek!
– Most mindjárt gratulálni fognak nekem. Igazítson a hajamon, itt, elöl! Jó? Már olyan vagyok, mint egy tizenöt éves; nem?… Na, hát azok hol maradnak?
– Édesmama fogadja őket bizonyosan. Mindjárt, kedves!…
A túlsó házfelen, nagy, ripszfüggönyös szobában szótlanul emeli vendégeire bánatos, szép arcát a ház úrnője. Értőn és hódoló részvéttel hangzanak a baráti szavak, halk üdvözlések.
– Be se hunytam a szemem. Rettenetes ez, nem bírom el!
– Ó, Istenem, nem szabad ezt így, ilyen súlyos dolognak látni – csitítja őszinte és meghitt hanggal a pap ismerős szava. – Az Isten kezében vagyunk mindnyájan, és a végső percben is jobbra fordulhat. Ugye, doktor úr?
– Kötelességem remélni! – mondja a másik komolyan. – A mai dolog mindenesetre csak formaság. De elkerülhetetlen formaság, asszonyom! És nem szabad így izgatnia magát!
– Ó, igen, igen! De hogy fog hatni rá? Mit gondol rólam? Nem vagyunk-e hozzá borzasztóan kegyetlenek? Hogy tönkretesszük az utolsó… ó, Istenem, Istenem!
Nagy, küzdelmes szenvedés zokogása rázta kimerült valóját. A két férfi részvéttel nézett rá.
– Meg kell nyugodni! – mondta a doktor szuggeráló parancsszóval. – Hisz ezt már jól meggondoltuk, az orvosi lelkiismeretemre mondom, hogy nem használnánk semmit a betegünknek, ha elkerülnők; az ön részéről pedig ok nélkül vállalt anyagi veszteség volna, és nagylelkűség azokkal szemben, akik nem érdemlik! Ön fiatal, életerős, még egyszer mondom ezt. Tudom, hogy a legnagyobb csapás volna az, ha a kicsikét elvesztené… tudom, de tovább élni mégiscsak kell, és az élet érték. Újra kezdheti, kell, hisz idáig csak a szomorúságból volt része. Akarná a szegénységet, a gondokat megint, tudna szűkölködni? De egyelőre miért is beszélünk erről?
– Egyetlen, egyetlen gyermekem! Mindent megtennék, hogy el ne veszítsem!
– Erről csakugyan nem kell most beszélni – szólt közbe csitítóan a pap, és megfogta kezét.
– Elszomorítjuk, megrémítjük, nem bírom!
– Akkor gyóntatnom sem volna szabad a szegény kicsinket. Bízza ezt csak rám, bízza! Én ismerem piciny korától! Nyugodjék meg!
– Csak röviden, csak nem nagy dolgot csinálni az egészből, mint ahogy nem is nagy dolog. A közjegyzőért küldtek?
– Mihály testvérem hozza ki kocsin, az ügyvéddel együtt. Még ebéd előtt…
– Igen! Most nagyságod egy kicsit utánanéz a terítéknek, pár szál virágot keres az üvegházban; mire leveshez hív, már el is feledtük ezt a dolgot. No! Merre van a mi kis barátnőnk?…
– Kisasszonyom – mondja a doktor, útközben vidámra vált arccal, mókázó szeretettel —, engedje meg, hogy mint felnőtt leánynak, ma megcsókoljam a kezét.
– Jaj, doktor bácsi, csúfol! Ezentúl sohasem fog szidni?
Illatszeres, parányi vízsugár szökken a homlokba sütött kis, barna hajak közé.
– Jaj, jaj, húsvéti öntözés. Hogy? A gyűrűből? Egy gumigolyó van belül a gyűrűn, és megnyomta, így! Jaj! De nagyszerű ez! Szabad lehúzni?
– Magának adom, Katóka!
– Igazán? Be jó!… Csakhogy én!…
– Nyugodt lehet, parfümöt és virágot nagylányok is elfogadnak. Hogy vagyunk?
– Ha így leszek, két hét múlva lehet utazni, ugye? Főtisztelendő bácsi, mit szól hozzám? Ó könyvet hozott nekem?
A két sovány kezecskét kettejük kezében hagyta, így becéztette, szerettette magát, kicsit túl éretten kedves, tudatos asszonylényét, e kemény és fonnyadó bimbócskát. Ahogy így halkan, egész halkan csicsergett feléjük, köhögésrohamtól félő, rebbenő gyerekmosollyal, láztól kimerült, szép bogárszeme, ahogy esdeklőn és kacérkodón a tekintetük elé simult, a két deresedő fejű ember egyszerre érezte az ijedt és kedvetlen szorongást. Fején az ítélet! Meghal.
A szép, harminckét éves asszony odaát azalatt körüljárta a terített asztalt, gépies-engedelmesen, mert így mondták. Majd föleszmélt, a szobába ment, és elkezdett futkosni hosszában meg vissza, valamit elővett, egy könyvet, megpróbált felülni. Most volt az… mintha tegnap… két éve; és az, aki akkor mellette ült itt – nincsen többé! A férje… a gyermek apja. És egy év alatt ez is megy utána; hát minden, ami idáig az élete, mindene volt. És ő bele tudott máris nyugodni, ezt tudva jár-kél itt, és tud magára gondolni. E golgota-úton vigasztalást tudott elfogadni, szerelmet, férfigyöngédség új melegét… és ígérni tudott valamit, önmagát, a jövőt. De elébb még… hamar, talán már holnap… elveszik tőle azt a kis, dédelgetett, édes gyerektestet… és ő most átgázolt rajta, ebben a percben… Felugrott, fulladozó sírással szaladt ki, végigrohant a gyepágyas, felásott kerten.
A külső teraszon azalatt mosolygósan, gyors, egyszerű és okos szókkal estek át egy világos jogi eset magyarázatán. Nem, valóban nem volt kínos, sőt szomorú sem. A kicsiny beteg megtisztelve és komolykodón fordította kiálló csontú, szegény arcocskáját a nagybátyja felé.
– Igen, igen – bólintott értelmesen, szívesen.
– A tisztelendő úr meg a doktor bácsi hát megmondták az imént, hogy miről van szó. Az a fő, kisleányom, hogy tisztában légy vele. Lásd, míg egy kicsikét – majdnem komolyan betegecske voltál, világért sem hoztuk volna ezt elő…
– De most…
– Igen, hátistennek, ebben a betegségben most minden veszedelmen túl vagy. Hiszen végrendeletet nem is azért csinál az ember, hogy meghaljon. A végrendeletcsinálás általános szokás, formaság az olyan embereknél, akiknek vagyonuk van. Neked ma van először törvény szerint jogod erre, és mert úgyis itt ebédelünk most a tiszteletedre, hamar átesünk ezen. Akarod?
– Igen, igen!
– Tudod, meghalhatsz te egyszer hetvenéves korodban, mint öreg nénike, de akkor sem lehetetlen, hogy édesmama, mint kilencvenéves néni, még élni fog; és öregen már keservesebb a szegénység. De a legfőbb ebben nem is ez. Hanem – te tudod, hogy szegény apácska testvérei nem jók a mamához, s a te örökrészedre is, mi tagadás, kicsit áhítoznak. Azt hiszik, jussuk és közük van itt valamihez. Hát ezzel végképp lefőzzük őket, és útját vágjuk sok kellemetlenségnek. Ez a módja – érted, gyermekem?
– Igen, hogyne, bácsi! Én csak a mamát szeretem, senki mást.
– Kedvesem… Úgy is illik. Így hát a közjegyző bácsi felolvassa majd azt az írást – figyelj oda, hogy tudd, mit írsz alá. A doktor bácsi meg a főúr aláírják tanúképp, aztán túlestünk a hivatalos unalmasságon, és mehetünk a születésnapi ebédhez. Igen?
– Igen, bácsi!…
– Tehát: “Alulírott ép elmével és teljes megfontolással…”
– Igen!…
Nehéz, régi ezüstökön szökdellt át a déli üde verőfény, megtáncolt, elvillant. “A Tótfalussy-címer!” – ötlött a közjegyző eszébe, és eltűnődve gondolt végig valamit. Az ulánustiszt deli vállait, barna, kellemes férfiarcát nézte, amint az kedves, mérsékelt derűvel, ízléses jó szándékkal adta meg az ünnepi asztal hangját. A gyermekkel foglalkozott apásan, barátilag, picit flörtölő, férfijátékosan már-már – és mindnyájan szerették őt ezért e percben. Az asszony sápadtan ült az asztalfőn, de nyugodtnak látszott, fáradt, szép arca, mosolya hálásan rezzent felé néha. “Be van-e takargatva eléggé?” – komolykodott az orvos, és megtapogatta a plédeket. “Nem engedjük könnyelműsködni most még!” Az ügyvéd a kisasszony mellett ült, és komoly, távoli dolgokról beszélt az intelligens, szép leánnyal. Ó, semmi, semmi különös dolog nem volt ma itten! Koccintottak a kisleány egészségére, és ebben a percben egyikük sem gondolt semmi szörnyűt vagy szomorút. “A temető – ötlött félgondolattal az orvos eszébe —, az is ilyen jó meleg, napsütötte, szagos föld és sok virág!” Így, világos, déli órán – oly természetes, egyszerű és megnyugtató volt minden gondolat. A halál!… Hisz’ most mindnyájan együtt vannak itt és mosolyognak!
A desszertnél voltak, mikor apró, oktalan kis szél lebbent, és felhőcske szaladt át a nap arca előtt. “Most pedig szépen el fog szunyókálni ez a baba!” – mondta a katona gyöngéden, elértve a doktor pillantását. A kisasszony felállt, és az ügyvéd is segíteni akart. “Gólya viszi…!” – nevettek, felkapták a párnákkal körültömött nádszéket, és könnyű terhét röpítve emelték be a kerti szobába. A tiszt testvéri kézzel simogatta el a vén díványon a puha takarókat.
– Egy kis kuglert azért kaphatok én, ugye? – tört ki a kislányból az elszomorodott, igazi gyerek. A katonabácsi visszament, és a plébános vitt neki apró tányérkán a jó süteményből. Aztán egyenként járultak be hozzá – szórakoztatták, becézték, szeszélyes kis szenderét őrizték: ne legyen magára, amikor felébred. Kinn, az asztalnál azalatt meghatott és szelíd elcsendesülés szállt a kedvekre, és lágyan borultak el a szemek. Az asszony bólintott, és a tiszt némán töltötte teli a poharakat.
Alkonyodott. Finom ételektől és hosszú üléstől zsibbadtan álltak fel, s a kevés, de erős borok illatos gőze kóválygott agyukban valami mély, meggyőződéses és tisztes melankóliaként.
Mindenki nyugodt lélekkel érezte, hogy megengedett, törvényesen védett, igazságos, természetes dolog volt az, amin ma túlestek itt, e csapat kifogástalan és tiszteletben álló ember. Egy kicsit fellélegzett mégis mind, hogy útjára, dolgai után mehet.
– Nem maradhatna ma velünk? – kérdezte az asszony a tisztet halkan.
– Ma, lehetetlen! Úgy szeretném pedig, drága. Az ezredes bankettje… Utálatos dolog!…
Oly egykettőre ürült ki a ház, senki, senki nem maradt. Eltűnt a napfény, a hangos szó, minden meghitt és biztató emberi szolidaritás. És olyan nagy csend volt egyszerre körül.
A cselédház is pihent, elnémult az ünnep estjén. Metsző szelet hozott a csalóka tavasz estje, gyorsan, ijedten kellett becsukni mindent. A vén dajka dörmögve vitt szénparazsat a beteg szobájába, tüzet gyújtott, és csendesen topogott el a konyhakert felé. Az asszony elhaladt mellette.
Milyen borzasztó csend! – Mindjárt éjszaka lesz itt, és ő egyedül. A cselédség mulatni van ma, ünnepel, magának él; a kisasszony távoli szobájában az ügyvédről álmodozik. Ki van őhozzá közel, ki az övé? Loránt ma a banketten mulat, kellemesen, derűsen társalog majd, ahogy szokott, és élvezi az élet, a nőszemek, az emberi közelség melegét. – Ki az övé? Az ember, aki először szerette őt adakozó, áldozó, védő szerelemmel, akit ő is igazán, becsületesen szeretett, az most, rettenetes, valami undorító és torzult, szétfoszló tömeg ott, a kerten túl, ahonnét a szellő is elér!… Halálos félelem verítéke verte ki a homlokát, futva, elfulladó lélegzettel indult a kerti szoba felé.
Takaróiba göngyölten, sípoló lélegzéssel, de csendesen szendergett még a kisleány, és vértelen, csontos gyermekarca merev mozdulatlanságban fordult az ablak derengése felé. Az ég holdfénye rezegte át a szoba puha zugait, és végigömlött a bepólyált, kicsi testen. Hogy alszik! – És így fog nemsokára, ilyen mozdulatlanul, idegenül és némán, és nem felelhet többé a kérdezésére. És nem lehet semmit kimagyarázni, megbánni, helyrehozni; soha, soha többé nem fogja megérteni őt. Az anyját! És soha meg nem bocsáthat. Ő pedig tovább él az ő itt hagyott életajándékaival, a vagyonnal, ami ezt az elhulló, szörnyű haláltitokba rejtőző sorsot építhette volna meg. S a letörött bimbó életnedvét most feléli, elhasználja majd az elvirult anyatő… Szerelem!… Idegesség az, gonosz, önző és vérfertőző hazugság. Itt most mindennek vége szakad!
– Gyermekem, drága, egyetlen enyém! Nem szabad!
Megfakadó érzéssel, elömlő, könnyítő könnyek bőségével szabadul rá a zokogás. És ámulva, révedezőn, értetlenül csillant felé a két felriadt dióbarna, lázas gyerekszem.
– Édesem, drágám, ne hidd, ne hidd! Bolondság volt, értelmetlen; nem kell az, kinek kell az! Nézd, előkeresem, itt van a fiókban, nézd! Most összetépjük, így, ketten, drága mindenem! Mire volna az? Égjen el a kályhában. Nézd csak, hogy lobog! Kicsikém! Az a hivatalos csacsiság! Az enyim vagy, egészséges leszel, öleljük meg most egymást! Ugye, szeretsz, ugye?
…És mégiscsak csend! Ámuló, riadt, megértetlen némaság. Mit beszél, mi van vele? – tódult a korán okos gyermekfejbe egy jéghideg, elrémült, sejtő és idegenítő gondolat. Mit akar ezzel? Hát csakugyan olyan nagy dolog volt ez? És ő… tudott róla! És sír… mit sír ennyire? Kit sirat? Miért kérleli őt? Hát igazán?…
És a két nagyra nyílt gyermekszembe állatian kérlelhetetlenül, gyűlölködően, kétségbeesetten ült ki e néma, hideg éjszakai órán a halálfélelem.
1911
Este
Terhes és meleg júniusi éjszaka illatai szálldostak be a nyitott ajtókon a kiskert felől, ahol a hosszú kendős, karcsú kisasszony járkált fel-alá a virágos jázminok közt, tubarózsa-ágyak kavicsos, keskeny utain – gyors és heves, kábult ritmusban már —, a szőlőslugastól a léces kerítésig meg vissza; mint egy türelmetlen, fiatal, ketrecbeli vad. A téglás tornácon át kivilágított a konyhalámpa sápadt petróleumfénye, és kívül, az akácvirágos kisvárosi utcán halkan dudorászva kopogott végig néha valaki, vagy nesztelen párok suhantak el vibráló árnyékaikkal a rácsok mögött. A konyhában Zsuzsi, a kis szolgáló zörömbölt; a kettejük tojásvacsoráját ütötte össze gyorsfőzőn, és egykedvűen, nyújtottan, elmélázva danolgatott valamit. Ők, a két leány, egyedül voltak ma itthon a háznépből.
Apró fellegek gyüremlettek a sápadt, nyári csillagok előtt az égen, s a bokrok árnyéka a ház falán megrezzent néha valami szellőtől. “Vajon mit csinál ebben a percben? Jutok-e eszébe?” – gondolta mindenáron a kisasszony, mert érezte, hogy illik most ezt gondolnia. Pedig feszült és delejes nyugtalansága nem a távoli férfiú után kívánkozás volt; inkább valami lázongó, különös szabadságvágy. Érezte, hogy a rácson túl, a kis lombos, csendes utcán túl sürgölődőbb, élőbb világ van, esti világ; a Fő utca korzós mozgalma, a gázfényes nagyvendéglő zajos muzsikáival s a parádés katonatisztekkel; valahol poharak csendülnek, kacajok hangoskodnak, vagy titkos párok bolyongnak a virágos hegyoldalakban e szép éjszakán. Őt pedig idezárják a komor konvenciók ma e hallgatag rácsok közé: és talán épp most, ma veszít valami igazit, sohasem pótolhatót ezzel. És milyen nagy, súlyos egyedüliség ez itt, a kis buta cseléddel; mintha soha nem érhetne már véget! Bolondság! – csitította magát heves vállvonítással. Reggelre kelve, nyugodt, nappali fény köszönti majd, a lakásadó háziasszony szíveskedve adja be a kávéját, s a mai névestélyről újságol neki; a hivatalában a megszokott, fehér akták s a vidám kopogó kis gép derűsen nevet felé kerek billentyűsorával, a társnők lihegve kacagnak; a postás levelet hoz az anyjától, aki a kelengyét varrja most; és idilli-tájképes kártyát a férfitól, kihez már-már hitesen tartozik. Pár nap múlva meg is tér hozzá a mérnök; a környék hegyeiből, munkából; csókos és áhítozó mátkaszerelemmel. És nemsokára új élet jön, gondtalan asszonyélet, másrabizakodó kényelem; – elhagyja a hivatalt, úrnő, maga asszonya lesz; – mindez jól van, rendben van, sikerülten és biztatón. A jövő, a holnap. De mindig, azután is lesznek-e ilyen fojtott, szorongó, nyomott levegőjű esték? Nem, ilyenkor majd a karjába ölti karját az emberének, holdas erdők kóborlásaiba csalja vagy lombos, muzsikás kertek terített asztalaihoz. Mellette lesz a férfi, aki felszabadítja, fedezi és védi az ő tehetetlen, lekötött, asszonyi vágyait ez áhított és tilalmas emberörömök felé. Csak itt volna már! Miért is nincs itt ebben a percben? Egy hete, hogy a falvakban méricskél, és ő azt sem tudja, melyik napon hol van. Most milyen gyönyörű, sápadt és forró éjszaka kezdődik, valami nagyon távoli vihar áramaitól feszült már a levegő, és idegekbe hasít a jázminillat! És így – egyedül!…
– Kisasszonyka! – kiált le élesen a Zsuzsi hangja – tessék már vacsorálni! Elhűl!
– Hisz megyek, Zsuzsi!
– Ha nem mondom tízszer, elfelejt enni a kisasszony! Olyan lesz már, mint az ujjam! Mit szól a fiatalúr!
Paraszti évődéssel nevet felé a barnapiros leány; tömzsi karja homloka fölé emelve: a küszöbfához dől, és fényesre zsírozott fekete haja, fényeskedő bogárszeme, gömbölyű képe furcsa, erős árnyékfoltokkal vetődik a pitvar világa s a felleges éjszaka sötétje közé. Nem mozdul el, mikor a fehér ruhás kisasszony karcsú teste besurran mellette a keskeny ajtóközön. Az visszamosolyog halványan.
– Hát gyújts világot az én szobámban is! És gyere be te is az étellel! Egyél idebent velem!
– Jó! Mert má’ megint fél magába a kisasszony…
Már széles térdei közé szedte a lábast, a maradék rántottát körülményesen kotorgálja össze, és harsanva harap a savanyú uborkából. Nagy, fehér fogsora villog a lámpafényben, mint egy megrontatlan fajú, közönséges és egészséges fiatal állaté.
– Hogy nézi a kisasszony, hogy eszek! Bár gusztust kapna tőlem maga is!
– Azt nézem, milyen szép piros lány vagy te, Zsuzsi! – A kisasszony leteszi ernyedt kezéből az ezüstvillát, hátradől a puha székben, és félig csukott szemekkel méláz a másikra. – Mondták-e már teneked, Zsuzsi, hogy szép vagy?
A cselédleány bevégzi az evést, előrehajlik; szép, tudatlan szemeivel ő is belemered a lámpafénybe.
– Tudja a Jóisten, kisasszony, nem attul van az. Hogy ki a szép? Más az! Hát bizon én tudom, hogy mindig is kellettem a legénynek. Volt egy gazdalyány a szomszédunkban, négyfertályos, nem is csúnya, igazán. Kutya se nézett rá. Nem tudni azt, hogy mi az! Sokszor mondta nekem: “Mi a fene van tebenned, különb se’ vagy a többinél, nincs egyebed a rajtavalódnál, mégis megvesznek utánad, bizalmasod is van, táncba is majd szétszednek!” – Igaz is, azt nem tudni! Az ember úgy kell a legénynek. Már amelyik…
A két leány egymást mustrálta a csendben. Egyet gondoltak. Minden külső és lényegtelen különbség eltűnt közöttük az esteli összezártság ez órájában; csak szűzi leányságuk rejtelme, tudós tudatlanságuk kereste egymást támogatásért a sok zavaros bizonytalanságban. És a kisasszony most érezte, hogy a másik több nála ezekben, próbáltabb, tudóbb, fölényesebb. Majdnem félénken fürkészte.
– Mátkád az már teneked?
– Nem gyűrűsöm – mondta elmosolyodva a leány —, de bizalmasom. Ha őszre kijön a katonáéktól, már van neki ígérve munka a kavicsbányában. Hatvan forint egy hónapra.
– Az elég? Abból megélhettek?
– Aj, erősen eszik az olyan nagydolgú ember, megkívánja a húst mindennap. De én meg majd mosni fogok házhoz. Már csak ideadja a kisasszony is a ruhát, ugye?
– Odaadjuk… Hát jó ember, te?
– Jó, nagyon. Mikor itt volt is, a fenét mondtam valamire, úgy megpirongatott. Hogy katolikus lyány szájába az nem illik. Olyan szelíd ember. Egyházfi volt az apja.
– Megcsókolt már téged vagy egyszer, Zsuzsi?
– Ajaj, egyszer – vihogta el magát a leány. – Nagyszerű a kisasszony!
– Hát persze – mondta a másik és elpirult. Megint csend volt. A lehúzott rolók sávjain messze villámlás fénye lobbant át néha, a pitvarajtón most beáradt az első üde, esőszagú léghullám, s a sok jázmin súlyos, velőt átjáró illatával telilehelte a szobát.
– Tíz óra van! – mondta kicsit kelletlenül Zsuzsi, és összeszedte a mosatlant. Mikor egyedül maradt, lassan, bágyadtan állt fel a kisasszony, átalment a szobán, és hirtelen kioltotta a lámpát. Az ablakredőt felhúzta egy kevéssé, és a sötétlő kertre nézett. Már sűrű felleges volt az ég, s az utcalámpák meg-meglobogva küszködtek odakinn a heves, júniusi széllel.
– Zsuzsi – szólt ki utána érthetetlenül, reszketőn. – Te, hozd be ide a szalmazsákod. Vagy nem, csak egy párnát hozz be a díványra. Aludj bent velem, Zsuzsi. Gyere!
– Mindjár! A lámpát mi lelte?
– Hisz – vetkezni tudunk sötétben is, Zsuzsi!…
A kis cseléd mégis odakinn szedte le magáról a kurta réklit és sokráncú szoknyát. Ujjas pendelyén átvilágított a konyhalámpa, és gömbölyű csípői, kicsiny melle sziluettjét lopva és tűnődve nézegette bentről a kisasszony. Ő szokatlannak, utálatosnak találta az ilyen tömzsi formákat, a leány vastag karjait és inas, erős nyakát. Arra gondolt, hogy ő mennyire más, finomabb, nemesebb alkatú. De lám, az is tetszik a magaformájúnak, a saját körében hetyke és kívánatos. Elgondolkodott rajta, amíg feje alá simítgatta a batisztfodros párnákat.
– Csak nem alszik már? – kérdezte Zsuzsi, ágyiruháival cipekedve a sötétben. – Na, csak szokjék le a sok aluvásról, kisasszony; a fiatal úr mellett majd nem lesz nyugsága, tudom!…
Elhallgat hirtelen, és halkan, kicsit zavartan vihog. Megszeppenve lesi a feleletet.
– Honnan gondolod azt? – kérdi félszegen és tétovázón a kisasszony. Érzi, mennyire elpirul a sötétben, s hogy oktalanság ez a bizalmaskodás. De nem bírja abbahagyni.
– Hát meglátszik az a szemén, meg mindenképp; hogy szerelmes természetű. A fajtája olyan. Meg magamról is tudom.
– Mit?…
– Haragudna a kisasszony!…
– Én? Te csacsi! – nevet föl a másik, kicsit lihegve, gyorsan. – Hadd tudjam hát én is! Na, mi az?
Zsuzsi most fészkelődik meg a pamlagon, szokatlan, rugalmas fekvőhelyén. Egy percig lélegzetük se hallik, a sötétben fojtottan, szinte ellenségesen leskelődnek egymás felé. Aztán lassú, ártatlankodó, részletes beszédmóddal fog hozzá.
– Na jó! Hát csak az volt, hogy a múlt hónapban, mikor a nagyságám fürdőbe volt, az úr meg érte ment volt, hát magamban voltam, úgy, mint most, az egész házban. A kiadó szoba meg ki volt írva; rám bízták: adjam ki. Jó reggel hét órakor becsöngetett a kisasszony mátkája. Én biz’ az ágyból bújtam elő – nem volt más dolgom, aludhattam soká. Egy szál szoknyába futottam a kapuhoz, azt hittem, a tejesasszony. Elszégyelltem magam, mert igen nézett, de hogy a szoba miatt gyött, be kellett ereszteni.
– Hát aztán?
– Hát bejött, és elkezdte, hogy az ő menyasszonyának kell a szoba három hónapra, míg a lakodalom lesz. Mondta, hogy a kisasszony elsőjin gyön szabadságrul. Akkor megint rám nevetett, és mondta, hogy meg fog engem szeretni a kisasszony, meg hogy ügyesnek látszok. És kérdezte, hogy nekem nincsen-e bizalmasom? Azt mondtam: nincsen!
– No lám! – hangzott a másik ágy felől valami egykedvűnek erőlködő, kicsit reszketeg hang. Egy percig meg se pisszent a kis cseléd.
– Hát – tovább!
– Akkor a vállamhoz kapott a fiatal úr. Kacagtam és összehúztam a kendőt, és elmentem az asztal másik végéhez. Játszadozni kezdett, utánam szaladt, de megint kiszöktem a kezéből. “Fellöki ám az asztalt az úr – mondtam —, beveri az ablakot, baj lesz!” – “Nem bánom én, kedves – azt mondja —, csak magát egyszer a karomba kaphassam!” Piros volt még a homloka is, mint a pipacs, úgy küzdött velem, én meg kacagtam, mindig kiszöktem. De azért jó volt, hogy éppen jött az öreg levélhordó és csengetett a kapun. Azzal kezdtem el dévajkodni, hogy marasztaljam; a fiatal úrnak muszáj volt hamarabb elmenni. Jaj, de jót kacagtam!… Kisasszonyka!…
– Mi az! – riadt fel színész-tökéletes tettetéssel a másik leány. – Aha! Elszunyókáltam már. Pedig te beszéltél valamit, ugye? Az elejét hallottam még!
– Olyan álmos tetszik lenni? – álmélkodik a cseléd, valami gonosz, csínytevő kárörömrezgéssel a szavában. “Kicsit azért beadtam a maszlagot!” – ujjong fel a kis paraszti, furfangos, diadalmas némbergőgje. Édesded, játszós mosolygás marad a szája szögletében, amíg elalszik.
– Jóéccakát a kisasszonynak! – dünnyögi még egyszer jámboran, tisztességtudón.
– Jó éjszakát! – hangzik még ásítóbb bágyadtsággal a felelet. Hazugan nyugodt ütemességgel szedte a lélegzetet a selyemtakarós ágyon a másik, de vak és lázongó indulatok forrósága szökdösött át a karcsú, finom testen… Zokogni volna-e jó most, acsarkodó, kínos dühével a sértettségnek, a szörnyű megalázásnak; vagy bosszút állni… valami borzasztót mondani annak… a férfinak… egy korbáccsal végigverni az arcán!… Elviselhetetlen ez! A gaz, alávaló!
Akkor… aznap éppen… amikor őrá kellett gondolnia, mikor az ő ügyében járt – és emlékszik —, a legforróbb szerelmes levelet írta neki. És milyen ravasz-ártatlanul a jó kis lakásról… Hitvány!… Férfi!…
Férfi… igen! Hisz ő, az ő okos, érett lányságában tudta már ezt. Hogy minden férfi ilyen – így élnek; és nem is tehetnek róla. De idáig csak úgy elméletben, hallomásból tudta, elhitte, belenyugodott. De most sújtón és otrombán tör rá a kézzelfogható valóság.
De hát hol van akkor ebben ő, a körülimádott, kért és várt nőiség? Hisz ez kell a férfiúnak őtőle is, ezért áhítanak fojtott sóhajok, csókok és rejtett célzások? Az ő vállát is átszorította már szenvedélyesen, kitörő indulattal. Hát csak ez?… Átfinomult voltunk, megőrzöttségünk, érzéseink… illatok, álmok, szépségek… lassan kifejlődő idilljei egy gyöngéd szerelemnek… mind, mind nem adhat nekik többet, mást, mint ami így is pótolható. Mi hát az érték? Mert a barátság, együttérzés, megértés… az más, igen; de azt férfibarátaiknál teljesebben és zavartalanabbul föllelik. És mit is tudhat megértésről a férfi, ki mindössze pár hónapja ismeri. Igen, hajlama van a házasságra, mert az rendes, kényelmes, olcsó és alkalmatos módja a nőbírásnak. Békén akar lenni, letudni ezt a szükségletet, hogy nyugodtan dolgozhassék… Igen… de akkor miért nem őszintébb ez a vásár… mire érzelmes szenvelgés, holdfény, szavak? Konvenció… Galádság!
De hiszen – ő is! Igen, ő is keresett, akart valamit ez elígérkezésben. Jövőjét, ösztönös idegenkedését, finnyás testét lekötötte ismeretlen célok szolgálatára, a természet vagy a család, vagy a férfi kényére. Mit várt az alkutól? Magányos és dolgozó leány volt; de unta ezt a robotmunkát, vágyott a kényelemre, az óvott, rendezett, biztos életre; tudta, hogy a szépsége csak egy ideig érték, és addig kell felhasználni. Legbelsejében is jóhiszeműnek, tisztességesnek érezte ezt az alkut. De… ő is írt neki szerelmes szavakat!…
Lassanként lehűlő indulattal simított végig a homlokán. Kinn zuhogva, bőven, dúsan esett már, a forróság szűnt, a páravert illatok dúsan áradtak a kerti ablak nyitott résén. A cseléd hangosan horkolt a pamlagon.
Igen, már tudta, érezte, hogy a felháborodása, a dühe el fog múlni, kijózanul reggelig. Az esküvője hetekre kitűzve, az anyja kelengyét varr, a vőlegénye szülői ajándékokat küldtek már neki; és itt, a városban, mennyi beszéd, magyarázkodás volna, ha most szakítanának; s a hivatalban mennyi kellemetlenkedés! Biztos, hogy őt, a leányt kevernék rossz hírbe, gyalázkodnának; tán soha, senkinek sem kellene többé… Nem, hiába, itt már nincs visszatérés.
És tudta, hogy említeni sem fogja az egészet, magyarázatot sem akar, mentséget, megalázkodást, letagadást. Milyen undorító volna mindez – és nem érne semmit… A jegyese megjön holnapután, és ő mosolyogva, gőgösen, tisztán, okosan, álnokul megy elé. És semmi sem változik… és valami mégis közöttük marad… és egyszer, később, talán felelőtlenebbül lesz ő is hazug és gonosz vele szemben. Mert ez az élet – a férfi és nő szembenállása – végetlen, alig-titkolt, kényszerű, örök hazugság. És tán jól van így, hogy egyszer mindenki belelát világosan, itt véget ér lelki gyermekkora, és emberül, látón és értőn lép az életet élők közé. Úgy kell venni, ahogy adatott. És most elaludni nyugodtan – semmi sem történt. Kinn dörög néha, és csobogva, ütemesen, folyton egyhangúvá válón hull az eső…
1911