– Na-na-na! Csak ne tüzelj, fiam! Eridj, húzd le a lyukról azt a lábost, azután gyere vissza, és beszélj szegény, öreg, sánta anyáddal tisztességesen!
– Jól van na! Lehúztam, van annyi eszem… különben is ott van a híres “főzőmindenes”, tíz forintra fogadta, lelkem, hát csak tud annyit, ha én már összekészítettem! De persze elszoktatjuk mindegyiket, hogy mindent csak én… én vagyok a hámos ló; délig csak hagyján, de hogy még estefelé se tud az ember egy kicsit tisztába öltözni…
– Jaj, szegény fiacskám, már megint rajtad van a vénlánybetegség. Hát nem voltatok ma is a tenisznél? A gardedámság be jó ürügy is neked, hogy egyre flangálj a két húgoddal. Ne félj, fiam, ülhetsz még ma az ablakodban… Még nem jöttek ki vecsernyéről a barátok.
– De anyám…
– Nahát… Különben csak azt akartam kérdeni. Edit mit csinál?
– Hát hogy tudjam én azt? Benn van a szobájában, elrakja a kis ruháit; minek zavarjam ki, ha nem tudok neki dolgot adni? Ketten is főzzük azt a kis vacsorát? A két nagy lomha cselédje meg a száját tátsa?
– Jó, jó! Csak pártoljad, csak kényeztessed, mint mindig; utoljára is elrontod azt a gyereket. Hányszor kértelek, hogy egy percig se hagyjad tétlen; veszedelem az, olyan korban. Henyélés, ábrándozás, regényolvasás – majd még átragad őrá is a métely, pedig csak az hibázna még!
– Nem kell félteni!
– Na-na! Jó lenne egy kicsit ügyelni neki, tüsténkedni a terítés körül; valami desszert van-é? És ha a kis Kovács megint betévedne vacsora után, mondjad Editnek; ne mamlaszkodjon úgy, ne üljön, mint a letett papné, mert még megéri, hogy elhódítják a háromesztendős udvarlóját. Egy férfiban sohse lehet az ember olyan nagyon biztos! Ha a lyány sokat mókázik; adja a jégszívűt; a végin még hoppon marad, tudhatnád tapasztalásból. Nana… látom én, amit látok, nem beszélek a levegőbe. Most itt van a másik: Anna; “érdekes” neki, új neki, Pestről jött, kizongorált kezű, másféle, mint a többi, tud beszélni, bánni a legénnyel… nem láttad, hogy meregette rá a fiú a szemit a minap is, mikor hegedült vele a zongora előtt? A muzsika nagy kerítő!…
– Csak hadd legyen! Kerítse! Editkének úgyse kell, tudja nagyon jól! Ha kellett volna, ojjé… csak rajtunk múlott. Én csak tudom!
– Édes lelkem, a te módszeredet ugyan ne alkalmazzad, mert az nem jó módszer. Ennek a gyereknek férjhez kell menni, nem ér rá okoskodni. Mink “ma élünk, holnap halunk”; a rokonoknál jajkeserű volna az élete! Nem sajnálnám én a másiktól se a partit, nekem csakolyan unokám, de az mégis elboldogul a világban maga is, vagy mi… no, meg nem is neki való ez a szolid, kis egyszerű ember; csak játszik szegénnyel unalmában. Nem szép tőle, hogy a testvérét bántja; de legyen esze Editnek, fiatalabb is, szebb is; hódítsa vissza! “Nem tetszik” – persze, mert nem valami ügyes szeladon, valami hányiveti lump dzsentri, aki tánc közben bolondokat suttog a fülébe s azzal vége, nincs tovább; még levizitelni is derogál a mamlasznak. Ez a Kovács olyan türelmes, jó kis ember; mintaférj lesz ebből. Hej, hogy az ember nem adhatja kölcsön a maga eszét ezeknek a leányoknak! Arról lehet legjobban megítélni egy fiatalembert, hogy milyen udvarias az öregek iránt, mert a fiatallal könnyű elcicázni, bókolni, bomolni; azt tudja tán még – a kocsis is.
– Bízza ezt már csak a fiatalokra, lelkem anyám; azok majd tudják.
– Na-na! Csak nem a regények szerint! Nem valami olyan “hőst” várni, selymes, göndör körszakállal, amilyenek a Marlitt-könyvekben előjönnek. Vagy humi ábrándos fogadalom, souvenir… bolondéria; te is így pancsoltad el az életedet…
– Anyám! – villant fel a homályban Róza két halovány szeme. – Anyám… hagyjon fel az ilyennel! Már sokszor kértem, és…és ha az életemről akarnék beszélni… szólhatnék én is. Többet tudok, mint…
– Csitt legyen! Nézze meg az ember!… Így szeme közé pattanni szegény öreg, beteges anyjának! Mit tudsz?… Azt hiszed, meg lehet egy leánynak mindent mondani? Mit tudhat egy leány az életről, a férfiak rosszaságáról; csókoljon kezet a szüleinek, ha megmentik a boldogtalanságtól. Nézd meg a testvéredet, az a saját feje szerint ment férjhez, meg is látszik rajta… Különben most nem is tirólatok volt szó, hanem erről a gyerekről. Te vagy a bizalmasa, tanácsadója; hát úgy igazítsd, hogy boldog legyen; én nem kívánok mást, azt is, tudom, már élve meg nem érhetem. Mihelyt szegény Józsim a szemit behunyja, én nem is küszködök tovább nagy házvitellel; adjátok el, ami kicsi marad; osztozzatok, rángassátok szét, vigye szélnek ki-ki a maga részét; én a nyugdíjból is megleszek veled egy kis lakásban; de többnek nem futná; és azután én magam… én se húzom már sokáig… na, de mindegy! Ágyazva, terítve van-é?
– A szőlőben jártam, hol másutt? Eh-eh! – nyögdécselt, köhécselt az öreg. (Mindjárt így köhécselt, ha belépett a háza kapuján.) – Megvizsgáltam a termést, intézkedtem a hordók ügyében, elszámoltam a vincellérel, dolgoztam, egyszóval… eh, értetek… nanana! Elég már, Editkém, fiam! Elég már a kézcsókból… eh, hányszor mondtam már neked, édes kislányom!
A fiatal leány csakugyan töméntelen sok csókot cuppangatott el a nagyapja kövér, aprótüskés arcán, s a kezein, melyeket már beléptekor a levegőbe emelt – ajkmagasságig – Simkó elnök. Magasan és ernyedten libegtette, mint egy bérmáló püspök – mint két halvány, százráncú vitorlát a gyermeki csókok hullámverése felé. S közben (így volt tán negyven esztendeje már) – ki nem fogyott a tanácsból, intelemből.
– Ne-ne-ne! Minek ez a túlzás? Még a szeretetben is tartsunk mértéket, édes gyermekeim! Az ember kezet csókol egyszer; vagy csak szóval mondja; az is elég. S ha már az arcon is egyszer; nem bánom… csak nem túlozni, csak józan, okos mértéket, gyerekeim!
A kisleány nevetett, és az öregúr állához szorította friss, ruganyos arcbőrét. “Na még tízet, tíz puszit!” – kiáltott, és szórta, kacagva a vénember ősz bajusza mögé. Az ember nehezen dönthette volna el: a fiatal temperamentum kitörései-é ezek, az agyonnevelt ifjú nőiség előcsiklándozása ez, egyetlen, házias szelepén; vagy csak mert így szoktatták, kívánták; így tett pici lánykorától; ugyanígy hallva közben a kenetes, atyai csillapítást.
– Menjünk vacsorázni, nyújtsd a karod, Józsikám! – cihelődött az öregasszony is. – Nini! Hisz Lajoskánk is itthon van; ott olvassa már az újságot az ebédlőasztalnál. Laj-kóó!
– Eh-eh! Már megint nagy sütés-főzés volt itt, úgy érzem a szagát – szimatolt mélyeket, jóízűket az öregúr a konyha felé. – Ugyan édes jó lelkeim, minek az, minek az? Hányszor mondtam már; hogy énnekem nem kell semmi! Én beérem egy kis déli maradék főzelékkel; egy kis melegített üres főzelék, az a legegészségesebb vacsora. Tudjátok jól, hogy milyen igénytelen természetű vagyok én.
Körülvették, vitték, becézték; nem is feleltek a szavaira. Ezt is így szokták meg (tán negyven éve már), miközben naponta friss pecsenye és friss gyúrt tészta készült vacsorára. Mindnyájan húsos, nagy darab emberek, kissé szlávos alakok voltak, erősen északi típus – mindig kitűnő étvágyú család.
Már látszott az ebédlő nagyernyős függőlámpája s hosszúra kihúzott, terített asztala – mikor a tornác három lépcsőjén a másik leány lelépdelt. Sötét ruhájában némán közeledett a sötétben; egyszer, egyetlenszer megcsókolta a nagyapja kezét, és azt mondta: “Kezét csókolom!”
– Eh-eh! – köhécselt zavarában az öregúr, és tanácstalan, riadt szemekkel nézett szét. – Na! Na! – nyögte kínlódva. – Te vagy az? Te vagy, Anna?
(A kézirat itt megszakad.)
1913
Szent Ildefonso bálja
Azon a borús, híves januáriusi napon nyugtalansággal vegyest boldogan, ijedezőn vagy repeső szívvel öltözte magát minden főrangú szüze Toledo városának. A jeles szent, kinek neve ünnepére annyi fiatal szívek néztek várakozón; hajdani időben volt érseke az ősi császári városnak; amikor a lelkek még nem élhettek olyan boldog biztonságban afelől, hogy mit kelljen hinniök, mint később, jeles korszakában a szent inkvizíció szorgos őrködésének. Ő volt az első, ki írott könyvbe foglalta az Egek Királynéjának szeplőtelen tisztaságát. És évszázadokon át szokás maradt Toledóban, hogy a város kardinális érseke bált adjon e napon éjfélig az Alcazár legnagyabb dísztermében, hivatalos lévén erre minden tisztes és előkelő nemesi hajadon, de ez egyszer esztendőnkint anyai, öregasszonyi, mindennemű illendő otthoni kíséret nélkül. Sőt minden leányzóért maga ment el az este beköszöntével leghívebb lovagja, ki szívének szándékával szerette; ékes kocsijába ültette a hajadont, ki bátorsággal bízhatta magát akármely toledói nemes kezére e napon. Mert az estélyen, úgy mondták, bálanyaként maga a Megváltó szűzanyja van láthatatlanul jelen; ő vigyáz a finom udvarlások nemes és tisztes kellemére; a vérek felgerjedésére táncos mozdulatok lejtése közepett; és soha, senki nem emlékezik rá, sem föl nem jegyeztetett, hogy valaha is valami botránkoztató eset történt volna Ildefonso napjának éjjelén. Sőt inkább azt a lovagot, ki valamely leányt kocsiján vitt az Alcazárba ilyenkor, és ott véle mulatta el az éjjelt, már majd szinte törvényes mátkának vette a társasági illem. “A szűzanyától kérte meg a leányt!” – szokták mondani az ilyenről…
Donna Isabel de Carranza is ott ült márványos kristálytükre előtt, alabástrom fésűi, ezüstmívű balzsamos szelencéi közepett; könnyű, százráncú len-gyolcs pendelyében, mely hímzett, drága csipkétől volt habos. Letakart asztalán nyitva állt előtte a nehézveretű ékszerláda barrocco gyöngyeivel és cizellált aranynásfáival, melyek tompán ragyogtak a viaszfáklya-fényben. Egy sokszárnyú, borostyánszínű brokátfal kerítette el az asszonyi hívság e selymes kápolnáját a nagy, hűvös színű palotaterem kongó terétől, mit be sem tölthetett a kandalló melege, s hol az ólomrecés ablakok hosszában szűzi, ijedős renddel sorakoztak a keresztlábú, magas ébenfa székek.
Donna Isabel fehéren és puhán ült ott, magafelejtett meghajlásával karcsú és pompás lányderekának, mint a kihántott, finom és nyers, ropogós dióbél édessége; ahogy sohasem látta őt idegen szem. Anyaszült, drága formáit találgatni lehetett volna most, mint a katedrális Merengő Madonnájáét; de a süppedő szőnyeg közepén ott állott már – maga keménysége erejével megállott üresen – a réteges, dudoros, brokáthímzésű és aranypaszomántú rokolya; vastag csípőhurkákkal széttartott, kemény vasabroncsokkal bélelt nagyúri öltözet; hogy elbilincselje és lezárja, mint egy pecsétes titkot; hogy megterhelje, mint az erény súlya, és külön rekessze mindenektől, mint a hódolat.
Donna Isabel árva volt; atyját, a Rettenetes Pedrót és anyját, a szigorú arcú, halvány donna Blancát csak festett képeikről ösmerte; s hajdani tápláló dajkája, duenna Agneda öltöztette most: kövér, ügyes ujjaival vörösszőke, dús háját tornyozva és langyos balzsamfürdővel fürösztve arcát, vállait és kezét. Közben egyre fecsegett madre Agneda; míg úrnője lehunyt szemmel tűrte dolgát, de néha türelmetlenül, kurtán szisszentve sóhajtott.
– Te leszel a legszebb, te leszel az első! Hiszen rokonod a kegyelmes kardinális, Gonzales de Mendoza, a mai bál patrónusa! És ő bizonnyal jó szemmel nézi melletted Alvaros de Lunát, a guadalajarai lovagot.
– Meghúztad a hajam!…
– Miért ne nézné jó szemmel? Az apja udvari ember, s ő maga nagybátyjával, a főinkvizítor miniszterrel itt járt legelébb (a szent szűz vezesse az eretnekség ellen), mikor a híres Beata apácát meg a kedvesét, Juan barátot vallatták és gyötörték. Az ifjú Alvaros állva nézte végig az egészet, márványnál fehérebben; de szemét se hunyorítva. Erős szívű, nehéz vérű fajta; nem fog meghidegülni nyoszolyád, ha ő lesz urad!
– Elhallgass!
– Világi élet sora ez Urunk szent engedelmével! Apád, a hős don Pedro s anyád, az erényes donna Blanca is férjhez adnának, ha élnének, keveretlen vérű, nemes unokákat remélvén általad! Don Alvaros szebb és delibb minden toledói lovagnál! Az aranjuezi vadászaton oldaladnál lovagolt!… Bernarda de Torvarral, a Tajo menti vár kisasszonyával járta ugyan minap az előtáncot, de a te balkonod alatt két ízben is állongált, ezüsttel kivert, híres ébenfa gitárját pengetve, alkonyat után. A leányom, Franciska tejtestvéred mesélte… ej, no, mit is beszélek! Ma olyan szép leszel, mint a pompázó pávák királynője Aranjuez kertjeiben! Ugye, szívem édessége, őt várod ma, don Alvaros de Lunát; elébe repes aranyszívecskéd, hogy elvigyen a Szent Ildefonso báljára, és táncoljon veled kéz-kézben a szent éjszakán?…
– Ne fecsegj! – kiáltott rá gőgösen donna Isabel, és fehér kezét, melynek éppen hosszúdad körmeit csiszolta a dajka, reszketve rántotta vissza keblére hirtelen. Szép ajkai közül lázas forróságot érzett kiömölni a heves, haragos szóval. Hisz ezen a dolgon gyötrődött egész napon; de elébb is már, a hét valamennyi napján és éjszakáján: vajon eljön-e ma érte don Alvaros de Luna? Nem adta szavát, csak kerülgetve szólt ravaszdi mosolygással: “Látni foglak, szép úrnőm; Szent Ildefonso éjjelén!…” De szeme barna tűzben ragyogott az övébe akkor, és a Carranzák leánya azt hitte, elérti szavát! Minap, mise utáni körsétán oldalához került don Diego Pedilla, és felajánlotta a bálra fogatát és magát: de ő elutasította, azt mondván, hogy foglalkozva van. A lovag eltalálta, hogy kire gondol… talán el is mondta már másoknak… ó, most már bizonyosan tudják, híresztelik a várasban, hogy ő és a guadalajarai… De hiszen akkor Alvaros fülébe is eljutott a dolog, és tudni fogja kötelességét! Egy Carranza-leányt, a nagy kardinális unokahúgát nem lehet szégyenbe hozni, világ csúfjára cserbenhagyni, még ha árva is, cselédkézre hagyott, anyátlan, tanácstalan!… Ó, madonna!…
– A fejed olyan már, mint egy pompás, fehér bóbitás virágé – hízelgett a duenna —, most erősítsd meg magad forró narancsborral, mert olyan karcsúra szeretnélek fűzni vállban és derékban, hogy táncosod egy keze fejével átfoghasson, mint egy arany szitakötőt!… Este van, fáklyák égnek az utcán! Hallod a zajt?…
Keblét, szívét fulladásig szorította már a vaspáncél vagy a reszketeg indulat… Már feladták rá a pompázó selyemházat, melynek széles, abroncsos üregében olyan fázón magánosnak érezte mindegyik ifjú tagját, egész forró és eleven magát!… Kocsik robogása hallatszott fel már az utcáról; párok ülnek ott a száguldó hintókon boldogegymásmellett; most már örökre együtt… De az ő kapuja előtt még nem állott meg batár!…
– Jer, hadd tűzzem válladra a kemény csipkegallért! Nézd, milyen szárnyas, milyen hideg és büszke! Száz meredt fodra közül hogy issza ki majd a nyakad édes életszínét szerelmesed tekintete! Kékes rizslisztbe mártottam, mert a sárgás gallérkeményítő a quietisták titkos jele; (Uram, irgalmazz!) erről ismerik meg egymást!… Hallgasd csak! Kiáltoznak!… Az utca népe ujjong az ékes fogatok és pompázó uraik láttán! Jer az ablakhoz! Idébb húzzuk a selyemfalat, bújj meg, nehogy várni lássanak.
– Ó, madre Agneda!… – sóhajtotta akkor donna Isabel oly forrón és szaggatottan, mint egy elgyötört kis madár. Most nem volt gőg a szavában, csak enyhülést könyörgő, kegyetlen fájdalom.
– Szegény kis árva virágom – simogatta az asszony, és alázatos szeméből könnyek hulltak. – Hiszen én tápláltalak szívem vérével, üvegmadárkám! Így kell nekünk ládd-e; sírni kell nekünk sokszor elrejtőzve az ablak mögött; mert ők künn járnak szabadon az ég alatt, és minden út az övék!… (Nézd, nézd Antonio de Medrano úr sujtással ékes, fehér lovait s az apró szerecsenkölykeket!)… Igen, ők már ilyenek, ezt el kell viselni; még ha elhagyni nem is bírnának, akkor is szívesen csalnak!… (Nézd a sok török hadifoglyot donna Maria Alumbrados kocsija előtt; unokatestvére, Fernandez fogdostatta össze neki, és úgy küldte gályán rokoni köszöntéssel!) Ne sírj utána, fülemilém – nem érdemli meg, csapodár gonosz! Minap is, hogy itt lantolt ablakod alatt, elmenőben beköszönt Franciskához, a leányomhoz. “Köszöntetem nemes úrnőd!” – így kezdte. S a kamra rácsán keresztül csókot váltva találtam őket, úgy vertem el onnét a leányt!… Ó, ne… ne üss! Donna Isabel!… Én nyomorult, fecsegő cselédfejem!… De nézd, látod azt a batárt? Kié az ezüstvirágú, fekete lószerszám? A négy híres pej!… Most a fáklyák alá ér… igen! A tovari leány, a Tajón túli kastélyból… azt viszi a bálba!… Úrnőm!
A donna Isabel arcán a gyűlölet sárga fénye, hideglelős düh villáma vonaglott. A hangja rekedten zizegett.
– Hívasd ide a lányod… rögtön hozd elébem a lányod!… A szolgálómat!…
– Donna Isabel! Mit akarsz?
– Vesszőzni akarom, hogy a vére mind elfolyjon, a parázna vére! Börtönre vettetem!
– Elvettem tőle kebelem tejét, hogy téged tápláljalak!
– Az inkvizíció tömlöcébe juttatom!
– Nem, donna Isabel! Te nem fogod bántani a leányomat!…
– Igazad van!… Nem fogom bántani! Az én szívemben több paráznaság lakik! Jól tette a lányod, miért kergetted el!… Ó, madre Agneda, dajkám! – Ó, boldogságos Szűz! – a mai bál asszonya! Szabadíts meg a szégyentől!
Odalenn megszólalt döngve a kapukilincs súlyos ütőkalapácsa, ahogy a vasszörny fogaihoz verődött. Kis idő múlva lépések hallatszottak az udvar földszinti márványfolyosóján. Agneda kiszaladt a lépcsőfeljáróig.
– Asszonyom, valaki odalent áll égő lámpással! – Ki az?… Ki van ott?…
– Manuel de la Cruz lovag!… – hangzott fel, mintha igen nagy messziségek mélyéből.
– Honnét? Mi járatban?
– Idegen vagyok ebben a városban; messziről való! El akarom kísérni Isabel de Carranzát a Szent Ildefonso báljára.
Már fenn volt a lépcsőn; már a terem brokátfüggönyét tartotta fél karral; a küszöbön állt; gáláns, szép bókkal meghajtva fejét, és donna Isabelre nézett. A ruházata pompás volt, arannyal és selyemmel hímzett; nehéz bársony; szigorúan divatszerű, nagy csokrú, szögletes cipők, hibátlan, magas selyemharisnyák; makulátlan, sokfodrú kemény gallér és kézelő; dudoros, sávos kabátujjak, drágaköves gombok, gyűrűk. Nagyon előkelő házból való, minden finom szokást jól ismerő lovagnak látszott.
– Úrnőm – rebegte a dajka —, egy idegen lovag jött érted, akit sohase láttál.
– Akiket gyermekkorod óta naponta látsz, jól ismered-é, donna Isabel?
Az idegen beszédhangja csodálatosan meleg zengésű volt; emberi és tiszta dolgokról adott hírt. A mosolya szelíd, okos és szomorú.
– Elmehet-é úrnőm egy ismeretlennel? – kérdezte Agneda, de már halkan, bizonytalanul, és lesütötte a szemét.
– Boldogságos Anyánk ennek a bálnak pártfogó asszonya! – felelte a lovag komolyan. Aztán újra Isabelre nézett, és különös szelídséggel, halkan kérdezte: “Követsz-e engem?”
– Megszabadítasz a nagy szégyentől! – felelte a leányzó nyugodtan, és le nem vette az idegen arcáról elmerült, különös tekintetét. – Induljunk, lovag!
Messze kitartott kezénél fogva vezette le. A kocsi ott állt – pompás kékbársony baldachinú, ezüstrojttal díszített sárga carruzza; négy égszín csótáros, ezüstdíszű fehér ló előtte. Nagyon is ifjúdad arcú, szép kocsislegény ült a bakon fehér köpenyben.
– Valakinek elfeledtél köszönni, úrnőm! – súgta a lovag, mielőtt felsegítette. És donna Isabelnek mindjárt eszébe jutott. Visszament a kapusikátor folyosójára, s egy kicsiny kamra ablakának kihasaló vasrácsa fölé hajolva beszólt: “Isten veled, hű kis szolgálóm, Franciska tejtestvérem!” Aztán felszállt. A batár csendülő, zenés dübörgéssel, simán robogott a város ódon kövei, mórcsipkés kapuboltjai, ó-zsinagógák, tornyos hidak, várformájú paloták közt. Az ég borult volt s a levegő híves.
Az Alcazar díszterme kétezer viaszfáklya fényében ragyogott; s a földig érő ablakok közén a pompás gobelinek selyemmel szőtt úrhölgyei, pálmaerdőkben sétáló ifjú leányai és fekete szőrű méneken vágtató vadászai mintegy megelevenedtek a mozgalmas fénytől, és elvegyültek a terem ragyogó vendégei közé; kik mind ifjak voltak és boldogoknak látszók; halkan, nemes illemmel csevegve, nevetgélve sétáltak kéz-kézben, páronként a márványkockákon. Az égi bálanya láthatatlan jelenléte templomossá, nemessé magasztosította a szórakozást; s a derűs és boldog teljesülés előtti szerelmek nyugodt és tiszta tűzzel lobogtak a szívekben. Donna Isabel szemlesütve haladt végig lovagja kezén, és még nem nézett szét maga körül.
A kardinális előtt csak sebtében tiszteleghettek, mert mindjárt helyet kellett foglalniok a két sorban egymással szembeállított párnaszékeken; a színházi előadás kezdődvén, mint rendesen szokásos a táncok előtt. Széles út volt hagyva középütt a székek sora előtt a felvonuló új jövevények számára. Káprázatos színű öltözetek közeledtek, sorakoztak egyre még – és bennük halvány és büszke szépségű leányvirágok —, lendülő, nemes mozdulatú, gőgös tekintetű ifjú férfiak. Óriási, harcias struccmadár-tollak díszítették nagy karimájú bársonyfövegeiket; gondosan fürtözött hajakat viseltek; piciny, hegyes állszakállt és felálló bajuszt. Mindenki örömmel és kíváncsian figyelte egymást, ki melyikkel páros? És tréfálkozó sugdozással mondtak ítéletet. Donna Isabel egy percre fölvetette szemét, s érezte, hogy csudálkozva és idegenkedőn nézik őt és ismeretlen lovagját. A következő pillanatban csaknem szemközt velük észrevette a csapodár La Lunát; Bernardina mellett ült, oldalvást hozzáfordulva; sötétbíbor köpenye szárnyát negédesen dobta át kardos csípején, és térdein s a lecsüngő vállhajtóka mögé bújt tengerében rejtve és hízelkedőn tartotta a tovari leány balját. Donna Isabel új lovagjára pillantott, s e percben halálosan megsértett, felhorzsolt szíve csodás, hirtelen felujjongásával úgy látta, hogy az ismeretlen férfi arca gyönyörű szép és alakja hibátalan.
Ezüstcsengők szava jelentette a színpadi látványosság, kezdetét; a nagy bíborfüggöny lassan szétvált. “La illustra Fregoná”-t, a nemesi konyhaszolgáló ismeretes, együgyű meséjét játszták előbb. Az úri társaság kicsinylő érdeklődéssel hallgatta a verseket; mert illetlen lett volna túlságos odaengedéssel figyelni a pórian világias történetre. Egy nemes hölgy szerepelt a játékban, ki közrendűnek adja ki magát, szolgálni megyen és a nép lányinak szabadas módjával, mindazáltal erényében hibátlanul ösmerkedik össze két nemes tanulóifjúval; kik közül egyről kiderülvén, hogy tulajdon testvérbátyja; valódi rangját bevallja, s a másikhoz feleségül mén.
A társaság könnyeden, élcelődve mulatott a színjáték felett.
– Mégiscsak jobb így – szólott az egyik hidalgó nevetve —, mint hogyha nemesi vérnek hitték volna a mátkát, és kiderül vala róla, hogy pórfajzat!
– De mégis nyert az álorcával – bátorult neki hölgye, a szép Inez —, mert mint kisasszony sohasem ösmerhette volna ki úgy az ifjak erkölcsét, hogy kedve szerint választhasson férjet. Ezt csak konyhai szolgálók mívelhetik!
– Az ám, de hátha mit sem tudván, amaz iránt lángolt volna fel szíve, kit testvére gyanánt kellett fölismernie? – kérdezte ártatlanul egy másik hölgy, de arca mindjárt is bíborszínre vált ijedtében.
– Ilyesmi nem eshet, mert a színészek előre tudják, mit játszanak! – segítette ki nevetve egy San Servando nevű lovag. – Az ilyenre ügyelnek a rendezőpadláson s a mennyei öltözőkamrában is!…
Meghökkent egy pillanatra, nem vallott-e valami tévhitet az egekről való szójátékban, mit félremagyarázhatnának; mert mindenki tudta, hogy a főinkvizítor bizalmasa most a nagy kardinálisnak; s néhány embere mindig lappang az érseki udvarnál papi vagy lovagruhában, vagy kíséretéhez csatlakozva. A körben ülők is megéreztek valamit, és egy pillanatra elhallgattak. “Az égből… önmagunk mélységéből… mindig messziről kapjuk a törvényt!… Azért veszejtjük nyomát sokszor!”… szólt valaki félhangosan.
Donna Isabel fölrettenve nézett a mellette ülőre; ahogy elfeledkezve tűnődött, maga elé mondta e különös szókat. A kétértelműség vagy homály vallási kérdésekben – jól tudta – könnyen gyanút keltő lehetett; mert abban az időben kezdték éppen szigorúbb figyelemre méltatni az illuminátorok és misztikusok veszedelmes tévelygéseit, melyeknek oly sokszor estek a legbuzgóbb hivő lelkek, papok, apácák is martalékául… És a leány úgy szerette volna titokban, valami jellel vigyázatra inteni az idegent, ki tán nem ismerős a dolgok itteni rendével. De akkor a csengők megújuló zenéje a második darab meséjére hívta fel a figyelmet. Ennek már szent legenda volt a tárgya; s a vendégek buzgó illedelemmel szedték rendbe tartásukat és gondolataikat, hogy tisztelettel figyelhessenek.
…Hajdani századokban történt, hogy valami Diego Martinez nevezetű közvitéz, midőn a flandriai háborúba kellett mennie, a Szent Leocadia templombeli feszület előtt örök hűséget és házasságot ígért egy Inez de Verga nevű leányzónak. Ámde amikor sok év múlva mint fiatal tiszt hazatért, tudni sem akart esküjéről s a leányról, ki azalatt híven várt rá. A kétségbeesett mátkának nem volt egyéb tanúja a feszületen kívül; mélységes hitében erre bízta hát ügye védelmét. A törvény emberei beléptek a templomba, és hódoló könyörgés után esküre szólították a feszületet. S akkor történt a csoda! Az Úr kőből való mása megmozdult a keresztfán, odaszegzett jobb karját kiszabadítva, két ujját magasra emelte, aztán a törvényjegyző kezébe tette, e szóval: esküszöm! A másik pillanatban már csak lecsüngő jobb karját s nyitva maradt, szentséges ajkait láthatta az ámuló nép. A feszület máig is úgy maradt a csoda emlékére; a pörlekedő jegyesek összebékültek, és mind a ketten kolostorba léptek.
– “Ez a legszebb a történetben!” – szólott most különös nyomatékkal és félig kérdezőn az alacsony termetű, de annál hosszabb nevű don Rodrigo Amados de Los Rios, egy ravaszdian alázatos, hideg szemű és csúfondáros, gonosz képű emberke, kitől – nem tudni, mi okból – mindenki félt Toledóban. – “Semmi jobbat és üdvösebbet nem tehettek volna, mint hogy zárdába lépve, Isten igazi szemléletébe merülten s a titkos, belső megvilágítás fényétől áthatva így mentesítsék magokat a bűn esélyétől… Nem így véled-e te is, városunk és körünk jeles jövevénye, ki magad De la Cruz szép nevén nevezted?”…
Mindenki rettenve és kíváncsian pillantott az idegenre. Elértették! Csalétek volt ez; olyan fogas és veszedelmes vélemény, mely ugyan teljes értelmében megtalálható amaz avelai Sancta Theresa de Jesus könyvében, kit Rómában szentté avattak, mialatt írott tanításai még egy évtizedig ott feküdtek vád alatt az inkvizíció tárgyalóasztalán;… de amely tanításért mostanában könnyen illumináns eretnekké bélyegezhették, és egykettőre kínpadra, máglyára juttatták az embert. Don Manuel de la Cruz lassan a kérdező arcára emelte bánatos mosolyú tekintetét. Úgy tudott nézni, mintha valahonnét a túlsó partról pillantana vissza.
– Ámde – mondta halkan a riadt elcsöndesülés közepett – ez a mátkapár egymást űzte és kereste még… nem a Magasságbeli utait! Nékiek még egymás szerelmében kellett volna vezekelniök előbb!
A körültük hallgatódzó társaság megzavarodva, suttogva széledt odább. Nem tudták mire vélni! Kiszabadult volna-é ügyes módon a csapdából az idegen lovag; vagy evickélve még veszedelmesebb örvénybe: egy új tévhit rettenetes gyanújába sodródott?… Maga De Los Rios is különösképpen megzavarodva fordítatta el kígyómerev, gonosz tekintetét. Felállt és odább sétált, közönyt tettetőn; ám donna Isabel titkon követte szemével. Kis idő múlva látta, hogy egy távoli ablakfülkében állva suttog valamit egy papi ember fülébe, ki az érsek kíséretében jött ide. És a lány szívét valami sohasem érzett fájdalmú szorongás fogta el; bár nem értette világosan, hogy miért? Sírni, kiáltani, tenni szeretett volna valamit, mert egy másik embert veszedelemben érzett. A maga fájdalmas gőgje, égő sértődése, gyűlölséges szerelme mintha eloszlott volna ebben; az árva, magányos, dús és hideg élet első szánalomvirága sarjadt ki forró szívéből.
Most először érzett mély és igaz fájdalmat vagy félelmet valaki másnak sorsán…
De citerások és hegedősök pedzették a húrokat; a fényes teremben tánchoz készültek a párok. Az ő lovagja is felállt, és gyöngéden tárta felé halvány jobb kezét. Lejtve és tipegve, kimért léptekkel, lassúdon és mereven indult meg az előkelők tánca. Enyhe és nemes színek nyugtató, selymes tarkasága csendes ütemben hullámlott és kavargott a színes márványkockák felett; a muzsika visszafogott, mély szenvedelme csak az eleven ajkakat festette lázpirosra, csak a szemek mélyén izzított sóvár, titkos epedést. – Donna Isabel érezte, hogy az ajka reszket, s a szeme ismeretlen fájdalom kínjától homályosul. Égető szégyen gyötörte városa miatt, mert úgy érezte, hogy szörnyű aljasságot készülnek elkövetni az ismeretlen lovagon csak azért, mert nem hasonlít eléggé hozzájuk. – Manuel de la Cruz mintha olvasta volna gondolatait.
– Mondom neked – szólt halkan, gyengéd mosolygással hajolva felé —, mindezeknél gonoszabbat is megértem én már az időben!…
Isabel elsápadt. A bal oldali teremajtó felé pillantott, s úgy látta, hogy két lovag, ácsorgás ürügyén bár, a kijáratot őrzi; kardjuk markolatán kezük.
– Lovag! – lihegte szinte fulladozva. – A mi Urunk Jézus nevére kérlek, tégy valamit magadért! Veszedelemben vagy!
Elgondolhatatlan kedvességű mosollyal nézett akkor dúlt arcába a táncosa. És halkabban, mély, édes, szerelmes jelentőséggel kérdezte immár másodszor: “Követni fogsz-é engem, donna Isabel?”…
Abban a percben odalépett hozzájuk don Alvaras de la Luna – a főinkvizítor unokaöccse. Táncosnőjét elhagyva, diadalmas, csábító mosollyal büszke szépségű arcán nézett Isabel felé, s a leány szorosabban fonta reszketeg ujjait a táncosa kezére. Ám don Alvaros egyenesen hozzá intézte a szót. Udvarias beszédében követelés volt és a férfiú biztos akarata.
– Megkérhetnélek-e, Toledo legszebb virága, hogy eljárd velem az ígért táncot!
– Nem vettél tőlem ígéretet, lovag, és már van táncosom!
– Ugye?
Mérhetetlen kicsinyléssel összehúzott ajka körül mintha csak most látta volna meg Manuel de la Cruzt.
– Nem ismerem, nem tudom, ki fia, honnét vetődött ide!
– Nálatok valóban keveset tudhatnak az én országom felől! – szólt nyugodtan de la Cruz; de eközben oly barátságosan nézett rá.
– Nem ám – tört ki most elvakult dühvel a lovag —, mert nincsen is igazi neved – a templomok anyakönyveiben hiába keresnők származásod! Mert jöttment vagy közöttünk, rejtezkedő, megvetett, ismeretlen! Hogy mertél a mi körünkbe tolakodni, ki vagy?… Ejh, nem felelsz?… Kardot hát, bár nem érdemled!… Kardot ránts, ha mondom!
– Nincs fegyverem!
A másik bősz dühvel vágott felé, egészen közelből, de csak a levegőt érte. Újból sújtani akart, de akkor az idegen puszta kézzel, szelíden megfogta a villanó kard élét, és De Luna keze szinte jéggé dermedt a markolaton. “Segítség!” – kiáltotta elfehérült ajakkal, elmerült, merev szemekkel. “Segítsetek!… Boszorkánymester!…”