Egy régi katonáról
Grószika éles, szapora hangja cserregett már selypesen és vidáman a kert felől; mint egy kedves és zenés, régi ébresztőóra zengése. Fenn bakterkodott hajnal óta, szagos kávét főzött, körüljárta a virágágyakat. Szeszélyesen és álmodozva tört le egy fehér violát, negédes mozdulattal messze elgörbítve a többitől fehérded kisujját; de mikor látta, hogy a kelyhe sáros az éjszakai záportól, gondosan és pancsolva mosdatta meg az esővizes kádban. Elcsoszogott görcsös botján a szőlőtövekig, és megdézsmált egy-két korán érett szemet, majd valami regényfélét hurcolt ki, ócskát és franciát, és a lugasba ült vele, pápaszemet tolva az orrára. De elunta magát a reggeli, nyári csendben, a kert szagos és nedves nyugalmában; kávét kívánt már, ám ahhoz társaság is kellett neki, úgy szokta meg. Kiáltozott hát, vidám élű zsémbelődéssel; serkentő, életeleven, házias kis szózatok zörögték át a lusta és édes csendet, edénycsörömpöléssel vegyest. Grószika hívta az udvarát, kadácsolva, mint a jó kotlós, és zavarta szemükről az álmot, megverte botjával az udvari kis vendégszobák lehunyt, zöld zsaluit.
– Jó reggeleket! Kisasszonyok, menyecskék, itt a káá-véé! Elhízik, aki soká alszik! Most jó idekinn, most még nem árt a teintnek a nap! Be jó levegő van! Az öreg leánderfa mégiscsak virítni akar a lelkem! Még egyszer megpróbálja; gyertek csak, csupa egy bimbó! Hol az a pirítós, heéj? Kati! Hozhatod a káá-véét!
A férfiak másik oldalra fordultak odabenn, de a nyaraló menyek és lányunokák szedelőztek (ez volt a házirend) a nagybabos kartonpongyolákban, batisztkendősen, álomtól gömbölyded arcokkal; vakációs, lustácska cicamozdulatokkal, obligát és könnyed hízelkedéssel jöttek kézcsókra.
– Kisztihand, Grószika drága! Jaj, be jószagú kis káá-véé!
– Csak ne igyátok nagyon barnán, gyerekek; attól pattanásos az arcotok. Ez csak a lányoknak szól, lelkem! De ha én húszesztendős menyecske volnék, így reggelente mindig becsavarnám a hajam fürtökbe, hadd göndörüljön, míg a férjecske felkél. Papirosba, fiam; egy kis megvizezett újságpapirost megsodorni, az a legjobb! Eleszi lelkem, eleszi a hajat az a meleg vas, az a sütés! És ha egy kis toupé, miegymás van… azt is ilyenkor kell betenni; hajaj, gyerekek, csak hadd aludjanak soká a férfiak, úgy kell szoktatni; sokfélét eligazíthat egy okos asszonyka azalatt. Az az idő a tiétek, amennyivel hamarabb keltek. Az őrizi meg az illúziókat.
– Hát a mi illúziónk! – morcoskodik az idősebb meny, egy piros ajkú barna, és nagyot harap a kalácsból. De Grószika neheztelőn mellőzi, nem méltatja feleletre.
– Én bizony nem küszködök többet, ha egyszer férjhez megyek. Szokjon meg úgy, ahogy vagyok! Elég fáradságos a lyányság, akkor legalább megpihenhessek! (Így a nagyobb leány.)
– Csak azt várd! – kacag a szőkébbik asszony, és tejszínt mer a nagy ezüstkanállal.
– Grószikának mindig tetszett tudni vigyázni… mindenre? – kérdeztem akkor óvatos halkan, mellette ülvén, és engesztelőn udvariaskodva nyújtottam felé a tálcát.
– Jaj, fiam, az más volt. Én, tudod, nagyon is párti voltam, nagy szerencse voltam neki, a lelkemnek! Azt igen, azt lehet csinálni, egy kis mésalliance-ot, az még a legkényelmesebb! Hát éngem el is szoktatott a lelkem, öregem, hogy neki mindenképp jó voltam, szép voltam. Pedig néha az ember egy kicsit mással is… nna, hogy is mondjam, egy kicsit úgy eljátszódna; szeretne valamit fogytig-poézissel győzni, ideálképe maradni valakinek… Osztán valami kis unformmal úgy elronthatja, fiam, hogy az kész kacagás. Pedig, amíg az ember fiatal, jobban szereti a szép könnyezéseket, meg hát virág… bú… souvenir… szívszakadás! De hiába, nna!
– Most jön a mese egy régi katonáról! – súgta oda az öregebbik meny a szőkének, mert nyilván ők sokszor hallották már. De ma észrevehette magát Grószika, megneheztelt a szelíd malíciáért és elhallgatott; némán lengette körbe a csészéjét, hogy az alján felkeveredjék a cukor, és úgy látszott, nagyon elgondolkozik. Aprókat kortyolt, és a fején félrecsúszott a kicsit kopott, fekete csipkefejdísz, e reggeli pongyolához való, a kalács morzsája behullt a szatin ujjas bő ráncai közé a kövérke, lágy, dús keblek fölött, s a Grószika kerekded ujjai végén, a körmök alatt, Istenkém, feketéllett néhol egy keskeny sávoly. Hisz ő is csak tizenegy tájban rendez nagymosakodást, ma már ott turkált a virágágyak közt; ó, neki már csakugyan minden szabad. Milyen csudálatos jó kávét tud főzni!…
A lányokat takarításhoz hessegette, a vendégmenyek elszéledtek bizonyos férfi-inggombok és egyéb hivatásbeli kötelmek irányában. Az egyik tán meggondolta magát, hogy megpróbálja a bevizesített újságpapirost. Ketten maradtunk a lugasban, és csendesen nőtt körülöttünk a napmeleg.
– Hogy volt az, drága, amit arról a katonáról mesélt?… Az elejét nem hallottam csak, hogy hol tetszett vele találkozni?
Egy elérett ringlóta esett le a fáról, végiggurulva a szalétli zsindelylécein. Nagyanyó felnézett rá, mintha fölöttébb lekötné a figyelmét, hallgatózott.
– Mi az, fiam? Meséltem valamit máma? Na nézd el, bizonyisten, nem emlékszem, hogy mi volt… Ahá, persze, egy francia katonáról igaz?
– Igen, igen! De én nem hallottam végig, közbe elhívtak. Pedig érdekes!
– Vagy úgy? Igen, arról jutott eszembe, az illúzióról, meg hogy virág… szívszakadás… bánat… souvenir! De azért az nagyon snájdig, szép katona volt, igazi gróf, egy vicomte; vicomte de St. Étienne. Ez volt a neve. És csupa poézis…
– Honnét ismerte, drága?
– Ó, akkoriban sok idegenféle tisztek megfordultak itt, az osztrákok közt sokszor volt egy-két francia mágnás. Nagyon sűrűn helyezgették akkor az ezredeket, néha egy-két hétre is, egyik gránitról a másikra. Ötvennégyben lehetett az… ha nem tévedek… igen, Gyuszikámat szoptattam akkor. Szarvason laktunk, ott már főbíró volt a lelkem öregem.
– És a vicomte? Beleszeretett Grószmamába?
– Hát mondta, fiam, nagyon mondta… de még milyen szépen! Mert hogy az összes szarvasi dámák közt csakis nekem mondhatta a pátriája nyelvén – más nem tudott ott franciául. Pukkadoztak is mérgükben eleget. És hát szépecske is voltam; fiatal, alig két esztendeje asszony, gömbölyűcske voltam, az a vérbélű fajta; a hajunkat lokniba hordtuk akkor, az enyém tömött volt és dióbarna. Egy pezsgőszín nyersselyem ruhám volt azon a búcsúmajálison; mert három nap múlva ment az ezred tovább. Eperszín rózsagirlanddal volt, fiam, egészen apróval. (Minap, hogy elbontom a hintaszékpárnát, azt a rongyosat, hát ott lelem a bélésibe egy darabját annak a pezsgőszín selyemnek!) Hajaj, de régen volt!… És hát a főbíróné voltam, nem is az utolsó asszony, nem is derogálhatott neki nagyon.
– Udvarolt?
– Comme la belle de l’été! – így mondta mindig… Haj, fiam, hogy táncolta az a quadrille-t meg a keringőt! Csárdásra én tanítottam. A mazurka alatt elrepített messze, a rondeau túlsó oldalára, megálltunk az oszlopos lépcsőn a (kantin kertjében volt az, ilyen júliusi időtájt, mint most), a holdvilág reánk sütött, és ő azt kérdezte, tudom-e, hogy szeret? Mondtam, hogy nem tudom. Hát mivel bizonyítsa? – kérdezte. – És hogy elmennék-e vele messzire innét, az ő otthonába, mindörökre? Tudod, fiam, ilyeneket úgy mond az ember néha; mert jólesik mondani ilyen szép, nagy dolgot, és mert úgysem kell tartani semmitől. Tudta, hogy jó uram van, két gyermekem, szopós az egyik, és tudta, hogy elég okos kis magyar asszony vagyok.
– Mit felelt arra, Grószmama?
– Hát ezeket. Hogy az uram, a gyerekem… De azért jólesett úgy kicsit sírósan mondani, kicsit reszketős hangon, szomorúan. Arra megszorította a kezem szenvedélyesen, és azt mondta, hogy nem tud így elmenni, hogy egyszer még négyszemközt találkoznia kell velem, hogy menjek ki holnap reggel korán a Korparétre, a Kiserdő alá, ott van egy ócska őrkunyhó, abban találkozhatnánk.
– És… elment?
– Ugyan, fiam!… Hát hogy szabadulhattam volna én jókor reggel hazulról? Bál után; mit gondolt volna a cselédség? A kicsi szopni akar, a tej kifut, az uram kávét kér, tiszta kráglit kér. Akkor azt mondtam neki, egy kicsit hidegebben, de azért szomorúan: “Vicomte, jegyezze meg magának, hogy a magyar nők nem bujkálnak, nem titkolódznak a szerelemben. Lemondani tudnak, de lealjasodni soha!” Az, fiam, ötvennégyben volt; akkoriba így beszéltünk!
– És vége?
– Nagyon meg volt hatva. Bocsánatot kért, és a szeme könnyes volt. Az életről beszéltünk még, aztán a csillagokról és a túlvilágról, ahol találkozni lehet. És megígértük, hogy sohasem fogjuk elfelejteni egymást. Nemsokára hazaindultunk. Elkísért, elöl haladtunk a holdvilágon, és mikor az utcánkba értünk, még egyszer kezet csókolt szépen, hosszan. Azt mondta, bennem tanulta meg örökké becsülni a magyar asszonyokat…
(– Ez szép volt tőle! – mondtam akkor némi csalódással az enyhe történetért. Ám Grószika nevetett.)
– Azt mondta, örökkön így fogok élni az emlékezetében, ahogy ma látott, e könnyű és virágos habselyemben, az ifjúság teli pompájában lebegve, mint a nyár tündérét. Comme la belle fée de l’été!… Hát jó, ebben maradtunk. Bementem, lefeküdtünk a lelkem szegény öregemmel.
– Előbb szoptatott!
– Persze! Nna; jókor reggel (csakúgy, mint máskor, mai napig) én felébredtem azért, ahogy pitymallott. Jól is esett ébren lenni, tudva végigálmodozni, átélni újra a múlt éjszakát és hallani a szép, reszketeg szókat. Je garde votre souvenir!… Csakhogy az uram, szegény lelkem öregem, horkolt egy kicsit reggelenként. “Ejnye, be szép lehet odakinn a reggel!” – gondoltam hirtelen. A nap felkelt már, bizton gyémántharmat ül a füveken, és nevet a kert jószaggal és pihenéssel. A dajka is aludt még, a szakácsné is aludt. Papucsot húzok hamar, magamra veszek egy pargetszoknyát (kékkel slingoltat, ráncosat) meg egy fésülködőréklit, olyan félszennyeset, ahogy előtaláltam a sötétben. Ki a friss levegőre, a magányba, a természet csendjébe, ahol elmerülhet a lélek – ahogy Rousseau mondaná. De ahogy a pohárszék előtt elhaladtam, eszembe jutott, hogy farkaséhes vagyok. Hiszen szoptattam akkor; bál előtt meg nemigen vacsorázik be az ember! Leltem egy kis kést, hát leszegtem hamarjában egy nagy siláp kenyeret – azzal ki!
Ki a kertbe, a kert végire, fiam! Ott zavartalan a magány. Lenyúlt a kertünk messze a mezőkig, egy dűlőút szegte a sövény alját és túl rajta drága-szép lucernatáblák, harmatos mezők, hogy csak úgy éledt rajtuk a szem. Sóhajtottam teli tüdővel, és ettem a kenyeret. De itt a kertben is volt mibe gyönyörködni! Olyan káposzta, te, amilyet én termesztettem, nem volt több a vármegyében. Tudod, mindig is jól nőtt az én kezem után minden növény; világéletembe ebbe telt örömem! Hát még a paprikám, a paradicsomom! Mind semmi! Hanem amikor megláttam a hagymaágyakat, a teljes, húsos szárak gyenge sárgulását, egyszerre a számba éreztem az én kitűnő fajhagymám ízét. Kezemben a kenyér, a kis kés, abba a percbe már ki is húztam néhány vereshagymát a fiataljából! Szép, gyenge, húsos, ízes hagymákat. Azzal leültem a bodzafa alá, a kerítés mellé, egy fatuskóra, és szépen felcikkezve a kenyérre, eszegetni kezdtem nagy delíciával.
Hát eszem, eszegetem (egy sármány fütyült szépen mellettem a bokorban), egyszer csak feltekintek valahogy a nagy mélázásból. Hát, uramfia! Egy lovas az országúton; kővé meredve áll ott, és bámul engem szájtátva. Egy katona…
– Csak nem a vicomte?
– De biz ő volt, St. Étienne! Az állt az úton lovastul. Nahát most beszélj, mit csináltál volna te a helyemben?
– Jézus Mária! Elszaladni!…
– Ohó! Hogy hátulról is meglásson a pargetszoknyában! Hogy szaladvást jól megnézhesse a rongyos, sarkatlan papucsaimat! S a kontyom meglássa, ahogy éjszakára kis vékony varkocsba fontam, és olajjal jól bekentem a bál után, hogy el ne egye a sok vuklizás, göndörítés. Olyan lehetett, mint egy kis patkányfarok! Nem, fiam! Itt már úgyis veszve volt minden, ami az elmúlt este összeigazodott bennünk; odavolt minden méltóság és galanterie, minden finomság és ábránd, poézis meg fennköltség, virág, bú, szívszakadás… souvenir… Ehhez már jó képet kellett csinálni, menteni, amit lehet, ezt átláttam egy szempillantás alatt.
– És?…
– Ahogy ott bámult elmerengve, mint aki kísértetet lát, hidd el, fiam, olyan furcsa volt, de olyan furcsa, meg ahogy magamon végignéztem, hogy egyszer csak rám jött a kacagás, de istenigazába, és nem tudtam visszafojtani. Olyat nevettem, hogy minden kismadár rémülten röppent fel a bokorból. Akkor kinyújtottam a kezemet, intve, hogy jöjjön közelebb. Amilyen bolond zavarban az volt, szegény! Leszállt a lóról, a kantár is kiesett a kezéből, úgy jött a kerítés felé, köszöntést motyogva.
– Jó reggelt, gróf úr, kedves kapitány úr – köszöntem vissza majdnem kiáltva, mert csak úgy dőlt belőlem a kacagás. – Nem parancsolna egy kis jó, gyenge hagymát, drága vicomte?
Felé nyújtottam egynéhányat a lécen át. – Csak úgy önkéntelenül jött ez; az embernek úgy a vérébe van a kínálgatás, hogy zavarában is ez jut eszébe. – A vicomte benyúlt a hagymáért, zsebre dugta furcsán, félszegen és rám nézett. Akkor elkezdett nevetni ő is, átragadt rá, és kacagtunk, kacagtunk egymás arcába, egyre bolondabb hahotával, lihegve és tüszkölve és könnybe lábadó szemekkel. De olyan édesdeden, ahogy azóta sem.
– Milyen kedves! – mondogatta fulladozva a jókedvben. – Comme vous êtes charmante!
– Comme la fée de l’été! – feleltem én, és oldalt dőltem, végképp kimerülve. “Egye csak meg, vicomte!” Mikor megcsókolta a földes, hagymaszagú kezem a kerítésen át, mikor elváltunk, és lóra szállt, elvágtatott, még akkor is mind nevettem, nem akart vége szakadni; tán mert tudtam, hogy ebbe sok minden elmúlt; beleveszett. És tudom, hogy ő is éppúgy nevetett, odább ügetve a lován és a kantinban, és másnap, mikor búcsúzva visszanézett a város felé. – És ládd-e, ennyi sok esztendő múlva is hogy eszembe van ez a dolog! És biztosan tudom, hogy ő is emlegeti valakinek; a vicomte, ha ugyan megvan még valahol szegény! “Kár érte!” – mondod, a poézisért! Ki tudja, fiam, ki tudja! A kacagás tán tovább megmarad!
1913
A madarunk
Péter hozta be a fényes, tavaszi reggelből. Barnára lesült, kíméletlen gyerekmarkában tátongott a kis szörny; poros ujjacskái reszketeg, ideges örömével szorongatta, hogy el ne szabaduljon.
– Anyám, ez verébmadár, csakhogy még pólyás! A Menti szakácsné katonája verte le a fészekből, a nyaralóban, ahol a piros ezredes úr lakik. A két verébtestvérje meghalt. De ez ki tudja nyitni a szemikéjét; csak nézze, anyám!
Néztem. Idétlen, hályogos szemű, puffadt testű jószág volt; borzas és piszkos, szürke tollbundája csapzott és rossz szagú.
– Szegény féreg – mondtam utálkozva. – Még nagyon kicsi, el fog pusztulni!
– Nem, jaj ne-e-em, anyám! A házmester bácsi ad skatulyát, a fűszeres néni ad kendermagot. A pincekofától már kaptam salátahéjt, ami lehullt neki.
Le voltam győzve. A földszint már szövetkezett lágy és könnyű könyörületben a madár jóvoltáért. Adni, adni – megindulni, istápolni, felemelni – és mondhatni ezt: “Szegényke, szegény!”
– Isten neki – mondtam, kelletlenül —, de tartsd az ablakban, és ne csinálj piszkot!
Aztán hozzáfogtam valami munkához.
– Anyám!…
– Ejnye, az ördög!… Mit akarsz? Hamar!
– Anyám, nem megy le neki a torkán a kendermag.
– Hát hagyj neki békét! Mit nyomorgatod? Majd eszik, ha éhes.
– Most ihatnék! Ebbe a kiüresedett vazelinos skatulyába hoztam neki vizecskét, de nem fér be a kalitkaajtón.
– Kérlek, nagyon kérlek, hagyj dolgozni engem! Hogy pénzünk legyen; hisz te érted ezt!
– Igen, de oda kell kötni a kalickát az ablakfához… és azt a tegnapi jó kis hosszú spárgámat már megint hová lomolták nekem?
– Péter! Biztosítlak, hogy a legközelebbi kérdésekre nyaklevessel felelek.
– Hát akkor csak még azt az eltört hamucsészét akarom; abba fog állni a kendermagja!
– Vigyed! – kiáltottam vészjóslón. – Hanem a hangod se halljam délig!
Valóban csend lett a szomszéd szobában. Alig neszelt a Péter lágy, altató gügyögése. Beszél a madárhoz? És néha egészen halk, rekedt és halálra riadt csiripelés… Mit csinál a boldogtalannal? Csak nem kínozza?… Borzasztó, hát nem lehet dolgozni!… Csak nem engedhetem, hogy életelevent gyötörjön!
– Péter, mit csinálsz?
– Hát semmit, csak így lónyigázom, így egész csendesen a kis drágát, hogy elaludjon. Iszen még pólyás, azért ringatom.
– Úristen! Halálra ijeszted így. És elszakadhat a spárga, és kieshet az egész kalicka az utcára. Akkor összetöri magát a kismadár.
– Jaj, ne! – ferdült sírásra a Péter szája.
– Hát ne zaklasd. Csak úgy nézegesd, és danolj neki, ha éppen akarod! Úgy is elalszik.
– Ugye, mert most álmos? Egészen lehunyódik a kis szeme! Visszamentem. Egy darabig hallottam még, hogy zümmög a Péter egyhangú, kedvesen méla danája. “Esik az e-ső, ázik a me-ező!” Milyen drága meleg, üde hangocska!… És dolgozni kezdtem az írásomon… Sorok sorakoztak előttem, az óra ketyegett – kinn egyre melegült a délelőtt…
– Ejnye, te kis haszontalan! Te csibész! Te lumpolós! Úgy jársz, mint a részeg ember! Nem mondtam, hogy a szőnyegre lépni nem szabad – sáros lábbal? Tudod, hogy szeretlek, de azért kikapsz, gyerek, hogy rendre szokjál!
Mi az? Péter az én hangom utánozza – a szavaimat! Rányitok hirtelen.
– Most sétáltatom egy kicsit – hebegi Péter felijedve. – Az egészséges neki, ugye, anyám? De nem szabad, hogy lelépjen erről az újságpapirosról, azért terítettem le a földre. És ilyen buta, mindig lemegy a szőnyegre, akárhányszor visszakergetem… Te csibész!
– Péter! rögtön visszateszed a házába, a kezed megmosod, és ha egyszer még egy ujjal hozzányulsz, kitekerem a nyakát.
Szepegve fogadott szót, ment kezet mosni. A madár ott gubbasztott az arasznyi kalit rácsán; horgas lábujjaival görcsösen kapaszkodott a drótlécbe, és nem mozdult, nem is pihegett tán; s a puffadt, fehéres szemhéja lomhán, súlyosan hullt le és úgy maradt.
Istenem, milyen fáradt, milyen nyomorult! A rabság, ijedelem és elhagyatottság képe; ványadt, vizes és boglyas. Hogy fázhatik ez a világon!
Nem is a tisztaság kedvéért förmedtem Péterre az imént. De olyan gyötrelmes volt az a játék; ahogy nem értett, nem tudott meg semmit a gyerek jó szándékából, és boldogtalan, buta, konok újrakezdéssel, szédelgőn és megzavarodva és oktalanul mindig és újra letipegett szegény, tétova lábacskáin az újságpapírról, amit Péter sétaterül jelölt neki.
Ó, te szegény, te szegény! Mit tudhatsz te mindenféle rendről és akaratról! A világról és töméntelen, gyönyörű összefüggéseiről; azokról is, mik sorsodba nyúltak – a szakácsnéról és az ő pucerjéről, az ezredes úrról a villában szemközt és a házmesterről, ki a házadat összerótta! A Péter öt barna ujját érzed csak vézna kis csontjaid, repkedő, riadt szíved köré kulcsolódni és összefogódni rajtad kérlelhetetlenül. Micsoda óriás, idegen, gigantikus csápok neked! Be vagy fogva közéjük, és a rémületre is fáradtan – megadásra is tudatlanul – lehunyod mind a két szemed.
– Most – súgja Péter —, most, lám, elaludt szegényke! Délután majd fogdosok neki legyeket a konyhaablakban.
Vigyázva, lassan állítjuk helyére a kalickát, mintha igazán valami kedves betegünk szunnyadna benne. És összedugott fejjel nézzük, elcsendesedve.
Ejh, most már megint nem dolgozom! Ostobaság! Mit törődik az ember ilyen nyomorult, árva féreggel, egy csúf kis madárral, amilyen ezerszámra pusztul el naponta, és vál halálra a könyörtelen ég és a közömbös föld között!… Igen, de ez itt kínlódik, agonizál a szemem előtt, mégis… ez kényelmetlen kép. Ha megélne, persze szabadon ereszthetnők. De azt csak nem engedhetem, hogy Péter csacsiságból elkínozza!
Így, észrevétlen… a jobb részem immár elfogadta a felelősséget érte. Rosszuleső volt ez; kedvetlenített.
– Na-a! Menci, mit csörömpöl úgy maga azzal a tányérral! Felébreszti a kis madarat! – suttogta fojtott haraggal Péter.
Lám, már ebéd ideje is, itt van; terítenek. És milyen kevésre haladtam! Ostoba verébügy! Néha minden semmiség kizavar!
Az asztalnál halkan, suttogva beszéltünk.
– Ugye, anyám, ez a kis madár úgy fog majd szeretni engem, ha felnevelem, mintha én volnék az ő madárapja?
– Persze, úgy!
– Mindig az én kezemből fog enni. És télen, mikor a többi veréb megfagy a hidegtől, ez a mi madarunk majd kinéz az ablakon a jó meleg szobából, és gondolni fogja magában: “Lám, milyen jó is, hogy az én Péter kis gazdám ilyen jó, meleg helyre hozott engem, és mindent ad nekem!”… Ugye, anyám?
– Biz’ úgy!
– Mondja, a legyeknek is van mamájuk, aki hazavárja őket?
– Nemigen várja… talán… de a légynek is fáj a halál.
– Nem is fogok legyet! Van neki kendermagja, salátája, kenyere – az elég, ugye?
A főzeléknél lassankint mélyültek a problémák.
– Anyám! Ha ennek majd nagyobb korában fogunk egy másik verebet, hogy legyen neki felesége, akkor még picibb verebek fognak születni, ugye?
– A veréb tojást rak, abból jön ki a picinyje.
– Az anyja tanítja meg tojást rakni?
– Igen – bizonyosan.
– Anyám! A verebek közt is van úgy, hogy zsidó vagy nemzsidó?
– Hogy volna, te csacsi! Kitől hallasz ilyen ostobákat?
– Mondja! A verebek magukmagukat “veréb”-nek hívják?
– Ezt már nem tudom, fiam. Hanem én már most megint dolgozni fogok. Nem akarnál repülőgépeket rajzolni?
– Nem!
– Na jó, hát megengedem, hogy az ebédlőszékekből vasútat meg kutat építs.
– Nem!
– Hát mit játszanál? Engem ne zavarj, annyit mondok!
– Inkább kivinném a madaramat a levegőre, a jó meleg napra; az egészséges neki!
– Nem bánom, de kalickástul vidd, és… vigyázz szegénykére.
Így békességem lett délutánra. Ha közben felfigyeltem Péter miatt, és utánanézettem Mencivel, mindig megnyugtatott.
– Ott ül még most is a sarkon, a kőrakáson – látom az ablakból. A kalicka a kezében, ráhajol, biztatja a madárt. Na, milyen jó mulatságot lelt neki az a bolond Jóska; baj sincs vele máma!
Csak alkonyattájban került elő. Hozta a kalickát.
– Nézze, ugye, hogy álmos már? Úgy lebuksiz a kis feje mindig!
Valami furcsa ijedelem fogott el, ahogy megnézzem.
– Mondjad csak, evett ez az állat máma valamit?
– Én… nem tudom! Én teleszórtam a kalickáját kendermaggal, még a hátára is szórtam, a fejére is.
– De láttad, hogy evett?
– Én… nem tudom.
– Boldogtalan! Hisz az ilyen pólyás veréb nem tud magában enni: ezt még az anyja eteti.
– De… ugye, nem beteg?
– Add csak ide azt a kendermagot! Frissen! Pfuj, hogy odavan ez, szegény!
Csak legalább ne félne úgy tőlem a nyomorult! Úgy összeszorítja a buta csőrét, olyan kétségbeesetten, hogy erőszakot kell tenni rajta: a körmömmel feszíteni szét. A tenyerem érzi a rút és meleg kis állattest kínos felvonaglását: ó, ez kellemetlen! De hát csak nem veszhet éhen, ha már itt van!… Mikor leteszem, megszédeleg; borzas, nagy feje lehull – gombostűfejnyi szemére hályog ereszkedik, lomha szárnya tétován meg-meglibben…
– Csakugyan nagyon álmos a madarunk, kisfiam! Feküdjetek le most mind a ketten mára!
– Ugye, reggel majd énekelni is fog?
– Bizony fog!
– Csak elébb egy kicsit meg kell szokni neki minálunk! Ő még nem látott emberszobát soha, ugye – és nem tudja, hogy mink szeretjük, ugye?
– Majd ezt mind reggel, kicsim! Most már csak aludj!…
Később lábujjhegyen még beosont Menci a teáscsészékért. Péter ráneszelt.
– Mit járkál itt annyit maga? Mindig zörög! Nem tud aludni az a szegény kismadár!…
Ejh! Ideges lehetek ma megint! Most sírni tudnék… Péteren, vagy a madáron?… Nem… Péteren!
Hogy szuszog mély álmában! Milyen kedves, önző, jóságos, közönyös, minden együtt… gyerek! Kis meleg fészkesmadaram, szegényke!… Nem ment ez a munka máma! Megzavartak mindennel – ejh! Aludni jobb!…
Tompán és lassan fehérül ki a másnapi hajnal. Már világosul a szoba, de az álom ködlőn, jólesően fog még. Jó pihenés, jó bizonytalan érzések, jó lustán tápászkodó, készülődő, kipihent gondolatok!… Az ám! De Pétertől nem lehet! A szeme felpattan – felül az ágyon; a másik percben már kiszökkenik, és meztelen, izmos lábacskái végigtapkodnak a szobán.
– Ó! A madárkám!
Elnémulva; nagyra nyílt, friss szemeivel kérdezőn bámulva rám, meg-megreszkető szájjal áll a kalicka előtt.
– Anyám! Mi lelheti? Olyan furcsán fekszik a hátán, hogy a kis feje… így, egész hátrafelé… görbére van hajtva… A fejébe megy a vér, anyám… az nem jó! Úgyis olyan kis gyenge!
Akár meg se nézzem; tudtam, hogy vége! Szegény kis hullája görcsbe csavarodott, és kék volt már.
“Kidobni mindenestül! Ki tudja, nem fertőző-e?” – ez volt az első józan, reggeli gondolatom. De Péter ott állt, tétova szájjal, könnyesedő szemekkel, reszketőn.
– Gyere csak, kis butám! Hát ennek most már jó, látod; most már nem fáj neki semmi többet. Csak nézd meg bátran! Ez az, hogy: meghalás! Látod!
– Az égbe megy – apjához, anyjához?…
– Azt nem tudom egészen biztosan. De hogyha most szépen kivisszük a kis testét – oda a ház mögé, a Királyhágó-rétre például —, és a kis ásóddal gödröt csinálunk neki és belétemetjük – akkor jövő esztendőben szép, nagy fű fog nőni azon a helyen, őbelőle lesz az a fű.
– Hát… menjünk, anyám! Temessük el a Királyhágó-rétre. Megkeresem az ásót.
Előbb kávézz! Előbb felöltözöm!
Zaklatott, sietett, alig bírt várni.
– Menjünk, menjünk, anyám! Amíg ki nem jönnek a házból a többi gyerekek, azok a nagy csibészek, akik már iskolába járnak. Mert ha meglátják, hogy hova temetjük, még kiássák maguknak a mi madarunkat!
Kendőt kerítettem a vállamra; – híves és harmatos tavasz reggelen kiszöktünk, víg sírásók a cigarettadoboz koporsóval. Módos kis vermet kapartunk neki a porló, agyagos földben – friss levéllel betakartuk; az épülő ház mellől egy kis szegletes követ hozott Péter, azt odatettük fejtül. A nap felsütött; a Királyhágó-réten száz meg száz eleven veréb csiripelt, lármázott a reggelben…
Mindez a múlt évben történt – így tavasszal. Úristen – annak egy éve van már!
Arról jutott eszembe az egész, mert a minap estefelé arra mentünk el Péterrel, aki már iskolás az idén. Egyszer csak előreszalad, meg-megáll, lehajol, mint hogyha nyomokat keresne a réten.
– Mi az, Péter?
– Anyám, hát nem tudja?… Itt valahol van minekünk egy kis darab helyen füvünk. Ha azt a követ meglelném!… A mellett egy kis csomó fű – olyan kis, kerek helyecskén, mint a tenyerem – a mi füvünk ugye, anyám? Mert az a mi madarunkból nőtt. Nem tudja?
1913