Az Arimathiai
Följegyzések egy kétezer éves húsvétról
Nisan – virágok hava, tavasz!
A hold arca kerekre nőtt az égen, az ünnep közbeeső napjai kezdődnek már, kovásztalant eszünk, a Heródesi kapunál ma éjszaka vágták le az első árpa zsengéjét, vértelen áldozatul. A húsvéti juhok és tulkok bőgése elhallgatott a templom csarnokában, a pénzváltók sima érmei nem csengenek, nem búgnak a tisztuló asszonyok gerlicéi, s nem alkusznak fennhangon kismadarakra a kiütésből gyógyult áldozók. Az utóeső is elment, könnyű, nyugoti szél jár esténként a kőváros felett, és a jerikói kertek balzsambokrainak éledő, friss szagát hozza el… Mint más tavaszkor, mint egyéb ünnepek idején, miket megéltem itt gyermekségem óta.
Hányszor feküdtem íny a házunk tetőjén, honnét apám és nagyapám is nézték tűnődve a csillagos eget, hol a szent mosakodást végezték, és a Pusztaság felé fordított arccal éneket zengedeztek, felemelvén az Úrhoz két karjukat és szívük. Itt tanultam én is az Írás betűjét s a Törvényt ösmerni, mint övezett köntösű fiúgyerek; s idejött görög mesterem is, alexandriabeli szolgánk, az átfúrott fülű, hogy az ékes beszédű nyugotiak e régi nyelvére tanítson – noha csak szürke hajnalkor vagy alkonyat után szabadott, mert apám szigorúan megtartotta az Írás szavát: “Nappal és éjjel a Törvényt tanulja gyermeked!” De később is mint ifjú suhanc, kerek fövegben járó, felszöktem sokszor ide apám műhelyéből, elheveredtem e gyékényeken, tekerccsel a kezemben és írónáddal; mert mindig szerettem így leföstögetni az eleven mondásokat – s a mai, közbeszéd szerinti szókra, karcsúbb arám betűinkre vagy akár a cifrább görögre fordítgatni a szent héber jegyek szögletes és szigorú formáit, vagy csak úgy hevertem itt és néztem és vártam! Zsuzsannát még nem ösmertem akkor. Zsoltárokat énekeltem, és a szívem dagadozott; kezemet néha a torkomra kellett szorítani, hogy ne kiáltsak. Itt, a háztetők, kertek és olajfák felett, arra gondoltam, hogy így vár, ilyen fulladozva sok ezer év óta minden, ami körülöttem van, a föld, melyet a templomi tized szentel meg, a vizek, melyek némelyikéről azt mondják: megállnak szombatnapon; és a nép, ez a szétdarabolt, ezerszer alázott, boldogtalan. Egy nagy Ígéretet hordoz itt magában minden és mindenek; s hol van az a judeai ifjú, kiben valaha valami élt és feszült, és sohasem kérdezte volna önmagától e kérdést: – “Nem én vagyok-é az, aki küldetett?” – Egy eszes pogánynak próbáltam ezt megmagyarázni egykor: a fejét csóválta, nem értett. Hisz vétek, vétek is ez és a szív titka csak, mely mindjárt elhallgat; – alázottan hajtottam meg a fejem az Úr előtt.
A mély Khidron völgyére látni le innét; fehéres kőtörmelékkel teli, szédítő szakadékra, melynek fenekén a kicsiny vízér a házunk csarnokáig nő, a három oszlopig, mikor a nagy esők jönnek. Bal kézre Móriah látszik; fenn a hármas templomkapu; s a szent Királyi Csarnok faragványos márványoszlopai a sötét cédrusgerendákkal, ahogy felséges koronaképp ülnek a krétás hegyfal lecsiszolt, kopár, fehér falán. Jobb kezem felé ha nézek, ott az ősi Sion, Dávid városa; s Akrá, az alsóváros apró házai lábam alatt. És keletre, túl a völgyön és túl a patakon – a mi telkünk az is még. Ott, a hegyfal barlangjai közt frissen meszelt sírok fehérlenek a holdfényben; kettő a miénk, apám és anyám nyugosznak benn; s én is a közelükbe vágattam nyugvóhelyet magamnak és Zsuzsannának, ha majd elszólíttatunk… És ma elébe hengerült a kerek kő; cseréppel kirakott, szép, új sírkamránkba egy idegen költözött alkonyat után… Az új próféta, akit ösmertem; szóltam vele titkon – és bizonnyal szerettem őt. Bár erről senkinek sem szabad tudnia a tanácsban.
És meghalt – mégis! Lopva vittük át három galilei emberrel, két síró asszonyszemély finom gyolcsokat hozott – az én Zsuzsannám is küldött le öreg szolgálójával szép darab szagos gyantát, stóraxot illendően, mirrhát és fahéjas szagú kenőcsöket a holtnak sok sebére… Hideg volt már a teste, amikor levettük; éreztem az elnyúlt tagok merevét, aludt vér volt az ajka szélén, és sápadt feje visszahullt a karomról.
Most némaság van. Elbúcsúztak tőlem a csendes zokogó idegenek – Zsuzsannám két asszonynak, úgy tudom, menedéket adott éjszakára az alsó házban. Tán lepihentek ők is már, s a szolgák s a műhelylegények; ifjú asszonyom most mellet ád a kicsinynek, fáradt; minek zavarnám?… De nem tudna most szememre jönni az álom! Kicsiny, fedett fáklyát gyújtottam itt, és nézem az imbolygó világot; tán elrezgeti fényén lelkem nyugtalanságait. Milyen jó, hogy megtanultam a náddal bánni, s a mai közbeszéd igéit is – cifrább, karcsú jegyekkel formálni tudom. Nehéz a szívem; úgy hiszem, nem lehetnék most meg e nélkül.
Leírom ide. Én, József, tanácsbeli férfiú, a szent szinhedrin tagja és farizeusi iskolát járt ember vagyok; házam műhelye szerint ötvös és éremmíves; és nagyapám származása helyéről neveznek Arimathiainak. A szelíd és nagy türelmű rabbi, Hillel atyánk hagyománya szerinti iskolát hallgattam; de világot járt embernek is mondanak, mert némely mesterségem dolgában megtett, karavánutakon kívül egyszer, ifjú koromban Rómát is látnom engedte az Úr. Egy Jonathán nevű főpapi ember vitt el magával kísérő gyanánt, azzal a küldöttséggel, mely panaszkodni volt Archelaus etnarkára a nagy császár, Augustus trónja előtt. Akkor még így volt: még bízni tudtunk Rómában! Mindenki csak az etnarkát gyűlölte itt s az egész heródejánusi fajt, rokonvérben fürdő hercegeit és parázna hercegnőit – ezt a felkapaszkodott családot, mely kiirtotta a hasmón királyok, a nép véréből való szent dinasztia utolsó sarjait, és örökébe ült utálatos edomita furfanggal, mely mégis a kapzsi, és durva Ézsau – ősapjuk fajára vall. Szabadulni akartunk tőlük mindenáron! Miért ne imádhatnók mi Istenünket – gondolták sokan – a bölcs és igazságos Róma hatalma alatt, a nagy császárok palástja árnyékában? Hisz törvényt ülni, rendet tartani és fegyvert viselni csakugyan ők tudnak legjobban, és ebben Rómát egy nép se múlja felül; sőt mindenek meghajolnak előttük. Mi kell nekünk egyéb, mint hogy tiszteletben tartsák szokásainkat, és nyugodtan élhessünk az Egyetlen Isten választott népeként és az ő törvényei módján. Legalább leveszik rólunk a világi hatalom gondját! Augustus, a nagy császár igazsággal és mérséklettel kormányzott, barátja volt a zsidó népnek, és udvariasságból minden évben elküldte a mi templomunk számára is az idegenek tisztelő áldozatát; éppúgy, mint a többi védelmezett népek ismeretlen bálványisteneinek. Mi pedig nem kerestünk már régen harci hatalmat és gazdaságot; az Úrra bíztuk dolgunkat és vártunk. Még kikötővárosaink sincsenek, nem akarunk csereberélni és pénzt forgatni, mint az ügyeskedő szírek; csak élni a földből, melynek hűbéres ura Adonáj; olajt ütni és gyümölcsmézet sajtolni, kézmívességet folytatni és szelíd barmokat legeltetni a Hermon havasi lejtőin vagy Jezráél lankás halmain. Évente áldozatot mutatunk be a császár egészségéért; katonái elfoglalhatják felőlünk az egész földet. Úgyis csak ideig-óráig való mindez: mert közeleg az idő, s a Napok Öregje meg fog jelenni égi trónusán, hogy régi fényébe visszahelyezze Izraelt, és megdicsőítse hű fiait minden nemzetek fölött. Hogy azontúl gazdagságban és dicsőségben éljenek a földön, míg ezer gyermeket nemzenek!
Így gondolta ezt Hillel atyánk is, a türelem és szelídség prófétája, kit én még életben ismertem. A rómaiak barátjának nevezte magát, és megengedte, hogy “Boldog új évet” kívánjunk a pogánynak is, ha az ő ünnepeik közeledtek. Nem ellenezte, hogy üzletet, szerződést kössünk velük, hogy pénzünket adásvételre használjuk; meghívhattuk házunkba is anélkül, hogy utána tisztultatni kelljen a szobát és bútorait; s elfogyaszthattuk a pogány szűrte bort és olajat, ha tizedelvén, az Úrnak szenteltünk belőle, mert ettől megtisztult. A jó Hillel! Én még láttam őt, az angyali rabbit – öregen és reszketőn, de a halál utáni feltámadás reményében boldogan mosolygott ránk, ha néha iskolánkba bejött. Görcsös botra támaszkodott s az arkhisinagogos kezére, felénk fordította ősz hajaktól körülfolyt arcát, s azt rebegte: “Fiacskáim ti! Ne tegyétek soha másnak azt, amit magatoknak nem kívántok! Ez a legfőbb törvény – minden egyéb csak haggada – magyarázat!” Valójában ugyanazt mondta, mint a názáreti szent, ki oly rettentő halált halt ma fiatalon. Mégis, ő nyugodtan és szerényen élt, és békén halálozott el tisztes ősz korában. Nem nevezte magát Illésnél és Jónásnál nagyobbnak – bizonnyal ezért! De aztán – hogy Ábrahámhoz költözött, mi maradt meg utána vajon? Egy rabbinusi iskola, amilyen sok van az övén kívül, egy szelíd emlékezés s a tanítás, mely azóta is megmásolt már követői száján.
Mégis oly kedvesen pihen ma nála emlékezetem. A szelídség atyja volt ő, szíve teli békével és szeretettel. Négyszáz dénárba fogadott egyszer valami csélcsap idegen, hogy ostoba kérdéseivel türelméből kihozza – és elveszítette a fogadást. Ő enyhítette a szombat és a jóbelév szigorát, és több túl kemény cikkelyhez talált új, könnyítőbb magyarázatot. Minden kicsiségre kiterjedt figyelme, minden apró fájdalmat, szégyent és bosszúságot is el akart törölni az emberek útjából. Azt mondotta, a rút ábrázatú menyasszony nászkíséretének is énekelnie kell a lánydicsérő zsoltárt: “Ó, te ragyogó szépségű, kellemetes ifjú ara!” – mivelhogy a kíséret a vőlegény szemével köteles nézni őt. Ilyen volt! Az utolsó igaz farizeus, kinek szíve a népért dobogott.
Mit szólna, ha most feltámadna, s megjelenne köztünk. – Róma nem barátunk már, de zsarnokunk. – Elértük, amit akartunk; a császár elűzte az etnarkát, kinek rossz, herodiánus vérében úgysem volt már igazi zsidó csepp, hisz Malthaké volt anyja, a szamaritán nő; – ravasz ágyasa a trónzsaroló királynak, a gyilkos idumeainak, ki ádáz szerelemből megölte a mi utolsó, hasmóni hercegnőnket, a nemes Mariamnét. – Száműzetésbe ment hát Archelaus, de azóta… még rosszabb a dolgunk. Római himpellérek ülnek a nyakunkon, eladósodott lovagok fiai, kik bérbe adják az adót s a vámokat; s gonoszabbak a vérszívó piócánál. A derült augusztusi napok letűntek ott kinn is a birodalomban; a fővároson vérszag ül, egy keserű kedvű agg ember gyanakvó gyűlölete. Az uzsora ellen adott vaskezű törvényt… nyomában felmondások, bukás, szegénység! Az adósok toronybörtönei telve vannak; a pénzes ember siet birtokot venni, mert biztosabbnak véli; az ingó vagyon elértéktelenül. Minap hallottam, hogy egy királyi sarj, a boldogtalan Mariamnétól született hercegfi is adósságok elől szalad Rómából; hitelt keresve jár szír bankárok és pénzváltók boltjaiban. Milyen nehéz volt nekem is megtartani magzataimnak e házat és birtokom!… Soha még nem volt az élet ily bizonytalan; Jerikótól Jeruzsálemig sem tiszta az út a rablóktól. A nép gyűlöli a rómait, lelke lázongással teli, és vámos – vagy pogány; vámos – vagy szajha egyenlően utálatos szemében. Mi lesz velünk?… Én uram, Istenem! Elborítottál minket a halálnak árnyékával, és sárkányok közé vetettél. – Naponta öletünk, és úgy tartatunk, mint a megmetszendő juhok!
Miképp állhatnék meg ma Isten bírói széke előtt, nem tudom! De mindig élt bennem nyugtalanság – lelkemért, a népért – és az igazságért.
Mi mindent megértem én már, noha még férfikorom java esztendeit élem! Még láttam mint kisgyermek, Róma aranyból öntött sasmadarát kiterjesztett szárnnyal ülni a templom Ékeskapuja fölött; lerontásáért két prófétának és sok ezer jó zsidónak kellett vérével lakolni. – S láttam ugyanúgy Tiberius ezüst mellképét is a szentély belső, oszlopos udvarán; ezt is csak kitartó és folytonos, mindenre elszánt kiáltozásainkra vitette el onnét a gyáva prokurátor. – De micsoda mindez a gyalázathoz – hogy elvették tőlünk, és maguknál őrzik a templom arany edényeit, a főpap ruháját, az áldozati asztalt s a karos gyertyatartót; mind a kincseket, mik az Úréi s drágábbak nekünk, mint maga a templom. Ők – a tisztátalanok! Kik gyalázatos fiúszerelemben élnek, és egy házasságtörő főistenre esküsznek! Nem tanultam a hilleli zsinagógában gyűlöletet, de ha erre gondolok, nekem is forr a vérem!…
Azt mondják, a szent eszközök lázadásra izgatnák a népet, ezzel tartanak hát pórázon! Mikor az ünnep közeleg, feljön Szíriából a prokonzul egy cohors vértessel és íjászokkal, megszáll a képekkel írt heródesi palotában; s akkor levita küldöttség megy fel az Antónia-várba, e pogány erődbe, mely szemtelenül, mint egy vén rima, pöffeszkedik a templom sarkában. Itt adják át szent dolgainkat, markos centuriók vezényszavára – kéztől, számozva, jegyzék szerint: és az ünnepet tisztulással kell kezdenünk és külön szertartásokkal, míg lehánthatjuk róluk a pogányok keze nyomát, s bevihetjük Urunk színe elé. Miért is engedi ezt az Isten? – Akármennyi vétke is van ennek a boldogtalan népnek, ha parázna is, szombattörő és tisztátalan, de mégis az övé. Hogy engedheti, miért nem sújtja le villámát?… Ó, szabadíts meg a káromlástól!
Az első prokonzul avval kezdte mindjárt: népszámlálást hirdetett. Azt mondják, ezt cselekszik valamennyi provincián s a legtávolibb, félvad népek sem ellenkeznek, sőt áldva áldják utóbb kezüket, és amit adtak nékik: a rendet. De hát nem értik, hogy a mi dolgunk egészen más? A mi törvényünkben írva van: “Számlálatlan legyen Izrael, mint a tenger fövenye!” – s mikor megharagudott ránk az Úr, így szólt Dávidnak: “Fel, számláld meg Izraélt!” – és miután megtette, meghaltak hetvenezren. Mi nem engedhettük ezt; az életünk árán sem! A nép otthagyta a mezei munkát, tömegesen vonultak Cesareába, körülvették a konzuli palotát, arcra borultak és sírtak. “Menjetek dolgotokra békével!” – Port szórtak fejükre, jajgattak és sírtak. “Mit akartok? Háborút a császárral?” – “Nem! De ölj meg inkább mindnyájunkat!” Ott tanyáztak hetvenezren, tizenhat napja már – ifjak, férfiak, asszonyok és szüzek. El hagyták múlni az aratást, s a rákövetkező szombatév volt, mikor szántani-vetni nem szabad. “Éhen haltok!” – Nem bánták. Ott maradtak és sírtak. Ám Róma, a kitartott, a városok cifra rimája bánja meg, ha elmaradoznak a nápolyi kikötőben a tavaszi gabonahajók: az elkapatott, lusta nép morog ilyenkor, s éjszakánként ösmeretlen kezek verseket írnak a fórum oszlopaira, melyek csúfolják és latornak szidják a császárt. Megijedtek ezért és engedtek; azt mondták: számlálkodjunk hát meg találomra a húsvéti bárányok veséje szerint: ahány pászkabárány, annyiszor tizenkét ember, s adjunk még hozzá négyet a házőrzők, poklosok, bűnösök és egyéb tisztátalanok számaként. De azóta gyűlölnek és megvetnek minket. Nem értenek; rosszabbnak tartanak a legvadabb barbárnál; azt hiszik: törvényünk csak az ő bosszantásukra való. Azt mondják, felfuvalkodott és dacos fajta vagyunk, mert nem ehetünk velük egy tálból, hanem széttörjük és elhajítjuk az edényt, ha belőle ettek; mert nem hálunk asszonyaikkal, és félnénk tűzrevaló gallyat törni valamely istenüknek szentelt ligetből. Pedig mi mindezt nem irántuk való gyűlöletből tesszük, vagy mintha a testük szagától undorodnánk – hanem csupán, hogy Urunk törvényét megtartsuk úgy, amint tudósaink magyarázzák. De ők most már bosszúból és haragból csúfolnak minket, és a légionárius katonák azon mulatnak, hogy befogják orrukat, ha egyet is meglátnak közülünk. Ezeket kell tűrnünk a magunk földjén!
S ez a mostani helytartó, Pilátus! – Gyáva és vérengző, mint a sakál; kapzsi, ragadozó, de a császár nevével mindig rá lehet ijeszteni, s egy Rómába menendő küldöttségtől jobban fél, mint a tűztől, mert akkor egyéb latorságai is kifőnek. Tiberius is tudván tudja, mégse űzi el: “Friss bögöly még éhesebb; ez már megszítta magát!” – úgymond. – A képmutató! Tegnap egyetlen ember ártatlan vérétől is ijedezni látszott. Nem ő volt-e talán, ki ezreket öletett le zsidó ruhába bújtatott katonáival a kiáltozó, panaszos tömegből, mikor fellázadtak, mert a templom szent kincsét, a korbánt el akarta rabolni. Hogy majd aquaductot épít belőle, négyszáz stádium hosszúat; mintha az ősi Siloah-forrás, mely atyáinkat ellátta vízzel, nem volna minékünk is elég?… De az Úr megmutatta kezét; Siloahnál megindult a föld, bedűlt egy torony, s meghaltak tizenhatan.
Ha szívem nem lett volna oly szorongó, aggodalmas és szomorú, tán mosolyogni tudtam volna tegnapi törvénykezésén. Hogy félt a “próféta vértől”, a nép indulatától, valami új lázongástól az ünnepen; mintha nem ő ölette volna meg ama galileiakat is tavaly a templom és az oltár között, hogy vérük áldozati barmaik vérével egybefolyt… Megmosta kezét. Antipáshoz küldött, kivel titkos viszályban van évek óta; feleljen az a kiontott vérért. Vallásügy – mondta. – Rá nem tartozik! De a tiberiási rókának is elég volt már az átokból – tán kísérti még Johanán véres feje vagy a galileai izgága nép szidalmai. Még egy próféta vére?… Nem volt kedve így kisegíteni ellenfelét; de megmenteni e hazájabeli népprófétát – ezt se akarta, ó, dehogy! Új vádat eszelt ki hát, római ízű vádat; csúfosan zsidó királyruhában küldte vissza a megkínzott embert, hogy Pilátusnak más választása ne legyen. Soha még a tetrárka s a szír prokonzul így nem udvariaskodtak egymással!
Énnekem mindezeket úgy hozták hírül. Nem mentem aznap a tanácsba, ámbár csúfolnak így is, hogy főbenjáró dologban ítélni nincs szívem. De én ősmertem ezt a rabbit, és tudom: tiszta volt és igaz; én Kapernaumban szóltam vele, és fogtam a kezét. Akkor meg tudta nyugtatni a lelkemet… De miért is mondotta oly keményen tegnap, oly kurtán és dacosan azt a szót, amelyért elítélhette Annás kígyóhada. Ha megmagyarázta volna, mint énnekem akkor, Genezareth gyönyörű taván; hisz nem volt abban semmi káromlás! De nem beszélt; csak ennyit. Verték és gyalázták, ó – fejébe szögeket ütöttek, sarkáig folyt a vére; s ő ismételte – így mondták nekem – ugyanazt mindig: hogy az álnokok megbotránkozzanak. A kedves próféta, kit szeretnie kellett annak, akin egyszer rajta feledte szép tekintetét! A szívek megindultak, és könnyűvé váltak a tiszta örömtől… nem így ösmertem-é én is? Most úgy fáj… Ez az ember meg akart halni tegnap! – Mennyi dac lehetett szívében, vagy mennyi fájdalom! És nem voltam ott…
Hiába, nem segíthettem volna! Most legalább pihen már; sok szörnyű sebére írt, szívére békét hozott a halál. Ezt hallván, én is megnyugodtam estére; kimentem a házból, el Pilátushoz és a szinhedrinhez, jelenteni, hogy én takaríttatom el a holtat, adják ki nekem. Hogy néztek rám; ipamék és a többi álnok sadduceus!… Mindegy, én mégis ösmertem őt! Halottnak tisztességgel tartozunk, bárki volt is. – A vállamon emeltem, hideg tetemét, mintha fiam lett volna; egykor oly kedves feje sápadtan csüngött le a karomról… A saját, cseréppel rakott sírkamrám adtam neki, és asszonyom, Zsuzsanna stóraxot küldött és egyéb balzsamokat. Miért nem nyughat meg mégse a lelkem? Mit tehettem volna érte? Miért ülök itt, és évődöm nehéz gondolatokon, mikor a távoli hegyek felett már halványodni kezd az ég, és ágyasházam vánkosai várnak?
Jó, hogy van hol keresnem enyhülést, Zsuzsanna kedves, okos szavát fogom hallani holnap és kisgyermekeim édes csacsogását.
És legalább tudni fogom ezentúl, a világ gonoszságai közepett, hogy ki előtt hajoljak meg bensőmben. Ösmerek egy igaz embert; noha már halott.
Ma van elseje a Massóthnak, ama félünnepek napjainak, melyeket önkéntes békeáldozatokkal kezd meg Izrael minden igaz fia.
A korai órákban fennjártam a Templomhegyen én is. A város már reggel népes és eleven; délfelé zajlik, mint a méhkas. Töméntelen vidéki ember nyüzsög itt ilyenkor a környékről, Galileából s a diaszpóra távoli városaiból; lelkes proselyták, még kíváncsi pogányok is eljönnek. Minden utcasarkon egy csapat meredt állású római katona vigyázza a rendet; lázadástól félnek az Antónia-várban és nem ok nélkül. Ez a sokfelől összeverődött tömeg olyan itt, ős Templomhegye körül, e megsértett, százszorszent falak árnyékában, mint a kénköves por, melyhez égő kanóccal jönnek. Egy szó, egy kiáltás; és lobbanik! De figyeltem minden hangos beszédű csoportot a szögleteken, kútfőknél és kapuk előtt – nem, egyik sem őt emlegette, a tegnap megölt Galileait. Így elfeledték már?…
Nyolc nappal ezelőtt hozsannázva kísérték ide honjabeli barátai, s a kis csapat megnőtt, sereggé dagadt végig a jerikói úton. Mirtuszgallyakat törtek és daloltak. Sokan felmásztak a szikomorfák csúcsára, hogy jobban láthassák. Bizonnyal azt hitték megint, hogy a népszabadító jő, akire mindig várnak, aki elűzze a templomrabló idegent, és felmagasztalja Jehova népét… Igen, mindig így! Esztendők óta megvan minden húsvétünnepnek a maga Galilea-beli prófétája, akit ujjongva felhoznak, és megfürösztik forró, reménykedő szeretetükben; aki csodálatos dolgokat ígér tudatlan hittel, némelyik le akarja dönteni kürtszóval a templomfalat, másik megindul a nép előtt, hogy száraz lábbal a Jordánon átvigye – s néhány nap alatt elbuknak itt. Csalódnak magukban, és csalódnak bennük, a nép elfordul és felejt… s a próféta ritkán kerül haza, elvész valami kis csatározásban a katonákkal vagy a centuriók kezére kerül. Így volt-é most is és csak ennyi volt?… De ez az ember másképp akarta!
“Serkenj fel, Sionnak fogoly leánya!”… így zendült ma is több helyen – hallottam – a vérpezsdítő, szabadító zsoltár; pedig eltiltották ennek éneklését, mert végig Rómára lehetett értelmezni. – Hát annál inkább kiáltják; tudom, vér fog még folyni az utcán e napok alatt, nincs húsvét anélkül; hiába vélték másfelé fordítani a nép indulatát azok, kik ráuszították a názáreti férfiúra, mondván, hogy templomot, Istent káromolt. – Nem, ez a nép már nagyon is régóta vár és nagyon boldogtalan. Ama Gaulaniti Júdás lelke jár velük, ki szintúgy Galileából jött fel évekkel ezelőtt (mert onnan jő minden mégis) – lázadó hadak előtt járt fegyveresen, és azt tanította, hogy karddal és tőrrel kell az Úr ígért országát megszerezni, mert nem más az, mint: – a szabadság. Hogy Jehova népe megint úr legyen a maga földjén, mint a Hasmónok boldog aranykorában, mikor még egy volt népének királya, papja és prófétája – igazságban és bölcsességben kormányzott; dúsan virultak a szőlők, olajban füröszthette lábát szüretkor a nép, és ki-ki békén pihent fügefája alatt… De hová tűnt az aranykor? – Jehova elfordult népétől, és Gaulanitasnak meg kellett halnia sok száz jó vitézzel együtt. Öt fia a hegyekben bujdokol a zelóták kis, züllött maradék hadával; elkeseredett, kivert banditák, kóbor rablók, boldogtalan szegénylegények; fejükön kereszthalál. Hogy éhen ne haljanak, fosztogatják a szír bankárt, utazó római hercegasszonyt, megtámadják a damaszkuszi karavánt is vagy ékköves egyiptomi papok menetét; de a falvak népe pártot fog mellettök, és nem ad ki rajtok; inkább engedik, hogy kunyhóit felgyújtsák a katonák.
“Hazafiak” – így nevezik őket, kiknek drágább még otthonuk szentelt földje, mint a templom maga. Leginkább Galilea tüzel értük. Ez a nép távol szakadva tőlük s a templomtól, melyet csak nagy ünnepen lát – mindig bőségben élt gazdag földjein, melyek dúsak —, mint Édennek csudálatos kertje vagy ama szőlők, melyekről az Énekes dalolt. Büszke és erős ifjú pásztorok népe lakik itt és gazdag, szabad parasztoké. Tán nem is a szent falak sértett méltósága fáj nekik, hanem a súlyos földadók, a vámosok zsarolása, a toronybörtönök; s a termőföldek, miket a kincstár lefoglalt; – (Uram, bocsásd meg!)… de hisz oly idegen volt nekik mindig a mi kőből épült városunk! Felejti néha ez a nép az írás betűjét s a Magyarázatok értelmezésében hanyag; sokszor tizedel találomra, és néha elhanyagolja évekig; de oly könnyen lehet lázadásra bírni szilaj hősi beszéddel; s a Messiást is fegyveres ifjú vitéznek gondolja, Gaulanitas üldözött fiait várja vissza tán.
Ilyennek akarták-e a Názáretit is? De hiszen ösmerték… Én láttam őt közöttük szülőföldje nyárias kertjében, pálmák és mirtuszok között és a gyönyörű tavon. Egy csónak orrán állt. Jóna fiának ladikjában; a víz csendesen hullámolt körülte, és ráhullt a nap aranya; nem volt ennél békességesebb kép. Úgy láttam akkor; ez az ember nyugodt, tiszta és mindentől szabad – még hitfelei álmától is, ezt nem füstöli atyafiai lelkének földi tüze. Más lobog benne, fehérebb – a magányos égi tüzekhez hasonló. A nép pedig ott ült szemben a parton, boldog ernyedéssel, derülten a kéklő ég alatt. A gyermekek anyjuk ölében pihentek, ifjú mátkák egymás vállára hajtották fejüket, és mosolyogtak… úgy hallgatták őt. Akkor az ég madarairól beszélt s a liliomokról; a szívek egyszerűségéről, az örömről; s önmagáról, ki nyájának jó pásztora. Nem volt mindig ilyen; tudott mennydörögni és villámokat szórni; de mindig mintegy honja embereinek szívén tartotta kezét. Élték és beitták eleven igéit, mint az édes mustot vagy csurrantott mézet, és ha szólt, egyek voltak vele; – igazi galileai ember volt ez mégis! Hiszen nemcsak a hősi verekedők – de a szárnyas szavúak s a zsoltárosok hazája is ez, honnét az Énekek Éneke szállt. Forrószívűek és boldog csudákat álmodók népe. S ha kérdjük is néha irigyen kicsinyellve: “Mi jó jöhet Galileából?” – de a rabbi, ki szava élével mintegy csapdába fog, ellenünk idézvén (ahol nem is véljük), az Írást – vagy ha valaki édesen csalja szívünk a kettős fuvolán és tamburát ütvén – vagy a táncos leányzó, ki ezüstcsengős bokáját lejtve lengeti és röppen, mint a madár – mindig kitudódik, hogy mindezek Galileából jöttek hozzánk.
A názáreti rabbi idejött; elhagyva a “kedves” tartományt; cédrusai és virágzó mandulafái közül ide, a vad szikomorfák árnyékába jött, e víztelen helyre. – De ha mégis – itt van szentelt oltára az Úrnak! – Csak itt válthatta volna magához az egész nép, a választott Izrael lelkét.
Nem sikerült; ez történt helyette! E szörnyűség és szégyen, hogy a felbujtott nép saját vérét, egy fajtájabelit bevádolt és kiadott a római hatalomnak.
Másfajta emberek azok, akikkel itt találkozott. Judea népe – szegényes és szűkszavú pásztoroké a közeli kopár sziklák völgyeiből; együgyűbb és komor, egy birkabőr ing minden köntöse – de sötét bíborszínnel és szívében a templomhoz való, keserű hűség. S a város lakója – a kőfalak közé szorított nép, minden reggel a templomi kürtök szavára ébred, látja gyolcsruhás papjait minden napján az évnek, s hallja a léviták citeráit s az ezüst kürtöket. – A papi város népe elfordult Hillel szavától, napról napra látom én – s készebb a kemény s szigorú Schammai tanához szegődni. Mert ez a híres rabbi megtiltotta a pogány pénzt, képírott kapu alatt átmenést; három nappal a pogány ünnepek előtt városaikba mennünk sem szabad már, sem őket köszönteni; és Schammai hívei azt vallják, hogy tisztátalanság nélkül senki nem adhat és nem vehet tőlük. Mi – más ítéletűek is kénytelen meghajoltunk már ezekben. Tiltják levelet írni a hét harmadik napjától fogva, mert hátha épp szombatra érkezne meg; s egy fazekat sem tolnának félrébb az napon; sőt hirdetik, hogy Schammai gyerekszülő asszonyának is szabad ég alatt ágyazott a sátrak ünnepén, s hogy szopós csecsemőjét is böjtöltette ez engesztelés napján. – Itt, ez a lélek szállja meg hát a galileabelit is, ha két hétre feljő; ők könnyen indítják meg másfajta szellemtől szívök… Most másképp lehetett volna a Názáretivel, ha úgy jön, mint Gaulanitas… talán! De nem úgy jött! Talán kevesellte a zelóták álmát; mást akart, nagyobbat, csudát mívelni az emberekkel; azt, hogy mindenki jó legyen! Tán azt akarta, hogy megösmerjék ezt a föld minden nemzetei? De kőszikla volt hite abban, amire küldetett; s azért kísérte végig, a vesztőhelyig, át minden csúfságon és gyalázaton s tán szíve keservein is büszke erő: a méltósága.
Elejtették! Már a templomcsarnokban látszott, hogy hűlnek iránta, és nem bánják nagyon – hisz csak így foghatták meg ravasz csapdákkal ellenségei; a Róma-barát főpapcsaládok s a schammaita rabbik haragvó hada. Mert ma már sokban egyez ez a hajdanat oly ellenséges tábor – az előkelő papi nemesség s a népből származott tanítók, a farizeusok. Valóban megromoltak emezekből is sokan. A nép “vigasztalói” elfordultak tőle utálkozó tisztaságukban, s pásztor nélkül hagyják a nyájat; csak dorgálni tudnak és fenyegetni. Vagy a hatalomra hiúk, szeretnek az utcán, a tereken fényeskedni, hosszan lelógó cicithtel a ruhákon, imaszíjjal és széles táblácskákkal; fogadni a köszöntéseket, hallani, hogy: “Rabbi, rabbi!” – s megharagszanak, ha véletlenül nem kapják az első helyet a zsinagógákban. Ha böjtölnek, meggörbült vállal és hamus fejjel járnak, hogy mindenki lássa, és aggódva tizedelik a pár szem ánizst és kertük köménymagját; minden szavuk aprós tilalom és parancs, és elbírhatatlan terhet raknak a nép lelkére ezzel. – A názáreti szent sokszor támadt ki ellenök és túlontúl… mert mégis vannak igazak is miközöttünk.
Meg akart halni! – Milyen egyedül volt; kicsiny köre is megriadt, és magára hagyta! Azt mondják, mindent megmondott nekik előre, még azt is, melyikük fogja a katonákat rejtekéhez vinni, hogy csendben, csődület nélkül megfoghassák. Egyetlen zsidó volt övéi közt, ki nem Galileában született; Júdás nevű; egy Kariotból való ember, kivel találkoztam ma itt a sír körül…
Én nem tehettem volna úgysem érte – semmit…
Déltájban voltam a sírnál; katonák őrzik. Hát mégis tartanak valamitől? – Mikor elhagytam a kertet, a hegy tövében, az ér keskeny, sziklás útján jött le épp az az ember, a Kariotból való, kit már Kapernaumban láttam bizalmasai közt. Ez volt, ki megmutatta őt a katonáknak, pénzért – gyalázatosan. Megbánta másnap, és visszavitte, amit adtak, de már késő volt – így beszélte Zsuzsannának egy Mária nevű asszony, kit (úgy mondják) paráznaságból váltott meg a halott próféta egy nyájas tekintete.
Maga elé nézett ama Júdás, görcsös bot volt nála és szakálla zilált, képe halovány; mormolt valamit halkan, és nem vett észre engem; meg se látott. Keménység lepte meg szívemet – nem tudtam szánni. Vártam, míg a fordulóig leér, elébe álltam hirtelen és kiáltva: “Miért tetted, boldogtalan?”… Feleszmélt, remegni kezdett; megragadtam a vállát. “Könyörülj, uram – így zihált —, hiszen én… én is hittem neki!”
Elbocsátottam, és felsírt bennem a szomorúság. Ez Judea-beli volt; magános és idegen a többi közt, kötött szívű és komor tekintetű; de hitt neki és hatalmának. Reménykedve tűrt, mert biztosra vette, hogy most már vége a nehéz vándorlásnak, hogy ez ünnepen, itt, Jeruzsálemben megüli végre mesterük Juda királyi székét, felöltözik dicsősége ruháiba, és bírókká teendi őket Izrael tizenkét nemzetségén. Csalódott! S most itt bódorog a sírja körül, és nem mer közelebb jönni. Szegény, megháborodott ember! Mire vár még?