Lujzika
Némi kis enyhe regényezéssel a barátnői előtt, néhány törött sóhajkát áldozva apró múltjának, de alapjában szívesen és derék elszánásokkal, egyáltalában nem tört szívvel ment feleségül a jóravaló patikáriushoz. Húszéves koráig volt otthon, bálba is vitték, sokat táncolt, tetszett; de tudta, hogy ebből ennyi elég. Megérezte, hogy mostantól kezdve “lefelé menne” a sorsa, begyes kislánysikerei halaványodnának a negyedik farsangon; a húga, a nagyobbik, nyakára nőne, anyja türelmetlen volna, elégedetlen és csalódott, néha bántaná is: mindenképp sorsa fordulójához ért. Egyik udvarlója, a fiatal orvos, gazdag lányt készül hozni, birtokos lányt messze Biharból (ó, a jellemtelen!) – a másik, a szolgabíró, kibe friss lelkendezéssel és kedves bánatokkal szerelmes volt – az egy bolond; érdekes, zajlós, veszedelmes, drága nagy bolond a lápvidéki fajtából, akinek egy szaván se lehetett soha elmenni – bár minden szava szép volt – lélek, tartalom, élmény, ifjúság —, egy ilyen Lujzika, egy ilyen kis hozományú, kisvárosi úrilányka kis álmaiban. Szép játszódás volt – de erre számítani nem lehetett, ez egy lump fráter, a maga életét is gyönyörűséggel tönkretenni induló: s e Lujzika alapjában éber és okos volt, egészséges és ellensúlyozott. Tudta, az álmok hová teendők: s a maguk helyére szépen elrakta őket, mint a vasalt ruhát minden szombaton. De az ispánhoz mégsem tudott volna menni; ó, azt nem! Falura kerülni, de nem a magáéból: szolgálatba; holmi uraságnak, hajbókolni?… És az ispán vörös keze, sáros gamásnija!… Nem! A patikárius – az más. Harminckét éves, már lehiggadt; rendes, sőt csinos fiatal férfi, józan, megbízható és derék; igazi támasz egy életen át; mindenki így beszélt róla. Az otthonában egy piciny falu-városban holmi lezajlott nagy viszonyáról is regéltek a járásorvos elhalt szép feleségével… no lám! Ez a dolog mindenesetre igen emelte a gyógyszerész emberi és férfiúi értékét Lujzika szemében. A mátkasági rendes csókolódzások már nem voltak nagyon terhére.
Hat hét múlva a rokonok könnyeitől, a barátnők irigy tekintetétől s az egyház áldásától kísérve költözött ki új lakóhelyére: a féligfaluba; követve “Istentől rendelt holtigvaló élettársát” s két társzekérnyi bútorlomot, Pestről hozatott, olcsó, divatos bazárholmit, melyet mégis annyival szebbnek látott az anyja kopott, jó, masszív diófa bútoránál a régi jobb időkből.
Hamar megszokta az ura házát, a sok, kényelmes falusias szobát, hol a csendes jómód derűje érzett mindenen. A csűrnyi éléskamrát nagy gonddal maga szokta volt fölszerelni a patikárius; hetenkint, vasárnapkor a kis gyógyszerkocsi mindenféle pompás konyhai fűszerszámmal, városi áruval rakottan fordult be a megyeszékhelyről jövet; Lujzika összes finom tésztareceptjeit dúlásig kipróbálhatta a téres konyhaasztalon: s az ura szép tarka hímzőpamutokról, olvasni való Marlitt-regényekről sem feledkezett meg soha. A gyengédsége, szerelme ilyen derék szíves gondosságokban nyilatkozott meg, tettekben inkább, mint szerelmes, léha szavakban, s ez bizonnyal jobb is volt így! A kényelmes vendégszobába nyári üdülésre mindig meg lehetett hívni a rokon lányokat, barátnékat; a férje nem szólt érte, ha ki se fogytak őszig a szállóvendégből. A széles teraszon bő habos kávékat lehetett adni fonott kuglóffal; uzsonna után, alkonyattájt együtt olvasni Aranyos Erzsiké-t, vagy a Bagolyvár-t és elábrándozni a “múlton”, a szerelmen, egy régi (tavalyelőtti) majálison; egy szupécsárdáson a doktorral (a gazemberrel), egy szüreten a szolgabíróval (a nagy bolonddal) s az édes, furcsa, szörnyű távoli – alig ismerős életen… Közben bőgött a csorda kinn, aranyos port vertek a tehenek hazatéret a széles úton: egy nehéz tőgyű riska csendesen befordult a patikáriusház kapuján is… ne Kajla, nete;… Lujzika asszonynak nem volt véle baja, az olcsó falusi cselédektől minden munkára telt bőven. Ő olvashatott regényt a vendégeivel. A ház körül mindenütt enyhe és nem kellemetlen gyógyszerszag terjengett, a kis kertben kőrisbogárt szárított a praktikáns; annak a szúrós bűze így este nagyon is érzett néha, elvegyülve violák és verbénák illatával. A vizitszobába menekültek, a falusi “szalon”-ba, hol nyomott zöld plüssből volt a garnitúra, és szép képek is voltak; a rámájuk pontosan egyezett a bútorok fájával… Legtöbb egy szalonias, híres spanyol festő reprodukciója (bár ezt nem tudhatta Lujzika) színes olajban, “Möbelbild”-ek, úgy jöttek a gyárból – komplett a többi holmival. Nehéz selymekbe öltözött szép donnákat ábrázoltak szárnyas fehér bodorgallérral valami szép balkonon; alattuk csillogó vízben kényes hattyúk s karcsú ladikok; térdnadrágos délceg hidalgók álltak azokban, sötét baréttal gőgös, fürtös fejükön, pompázó gesztusokkal tárva szét a kerek köpenyeget; úgy beszéltek, beszéltek a néma mosolyú nőknek. Vajon miket? Lujzika és női vendégei sokat tűnődtek rajta a nyári alkonyatokon, görögdinnyézés után. “Mit mondhat most az a fiatal, nézd… aki a szőkének hajlik a kezére?… Hogy hajlik oda, nézd, micsoda hévvel… Szeretem, imádom!… ezt mondja biztosan. Az életemnél is több nekem!… Ó.” Halk izgalomban hosszan találgatták és szőtték így, míg odakinn a tehenek verték fel bőgve a falu porát. Idegen tájékok, messzi sorsok, furcsa öltözetű szép dámák és urak, ó Istenem!… A patikárius csak vacsoratájt jött haza a Községi Kaszinóból, ahol a plébánossal s a doktorral alsózott ilyenkor, emberemlékezet óta mindig. Vacsoránál sohasem faggatódzott, hogy miről beszéltek maguk közt az asszonyok; tudta ő jól, hogy amikor más társaság nem akadt, egy tízesztendős kis unokahúggal titkon még babaruhát varrni is leült Lujzika, hm! Jó, helyes, okos gyerekasszony; így ismerte ő. Szerette a maga módján, kevés hűhóval, de gondoskodva és okosan a sok lompos falusi asszony közt élvezte mindig az ő tiszta, jószagúra mosdott, kisimítkozott, városian fehér bőrű asszonyát. És jólesett tudnia, hogy a Lujzika rokonai ünneplik és hálásan csodálják őt, a barátnék szétviszik hírét. “Na hát az jóljárt, jól imádkozott az a leány! Micsoda derék ura van, milyen módba tette, milyen kényelembe tartja!…”
De a nyarakra ősz is jött és hosszú, nehéz telek. A széles utat a patika előtt sártenger lepte, a csorda térdig gázolt benne, a fülledt patikaszag néha már émelyítő volt a nagy vizitszoba nyirkos homályán. Egy idegen lélek se vetődött hetekig a faluba – orvosságért, szomszédok se szívesen cammogtak át a csúszós, csatakos pallón, a kiskocsit se lehetett városba küldeni új regényért, hímzőpamutért. Magány, magány… csend! S a karcsú, barétos don a képen, a sátánian szép olajgrand, hogy szorította a brokátruhás hölgy kezét egy távoli balkonon!… Lujzika ilyenkor fojtottan, keresve járt-kelt a szobákban, és néha furcsán, keserűn, gonoszul szorongatta a torkát valami, düh vagy emlék, vágyódás… tán egyik sem. Leült és szemrehányó, keserű levelet írt az édesanyjának, hogyha már olyan kevés hozományt tudtak csak neki adni, legalább zongorálni egy keveset mért nem taníttatták? Mert abba legalább beleverhette volna minden búját, keserűségét! – Az anyja neheztelőn felelt és okosan: “A gyerek, az a hiba… hogy még mindig késik – annak kellene már babaruhát varrni!”
A gyerek késett: ellenben tavaszkor híre járt, hagy az a szolgabíró, az a híres, kedves falurossza idekerül éppen, ide fogják megválasztani! A barátnék összesúgtak a városban. “Na most – a Lujzi, szegény Lujzika! Jó lesz vigyázni! – Kész a regény; ó, milyen érdekes dolog!” De Lujzika háztartási könyvében a vajastésztareceptek előtt ott volt betisztázva rendes betűkkel egy könyvből, egy szép verses történetből bizonyos Tatjána levele: “Anyégin Eugén, írok önnek!” – kezdetű; valamint amaz Anyégin szóbeli válasza is. “Ön írt nekem, ne mentekezzék…” Nem tudni, hogyan s honnét került a mi vármegyénk ámbitusaira s a kisvárosi vizitszobák kerek asztalkáira ez a könyv, ez a távoli világ, ez a messzi szépség csak így magában, ily idegenül és szeszélyesen messze korok és kultúrák közül – de itt volt, beírva minden tésztakönyvbe; megtanulva gömbölyded, magyar fordításban; könyv nélkül idézve, adott, jelentős pillanatokon; itt volt, és a többek közt megőrizte Lujzikát. “Ne féltsetek! – írta és mondta, és a kis élete felélénkült egy hősi elszánásban. – Tisztességes asszony maradok! Dehogyis bántanám meg valamivel az én derék, jó uramat!”
Igazán nemcsak regényes, hanem egészen okos és józan elhatározás is volt ez… azonkívül nem is volt valami nagyon szörnyen nehéz a beváltása. Az új szolgabíró az első hetekben adott ugyan néha éjjelizenét a patikáriusék ablaka alatt, aztán levizitelt, aztán alkonyattájban eljött, és mikor egy percre egyedül maradt Lujzikával a teraszon, kettőt sóhajtott, egy mélyet, hosszút és egy rövidebbet. Egészben kicsit fanyalogva ment ez is, nem túlságos eltökélten. “Iszen nem muszáj, lelkem, ha nem akarja, tán még jobb is így; csak azt gondoltam, hogy hátha…” – valami ilyest mondott tán magában hazamenet; vénült az utolsó időkben, többet ivott, adósodott, elhagyta már magát nagyon. – Félesztendőre a kis patikáriusnénál pedig félbetörött egy életígéret: apró reménység, ami mostanig késett, és már-már valóra vált, hogy legyen kinek igazi babaruhát varrni. – Pedig nem volt semmi nagy baj: egy kis alkati hiba… ettől kezdve halkan, megadóan kezdett hízásnak indulni Lujzika.
És jött minden elölről. Forró, nyári délutánok, jégbe hűtött görögdinnyével, habos kávé, kuglóf, kőrisbogár szagú esték, hűselések Marlitt-tal, a zöld plüss vizitszobában, őszi nehéz ködök, sűrű sarak; ostoba falusi hírek néha arról, hogy a kurtakocsmában már törkölyt iszik reggelig a szolgabíró, dülöngve megy haza, ó!… A térdnadrágos a donnaképen oly lanyhán tartotta már a szőke donna habkezét, jaj, mindjárt kicsúsztatja, elejti… El fogom érni a harminc évet így, és nem láttam, nem éltem, nem próbáltam semmit… – döbbent fel egyszer a patikáros feleségében.
Honnan, hogyan? Valami regényből vagy csak úgy magától gondolta?… Távoli országok, messzi városok jutottak eszébe; havas puszták, hol nemes urak hermelinre vadásznak, és Tatjánának hívják a szerelmes leányt; cifra balkonok, hattyúk és karcsú, elegáns csónakok; selymes dámák és barétos daliák. Hiszen őt még Pestre se vitték el soha: Pest, Budapest…!
– Nekünk már itt kell megvénülni, végigunni az életünket? – kérdezte az urát egy este türelmetlen, ideges sírással: ez szokása volt újabban. – Nem lehet elszabadulni innét? Gyerek már úgyse lesz! Hát ez az élet? – A patikárius elcsudálkozott néha, csendesítette; idő kellett, míg megszokta ezt a panaszt, és barátkozni kezdett a problémával. Nem lehet innét elmenni? Hm, kényelmes ház, biztos, rendes üzem, szőlők a határban – az apja, nagyapja is már gyógyszerész volt itten! De valaha őneki is voltak ilyen gondolatai! Elmenni, megpróbálni az ügyességét, életrevalóságát másutt is, más tereken, mint egy csendes, biztos falusi patika! Lujza asszony most házsártos volt már néha, apró elégedetlenségeivel a segédszobán át a patikába is üldözte az urát, hol egy-egy vén paraszt sülyes lábát kötözte vagy hasfájós csecsemőt ringattak. Ha egyedül maradt, a “titkos” szekrény üvegajtaját bámulta, és szórakozottan kérdezgette a segédtől a súlyos mérgek neveit. – Akkoriban tévedt be hozzájuk egy idegen – mintha Isten küldené, oly váratlanul —, patikát akart venni az öccsének, és jó árat kínált. Egy hét alatt megvolt az alku. Micsoda változás, Istenem!…
Micsoda változás! Pest, nagyváros, színház, kávéházak, utolsó divat a boltkirakatokban, nagyvilág a korzón. A kényelmes falusi házból háromszobás pesti lakásba hurcolkodtak; vitték a zöld garnitúrát és a szerelmes spanyolt, brokáthölgyével olajban. Ámde itt a bútoros kirakatokban olyan másféle divatú holmik voltak kitéve; s a műkereskedőknél olyan másfajta képek.
Sebaj! Öltözni lehetett; ez a legkönnyebb mégis! Új szabónéja és a lengébb nagyvárosi koszt megint karcsú Lujzikát csinált Lujza asszonyból. Végigélvezte a kávéház új örömeit, a kontrolltalan szabad jövésmenést a pesti utcákon, megnézett minden új színdarabot. Az ura, ez a jó, derék ember, nem bánta, hadd költsön, hadd költsön egy kicsit szegényke, szórakozzon, ha már itt van, gyerek úgy sincs – ő maga meg sokszor nem volt itthon mostanában. Vidéken járt, új és új gyógyszertárakkal próbálkozott, megvette kéz alatt, túladott jobb áron rajta; a másikat rendbe hozta pár hónap alatt, felvirágoztatta, úgy kapta meg érte néha a vételár dupláját; – ilyen dolgokban járt folyton. Mindig sejtett talentumai most felfénylettek, a falusi patikus szerencsés kezű, nagystílű üzletemberré volt átalakulóban: új érába, a gazdagodás útjára lépett.
Lujzika egyre jobban öltözött, és sokat sétált. Mindenféle új könyveket kapott, de egyszer elröstellte magát, mert egy társaságban csúfolták előtte Marlittot, és nem mert megszólalni írója védelmében. Volt egy kis “kalandja” is akkoriban, furcsa, majdnem utcai kezdetű ismeretség. Néha merészen találkozott és sétált egy sűrű szakállú és túlzottan elegáns ruházatú úriemberrel, aki folyton, fáradatlanul és szünetlenül s alig leplezve a testi szerelem édes részleteiről beszélt neki. Lujzika nagyságos asszony kissé elkábult, kicsit unatkozott, és igen elcsodálkozott: de mikor a kíváncsisága jóllakott, végleg, megszégyellte a dolgot, és nem ment többet találkozóra. “Mit gondol ez az ostoba? Hogy végre is megpuhít, és beleránt valamibe, ocsmányságba a jó, becsületes uram ellen?… Ó, nem így kellene azt kezdeni!…” És egy napon leszedte a “szalon” faláról a sima hidalgót s a büszke donnát; feldobatta a padlásra.
A rákövetkező évben már nyári üdülést is megengedhetett Lujzikának az a derék, becsületes ura. Igazi, jó kis költséges nyaralást, közeli, kies helyen, ismerős családokkal és toalettekkel. Ez a nyár, úgy érezte, boldog és édes emlékű marad egész életében. Aki finom, kedves, szép hódolatával körülvette itt az elegáns, molett asszonykát, ismertebb nevű ember volt, félig-meddig tudós, legalább budapesti értelemben; – régi nevű, az életben sikeresen elhelyezett; némely gesztusa arra a bolond szolgabíróra emlékeztette – újszerű rutinja elkábította ezt a jól öltözködő, de még mindig oly romlatlan, kerek, gyerek – egyszerű kis vidéki asszonyt. Vele kellett beszélni, igen; így alig érintve némely dolgokat, kicsit, mint a finom regényekben, melyeket úri lányok is olvashatnak; a szomjas kis fantáziáját halkan birizgélni, de nem nagyon ráijeszteni, mert könnyen undorodott. Egy csók a pelyhes fehér nyakára valami kiránduláson – ez volt a legtöbb; minden! Még ősszel, benn Pesten is találkoztak mintegy véletlenül, kószáltak, és édesen elsopánkodtak egymásnak, de aztán a férfi sem erőlködött; házas is volt már, felnőtt lányok apja. “Milyen nemes, nagylelkű! Hogy lemond, nem kívánja… a nyugalmamat, az önbecsülésem; hogy hűtlen legyek ahhoz a derék, dolgos, iparkodó, jó uramhoz” – így biztatta magát néha Lujzika őnagysága. Tulajdonképp nem is lett volna úgy… alkalom: és mi jövője az ilyesminek? És olyan kielégítő elhelyezkedés ez így, olyan megnyugtató életformula: egy nem valami forró szerelemmel szeretett, hanem megbecsült, derék ember hálás és hű feleségeként élni szép kényelemben. Az ura nemrég jött haza újra valami igen jó üzletből, s csodaszép briliánsgyűrűvel lepte meg.
Egy év múlva aztán szép nagy lakásba költöztek; a kopott zöld garnitúra helyébe mély, finom szagú bőrzsöllyék kerültek; a hajdani olajlovagok helyére színes pipacstáblák, hihetetlenül napsütéses, tulitarka virágok és rákvörös képű emberek: divatos, drága modern festőktől. Egy tavasszal Velencében is jártak; de mindezek közt a vidéki rokonok és hajdani barátnék elképedt irigysége volt a legkellemesebb. Mert azért a Marlitt-regényeken mégis úgy el lehetett rágódni, s amaz olajba nyomott régi spanyolnak alkonyi szélben lendülő sötét köpenye redőiből mennyi álom szállt hajdanában, mennyi névtelen epedés, milyen áhított és gyönyörű képzeletek!… Most, hogy olyan hirtelen, nagyot változott körülte minden, apró dolgokhoz kapcsolódta kis asszonylelke árván lógott és idegenül. Mióta új, pompás zongorája is ott állt az új, szép szalonban, rá kellett jönnie, hogy a tanulás fárasztó és nehéz, s az ő korában tán reménytelen. Miért is kellett megtanulnia, hogy tíz magyar dalt elkalimpáljon – az semmi, az nevetség! Hisz régen csak erre vágyott! Az asszonyi hűség hősi elszánása volt életének egyetlen utolsó saját gesztusa; minden tartalma. Azóta évek teltek, már túllépte a harmincat, a jómóddal már alig tudott mit kezdeni, eltelt vele s már gyerekre sem vágyott. Semmire!… Néha egy-egy percre még szeretett volna, de csak úgy a szaglásával – megint egy kis jó pállott patikaszagot, vagy a szárított kőrisbogarak szúró, vad illatát…
Akkor történt egy reggel… Csak annyi, hogy valami buta hordár jött, és valami gyerekes, gyakorlatlan írással címzett levélkét hozott az ura számára. Az nem volt otthon, de a kis fáradt, kövér asszonyban megdobbant valami. “Rögtön átadom, várjon!” – szólt, és az első szobában már felbontotta. – “Murcus, a villanyszámlával gyöttek már 2-dszor és majd lekapcsolják, ha nem fizetsz, és ne felejtsed el megint, mert akkor megint sötétbe kell tapogatni este, mint múlt kedden, pedig most meg akarom mutatni nagy fény mellett, hogy milyen feszesen áll az új sárga slampir-ponzsola, amit vettél a te icurka-picurka – Mucusodnak.”
Lujzika asszony akkor szép csendesen került-fordult még egy kicsit, keresgélt holmi fiókokban, eztán betért a fürdőszobába, és magára csukta az ajtót. Ott lelték meg egy óra múlva: már kihűlten, mereven; a szája körül néhány szem kristályos, fehér por. Hol szerezte, mikor – miért rejtegette és mióta? Tán még hajdan, a zöld plüss vizitszobában tervelt ilyesmit, amikor még tunyán, tespedten áporodtak benne a vágyak; – talán úgy csent el a “titkos” patikaszekrényből valamit, mikor a praktikáns egy percre félrenézett. De akkor még csak játék volt ez, regényes bolondság… ó, hisz oly gazdag volt még abban az időben a kis élete.
1918
Szép Olga
Csakugyan tökéletesen szép volt; ha az ember ránézett, szeretett volna mélyen meghajolni, és tisztelettel, örömmel, szépen, komolyan kitérni neki. Mindenki érezte ezt a hatást, ha Olgát először látta, de csudálatosképpen a nők jobban és hangosabban méltányolták, mint a férfiak. Nemcsak, mert nem volt kacér, hanem a szépsége mivoltánál fogva is. Magas, karcsú, barna leány volt gyönyörű szemekkel, tiszta és finom vonásokkal; termetén, vállán, arcán és nyakán egy parányival sem volt több hús, több női lágyság és kerekdedség, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges volt e húszesztendős, pompázó virágzáshoz. Az ember szinte félt: jaj, így… így most gyönyörű, tökéletes, de egy hajszálnyi az istenért el ne múljon, el ne fogyjon, mert oly könnyen válna csontos-szikárrá, mereven, szögletesen aggszűzessé. De így elragadó volt ez az ökonómia; mintha a természet finnyás és tudatos, eszes művészettel alkotta volna remekbe. Húszéves volt; szeme sötéten tudott ragyogni komoly és szigorú tekintetében is, s ha mosolygott gyönyörű fogsorával, szeme alá halvány pirosság szaladt s valami furcsa, rejtőzködő, kamaszos és mégis szelíd báj, mint repkényen egy pillangó cikázása.
Az intézetben el voltunk tőle ragadtatva, nagy jövőt jósoltunk neki (szerelmi jövőt persze), s megesküdtünk, hogy ha fiúk volnánk, nem volna sürgősebb dolgunk, mint veszekedetten belészeretni Olgába s akár meghalni érte. Ettől eltekintve mindnyájan szerettük őt, mert e csudálatos formák alatt egyszerű, szerény, okos és kedves lélek lakott. Józan és becsületes lélek, cicomátlan és ökonómiás szintén, kevés és tiszta vonalú; néha parányit nyers, de fölmelegülni tudó kedély; sohasem kicsinyes, pletykás vagy bosszúálló, mindig megbízható és barátul őszinte. Néha kissé sokalltuk már túlzott lelki szemérmét, vagy halk józankodásait: de nem volt agresszív mindezekben. Mindnyájunkat “megértett”, tisztelt és méltányolt “zsenialitásaink”-ért vagy egyéb száz furcsa bogarunkért; bizalmunkat melegen fogadta, szívdolgainkért lelkesülni tudott; s végre is tisztelni kellett, hogy ily konokul megőrizte magát mégis olyannak, amilyen, “más”-nak, közöttünk – e sok lila szín hóbortú, lelkiekben és idegiekben oly túltengő, Európa minden irodalmát és művészetét (s csupán ezt) tanuló s több évre összezárt nagyleányok nyugtalan, fülledt, egyénieskedő (kicsit már-már drágán, izzóan félbolond) – társaságában. Mint egy okos, derék és tiszta életű ifjú, úgy járt, élt, figyelt s dolgozott köztünk. “Kicsit fiús csakugyan” – vallottuk be néha, s ezzel magyaráztuk a “kicsik”, a tíz-tizennégy éves felsőbbleányok már-már szerelmes rajongását a szép Olga iránt. De ő ezt sem szította az őrjöngésig, mint mások, sokan, kik ezen gyakorolták a sok kis gaz “asszonyi” művészetet, a férfibolondítás apró gyalázatosságait; mindazt, mit oly soká visszafogott és késleltetett s oly betegesen hevültté tett itt e könyvek közt töltött ifjúság; mikor e könyvekből a világ valamennyi versbe, képbe, kőbe írt nagy szerelme zuhogott, izzott felénk s tétlen emóciókra hevített. De szép Olga külön és független tudott maradni ezektől.
Őszintén dühös volt, amiért a kisleányok “imádták”; bíborszínűre pirult, ha ilyet emlegettünk neki, s ahogy finom vállát megrántotta – mintha valami kényelmetlen, viszketeges érzést rázott volna le magáról. “Pfuj, a buták… a majmok!” – sziszegte elkeseredve, s látszott, hogy legszívesebben végigverne rajtuk. Ösztönösen azokhoz húzódott közülünk is, akik már valamely férfiúba voltunk szerelmesek vagy azt képzeltük legalábbis. Olga szenvedéllyel kérdezett ilyenkor, velünk örült, lelkesült, sírt, vigasztalt, békített minden szerelmet; s mi úgy belementünk ebbe, hogy szinte erre használtuk, ezért szerettük utóbb, s már észre se vettük, hogy önmaga mindezekből önként kimarad, hogy természetszerűen és jó előre kihúzza személyét, s ifjúságát csak így általunk, velünk éli. Néha megszólalt mégis a lelkiösmeretünk, megpróbáltuk belevinni – s rendesen az ideálunk jó barátját szántuk neki. Azt a bizonyos derék és kicsit csámpás jó barátot, ki saját kis regényünk staffázs-figurája volt – egyszerűen belevezényeltük a szerelembe. S erről az oldalról ment volna is a dolog, mint a parancsolat, valamennyi bús ördög átizzott egykettőre – de Olga mikor észrevette, valósággal megvadult a felháborodástól. “Ó, az az utálatos!… A féreg!… De hiszen – rossz szagú!” – Ilyeneket mondott, s így, csaknem parasztian, egészen kikelt magából, minden hajszála külön undorodott. De tőlünk mégse kérdezte meg soha szegény kedves, hogy hát nekünk ugyan miért nem a jó barát tetszett meg, ha annyira kitűnő, ahogy neki ajánlgattuk. – Így hát végre is együtt csúfolódtunk Olgával rajtuk kegyetlen fiatalságunkban – lemondtunk mindenről Olgát illetőleg, s jelöltjeinket, a kitűnő ifjakat átadtuk a csalódás kínjainak. Néhány közölök pár csinos verset izzadt ki gyötrelmében; s ezzel vége volt.
Mi éltük tovább kis életünket a leckeórákon, a látogató-délutánokon s a kimenős napokon; néhányunk harmadéves korára csöndben el is jegyezte magát; szép Olga számára pedig nyugodtan vártuk a majdani Nagy Vőlegényt, valami époszi Férfiak Férfiát, aki okvetlen eljön leborulni elébe, mihelyt kiszabadul innét, s az “élet” pampázó szőnyegén végig, virágos girlandok és ragyogó ívek alatt megkezdi diadalútját. Valami híres művész lesz tán; vagy szörnyen előkelő ember, egy idegen, egy amerikai; nagyszerű oroszlánvadász – vagy hajós, ki már az Északsarkon állt – pénzkirály, nábob, mágnás… mert lehetetlen, hogy meg ne lássa, fel ne fedezze ezt a pompát, és magához ne váltsa minden áldozat árán. – Mert a “férfiúról” ez volt ifjúságunk balga képzete akkor; azt hittük, az egész világból csak a nő bírása s a nőből csupán a szép ábrázat fontos neki; – így ösmertük a teremtés urát, mert betűbe, képbe, kőbe írt remekművekből (furcsa dolog) csak ilyennek lehet megösmerni. Olga egyelőre nem látszott nyugtalannak mindezekért. A tantárgyakból rendes, ép és okos dolgozatokat írt, csak kissé rövideket; azokban sem volt egy szóval sem több az okvetlen szükségesnél; kerek, rövid, pontos szólamok; utólag mindég ideadta nekem, hogy rakjam bele a kellő számú jelzőket, s lássam el annyi határozóval és mellékmondattal, amennyit a tanárunk szíve kíván; – ilyesmikhez kiválóan értettem akkoriban. – Ha karácsonytájt holmi iskolás színielőadásban játszódnunk kellett, Olgának adták a fiúszerepeket, bárhogy szabódott; ő volt Hamupipőkében a királyfi – a kis felsőbbleányokat hetekig rázta akkoriban a hideg.
Ezek közben pedig letelt időnk – búcsúztunk, s kivonultunk az “élet”-be, mely tátott szájjal lesett ránk és hamm, bekapott az iskola kapuja előtt. – S ezt a híres nagyfene életet megösmerhettük végre úgy is, ahogy nagy művészek és író-mesterek nem rágták előbb írott vagy rajzolt, vagy muzsikált költeménybe; – így bizony nem volt annyira érdekes, de sokszor kissé megnyugtatóbb. Valami kevés lila szín, mákony és szenthóbort mindigre maradt azért bennünk, s erről megösmertük egymást, ha bárhol fürdőhelyen, vasúton, idegenben véletlenül találkoztunk. – Közben néhányszor eljegyeztük magunkat, néhányszor kicsit meghaltunk, s aztán szépecskén megint feltámadtunk; dolgoztunk is a kenyerünkért, s néhány becsületes prózai nyakonlegyintés ebből az irányból végre is egészen rendes emberré bérmált valamennyiönket. – Szép Olgával csak tíz-tizenkét esztendő múlva találkoztam: a véletlen akkor egymás mellé vetett bennünket hivatalból.
A leánynevét viselte még, holott néhányan közülünk kétszer is megcserélték azóta idegen férfi nevével. – A külseje voltaképpen keveset változott, úgy hiszem… de ez a kevés, ez hiányzott éppen abból a nagyszerű és merész tökélyű takarékosságból, mellyel a természet egy ihletett percben formálta. – Kissé szögletes lett, kicsit megkopott valóban – a komolysága néha úgy hatott, mint egy karcsú és sötét, de már kissé szürkülő és vedleni kezdő hollóé. Csak kissé és néha volt így még, csak mikor a munkában agyonfáradt, mert szédült bele néha, úgy dolgozott, oly görcsösen korrekt megbízhatóággal; a hatóságaink végtelen nagyra becsülték ezért. – De ha pihent egy napot, ha frissebben nézett ki – a mosolyában még mindig ott csillámlott az ifjú leány minden kedvessége; gyönyörű, komoly szeme alá még felszaladt az a halványrózsaszín árnyalás, és friss fogsora épen ragyogott; sötét hajából is – bár sok kihullt – maradt még elég. – “Gyönyörű lehetett!” – mondták, akik nem ösmerték régibbről, s én hévvel bizonygattam előttük: ó, igen, el sem képzelhetik, mennyire gyönyörű volt! – Az öltözködése is a régi; következetesen és nyugodtan elegáns: minden kedves furfang, bájos egyéni találmány, olcsó és zseniális pótlások nélkül való, de sohasem hanyag. Minden szezonban elkészíttette rendes és finom egy-öltözékét jó anyagból, szolid férfiszabóval; egyszerű fehér blúzokat készen vásárolt néha jó helyről; és vigyázva, rendesen hordta minden holmiját.
Története az elmúlt egy-tucatnyi év alatt? – Nem is volt történet! “Évekig otthon voltam, falun, rokonoknál – a szüleim, tudod, nem élnek, de nem hagytak egészen szegényen. Nem kellett volna okvetlen használnom a diplomát, jó dolgom volt igazán, nem éreztették velem az árvaságom, kedvesek voltak. Pihentem. – Sokat olvastam. De aztán mégiscsak meguntam idővel, dolgozni mégis jobb, az idő jobban elmegy, itt Pesten, van egy-egy színház, könyvek; az öregség is biztosítottabb így; az a kis biztos nyugdíj nem fog ártani azért!” – Így beszélt, okosan, józanul és szerényen; a régi Olga. De én tudni akartam egyébről is – hiszen férfiakkal csak találkozott! Megtanultam ugyan én is azóta, hogy egy kicsit másképp megy minden, mint ahogy odabenn gondoltuk, hogy a legtöbb dolog nem oly egyszerű, mivelhogy egyszerűbb. Mégis izgatott az Olga ügye. Hát soha – semmi?
“Ó, de igen, hogyne; udvaroltak, próbáltak utánam járni néha! De ha nem tetszettek meg mindjárt, ezt megmondtam azonnal, kereken, még idejében hisz ez kötelesség, ugye? Akkor hamarosan más lányhoz álltak, legtöbben igen boldogok lettek, megházasodtak; én szívből örültem, s ők nagyon tiszteltek továbbra is, barátilag szerettek, s örvendtek, ha a feleségükkel barátkozom. Ez volt a rendes, ismétlődő eset. Néha gondoltam utólag: kár volt elsietni, lehetett volna várni még, hátha később megjön?… De ha vártam, még rosszabbul ütött ki. Tudod, mikor úgy egy férfi nagyon belejön, és elkezd nyávogni, fő és fú és érzeleg – mikor úgy odavan, és beszél, hazudik összevissza, kicsavarja a rendes dolgokat… nem, azt nem bírom ki. A szemébe kacagok, de ütni szeretnék! Olyan undorítóak!… Nem tudom, lásd, nekem bizonyosan nem jött el az igazi, és mindez azért van, és most már jól is van így; a mostani életem megfelel nekem, és a nővéremnek olyan drága, szép, okos kisgyerekei vannak. Azokat imádom; nekik akarok élni.”
S mégis oly sajátságos volt, hogy minden idegen szerelmi történetet mily lelkes odaadással hallgatott Olga. Részt vett benne, izgult, sápadt és pirult; élmény volt számára minden szó, levél, találkozás, egy-egy forró dialógus, ahogy az érdekeltek, kivált a fiatalabbak, híven elmesélték neki. “Mondd, mondd, kérlek, tovább! Gyere, mesélj nekem! Hogy volt? – És mit felelt? Nem lett volna szabad, hogy oly ridegen beszélj; te vagy az oka! Írj neki, kérlek, mindjárt, itt félreértés van; írj gyöngéden egy kicsit, egy férfi néha bátortalan szegény!” Így biztatta azokat a lányokat is, kik csaknem cédulát hordtak a blúzaikra tűzve, hogy: “Férjhez akarok menni sürgősen, mindegy, akárkihez!” S az elmúlt, lezárt régi szerelmek történetei is színezni tudták Olga egy-egy napját. Néha halkan, puhán fölnevetett egy részletnél, másutt őszinte könnyekkel telt meg a szeme. Egyszer megint elővettem, hogy mégis kifaggatom önmagáról.
“Tudom, én az ilyesmikre nemigen vagyok alkalmas, azt hiszem! Én nem tudnék annyit… úgy… kiadni magamból. Nem tudnám, hol kezdjem, belesülnék, furcsa volnék, komikus; mit gondolsz? Annyit gondolkoztam már ezeken… Én folyton szégyellném magam. És tán ezért nem is tudok úgy igazán tetszeni, valamirevaló embernek is, mint ti, többiek. Tudod, mindig azok a bamba kis kamaszlányok jutnak eszembe, akik utánamszaladtak az intézet folyosóján, és imádtak, mert »fiús«-nak láttak, vagy mi az ördög… és nyögtek és kiforgatták a szemüket, pfuj…! Rúgni, ütni!… És mindig az a rémképem, hogy én is olyan lennék, olyan tapadós, utálatos, ha… nem-nem, az nem lehet! Ti mindezt bizonyosan másképp tudjátok, valami titkotok van, amit nem árultok el nekem, mert mindenkinek magának kell rájönni, csak nekem nem súgja meg semmi belülről… De mintsem hogy egyszer undorító legyek egy férfi szemében… inkább semmit, soha… És már az idő is elmúlik lassanként felettem, és ne hidd, hogy rossz az életem azért! Most angolul tanulok, annyira szeretem Dickenst. És nézd, tulajdonképp (ne haragudj, most őszinte leszek), én úgy magamban azért kicsit büszke vagyok rá, hogy leány vagyok. Nem tehetek róla, és nem tudnám megmagyarázni: én értéknek érzem; valami tisztaság mégis, valami megmaradás, erő. Igazad lehet: tán szüzességre születtem…”