… Végre a vasúti kocsiban ültem, és azt mondtam magamnak: “Most megválok, elszakadok minden eddigitől, most egészen magános tudok lenni és szabad!” A kocsi indult, kihajoltam, Horváth Dénes, aki kikísért, ott állt még a faoszlop mellett lehajtott fővel, tehetetlen csüggedésben. Kivettem a gyászszegélyű kendőmet, és felé lobogtattam még.
16
Gázlámpák sűrű fényessége, meredt, fekete vasgerendák töméntelen, nyúlkáló árnyékai, robogás, csengetés, mindenféle kiáltozás, nehéz füstszag a nedves levegőben, csupa zavar, csupa fény és árnyék, egymást taposók. Úgy emlékszem az első perc ijedelmére!… Valamikor a házasságom első hónapjában felvitt egyszer szegény Jenő egy hétre színházlátni, vásárolni, boltkirakatokat bámulni a szaladó, kurta, könnyű napokon; karjára fűzve a karom, hozzásimuló durcáskodó vagy kérlelő, újasszonyos csacsogással, ha valami kellett vagy megtetszett, így szaladgáltam akkor át ezt a siető, sokféle, cicomás nagyvárost; Jenő sok pénzt hozott, előkelő hotelba szállt velem, és boldogan, balek gavallérossággal, könnyen költött, mutogatott, magyarázott nekem, és öltöztetett, óvott, takargatott… Most pedig jövök magamra hagyottan, szegényen és bizonytalanul, özvegy életemmel, mindenből kihúzva magam, mindent messzi hagyva mögöttem! Mit keresek itt? Mindegy, majd, majd jön valami; fő az, hogy el bírtam jönni most!… És valami komolyat, szinte hősit és lendületest éreztem abban, hogy most meg tudtam válni. Igen, én hagytam ott; ne járhasson a világ szája! Akármi lesz is itt velem, nem akarok senki útjában lenni, senki életét megzavarni! Bizony akkor is így az otthoniak, a szinyériek ítélete volt számomra a “világ” szava, és ami egy kicsit erőt vitt belém az elhatározásra, az is csak asszonyos érzés, szerelemforma dac és elfojtottság volt. És közben úgy fájt a szívem, úgy szorongatta a torkom a sírás, milyen jólesett volna odabújni, megsimulni valakihez a nagy idegenben, hozzátartozni, karjába fűzni a karom!
A lánckorláton belül karjait lóbálva integetett felém Rácz Gida sógorom: Marika tánt, a legfiatalabb nagynéném ura. A targoncás hordár is ott állt mellette már. Átsegített, felpakoltatott, aztán karonfogott, és gyalog indultam meg a kosaraim és dobozaim után.
– Tudod, nincs messze, minek fizetnél egy forint húszat a fiákernek? Ennek elég három hatos! Hát hogy vagy, magadhoz jöttél-e már, szegény kis özvegykém?
Pedig nem volt közel; jó darabon mentünk siető emberárnyékokat taposva a vizes kövezeten. Nagy hentesbolt kirakatát láttam mindenféle kolbászokkal, ezüstpapirosban sajtokat, az egyikben töméntelen sok szivart és mellettük tarka képes újságlapot félmeztelen, csúf balerinákkal. Aztán egy zúzmarás, fiatal, néma kerten át, a bokrok közt elhagyott padok feketélltek, csinos, nyurga emberpár jött szembe, és a prémkucsmás leány sírva panaszolt valamit a fiúnak. A hordárt egy mellékutcában értük utol, és vagy kettőn átsiettünk még. Harmadik emeletre másztunk, és Gida nagy hangon, veszekedve alkudott a hordárral. Marika ajtót nyitott, és az ő hangos, hálálkodó, eleven módja, ezer kérdése, sopánkodása, öröme, sok mozdulata és még mindig kecses sürgölődése egy kicsit megint otthonos érzésekbe hozott. A mi fajtánk volt ő, bár régen elszakadt; a Zimánok asszonyainak természetes gráciája, biztossága és valami friss, humoros bájú eredetisége megvolt benne még a sok szegényes, pesties, idegen és elütő tempó megett.
Három szobájuk volt, középen az ebédlő, ahol most hideg felvágott papírvékony szeletkéi díszeskedtek a terített asztal közepén, meg kétujjnyi vajdarab és felfújt bolti fehér kenyér nagyon mérsékelt mennyiségben. Egyik felöl a hálószobájuk volt, és a két iskolás leány már aludt is odabenn; a másik keskeny oldalszobába a régi zöld ripszselyem garnitúráját rakta be Marika a zöld plüssel behúzott asztalokkal és rózsaággal stikkelt apró párnákkal; ez hát a szalon lett volna, de nekem ide hozták be a vas tábori ágyat, ami a fürdőszobában volt nappal összecsukva, azután végre kinyitották mind a két oldalszoba szárnyas ajtaját, mert csak az ebédlőben volt befűtve a cserépkályhába.
Akkor este már szembetűnt és lehangolt mindez a sok apróság, sértett, szégyenített szinte ez a garasos, összeszorított, hivatalnokos életmód. Tudtam, hogy Gida nem sokkal keres kevesebb pénzt, mint szegény uram az utolsó időben. És hogy éltünk mi abból! Mondták, hogy ezért a lakásért annyit fizetnek, mint mi az utolsó sokszobás, kertes házért a verandával s a málnabokrokkal… És csak aludni lehetne legalább! De sohase szűnnek itt az ismeretlen, alattomos neszek, a falakon minden áthallik, lentről cigánymuzsika ütődik be, és egyre megújul, lóvasút csenget, kocsi robog. Felkeltem fázva, idegesen és kíváncsian, és nagyon vigyázva feljebb húztam az ablak vasrolóját. Lenn nappali fényű, mozgalmas volt az utca kocsiútja még, de a gyalogjáró csaknem néptelen. Szemközt a nagy sarki kávéházban szólt a zene. Most megnyílt az ajtó, és a nehéz szőnyegfüggöny látszott; valami társaság szállingózott ki egy kicsit tántorogva, nők visongva kacagtak, egy nagy prémbundás férfi az ajtóban széttárta a kabátja két szárnyát, és a selymes bélésbe hirtelen beleölelt egy piros köpönyeges leányt. Visszabújtam az idegen szagú párnák közé. Hát így megy ez itt?
Egy gémberedett, szomorú, ködös nap Sándorkához vitt az első utam. Az Angyalföldre. És viszontláttam szegény kis öcsém vékony arcát, tonzúrás kicsi fejét, tébolytól riadt kék szemeit. Csak most, amíg vártam rá a rosszul fűtött, nagy, rideg fogadószobában, most először keringett meg a fejemben ez a véletlen gondolat: “Az apánk ivott már, mikor a két öcsém gyorsan, egymás után született!” És a sokszor hallott esetre gondoltam, mikor Lipi zsidó, aki valami csődtömeggel spekulált, és annak apám volt a gondnoka, egyszer illő tisztességgel beállított grószihoz, megállva az ablakfülke-trónus előtt, ahogy szokta, és a családunkkal furcsán szolidáris, becsületes aggodalommal jelentette: “Nagyasszonyom… hm… vigyázni lesz jó a tekintetes úrra! Rumosflaskák vannak az irodapolcon, az aktacsomók háta megett!”
Bevezették a nyersposztó kórházi kabátban, és az ápoló a közelében maradt. Mellé ültem az agyvelőmig reszkető, elfojtott ijedelemmel, és próbáltam szólni hozzá. Hogy én vagyok Magda, anyánktól jöttem, hogy várjuk haza, hogy meg fog gyógyulni! Nézett merőn rám és mégis messzire, átal rajtam, mintha üvegből való volnék.
– Nem érti! – súgta az ápoló.
Akkor a kezére tettem a kezem, és simogattam gyorsan, reszketve, és nem bírtam szólni a torkomba gyülemlő sírástól.
– Magduci – kezdtem újra, és előtörtek a könnyek —, a te szegény testvéred, aki mindig szeretett téged. A te Magdád, hát nézz rám!
– Nem, nem! – mondta akkor monoton, szomorú csökönyösséggel. – Én azt akarom, hogy Vulpaverga legyél még és én Rombertáró király!
– Igen… igen, igen! – tördeltem a kezét szorongatva.
– Csakhogy nem lehet ám, mert a föld alatt, lenn mélyen a pokol van, jajgatás és fogcsikorgatás örökké, és örök tűz… a bűnös gondolatok!… Csakhogy rajtam van a Szűzanya ruhája, a szent skapuláré a nyakamon – ládd, nekem adta, és aki ezt viseli, azt nem engedi elkárhozni. Akármilyen nagy bűnös, a végső percben, a halál óráján is érte jön, és megmenti. Csakhogy itt sokszor le akarják vetni rólam, a gonoszok, a pokol fajzatai, akik majd baloldalt állnak undok testtel. De én nem engedem; akkor bántanak, de a Szűzanyáért jó vértanúságot szenvedni! Ő összegyűjti azt mind piros rózsakoszorúba, és a mennyek kapujáig elibém jön majd vele! Te is, te is fogsz majd kapni ilyen ruhát, ha buzgón imádkozol, mindig, éjszaka is, és nem engedsz az ördögnek. Majd én is könyörgök érted!
– Igen, igen! Drága Sándorkám, kedves Rombertáró!
– Akkor – mondta hirtelen felderülő, megkönnyebbült arccal —, akkor szerethetlek téged. Testvérem vagy a Jézusban. Szeretlek, Vulpaverga!
Két kezébe fogta a kezem, görcsösen megszorította, és felfordította a tenyerem, ahol kis, kerek nyílást hagyott a kesztyű a csukló felett. Az arca tüzelt már, és a szeme villogott; hirtelen és olyan furcsán, hevesen szorította az ajkához, a fogaihoz, hogy rémült ösztönnel kaptam vissza tőle. Az arca szokatlan rémes és csúnya mosolyra vonaglott, és újra felém nyúlt, görcsösen begörbült ujjakkal a vállam, derekam felé.
– Gyorsan ki! – kiáltott az ápoló, és elébe állt. Valami rejtett gombnyomásra kétfelé nyílt az ajtó, a folyosóról egy őr jött be, és gyorsan kituszkolt. Nem értettem az egészet, de a rémület kattogott a zúgó fejemben, forgott velem a világ.
– Menthetetlen! – mondta részvéttel a főorvos az irodában. – De évekig elhúzhatja, és itt alapítványi pénzen van, így még a legjobb neki!
Marika zsörtölt velem ezért a látogatásért.
– Éppen ilyenekre van most neked szükséged, hogy halálra izgasd magad! Segíthetsz rajta? Még csak az egészséged menjen tönkre, szépen leszel akkor! Gyere csak, öltözzünk ki szépen, menjünk a Hatvani utcába, Sugár útra; micsoda kalapokat látni most, és a Gách ruhakirakata mesés! Amit nektek vidékre küldenek, az mind divatjamúlt, tavalyi vagy itthon készült; az igazi párizsi holmit csak Pesten láthatod. A gyászruha pompásan áll neked, de egy új kalapot muszáj venni! Holnapra tán keríthet Gida olcsóbb páholyjegyet a Nemzetibe. Nagy urak leszünk!
Levert és zavarodott voltam még, de Marika előrakta és megszemlélgette a ruháimat; azután ő is öltözni kezdett. Nagyot néztem, hogy milyen szépen ki tudta pimpózni magát. Ahogy számítottam, harmincnyolc éves volt akkor, egyidős Zimán Ilkával, az unokatestvérével; de sokkal fiatalabbá tudott összeszedődni. Egy kis patikai porcelántégely fenekét bekormozta égő gyufával, aztán egy ócska fogkefére dörzsölte a kormot, és kihúzta vele a szemöldökét; a púder alá gyengén vazelint kent, és a szája szélének is volt valami piros kenőcske egy tubusban. Nevetett, hogy bámultam, mikor jó, hátratartó páncélmíderbe fogta a kis lankadt formáit, s a fűző szalagjai egész térdéig lenyúltak, a harisnyába kapcsolódtak, és tömötté fogták a csípőit. Mutatós, szép szemű, harmincesztendős menyecskének látszott.
A kormos kefét, az ajkzsírt meg a vazelint én is utánapróbáltam rögtön; és Marika megfésült divatos Vecséra-kontyba. Hanem ez már nem állt jól, ő maga is belátta; lebontottuk, és visszaformáltam a magam elöl laza, repkedő, cigányos módjára. Fekete csipkekendőt borítottam rá, és a kivágott nyakhoz meg a karomra gyászos ragyogású fekete zsett ékszert.
Csakugyan páholyban ültünk, bár Gidának valami bankhivatalbeli kollégája is társult az öregleány nővérével. De én elöl ültem, ékszeres, kesztyűs karommal a korlát bársonyának dűlve, és szinte gyerekes, repeső ámulattal szedtem tágra nyílt, elszokott szemembe a nagy, idegen világ fényét, nyüzsgését. Milyen frissen láttam, milyen jól megfigyeltem mindent; a nők mosolyos, hajló mozdulatát, a felvillanó szemekhez emelt látcsövek merev szegülését, a léha érdeklődés összesúgását, és ingerlő, mohó kíváncsiság fogott meg hirtelen; belelátni, benne lenni ez összeszokott társaság életében, amely nyilván éppolyan első, szerepvivő és kiváltságos itt, az igazi nagyvilágban, mint lenn, az én elhagyott városfészkemben volt az, amelyiknek nemrég én is eleje voltam. Istenem, hogy összezsugorodik itt a provinciális elsőség e biztossága; milyen nagyon senki itt, aki csak lóvasúton jár, nem gumikerekűn, aki kívül áll az előkelő és gazdag körök apró bennfentességein! Új volt ez az érzés nekem, ingerelt, foglalkoztatott. Mögöttem Gida tárgyalt a másik hivatalnokkal; a főnökük zsarnokságait hánytorgatták, kicsinyes, irodai pletykákat. Milyen igazi kis beamter lett ebből a hajdani friss, betyáros, bőrkamásnis úri fiúból, aki a kis birtoka utolját akkor verte el odalenn kártyán, amikor Marika már a felesége volt. Akkor feltévedt, felkényszerült ide, szerencséje volt, és kiderült, lám, hogy erre a “rendes” életre való hajlam is rejtőzködött mindig titkosan a lelkében. Átalakult, nem is emlékszik tán már a hajdani magára!
A színpadon Gauthier Margit ment. Egy gyönyörűn szabott, színes selyemköpönyeget dobott le magáról a színésznő, szép, nagy, szabad mozdulattal, és én éreztem, hogy elszánást, kétségbeesett erőt, múltat, élményt, pattanásig feszült percek zajlását ki lehet töretni, felszabadítani egy ilyen tombolón gyors mozdulattal, ilyen végigvonaglással. Csakhogy… én karcsúbb vagyok nála, és az arcom jelentősebb!… És bennem is feszülnek néha ezerféle húrok, zagyva és kimondhatatlan érzések, amikor mindent, mindent akarnék, és az egész, nagy élettel telítettnek hiszem magam. Szóval kimagyarázni soha, de így gesztusok és hangárnyalások jelentésében, ki tudnám önteni azt mind. Ó, lehetséges volna az?… Hogy kellene ahhoz hozzáfogni?… A nagy kártyajelenet; Margit elé odadobja a szerelmese a pénzt; sikolt, és arca elé emeli védőn a hamis prémű palástot. Milyen betanultnak, automatásnak éreztem ezt abban a percben. Egyszerre láttam, hogyan csinálnám én!
A függöny lement, és akkor vettem csak észre, hogy Marika hevesen taszigálja a könyököm. Egy férfira akart figyelmeztetni, aki a földszint elején állva, hanyag mozdulattal jártatta körül a látcsövét az utolsó jelenet alatt a félsötét nézőtéren, aztán merően felém fordítva percekig tartotta úgy. A lámpák kigyúltak, és én felhangolt arcommal, merészen, tudatosan fordultam szembe vele.
– Losonczy, az a híres! Kaszinóember, istállótulajdonos; első pesti gavallér! – sugdosta Marika. Csakugyan úri kinézése volt; sápadtbarna képe, őszbe vegyülő, sötét haja, szikár, vállas alakja és utolérhetetlenül jó szabású ruhája.
Izgatottan, valami kellemesen lelkendező, de zavaros érzéssel ültem otthon soká a tábori ágy szélén. Majd lassan vetkőztem a plüssrámás, nagy szalontükör előtt, meggyújtva minden gyertyát a két karos tartóban. Így világítanak alulról arcba a rivalda lámpái! Milyen lennék, milyen pompásan áll nekem ez a testhez simuló, fényes, fekete selyem! Tavalyi ruha még, a szép időkből való! Nekem most mély gyászt kellene viselni; de Marika azt mondja: Pesten mindegy az, ki tudja azt itt? Csak az elegáns világban kötelező!… Bizony, itt ők, én, mink nem vagyunk “elegáns világ”, csak afféle ingyenpáholyos kis népség! Hát az a nyurga, árkos szemű, érdekes fekete ember!… Ó, már-már én is nagyra veszem! Ördögit! Hisz otthon különb gavallérok hódoltak nekem nemrég! Hogy ragad ez a pesties kapaszkodó alázatosság!
…És azontúl is heteken át nyomomban voltak ezek a kételyes, gőgös, ellenálló és zaklatott gondolatok a magam megváltozott társasági helyéről. Még Szinyéren valahogy annak érezhettem magam, aki voltam így özvegyen és szegényül is; ismerték a múltam és családom, de itt a nagy tömegben elvész az ember, itt ki voltam szakítva a természetes környezetemből, szélnek eresztve, mint egy letépett kis semmi gazvirág. Néha szinte nevetséges voltam az ezen való idegeskedésben, és mindent otthagyva, szó nélkül kimentem az olyan boltokból, ahol “a hölgy”-nek vagy “nagysádkám”-nak szólítottak. De az elegáns belvárosi üzletek még inkább bosszantottak: ahol úgy szolgálnak ki, ahogy a kotilliont táncolják előkelő bálokon, nem kínálnak, nem alkusznak, és finoman gúnyos közönnyel csapják össze a portékát egy-egy becsmérlő szóra.
Lassanként undorítani kezdtek azok a szórakozások, amikbe Marika olyan naivan elégedett volt. Kimenni a korzóra, és végigbámulni az enyimnél sokkal szebb ruhákat, beülni a Kugler cukrászdájába, és drága pénzért egy levegőt színi azokkal, akik otthonos összetartozással fecsegnek, dévajkodnak, élik világukat, észre sem véve a nem odatartozót. Visszaemlékeztem Szinyéren azokra a jelentéktelen kis írnoknékra, kapaszkodó boltosnékra, akiknek éppígy elég volt az “ott voltam” illúziója, mikor mi fesztelenül mulattunk zárt társaságban, rájuk ügyet sem vetve. Istenem, hát elég lehet nekem ez a semleges szerep? Ha egyszer valahogyan… itt is fenn lehetnék, ragyogva és uralkodva! Lehetséges volna ez?
A Horváth szép, hosszú levelei vártak otthon, és balzsam volt nekem ez a sokszavú, hódoló, trubadúros, régies szerelem így. Írásban egészen tartózkodás nélkül ömlengett; a messzeség és költőiség ürügye igazolta a szép, meleg frázisokat, a reménytelen és csökönyös szenvedély kiáradását.
Minden álmom és minden gondolatom maga. A tilalmakon, a sors haragján, a saját akaratán keresztül is szeretem végtelenül, mindig, és nem tudok enélkül élni. Mi lesz velünk!?…
Szavak, amiket meg lehet tanulni, sokszor kipróbálni, az unalom és szándékosság perceiben játszva halmozni; de mégis hatnak. Mindenki hihetetlenül naiv ebben! Elfogódottan, dobogó szívvel többször is átolvastam, mint valami kincset, drága talizmánt őrizgettem; becses volt nekem asszonyos élményeim ez első, írott záloga. Azelőtt sohasem leveleztem senkivel. Szeret, szeret! – gondoltam —, ez hát az életemben az igazi, nagy, fő szerelem! Talán igaza van, mikor a végzetet emlegeti. Ennek így kellett történni! És ki tudja, még mit szándékol kettőnkkel a sors. Bizonyos, hogy egymáshoz tartozunk!
Az öreg Vodicskáné, anyósom is írt: hogy a kisfiam jól érzi magát, nem is sír már anyuka, apuka után… Aznap lefekvéskor keservesen elsírdogáltam ezen; másnap délután egy játékboltba mentem, és gyönyörű holmikat küldettem szegénykének; mert karácsony hetében voltunk már… És én idegen fenyőfa lángocskái alatt néztem idegenül a mások gyermekei örömét akkor este… Sok keserűség gyűlt fel bennem; az életem minden sivárságát, letörtségét nagyon átéreztem akkor. Vagy csak egy bántott? “Horváth Dénes vajon Ilkánál ünnepel most?”…És nem csillapított az, hogy hiszen én tiltottam meg, hogy feljöjjön meglátogatni. Ha igazán akarna, nem tarthatná vissza az ilyen fájón szigorú, dacos, lemondó, szerelmes tilalom! De hát tud is az igazán akarni valamit?…
Ilyen hangulatban tízoldalas levelet írtam neki; aztán hosszú-hosszú válasz jött; védekezés, vád, kétely, féltékenység, elérzékenyülés, bocsánat. Egy-egy ilyen kis bonyodalom mindig kitöltött az életemből egy hetet.
Mai eszemmel nem is értem meg tisztán, hogy hogy lehetett az; de bizonyos, hogy még mindig nagyon keveset gondolkoztam vagy aggódtam én akkor a jövőm felől. Úgy lehet, hogy a pénz értékét sem értettem igazán át és az életnek a munkával való összefüggését. Az uram idejében sohasem volt nagyobb összeg a kezemre bízva, de mindennel jól ellátott, nem beszéltünk sokat apró anyagiakról, és a házunk mindenki számára nyitva volt. Nem tudtam egykettőre átalakulni, gondokba borulni azon, hogy a kicsi kis pénzem milyen sebesen olvad, és kétségbeesni a mások kegyére utaltság gondolatán. Apró szerelmi viszályok, levelek sokkal több háborúságot csináltak bennem.
Különben kényelmesen éltem, napi gondok, házikötelesség nélkül: új dolgok mégiscsak foglalkoztattak: öltöztem, sétáltam. És az idő telt.
– Hát igen – tűnődött el a sógorom ebéd felett —, a színészség nem volna éppen elvetendő. Nem lehetetlen, hogy tudnál játszani! Merész dolog persze, odalenn nagyot néznek majd; de mondd csak, mit adnak neked helyébe? A rangos rokonságunk. Eltart valamelyik? Ha tőlem kérded, én szeretem a hazárdos próbákat! Az embernek ki kell szakadni a sok buta, vidéki elfogultságból, ha igazán ember akar lenni és a maga ura. Csak persze vigyázni kell, okosan fogni hozzá vagy sehogy! Akinek sikerül valami, arról mindig kisül, hogy igaza volt.
– De hát hogy lehetne, Gida?… Azt mondják, évekig tanulni kell, mozogni, ülni, állni; és könyvből is iskolásan mindenféle tantárgyakat… És én már nem is vagyok… elég fiatal erre… talán.
– Persze… hm! Bizonyos, hogy csak akkor volna értelme, ha igazán volna erős talentumod. Érdekes kinézésű, pompás termetű asszony vagy, ezt úgyis tudod, húgám! Így az életben tudsz bánni az arcoddal, szemeddel, mindeneddel… ó, felségesen! Hanem az, persze, más egy kicsit! Tanulni mindenképp sokat kellene, hiszen te eszes menyecske vagy, de van-e annyi energiád? Mert az ilyennek mindenestül neki kell szánni magunkat; legalább egypár évig gondolni sem szabadna egyébbel. A pénzed eltartana odáig; s az iskolai formaságokat el lehetne igazítani valahogy. Persze, valami jó, befolyásos pártfogó nélkül nem foghat senki ilyenbe ma már.
Hirtelen egyébről beszélt; ebből láttam, hogy mondani fog még valamit erről a dologról. A főzeléknél a két növendék lánya felett tartott inkvizíciót, mert állítólag valami jogászforma ficsúr hazáig kísérte őket az iskolából, a sarki fűszeres pedig sietett hírül adni. Mikor a gyerekek elköszöntek, csakugyan odavetette még úgy sebtiben, hivatalba készülődve:
– Igaz te! Losonczy Attilával találkoztam ma a Gazdasági Egyesületben. Megismert, ő jött oda hozzám. “Ki az a gyönyörű szép asszony, akit vagy kétszer láttam veletek Kuglernél meg színházban? Özvegy? – azt mondja. – Remek alakja van. Mért nem jártok gyakrabban ide-oda? Az ura öngyilkos lett?… Ó, szomorú dolog! Szórakoztatni kellene, egy ilyen pompás, fiatal nőt. A jégre nem jártok soha? Most lesz a nagy korcsolyabál, nézd, adok egy meghívót. A gyász? Sötét posztóruhákban mennek oda. Szeretnék bemutatkozni – azt mondja – feleséged őnagyságának is. Ott lesztek, mi? Viszontlátásra!”… Így nagyban tegezett most; pedig azelőtt úgy kikerülgette a megszólítást, mert tudja jól, hogy valami házasságos atyafiságban vagyunk. Az ilyen fertálymágnás gőgösebb a valódi arisztokratánál. Igen, hát itt az a meghívó! Beszéljétek meg Marival!
Napokon át beszéltünk, izgultunk, tanakodtunk Marikával, hogy megvegyek-e százötven forintért egy gyönyörű kis prémkucsmát, hozzá való gallérral és pici, divatos karmantyúval? A néném sokallta a pénzt, feddett, sopánkodott; de ha lemondtam, ő kezdte emlegetni újra. Végre utolsó délelőtt kiszaladtam nélküle, és hazahoztam. Felségesen állt.
Mikor a százszoros lámpafényt tükröző jégmezőt megláttam és táncos léptű párok ringását a cigánymuzsika ismerős dallamaira; egyszerre elfogott az ijedt röstelkedés meg lelki vád. Hiszen ez mégiscsak tánc, és nekem alig múlt fél éve, hogy elhalt a jó uram! – Nem – gondoltam —, nem fogok korcsolyázni mégse! Csak nézem.
Losonczy Attilát megismertem a tömegben, és vártam, hogy észrevegyen. Felütötte ideges, száraz fejét, mint a jófajta paripa, és a szeme felcsillant. Köszöntötte Gidát, és jó nevelésűen várva egy-két percet, felénk tartott. Már korcsolya volt a lábán. A megszokott biztonságommal nyújtottam kezet. Ó, mikor tudtam, hogy tetszem egy férfinak, akkor már otthon voltam a dolgomban én világéletemben!… És egyszerre láttam, hogy mindenki rám figyel, hogy apró csoportok összesúgva néznek arra, találgatnak, csodálnak, irigyelnek; ez, ez volt az én igazi levegőm. Félóra múlva a szánkóján ültem, és repült velem suhanva, ezerszeres fények, ringó, táncos árnyékok, zúzmarás gallyak mesebeli ragyogása közt, muzsikában, önfeledtségben. Megint egy régifajta mámoros, gyönyörű óra. – Így megfázik, nem lehet! Fel kell kötni a korcsolyát! – Tudtam, hogy gyönyörűen csinálom ezt, mint minden lábbal való táncforma, muzsikás sportot. Nem lehetett ellenállni. A karjába fűződve repültem aztán, és felragyogott körültem és bennem annyi idő után megint egyszer egy diadalmas este, egy nekem való élmény.
Nekem a lelki egészségemhez kellett a hódítás, ünneplés, sok szem előtt szereplés. Úgy kellett, mint a kenyér; csak addig volt élet az életem, amíg ilyenből kijutott néha… Úgy máskülönben egészen hidegen hagyott engem, jól emlékszem, ez a tőlem idegen életű, sokasszonyos, rövides beszédű nagyúr. Nem is tudom, miről beszéltünk akkor egész este!
– Mikor jönnek Kuglerhez? Hol láthatom? Egész késő tavaszig Pesten marad, ugye?…
Gidának feltűnően kedvére volt ez a dolog; és engem valahogy bántott ezzel. Egyszer, hogy Marika nem jöhetett, ő maga kísért el a jégre, hogy el ne maradjak. Február végén olvadó, csepergős idő járt; de Kuglerhez hetenként kétszer elmentünk mindig. És már bosszankodtam, ha késett Losonczy. Sorra köszöngette az ismerőseit, az apró asztalokhoz le-letelepült kissé a hölgyek mellé, azután hozzánk ült, velem foglalkozott, és a kocsiján kísért haza. Néha eszembe jutott: helyes ez vajon? Rendin van ez így? De hisz itt a nagynéném, férfi rokonom; ők bizton tudják a fővárosi élet formáit, kivételességeit; engem már egészen összezavart ez a sokféle gyors változás az életemben. Gida mondta egyszer, hogy Losonczy megint beszélgetett vele, és ő elmondta röviden a viszonyaim s a színészséget mint kész tervet. Rosszul érintett ez, bár nem tudtam világosan, hogy miért, és egyszerre ráemlékezni véltem, hogy az utolsó találkozásokkor valahogy másképpen, megváltozott hangon beszélt velem. Furcsa, túl merész sürgetéssel kérdezgette, hogy sohase járok-e egyedül, Marika nélkül a városba. És hogy nekünk komoly, rám vonatkozó megbeszéléseink lesznek; nem tudja, meglátogathat-e a lakásomon, hogy nem kellene-e másképp intézni ezt a dolgot?… Ilyenkor elhallgatott, félig zavartan, és egy-egy pillanatig furcsa csodálkozással nézett rám. És attól, hogy a Marika kopott zöld plüss-szalonjában fogadjam, magam is féltem, valahogy kezdett halasztódni, idétlenedni a dolog. A szemében nagyon is jól láttam sokszor türelmetlen, haragos, szinte gyűlölködő kívánást, amit úgy ismerek férfiakon; amit szeretnének lerázni, fel sem venni, de nem hagyja békén őket. “Mondja, miért okoskodik… okoskodunk mi, ennyit? Ilyen asszony, mint maga! Mit akar! Van valakije? Vallja be, hogy van odalentről még!”
Így folyt ez, amíg együtt sétáltunk már a Hatvani utca korzóján, langyosodó, szeles, tavaszos estéken, meg-megállva egy-egy kirakat előtt. Marika, a legpéldásabban szemet hunyó gardedám oldalától el-elmaradozva. De én kelletlenül, hűvös és idegenkedő érzésekkel mentem haza. Nem, énrám csak a képzeletemen keresztül lehetett hatni, soha így! És sértett ez a kurta, furcsa mód. Ma már, egy végigélt élet tapasztalatával meg tudom fejteni a férfi hangulatát is. Az ő hozzám való illúziói egy szép, finom, előkelő vidéki úriasszonyhoz kapcsolódtak, és egyszerre kiderül, hogy egy leendő színinövendék, aki a szépségéből élni jött Pestre nyilván, és tőle pártfogást akar. Csalódott, de már nem volt kedve abbahagyni, inkább egyszerűsíteni szerette volna.
És aztán amilyen suta volt ez az egész dolog, úgy is végződött. Egy este, hazamenve, váratlanul ott találtam a Hiripy nagybátyámat, a Piroska tánt urát, a volt képviselőt, aki valami politikai spekuláció dolgában járt fenn. Úgy látszik, a lápszabályozás mégiscsak mozdul egy kicsit odalenn! Csakhogy már nekem semmi közöm hozzá!
Kicsit hűvös volt velem; majd vacsora után apás szigorúsággal elővett, hogy mit végeztem hát magam felől, és mi a szándékom. Felzaklatott, elrémített, megríkatott; de mégiscsak jólesett valahogy mindez. Még az is (pedig görcsös szenvedélyes zokogás szaggatott az üldözöttség és boldogtalanság keservében), hogy végre kimondja; igen, az itt élő jogász fiától hallotta, azt beszélik már, hogy fizetett szeretője vagyok a híres asszonymesternek; Pest pletykája szájra vett, ismernek, egymásnak mutogatnak az emberek az utcán… istenem, hát ilyen kis fészek ez a borzasztó nagy város!
Teli voltam csömörrel megint, ürességgel, réveteg, gyámoltalan zavarral. Hát mi vagyok én már? Ilyen gyorsan… ennyire! Mi a helyes, kire kell hallgatnom? Gidáék sunyin magamra hagynak most, nem védenek. Úgy látszik, nem csináltam elég ügyesen!… Pfuj! De nem, én nem akartam semmit, nem igaz! Mit tudom én az ilyet? Otthon, ha megvádoltak is rossz nyelvek, csak szerelemről, romantikás játékról volt szó, de így! Milyen ocsmány minden dolognak a másik oldala! De hát hogy is vagyok én ezen a világon, se kint, se bent; a hasznos és védő rendszerből kiszakadtam, és szabadsággal nem tudok igazán élni, gyáva és finnyás vagyok, nem merek, nem bírom el a felelősséget magamért. Most elmúlt a tél, jó sok pénz elment, és nem vagyok előbbre semmivel. Újra itt valami ijedelmes mélység szélén, amitől görcsösen rettegek; mert régi, családombeli vagy szinyéri ítéletek csengenek bennem, még gyermekkoromból, a rossz, közönséges cédákról, pénzért kitartottakról, akikkel csak “úgy bánnak!”… Ó, istenem!
Másnap azt mondta egyszerűen és kurtán Hiripy bácsi:
– Holnapután elutazom; gyere velem, te Magda, jobb lesz, annyit mondok! Nálunk is ellehetsz a nyáron, valamit csak kilelünk; bizonyosan jobban, mint amit ebben a Szodomában csinálhatsz. Hacsak nem szoktad meg még nagyon!
Nyakába borultam, sírtam, csomagoltam; mintha nem is én jöttem volna fel nagy, végső elszánással egypár hónappal ezelőtt. Semmi se történt, és most egyszerre eltávolodtam hirtelen ez alig ízlelt élettől. Ez volt a sorsa az életemnek; az énszántamból sohasem történt velem nagy válságos dolog; csak ha véletlenül. És nem mertem. Engem visszahítt a kisvárosom, az ismerős házak figyelő ablakszemei, falusi porták, lapos vizek romantikája, szoros kötöttségek, sokszavú, álmodozó szerelmek szép bolondsága. Siettem vissza!