Akli Miklós

– Pedzi már – szólt az öreg halkan, a vejére sandítva félszemével.

– Hát én a Ferenc császár embere vagyok – szólt Akli, —, az ő mulattatója és hogy úgy mondjam, jobb keze.

– Hm – mondá jéghidegen a korcsmáros és odább húzta a széket.

– Hét vagy nyolc esztendeje, hogy az udvarhoz kerültem, és mondhatom, megnyertem a császár bizalmát.

Gelencsér uram a fejét csóválta s a tömött ősz bajsza közé morogta:

– Ejnye, pedig olyan rokonszenves képe van. Ki hitte volna?

De ezt az utóbbit már nem is mondta, csak gondolta.

Akli mindent elbeszélt, ami a dologra tartozott; elbeszélte a Kovács óbester halálát az ischli vadászaton, elmondta az óbester gyermekeinek örökbefogadását (Gelencsér uram ösmerte is az óbestert és emlékezett a gyerekekre), elmesélte, hogyan állított be egy napon Szepessy báró a rezidenciába, s hogyan hallgatta ki a császár a spanyolfal mögül a vele folytatott párbeszédet, hogy a kis Kovács kisasszonyt el akarja feleségül venni.

Az elbeszélő maga is láthatta volna, ha figyel, hogyan távolodnak tőle szemlátomást az ő új barátjai, hogy néznek össze lopva, vő és após nagy savanyúan, mintha mondanák: Be rútul kőbe léptünk ezzel az emberrel! Hisz ez valami tányérnyaló a császári konyhán, s még majd felőlünk is rosszat hisznek, ha megtudják, hogy az asztalunknál evett. No, már az ilyesmi bizony nem hoz az »Arany bárány«-ra semmi ragyogást.

Hanem amint aztán odaért az elbeszélésben, hogy Bécs kellős közepén elfogták, börtönbe zárták, Gelencsér uram szívéről egy nagy szikla látszott legurulni, mire szabadon föllélegezve, önkéntelenül közbeszólt:

– No, hála istennek!

Miközben diadalmasan fújta kupaktalan selmeci pipájából a füstöt fölfelé.

Akli csodálkozva tekintett rá, ami teljesen megzavarta az öreget.

– Azaz – javította ki magát – csak azt akartam mondani, hogy akire én azt mondom, derék ember, hát az derék ember. Úgy ám, Mátyás. Ez a szem, Mátyás. Amit ez a szem meglát… No, ez érdekes! Elvitték Bécsújhelyre? Ejnye, de derék! Onnan ide Pozsonyba hurcolták? Furcsa puska. (Ez volt a Gelencsér gyakori szavajárása.) És csak ma este bocsátották szabadon? No, hát nem adom száz forintért. Az Úristen éltesse! Legalább megtanulta, mit ér a nagy urak cseresznyéje és a császárok, királyok szeretete.

– Úgy látom én, nagy kuruc kegyelmed, Gelencsér uram.

– Az öregapám a kurucságban sántult meg, hanem nekem még mind a két lábam jó.

– Hát mármost aztán mindent elmondtam – végzé be Akli —; az a sejtelmem, hogy Szepessy báró valami rosszat forral, s azért szeretnék a népe közé elegyedni, hogy megtudjam, mi az, s esetleg megakadályozzam. Ebben segíthetnének engemet.

– De hátha példának okáért valami olyat tesz – veté ellen Gelencsér —, ami az ínye szerint való?

– Akkor abban elősegíteném.

– Ha például Ferenc király ellen tervezne valamit? – firtatta Gelencsér, – Hiszen az úrnak most kapóra jönne bosszúállás, mi? Mit tenne ez esetben az úr?

Habozott egy percig, vajon nem jobb volna-e azt mondani a vén rebellisnek, hogy a császár ellen szívesen segítené Szepessyt, mert az ellenkezővel végképp eljátssza a bizalmát, de aztán mégis csak arra határozta magát, hogy nem szép volna még gondolatban sem megcsalni ezt a derék öregembert.

– Megakadályoznám – felelte —, mert a király kenyerét ettem és szeretem a személyét.

– Hát ez az! – kiáltá élénken az öreg felugorva és az arca kiderült. – Meg vagyok az úrral elégedve és szolgálatára állok, amiben csak lehet.

Aminek a pecsétjéül megrázta a vendég kezét melegen, magyarosan, hogy szinte kiserkedt a vér a körmei alól.

– Hogyan? – csodálkozik Akli. – Hát nem haragszik a császárra? Azt hittem, haragszik. Az imént olyan hideg volt irányomban.

– Az más. Az egészen más puska. Húzódozom azoktól, akik a király talpát nyalják, de viszont sohase állanék azok közé, akik ellene törnek. Ezektől is húzódozom, mert mégiscsak a mi királyunk, földi elöljárónk, s becsülje meg az ember, ami az övé. Hanem iszen csak úgy a levegőbe vetettem ezt föl, belé akartam látni az úrba, mert ami Szepessy bárót illeti, attól ugyan nincs mit félteni Ferenc királyt, olyan fekete-sárga lélek, hogy a szénát is megeszi, ha a király parancsolja. Valami másban töri a fejét, az bizonyos. Hogy miben, nem tudom, de reggelre tudni fogom, azért hát most csak feküdjék le nyugodtan, én majd utánajárok a dolognak s megcsinálom, amit a cirkumstanciákból lehet. Egy szót se többet. Értem én a csíziót!

De Akli csak nem hagyta békén, kíváncsi volt, mi módon vél célt érni Gelencsér uram, a maga eszével akarta megítélni, lehető-e, valószínű-e?

– Hát itt van Bajmódy Mihály komám, Szepessy ispánja Stomfáról, ő is Bécsbe megy. Ma a »Bárány«-nál ebédelt a többiekkel, de vacsorára a mészáros öccséhez ment, aki a Három tigris-utcában lakik; most éjféli misére menet beszólok oda és kiveszem belőle a titkot.

– Okos ember?

– Okos.

– Ha okos, nem mondja meg – aggódék Akli.

– Azt majd meglássuk.

– Talán beszédes ember?

– Inkább hallgat.

– Az már nagy baj…

– Nem éppen, mert ha egy kis borocska hallgat benne, akkor ő maga nem hallgat.

Csak nagy nehezen lehetett végre betuszkolni Aklit éji pihenőre a habfehér párnák közé. Tóth Mátyás kísérte be a meggyújtott faggyúgyertyával, de még az ajtóban is megfordult, rimánkodva Gelencsérnek:

– Valahogy el ne álmosodjék, el ne felejtse, kérem.

– Dehogy felejtem, dehogy, ha én egyszer megígérem, beszólok még a pokolba is, mert én olyan furcsa puska vagyok. Pedig nem szeretek a Bajmódy mészároshoz bemenni, mert olyan rossz bora van, hogy nappal is megkuporodva mennek el ismerősei az ablakai alatt, attól tartván, be találja őket invitálni egy kortyra. Én azonban el vagyok szánva és mire fölébred az úr, már én akkor itt leszek híradással.

Régen aludt már Akli Miklós ilyen szép tiszta ágyban, de hát Majmuna istenasszony (minden istennők közt a legszebbik) nem sokat ád, úgy látszik, a libák tollazatára (mintha asszony se volna). Könnyű neki: ha ő akarja, rálehelt a hideg kőre és az puhább lesz a pehelynél, ha rá nem lehel a leglágyabb vánkosra, kényelmetlenné válik a testre és összetöri, mint a mángorló súlyok. Ez egyszer nem lehelt rá a vánkosokra és Akli kínosan hánykolódott rajtuk egész éjjel jobbra-balra, hallgatván a toronyórának ütéseit, azután a kakasok kukorékolását hajnalban, majd csoszogó lépteket hallott az ambituson, mind-mind jobban telt meg az udvar sürgő-forgó, beszélgető és veszekedő emberekkel.

Akli az ablakhoz illeszté fülét, gondolta, hogy a Szepessy emberei gyülekeznek, hátha meghallana valamit a beszédjükből. A különböző hangok közül csak a gazdáé csengett ki ismerősen.

Egy rozsdás, rekedtes hang panaszkodott.

– No, szépen vagyunk, Kilityi Balázs uram becsapott.

– Nem jön el?

– Azt üzeni, nem jöhet, mert a sógorát megütötte az éjjel a guta, beküldte egy vénasszonytól a ködmönét és a karabélyát.

– Hát most már mit csinálunk?

Nagy tanakodás indult meg, de ebből csak szaggatott félmondatokat lehetett kivenni, mert lassan beszélgettek, a reszelős, rozsdás hangból azonban semmi sem veszett el a tiszta téli levegőben.

– Én húsz »vitéz«-re szerződtem a báróval, tehát húszat kell beszállítanom – mondá —, hiszen tudják kegyelmetek, milyen ember.

(Hm, tehát húsz »vitéz«-re szerződött, gondolta Akli; vitézekről van szó és nem munkásokról.)

– Hol veszünk tehát még egy vitézt?

– Hiszen éppen ez a baj! Fogadni kellene valakit.

– Van elég ember Pozsonyban.

– Bolond kee, Málnásy János uram, hiszen lakik itt ember elég, de minő? A burger nem arra való, a diétai követek és a megyés püspökök pedig nem vállalkoznak rá. Nem tudna egy bátor legényt, Tóth Mátyás uram, mi?

A házigazda hangja most vegyült be.

– Van egy vendégem, pompás, ügyes legényke, valahonnan a felvidékről való nemesember, ő, azt hiszem vállalkoznék, ha jól megfizetnék.

– Hát megfizetjük, hogyne fizetnénk meg – kapott az ajánlaton a rekedt hangú. – Hol az a fickó?

– Itt alszik nálam.

– No, már az nagyon jó volna. Ugyan beszéljenek vele, Tóth Mátyás uram.

Akli szíve hangosan dobogott örömében. Éppen ilyesmire gondolt ő az elmúlt este, csak kifejezni nem tudta; Gelencsér uram nyilván nem értette meg, mit akar ő, hogyan gondolja, és íme a gondviselés teljesen felfogta a fejében formátlanul gomolygó plánumot és megvalósította a kedvéért.

Kopogtatás hallatszott ajtaján. Belépett a gazda s elkezdte nagy fenékkanyarítással előadni, hogy nem szívesen rabolta meg kedves vendégének a hajnali álmát, dehát valami olyas történt…

– Köszönöm az irántam való jó szívét – vágott közbe Akli elérzékenyülve. – Mindent tudok, mindent hallottam, küldje be kérem azt a nemesurat, megalkuszom vele.

– De vigyázzon, tartsa magát egy kicsit, nehogy gyanút fogjon Bori uram.

– Ne féljen attól. Nem azért voltam nyolc évig az udvarnál.

Kisvártatva maga a gazda vezette be a rekedt nemest, nagy Góliát termetű embert, olyan bozontos fejjel, mint egy medvéé. Kékbe játszó krispin volt rajta vitézkötéssel és tajtékpipa lógott a szájában.

– Nemes Bori Pál vagyok – mondá a szobába lépve és a sarkantyúját kevélyen összeütve —, volt inszurrekciós hadnagy és pályi komposszesszor.

– Én Farkas Miklós vagyok – felelte Akli.

– Igen elterjedt család.

– Kivált így télen az erdőben – hagyta rá Akli.

– És nevezetes család – bókolt a pályi óriás, méregetve a legénykét, aki most felült a párnák között.

– Kivált az étvágyáról – tréfálózott Akli.

– Ön, úgy látszik, nem sokat ad a címerére, fiatalember – szólt az óriás kedvetlenül.

– Mikor egy Farkas egy Borival találkozik, illő, hogy Farkas ne hivalkodjék.

Ez már tetszett a pályi óriásnak s egyszerre a kegyeibe fogadta a Farkasok ivadékát.

– Mind gyöngyei vagyunk a szent koronának – hárítá el szerényen a Boriak fölényét —, egyik fényesebb, a másik talán homályosabb, de gyöngy az azért mind. Hát abba jöttem, kedves öcsémuram, igaz… szólt már valamit a gombkötő? (Ugyanis Tóth Mátyás uramnak volt egy nagy gombkötő üzlete a főtéren.)

– Igen, mondott valamit.

– Egy kis vitézi kalandról van ugyanis szó.

– Sejtem egy kicsit.

– Nemesemberhez való munka, parolámra mondhatom.

– Elég! Ha egy Bori mondja, ez elég, hanem mégis szeretném tudni, milyen fajta dolog, egy nemesember mégse indulhat látatlanba. Mert azt csak nem gondolhatom, hogy a cukor-fábrikába állnának be munkásoknak.

Bori nagy bajusza széthúzódott, mint két denevérszárny; édesdeden nevetett.

– Azt a gombkötő mondta? No persze. Ez csak a pretextus, ha valaki kérdezné. Mert van benne valami igaz. Cukorról van szó. Isten úgy segéljen, cukorról (s még jobban nevetett hozzá, láttatni engedve a fekete odvas fogait). Sőt még a cukornál is édesebbről.

– No ugyan? Most kezdem már nem érteni. Hát mi lenne ott például az én dolgom?

– Egyszerű verekedés, ha valaki ellenállnak, ha pedig nem állna ellen, hát egyszerű ostromlás és különféle hadizsákmány esetleg.

– Csak nem a Burgot ostromoljuk meg?

– Kell a kutyának. Mit csinálnánk vele? Ilyen nagyba nem kezdünk, hékás, mert az embernek csak egy feje van. Kis vállalat ez. Bagatell. Azaz, hogy a Burgnál mégis többet ér. Mert egy gyönyörűséges paradicsom-kertet akarunk bevenni, ahol különféle virágszálak nyílnak, csak egyetlen bimbót kell kihozni az egészből, – de hát ott sok, márpedig az ilyen fiatalember, mint uramöcsém, ott is szakít magának, ahol nincs. Egy nevelőintézetről van szó – kihozunk onnan egy kisasszonyt. Ez az egész. Csapjon fel, uram-öcsém.

Aklit az izzadság verte ki a rémülettől.

– De hiszen ez borzasztó! – kiáltott fel akaratlanul és kiugrott az ágyból, mintha valami láthatatlan gépezet kilökte volna, majd észrevevén, hogy ily viselettel könnyen elárulja magát, mintegy kiigazítva folytatá: – vagyis hogy lehetetlen, mert összeröffen a rendőrség és becsuknak, elítélnek leányrablásért.

Miközben izgatottan kezdte fölhúzogatni a ruhadarabjait.

A rekedt óriás nevetett.

– Ne törődjék, öcsém, a taktikával, azt csak bízza ránk. Ha összeröffen a rendőrség, hát akkor egy kis csata lesz Bécsben s megverjük őket gyönyörűen, mert hát mi is leszünk ott egynehányan. Azonban éppen azért csináljuk a dolgot éjjel és titokban, karácsony első ünnepének éjjelén, hogy ne legyen ott a rendőrség. Ilyenkor egész Bécs részeg, és a rendőrség el van foglalva a korcsmákban a tömérdek verekedő filiszterrel. Sőt maga a rendőr is felhörpent ilyenkor egy kis szeszt a hideg ellen. Hát én csak azt mondom, hogy gyerekjáték az egész. Az utcák néptelenek. A lámpásokat kioltjuk, s úgy elvisszük onnan azt a kis fehércselédkét, hogy az ördög se veszi észre. Jó lesz az, ne féljen semmit. A báró a karácsony estéjét akarta, de én lebeszéltem arról, mert az éjféli mise miatt tele vannak az utcák éjjel járó-kelő sokasággal, s a kaland hírére-zajára hirtelen verődhetnek össze nagy néptömegek, s isten tudja, milyen kimenetele lehetne a tréfának; de ami a mai estét illeti, mikor a java lakosság otthon ünnepel a hajlékában és csak a korcsmából hazatérő tántorgó alakok mutatkoznak az utcákon, nem kell tartani semmitől. Bátran fölcsaphat, uramöcsém.

Akli még habozott egy percig, de azt annak is lehet tulajdonítani, hogy éppen a csizmáját húzta föl, mert aztán szinte feltűnő jó kedvvel kóválygott kezével Bori uram elébe nyújtott tenyere fölött, éppen mint a kánya, mikor le akar csapni.

– És mi lesz a fizetség? – kérdé kíváncsian, mintha éppen csak ettől tenné még függővé.

– Hát egy százas, a kirielejzomát, azonfelül a gyönyörűség – szólt hányi-veti módon Bori uram, hátrahajítva krispinjén a lecsúszott vitézkötést —, és minden korcsmában megállás Bécsig, Elég? Mi?

Akli szótlanul nyújtotta kezét.

– Aranyban? – tudakolá.

– Nem is fekete bankóban – felelte Bori uram, ünnepélyesen megrázva Akli kezét. – Van honnan, hála istennek. (S ezzel kivett foglalóul öt aranyat a zsebéből és odanyújtotta Aklinak.) Van Szepessy bárónak elég.

– Itt van ő most? – kérdé Akli.

– Dehogy van. Ő már előre ment az éjjel az első transzporttal. Mi leszünk az utolsók, a sereghajtók. De mármost upre púpos, az én parancsom alatt állasz holnap reggelig. Úgy vedd a dolgot, atyámfia, hogy te most katona vagy, mert én úgy veszem. Ha pedig te nem úgy vennéd, az nagyon megárthatna az egészségednek. Reménylem, értesz engem? No, már most tehát öltözz fel szaporán, azaz megállj, ne öltözz, majd más gúnyát küldök be, amit föl kell venned, mert mi most parasztok vagyunk útközben, tudod, a taktika miatt.

– Értem.

– Egy óra múlva indulunk.

– Helyes. Én készen vagyok.

Bori uram személyesen hozott be egy daróc nadrágot, egy tüszőt, egy pár nagy patkós csizmát, báránybőr-sapkát, egy karabélyt és egy bőrködmönt.

– Itt van a hadi készség – szólt nevetve. – Csinosítsd ki magadat!

Akli magára maradt, kétségbeesett, dúlt arccal. Izgatottan kapott halántékához: istenem, mit tegyek? Búzavirágot elrabolják az éjjel. Vége, örökre vége a bájoló idillnek, mely az elején oly váratlanul megszakadt, s melyet a börtön magányában édesbús fantáziával tovább szőtt. Szíve megtelt keserűséggel. Hát van isten? – kiáltá, amint látta, hogy a nap most is felkel s fagyos, közömbös sugaraival benevet az ablakon. – Hát nem roppan össze a világ? Holnap ilyenkor is csak úgy fog lenni minden, – de ő már ott lesz a karvaly kezeiben…

Összecsikorgatta fogait, aztán a párnák közé vetette magát, tehetetlen dühében sírt, majd megfogván a karabélyt, azon gondolkozott, ne lője-e magát főbe, midőn szelíd kopogtatás hangzott az ajtón.

– Bújj be! – dörmögé keserűen.

Hát ki toppant volna be más, mint Gelencsér Mihály uram, megelégedett, rejtélyes ábrázattal.

– Mi az ördög? – kiáltá kedélyesen. – Csak nem reggelizett tormát? Hisz a szeme könnyezik. Mi történt azóta?

– Beszerződtem én is a »vitézek« közé – mondá sötéten Akli.

– Hallom, mondta a vőm, hogy szerencsésen sikerült neki beajánlani az urat pótingszurgensnek, hanem hát megtudtam mindent – folytatá a hangját suttogóra lassítva —, és a dolog általában nem érdemel valami különösebb figyelmet. Bajmódy komám bevallott mindent, egész két óráig ittunk együtt; micsoda pocsék bora van annak a szerencsétlen mészárosnak, majd meghasad tőle a fejem… Hát nincs itt semmi merényletről szó, a Napóleon, se Ferenc császár ellen. Egy kis bolondság. Leányszöktetés. A báró feleséget akar szöktetni. Tudja, milyen szamarak a nagyurak. Bizonyosan tányéron hoznák eléje, de neki jobban tetszik, ha lopja. Hát csak ezt jöttem megmondani, hogy semmit se aggódjék.

– A pokolba is! – fakadt ki Akli éktelen káromkodásban. – Hiszen csak éppen ez kellett nekem. Maga becsületes ember, Gelencsér bácsi, van szíve, megérti az enyimnek a mélységes keserűségét. A leány, akit el akar a báró rabolni, az én lelkiüdvösségem, az én ezerszer elképzelt, ezerszer megálmodott jövendőbelim, ama Kovács kisasszony, akit említettem.

Az apó arca megfelhősödött.

– Tyű, a likom-fikomját, erre bizony nem gondoltam. No, ez már furcsa puska! Hát mit csináljunk?

– Egyet lehetne.

– Mi az?

– Akar-e segíteni?

– Mint a tulajdon fiamon – szólt az öreg ünnepélyesen.

Akli a nyakába borult az öregnek, megölelte.

– Az Isten áldja meg ezért a szaváért. Egy levelet írnék a császárnak; egy lovas embert kellene keríteni, aki elviszi a levelet a Burgba, és ott törik-szakad, átadja még ma őfelségének. Mit gondol?

Gelencsér gondolkozott.

– Legjobb volna, ha saját maga vinné el ezt a levelet, mert hol vegyek én olyan embert, aki bizonyosan eljuttatja a levelet még ma a császárnak? Lovat még talán tudnék keríteni.

– Nem, nem – ellenveté Akli —, nekem ezekkel a gazemberekkel kell együtt maradnom. Megölne a kétség, ha külön lennék, egyszerűen megőrülnék bele. Ha köztük vagyok, még mindig megakadályozhatom valahogy, ha másképp nem, a legrosszabb esetben egy pisztolygolyóval. A pisztollyal tudok bánni, de lovon sohase ültem.

– Akkor hát írja meg azt a levelet.

– Van-e valami megbízható embere?

– Majd elviszi a ragyabunkó.

– És átadja Kolowrat grófnak, ez lesz a legjobb. Hozzon hamar egy kis tintát és papírt. Itt van ez az öt arany a lovasnak. Fogadja el, kérem.

Gelencsér tintát, papírt hozott, s gyorsan vetette rá a betűket Akli:

»Tudassa kérem sürgősen őfelségével, hogy Szepessy báró parasztruhába öltöztetett inszurgensekkel meg fogja ma, karácsony első ünnepének éjjelén, támadni Szilvássyné Ungargassei intézetét s erőszakkal elhurcolja onnan Kovács Ilona kisasszonyt. Ezeket tudatja őfelségének egy hódoló szolgája, aki szinte közte van az inszurgenseknek.«

Borítékot csinált és ráírta a borítékra: Kolowrat Konrád grófnak. Cito, citissime.

– Itt van, kedves Gelencsér bácsi, pecsételje le, arra már nem érek rá, mert lépteket hallok, aztán keressen valami lovat és lovast. Siessen, siessen, az istenért!

Ugyancsak ideje volt, mert Bori uram már bejött sürgetni.

– Hopsza, Farkas! Ugorj, Farkas! Micsoda? Most sincs kend felöltözve? Ejnye, milliom ördögadta!

No, most aztán öltözött is Akli gyorsan, katonásan, egy perc alatt olyan parasztlegény volt, mint a pinty, még a tüszőt is felkötötte.

IX. FEJEZET. A RETTENTŐ HADAK ÚTRA KELNEK VALA ÉS BÉCS FALAI ALÁ ÉRKEZNEK

Falatoztak egyet. A fölséges fagyos szalonna, rá egy-két kupica öreg szilvórium képezték azt a nagy összhangot akkoriban, amitől a magyar gyomor legszívesebben békült ki reggel. Ezalatt befogott a Tóth Mátyás kocsisa s elhelyezkedvén a szénás szekérre rakott cók-mókokon, megindultak végre, annyian, mint az arató tótok, vidám énekszó és kurjongatások között.

Szigorú, hideg idő volt, a föld csonttá fagyva és hóval borítva. A nap csak fénylett, de nem melegített. Oly tiszta volt a levegőég, hogy a három lovacska párája szembántó piszkos köd gyanánt gomolygott a szekér előtt. A szilvóriumos kulacs sorba járta most is. (Fűtsünk, nemes atyafiak, mert megfagyunk.) A sehol véget nem érő fehérséget semmi se zavarta, csak az úton messze egy-egy elmosódó feketeség, a Szepessy korábban elindult szekerei, meg a faluvégeken a disznópörkölések kormos foltjai. De ezek a fekete karikák is csak a határig tartanak. Újfalutól már ez se lesz. Ausztriában nincs pörzsölés, lobogó lángok közti megdicsőülés a halál után, ott talán még a sertés is ispotályban múlik ki.

Dévényújfalunál nem mutatkozott elegendőnek a belső fűtés. Bori uram leszállást vezényelt a korcsmánál, ahol vidám tűz pattogott a kemencében – és az előző szekér nemesei is ott tartottak pihenőt. Nosza, lett nagy öröm a találkozás okából és nagy áldomás.

Száz tojásból rántottát rendeltek, s harminc icce melegített cimetes vörösbort (az veri ám ki a hideget). A korcsmáros nem akart bort adni, mivel, úgymond, nem illendő ilyen ünnepen, mialatt a nagymise folyik a templomban. Amiért aztán jól megverték, úgyhogy felmenekült a padlásra s a létrát maga után húzván, onnan fenyegetőzött le gyalázó szavak kíséretében.

Minthogy pedig a fehérnép is rémülten szétszaladt, nemesuraimék maguk szolgálták ki magukat, fölfeszítvén kamrát, pincét, sütvén a rántottát, melegítvén vörösbort és hordván be az udvarról rőzsét a tűzre.

Mindez pedig nagy mulatság volt, de a legjobb kedvre Akli Miklós szottyant, mert amint kiméne egy ízben a rőzséért, hall vala lódobogást s látja, hogy az úton elvágtat a kapu előtt egy szürke paripa s rajta ül a ragyabunkó. Se jobbra nem néz, se balra nem néz, csak megy egyenesen, mint a kilőtt nyíl.

Szíve nagyot dobbant az örömtől.

– Szegény Búzavirág meg van mentve.

Némi mulatozás után újra felcihelődtek őkelmeik, mégpedig a haditerv szerint először az elsőbben jött szekér és csak egy jó félóra múlva az utána következő. Mert az volt a terv, hogy ne egyszerre érjenek Bécsbe és ne egy kapun, egy úton; helyezkedjenek el a városban kijelölt különböző kis korcsmákban. Maga Szepessy báró már körülbelül uzsonna tájban ér oda nehány főemberével, akik hintókon mentek. Azután szinte óránkint érkeznek a szekerek. Az egyik beszáll a »Két almá«-nál, a másik az »Arany lúd«-nál kvártélyozza be magát. Veres Boldizsár hadnagy a »Három granátos«-nál telepszik meg embereivel, Tompa Dienes hadnagy a »Szerecseny király«-nál, Bencze-Sebestyén György hadnagy a »Négy szekfű«-nél üt tanyát, míg Bori Pál hadnagy a »Kókuszdió«-hoz hajtat a Meidling külvárosban.

Ez a legrégibb korcsmája Bécsnek, s annyira híres már ötven év óta a rostélyosairól, hogy ott álruhában már József császár is megfordult a legenda szerint. Hiába, bolond az ember, amíg meleg, egy jó rostélyosért messze elmegy. De nem is lehet ezen csodálkozni. Hiszen nini, most hányan mennek őkegyelmeik hóban-fagyban egy kis fiatal csirke miatt. Mikor pedig annyi csirke van mindenfelé! Tele van csipogásukkal minden zeg-zug. S íme, mégis csak azt az egyet kell kihozni nagy üggyel-szerrel, veszedelmekkel a kalitkájából. Hát nem merő bolondság ez az egész világ?

Hanem legalább okosan van kifundálva, ezt az egyet meg kell adni. A megérkezett nemesek vígan pihennek a maguk szálló helyein az éjféli óráig, akkor aztán húzódnak szekéralja szerint egy nagy gyűrűzetben az Ungargassét környező mellékutcákba, s mikor a Szent István tornyán tizenkétszer üt a kalapács, egyszerre omlanak mindenünnen ama bizonyos ház elé, ahol a kalitka van. Lehetetlen ennek nem sikerülni.

De hát az még messze van. Most egyelőre még csak Dévényújfaluról indul az utolsó szekér a Bori uram embereivel – otthagyva egypár aranyat a korcsma asztalán, ahogy illik nemesemberekhez. Málnásy uram annyira benyakalt, hogy még a maga pénzéből is odaguberált egy fényes aranyat a többihez. Hiába kapacitálták a többiek, hogy anélkül is meg lesz elégedve a korcsmáros, ha majd le mer jönni a padlásról:

– Ej, mit – ellenveté Málnásy —, hadd higgye a szamár, hogy átöltözött királyok jártak a korcsmájában.

Nagy dölyffel, parádéval, szeszélyekkel teltek meg a cimetes bortól a többiek is, úgyhogy a kevélységtől már szinte kirepedni készültek, azt követelvén Bori uramtól, amint Stadlau felé haladtukban újra csípni kezdte a hideg a füleiket és lábaikat, hogy szálljanak ki egy útba eső malomnál s azalatt küldjön ki őkigyelme előre valakit vagy valakiket, akik útközben egy-egy osztrák falut felgyújtanának, hogy némi-nemű melegség vegyülne a levegőbe, amint ők arra elhaladnak.

Bori uram azonban lecsitítá őket.

– Hiszen megtehetném utóvégre – szólt, a vállait kelletlenül vonogatva —, de kár az virtust pocsékolni.

Stadlauban persze megint ivás volt és nagy ebéd. (Csak az a mienk, amit megeszünk – bölcselkedett Pély Pál uram.) A vendéglőben osztrák urak is ebédeltek s valami csodálatos fekete levet ittak ebéd után cukorral. Málnásy uram is rendelt olyat, megkóstolták nehányan, de kiköpték. »Kaffee«-nek hítták a németek a förtelmes folyadékot. Szeleczky Márton uram, aki tapasztalt ember volt, megjegyezte a tanakodásokra, hogy miből lehet: »Nem egyéb az, mint az Fekete-tenger megmelegítve, azt iszogatják a nyavalyások apródonkint.« Csak Akli tudta aztán megmagyarázni a mivoltját.

Jó sokáig elmulattak be a délutánba, midőn lovas huszár állt meg tajtékos paripán a vendéglő udvarán.

Pogány Gábor kinézett az ablakon.

– A Szepessy leibhuszárja – mondá csodálkozva. – Az, aki a báró kocsija mellett szokott lovagolni.

– Valami történt – ugrott fel Bori uram, egyszerre kijózanodván. – Ez nem ok nélkül tért vissza. Csak maradjanak veszteg kegyelmetek.

Ő maga kisietett és a pitvarban találta szembe az urasági huszárt.

– Éppen a nemzetes urat keresem – szólt a huszár —, jó, hogy egyedül kapom, mert parancsom van a bárótól, hogy csak négyszemközt adjam át a levelet, melyet már a többi szekerek vezetői útközben elolvastak.

Bori uram előkereste az ókuláréját.

– Lássuk hát, mi az a medve?

Ceruzával hevenyében teleírt papírost nyújtott át a huszár. Nehéz volt a báró szarkalábait szavakba összerakni, mivelhogy a Bori uram szeme is kettőt látott, de mégis csak végére járt nagy fejcsóválások között. Állt pedig a »tábori parancs«-ban a következő:

»Egy lovas embert fogtunk el, közel a városhoz, akinél, megmotozván őt, levelet találtunk, mely császár őfelségét értesíti tervünkről. A veszély elmúlt ezzel, de kitűnik, hogy áruló van közöttünk a szekereken. Ügyeljenek a szekerek vezető hadnagyai, hogy úgy az úton, mint Bécsbe érve, egyetlen lélek se közlekedhessék idegenekkel, még kevésbé, hogy valaki elszökhessen és eláruljon. A gyanús emberek részére rendeljenek két-két titkos őrt a vezetők, kik minden communicatiót megakadályozzanak. Ha valamelyik hadnagy nem lenne elég óvatos, azzal én számolok le. Dixi. Szepessy de Négyes.«

Bori uramnak nagy szöget ütött a fejébe az eset. Hm, hátha véletlenül az ő új embere, Farkas a júdás. Mert a többiért jót állhat. Dehogy is jutna ezeknek eszébe lovas ember által tudósítani a császárt! Azt se hiszik ezek, hogy császár van. Ámbátor az új embernek is olyan becsületes arca van, hogy kontraktus nélkül lehetne neki pénzt kölcsönözni. Csak az az egy gyanús, hogy a kávét tudta. Nem jó jel. Látszik, hogy már sok mindent kóstolt.

Azzal az elővigyázattal élt hát, félrehívta Málnásy és Pély uraimékat, a lelkükre kötvén, hogy vigyázzanak Farkasra, mint a két szemük világára, és ha valami gyanúsat vennének észre, az egyik rögtön jelentse Borinak, a másik pedig ne tágítson mellőle, s ha szökni akarna, – töltse meg sóval a karabélyát és lőjön bele.

Vigyáztak is rá egész Bécsig, sőt még annál jobban, mikor este beértek és a »Kókuszdió«-ba letelepedtek. De bizony fölösleges volt. Esze ágában se volt Farkasnak, illetve Aklinak semmi csalafintaság. Gondolta magában: »Befűtöttem már az egész pereputtynak.« Egy csöppet se tartott többé veszedelemtől. Tudta körülbelül a kimenetelt, hogy a rendőrség vagy a katonaság körülveszi őket és elfogja, vagy egyszerűen szétkergeti. Hanem azért ott akart lenni véges-végig; érdekelte a dolog, mint a compositort, mikor a darabot előadják, melyhez ő csinálta a muzsikát.

Különben minden a legjobb rendben ment. Feltűnés nélkül érkeztek szállásaikra a szekerek, talán egyetlen bécsi szem se látott közülök kettőt. Maga Szepessy a »Stadt Frankfurt«-ba szállt s oda kapta a bulletine-okat a stomfai ispántól, Bajmódytól, ki este fiákeren bejárta az egyes tanyákat s aztán visszajött urának jelenteni.

Szepessy lent a földszinti ebédlőben a vacsoránál ült s feltűnőleg csinosan volt öltözve.

– No, mi az újság? – kérdé a belépő Bajmódytól.

– Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Isten áldása van rajtunk.

– Ne emlegesse az Istent, barátom – jegyzi meg nevetve —, ne figyelmeztesse ránk, legjobb, ha észre sem vesz. Üljön le inkább és vacsoráljon, még nagyon sok az időnk.

Kivette címeres aranyóráját, éppen kilencen állt a mutató.

– Az egész numerus bejött? – kérdé azután.

– Kétszáznyolcvanan. Kétszáznyolcvan nemesember. A Belzebub ördögeit is megveri ennyi.

– Nem maradt el valaki útközben?

– Nem, hála istennek.

– Jó hangulatban vannak az atyafiak?

– Bemennének azok most a tigris torkába is.

– Csak az a fő, hogy valamelyik el ne áruljon. Minden ezen fordul meg.

– Nagy vigyázat esik, kivált azokra, akik németül tudnak.

Csak halkan beszélgethettek egymással, mert amely veszedelmes volt a tanyákon, ha a vitézek közül németül tudott egyik-másik, itt ellenkezőleg az a veszély lebegett, hogy a szomszéd asztaloknál, ahol előkelően öltözött urak ültek és fecsegtek vacsorájuk mellett, magyarul tudhatna valamelyik. Ámbár iszen volt őnekik témájuk, amibe elmerültek. A Napóleon házassága képezte a beszélgetés tárgyát az asztaloknál. Éppen aznap röppent ki a hír, hogy a leánykérő küldöttség már megindult Párizsból és a hét derekán itt lesz, és hogy szem nem látta, fül nem hallotta pompával fogadják a Burgban.

– Van is kit! Egy korzikai rongyos fiskális fiának a kérőit. Mégis csak rettenetes.

– Szegény Mária Lujzácska!

– Én még most se hiszem.

– Ej, el van az már intézve.

– Nagyon ravasz ember Metternich, nem járhat az soha egyenesen.

– Úgy, de Napóleon is nagy róka, s két róka közt csak egy a biztos: hogy a tyúk áldozatul esik.

Zagyva vagy homályos félmondatok, apró véleménymorzsák hatoltak el a báró füleihez, ki érdeklődéssel figyelt a beszélgetésekre, meg-meglökve az ispánját.

– Hallja, hogy mit beszélnek?

– Ühüm – szólt Bajmódy, aki igen szűk szavú volt, míg a bor meg nem oldotta a nyelvét.

Vontatottan folyt a társalgás, míg Bajmódy egyre ivott, a báró a fogait piszkálta, váltig nézegette az óráját, feszengett a székén, nézegette a vendégeket, akik közt személyesen is ismert nehányat, biccentett feléjük a fejével, de azok idegenül bámultak rá.

– Mégis csak furcsa volna – szólt elgondolkozva —, ha ezt a Napóleont rászedné valahogy Metternich herceg.

– Bizony – hagyta rá Bajmódy —, okos emberrel is megtörténik.