A KIK UGATNAK
EGY irótársam ilyen czimű darabot ir a nemzeti szinháznak.
A darabnak már előlegesen is nagy hire van, a szinházi körökben. Jövőt jósolnak neki. Azt is tudják, hogy a legbájosabb művésznőnek van irva a főszerep. De legjobban az az exczentrikus tulajdonsága szivárgott ki a megirandó darabnak, hogy kutyaugatás is lesz benne.
Egy ködös napon, midőn épen az első felvonás utolsó jelenetét furja faragja a szerző, egy töpörödött vén ember lép be szobájába s megáll a költő iróasztala előtt.
Az zavarodva tekint fel s kérdőleg veti rá szemeit.
– Mit akar? Ki maga?
– Én kérem… már mint én… mondja halk, tompa hangon… senki, én nem vagyok senki.
– Nos, ha senki, mit akar hát?
– Én vagyok az az ember, kérem, a ki a nemzeti szinháznál ugatni szoktam. Én vagyok a darabokban a kutya.
– Igen, ön hát a kutya?
– Igenis én vagyok – mondá akadozva, félénken és ősz haját piszkos kezével hátrasimitotta.
– Hát aztán?
– Mert ugy tudok ugatni, mint egy igazi kutya… mesterlegénykoromban tanultam… Az igazi kutyákat is elbolonditom vele… haragusznak is rám a Bodzafa-utczában.
– Csak folytassa.
– Azt hallottam, hogy az ur darabot ir, a melyben ugatás lesz.
– Igen, a második felvonás elején.
– Épen abban a járatban vagyok… esedezni jöttem, mert azt hallottam, hogy az ur nagyon jószivü ember, arra akarom kérni… szegény feleségem betegen fekszik odahaza s még betevőnk sincs… azért jöttem, hogy nem-e lehetne minden felvonásba beszőni az ugatást.
– Nem illik be barátom, a mesémbe.
– Pedig azt hittem, azt gondoltam – mondá az öreg elszomorodva, hogy az ur megkönyörül rajtam s kisegit minket a nyomorból.
– Mi haszna lenne magának a háromszori ugatásból?
– Az, hogy akkor három forintot kapok esténkint, mert minden felvonásban külön fizetnek az ugatásért.
Az iró gondolkozott egy darabig.
– Hát ahhoz mit szólna öreg, ha két kutya lenne a darabban, az egyik balról ugatna, a másik jobbról?
– Az lenne csak jó – vágott közbe az öreg nagy örömmel – mert a fiam is olyan kitanult kutya, mint én. Az lenne csak az igazi remek darab…
– No hát ilyen darab lesz; menjen haza isten hirével s ugasson aztán minél szebben és minél tovább.
Az öreg ember nagy hálálkodások között hagyta el a szobát, hol egész Kalifornia készül számára.
IRÓI BIRTOK
JÓ IDEJE lehet már annak, mikor beállitott hozzánk a könyvkiadóm és azt az ajánlatot tette hogy ujra kiadja a könyveimet.
– Há csak tessék, – mondám, – de aközben jól megnéztem, nincs-e valami elmebeli fogyatkozása.
– Igen, – felelte, – de állapodjunk meg a honorárium iránt.
– Honorárium? Hát mit lehet olyan könyvekért adni, a melyeket már mindenki olvasott, a ki irántam érdeklődik?
– Én ötezer forintot ajánlok fel. Elég lesz?
Ötezer forintot. Nyitva maradt a szájam, de egy szót sem birtam kiejteni; némán csaptam kezemet a tenyerébe.
A feleségem és a gyerekek is ott ültek az asztalnál. Oly megdöbbentő ünnepélyesség volt e kézcsattanásban, hogy az asszony elhalványodott s a gyermekek élénk figyelemmel függeszték ránk dióbarna szemecskéiket. A macska, a melyet épen akkor akartak hámba fogni, kiszabadult s ösztönszerüleg a kiadó ölébe ugrott.
– Tehát végeztünk, – szólt üzletszerü rövidséggel a kiadó, – siccz, te czudar!
A macskát lerázta a térdeiről és eltávozott.
– Kocsin vagyok, sietek – magyarázta az ajtóból, – majd elküldöm aláirás végett a szerződést.
– Nagyon jó lesz.
Egyedül maradtunk. A feleségem izgatottan fordult felém.
– Szent Isten, – szólalt meg félig ijedt, félig fojtott hangon, – mit fog annyi tömérdek pénzzel csinálni?
– Mit? Hogy mit – hadartam még mintegy elkábultan – hát mit lehessen annyi pénzzel tenni, megválasztatom a gyereket képviselőnek.
– Ezt a négy éves gyereket! – nevetett fel az asszony. Hát meg van bolondulva?
– Igaz, igaz. El is felejtettem.
S ezzel oda szaladtam a nagyobbik fiamhoz s egy baraczkot nyomtam a szöszke fejére:
– No te buksi, ha csak egy rőffel nagyobb volnál most, mindjárt képviselőt csinálnék belőled.
Laczika szája sirásra ferdült a baraczktól. Az anyjuk közbe szólt:
– Hopsza gyerekek! Nevessétek ki apátokat. Az uj Zápolya Jánost.
A gyermekek elkezdtek kaczagni, mintha két kis csengetyü csillingelne, az anyjuk versenyt nevetett velük: nem lehetett megállitani.
– Ugyan ne csipogjatok itt! Az ember nem is tanácskozhatik.
– Már azt a kis örömet is irigyli tőlem.
– Magának semmi érzéke a komoly dolgok iránt. Most az ötezer forintról van szó.
– Bánom is én az ötezer forintját – vágott vissza durczásan. Csináljon vele, a mit akar. Tudom, ugy sem hallgat az én tanácsomra.
– Hát mi volna a tanácsa?
– Hogy vegyünk rajta egy birtokot.
– Birtokot? Jó. Vegyünk. De micsoda birtokot lehetne ötezer forinton venni?
– Vagy nyolczezer forintosat. Ötven-hatvan holdat, szép kis zsindelyes házacskával. Három-négy ezerrel adósak is maradhatnánk.
– Helyes. Legyen meg tehát a birtok.
Feleségem arcza kiderült s nyomban elkezdte a gyerekeknek beszélni.
– Nosza, menjetek, csókoljatok kezet az apácskának, a ki nektek birtokot vesz. A birtokon «boczik» lesznek, akik bőgni fognak, az istállóban «czoczók» lesznek, az egyiknek fehér lámpás lesz az orrán, talyiga is lesz az udvaron, abba fogják bele a csacsit, a kit a Jancsika fog hajtani. Hát még a kert, az lesz még csak a gyönyörüség. Ott fogtok kergetőzni, lepkét fogdosni, madárfészkeket szedni. Aztán teleültetjük az egészet gyümölcsfákkal és a mikor megéheztek, Laczika felmegy a fára, megrázza a galyakat, csak ugy fog róluk potyogni s sok cseresznye, Jánoska alul lesz és a kalapjába szedi.
Jánoska sirva fakad, hogy ő bizony nem lesz alul, mert ha Laczi megy fel a fára, akkor mind megtalálja enni a cseresznyét és nem marad semmi lerázni való. Hadd legyen alul a Laczi.
De már a maga jogaiból nem enged a bátya: «Azért is, csak én megyek fel a fára, én rázom meg a galyakat.»
Incselkedő szó incselkedőbbet kölykezik, a két gyerek összevesz és birkózásra kerül a dolog.
Hasztalan csititja az anyjuk:
– Ne bántsd! Ereszd el! Ejnye, mordizom gyerekeit! Apa, ne vegyen ezeknek a gazembereknek birtokot! Megölnék magukat a halálunk után az osztozkodásnál!
Hamar összevesznek, hamar kibékülnek, már egy óra mulva barátságosan együtt huzgálják a kis szekeret s vigan szaladnak Erzsi néni elé, a ki vidékről érkezik látogatóba.
A két asszony összecsókolózik s megindul a sok ezer kérdés.
Mi ujság nálatok? Hogy van ez, hogy van az? Ki halt meg? Ki jár jegyben? Ki jutott az őrültek házába? A sok théma között nem is egészen a legvégén eldicsekszik a feleségem, hogy egy kis birtokot szeretnénk kinézni valami szépet, olcsót valahol a néniék környékén.
Erzsi néni mingyárt ajánl egyet.
– No, az bizony jó lesz fiam, gyerekem. Tudod mit, vegyétek meg Birinkén, az özvegy Maláthy Józsefnejét, azt magad is ösmered. Ötvenhárom hold, abból husz kaszáló, csinos ház öt szobával, valóságos kastély, s azok a fölséges nagy fák a kertben. Az egy park édes hugom.
– De hát eladó-e?
– Majd az lesz nemsokára. Nem adok neki egy félesztendőt. Fülig adósságban van az az asszony. Persze a sok puczcz. Dobra verik fiacskám. Ha akarja, ha nem. De lehet, hogy szabad kézből is eladó.
– Ugyan tudja ki édes nénikém.
– Ne félj, majd kitapogatom én és irok nektek. Nem adnám a világért, ha közelemben lakhatnátok.
A «birinkei birtok» most már napi kérdése lesz a háznak.
Esténkint a gyerekek a lefekvésnél, mikor már az anyjuk tenyerének árnyékából támadt nyulacska jól kiszaladgálta magát a falon, a szemeikre ereszkedő álommal birkózva, esengve suttogják: «Mamuka, meséljen a birtokról!»
Az azután belekezd s ugy felinstruálja azt a birtokot mindenféle igavonó és szárnyas állattal, szénakazlakkal, a mik alatt bujósdit lehet játszani, kocsiszinekkel, a hol minden kigondolható jármű van, tavakkal, melyekben halak uszkálnak, hogy az valóságos minta-gazdaság. Még láncz is van a Bodri nyakán ezüstből, a Jánoska monogrammjával.
Különösen szép a kert, nagy lombos, madárfészkes fáival. Szegény két kis fiam alattok alszik el minden áldott éjjel…
Hát mondom, a gyerekek már hónapok óta ott háltak a birtokon, de nappal is ébren gyakran szaladt oda az eszük. Ha görögdinnyét ettek, a magokat szépen félrerakták: «jó lesz elültetni a birtokon», ha valami tarka omnibusz-lovat megláttak az ablakból, nyomban nekem estek: «Menjen le, vegye meg, elviszszük a birtokra.»
Igy álltak a dolgok, a mikor egy kis konfliktusom támadt a kiadóval: az egyik könyvre, a mit ő beleértett a szerződéses munkákba, egy más kiadó formált jogot s nem is lehetett tőle elvitatni. E miatt az ötezer forintos szerződés érvénye megingott. Azaz még most is függőben van.
Szomoruan mentem haza. Vége van tehát. De mikép mondjam meg otthon, hogy oda a dominium. Szegény feleségem nagyon el fog szomorodni.
Ejh, mégis tudtára adom; jobb, ha átesik rajta.
– Fiam, – hozakodtam elő kiméletesen, gyöngéden – sovány a mi szerencsénk. Aligha lesz valami abból a szerződésből.
– Hogy-hogy? – kérdé egykedvüen.
– Az egyik könyvet oda nem adhatom, mert már a másé s a kiadó épen azt a könyvet akarja.
– Az bizony kellemetlen, – vetette oda könnyedén s közömbösen látott a napi dolga után.
Csodálkoztam, bár örültem, hogy nem nagyon veszi a lelkére, pedig mennyire a szivéhez nőtt ez a terv. Mégis különösek az asszonyok.
Hanem még jobban ámultam másnap, mikor hazaérve a szerkesztőségből, roppant haragban találtam az asszonyt; duzzogott, veszekedett, csapkodta az ajtókat és idegesen lökdöste a tányérokat az asztalon.
– És magának már megint mi a baja?
– Képzelje csak, az a gaz Maláthyné egészen tönkre teszi a fáinkat. Tökéletesen elronditja a kertet.
– Miféle fáinkat?
– Hát a fáinkat. Most kaptam az Erzsi nénitől levelet, hogy azt mondja, egy darabka tüzelőt sem vesz, hanem minden héten kivág egy fát. Nem rettenetes ez? Hát lehet az ilyet türni? Istenem, istenem, azokat a gyönyörü fákat!
– Ugyan, ugyan, legyen esze. Az övé a kert, sajátját vágja.
– Hiszen maga mindent könnyen vesz. Teljes életében könnyelmü volt.
Szinlelt haraggal pattantam fel:
– Igaz, igaz, maga a komoly gondolkozásu… De elég már, a mi hóbort, az hóbort, ha még egyszer előhozzák nekem azt a birtokot, rögtön elutazom a városból.
Nem hozták elő többet, mignem egy nap magam olvastam az odavaló lapban, hogy Birinkén tűz volt s a Maláthyné háza, mindennemü jószága elégett.
No hála istennek – lélekzettem fel, bizonyos titkos örömmel, mert hiába, kissé az én kedélyemet is nyomta a birtok. Most én lennék a tüzkárvallott! De jó, hogy semmim sincs.
Siettem is haza, jelenteni a jó hirt:
– Tudják-e mi történt?
– No, ugyan mi?
– Kedden virradóra elégett porrá a Maláthyné háza, minden épülete, még a kert fái is szénné perzselődtek.
– Lehetetlen, – dadogta a feleségem elhalványodva s leült egy székre.
Aztán mereven nézett maga elé, elgondolkozott, majd szelid kék szemeiből egyszerre megeredtek patakban a könyek.
A gyerekek félénken simultak hozzá. Megfogták a szoknyáját s elboruló tekintettel nézték, mintha kiakarnák találni:
– Mi baja van mamuka?
– Elégett kedveskéim a birtokotok. Nincs már nektek semmitek a világon.
Mire a tűzkárvallott birtokosok mécse is eltört s hangos bőgéssel siratták meg a birinkei birtokot.
OLASZORSZÁGI ÚT
MINDENKI kérdezi, akármerre fordulok: «No, mit láttatok Olaszországban?»
Hm, ez alighanem maliczia, mert képzelni sem tudok olyan naiv embert, a ki egy Genuában, Florenczben, Turinban és Velenczében járt utazót interpellálni merészeljen s magára zúditsa a legelcsépeltebb úti benyomások özönét. Fut az elől minden keresztény lélek.
De nem igy történik, engem legalább mindenki megkínoz:
– Mit üzent Kossuth?
– Hogy tetszett Florencz?
Még Csernátony Lajos is kötekedik velünk a folyosón!
– Mért nem irjátok le az utatokat?
Jól van hát, leirjuk, ne kelljen egyenkint felelgetni az ösmerősöknek.
Az én tisztelt barátom Visi Imre fejében villant meg az ötlet; nem szeretne a nélkül meghalni, hogy az öreg Kossuthot ne lássa.
– Elmegyek valamelyik nap. Jere velem te is!
– Én? Olyan messzire! Soha semmiféle nemzetségem sem jutott el tovább, mint Balassa-Gyarmattól Budáig; én váltam ki legjobban a familiából, mert én már Brassót is láttam. Minek menjek még tovább, mikor már ugy is a legtöbbre vittem?
– Sok jó thémát kapnál ott a tolladra, – biztatott Visi Imre.
– A jó thémákat megirják maguk az olasz irók.
– Szélesbülne a látköröd…
– No, azt csakugyan szeretném látni.
– Aztán még sokat ér az, ha megnézzük az apáink «generálisát», a kit azok épen ugy szerettek, mint most mi a saját «generálisunkat».
– Hát jól van Imre – mondám hirtelen elhatározással – megyek veled. Mikor indulunk?
– Mához egy hétre, vasárnap. Jó?
– Jó. Csak egy skrupulusom van még.
– Mi?
– Az, hogy én torokbajos ember vagyok, s az orvosaim mindig olasz égalj alá küldöznek. Félek, a torkom azt találja hinni, hogy csakugyan szót fogadtam az orvosoknak és elpusztulok mint Elekes György vagy Frigyes császár, a kiről azt mondja szellemesen Csernátony, hogy a javulás folytonos tünetei közt fog meghalni. A Stanley esete is nyugtalanit. A nagy utazók többnyire elpusztulnak az úton.
– Dehogy pusztulnak. Itt van Vámbéry, Décsy, Szemere, a kik egészségesek, a nagy Kisselák szép kort ért, Fiáth főispánnak, a ki örökké vagy «megérkezett», vagy «elutazott», soha sem esett semmi baja. A kedélyes Tarasconi Tartarint nem is emlitem.
– Tutto in ordine. Isten neki! Mához egy hétre indulunk.
Tehát még egy hetünk volt az útikészületekre.
Micsoda izgalmas, mozgékony hét volt az! Másnap elhozta Imre a belügyminiszteriumtól az útleveleket.
Utlevél «egész Európára!» Szivem megdobbant. Egy árva pehelynek képzeltem magamat, a mely ott szállong, kilökve a feneketlen világürben. Arczom elsápadt, tagjaim megzsibbadtak, de erőt vettem magamon s férfias heroismussal tettem zsebre.
Harmadnap a menetjegyet küldte el a déli vasút. Vége mindennek! A koczka el van vetve. Most már megyünk.
Ezalatt ismerőseink, barátaink közt hire ment az olasz útnak, a «Kossuth palatinusa» utasitásokkal látott el. Öreg politikusok üzeneteket küldtek Kossuthnak, Ruttkaynénak. Volt már vagy kilencz görcs a zsebkendőmön. A szélsőbaliak bizonyos irigykedéssel vegyes bámulattal néztek ránk.
– Hát csakugyan elmentek Kossuthhoz?
– El, el!
– Ne szóljatok neki rólunk semmit.
– Eszünk ágában sincs szomorítani az öreg urat.
A napok csak teltek, gyorsan teltek, de az éjeim voltak borzasztók. Kinos álmaimban már csütörtök táján megkezdtem az utazást, sárkányokkal kellett viaskodnom Florenczben, vonatösszeütközést éltünk át Genuában, Milano környékén egy briganti csapat támadott meg bennünket és elfogtak. Visi tiltakozott, emlegetve immunitásunkat, de azok rá se hederitettek és magukkal vittek egy barlangba, innen irkáltunk Péchy Tamásnak, hogy szabaditson ki bennünket. A rablók roppant váltságdijat követeltek értünk, az összes képviselők egy havi napidiját. Vajjon megküldi-e Péchy Tamás? Vajjon megszavazza-e értünk a Ház? Halálos bizonytalanság és tréma fogott el. Istenem, istenem, micsoda viták lesznek ebből otthon! Hogy fog menydörögni Madarász: «egy polturát sem adunk, nem kár értük, mert mamelukok», mire fölemelkedik a tulsó oldalról Wahrmann és igy szól: «egy fillért sem adunk, nem kár értük, mert Kossuthhoz mentek»… Éjfél után azonban szerencsésebb fordulatot vett az álomszövevény: a brigantik megtudták valahol, hogy a Tisza többsége jóval meghaladja a százat. Tanakodni kezdtek: «Mit érhet akkor két voks? Semmit.» Eleresztettek bennünket ingyen.
Minél jobban közelgett az elutazási nap, annál inkább elfogott az ideges nyugtalanság, a rémképek ezer alakja torlódott össze. Nyájas pompában jelent meg a folyosó, a klub, a családi otthon, az Angol-királyné négyszögletes asztala, s mind ezt most itt kell hagyni… s elmenni idegen égalj, idegen szakácsnék és pinczérek keze alá. Valami bal előérzet borzongatott, hogy mindezeket utoljára látom.
De azért mintha a saját temetésemet rendezném, vásároltam és csomagoltam az útra, s előkészítettem mindent, még a kiadómmal is megállapodtunk.
Mert az volt a tervünk Visivel, hogy ha a gondviselés netán szerencsésen hazavezérel, egy könyvet irunk közösen olaszországi utunkról.
Az én kiadóm jó ember, előzékenyen vette az ajánlatot.
– Csak tessék kérem megirni. Önöktől kettőjüktől szivesen kiadok mindent.
Megbeszéltük apróra, mi minden lesz benne, mennyi lesz a honorárium, milyen lesz a formátuma, hány ivre terjed, elzevir betűkkel lesz szedve, Karlovszky csinálja hozzá az illustrácziókat. Gyönyörü könyv lesz az…
Szombaton elbucsuztam a rokonaimtól, a szerkesztőségtől (a jó fiuk szemeiben ott láttam borongni azt a gondolatot: «No, ezt se látjuk soha többet») s szivem elfacsarodott, összeszorult. Este otthon megirtam a testamentumot, mely csak azon esetre bontandó fel, ha egy év alatt haza nem jövök. A fiamnak volt benne egy jó tanács, hogy: «Nógrádi embernek nem való az olasz klima.» Van egy jegyzőkönyvecském, a melybe az ötleteimet szoktam beirni, azon melegiben, a miket azután utóbb felhasználok a munkáimban. Ezt a «notest», a melyben van némi elmésség, Fenyvessy Ferenczre testáltam. (Ő szorul rá legjobban.)
Egész éjjel nem tudtam elaludni, szemrehányásokat téve magamnak, hogy olyan könnyelmüen beleugrottam ebbe az átkozott olasz útba; ágyamban hánykolódva virradtam meg a végzetes vasárnap reggelire. Ott álltak bőröndjeim a szoba közepén, a hófehér ingek kisértetiesen néztek rám, éji asztalkámon gonoszul vigyorgott a sárga útlevélkönyvecske, a plaidem sötéten terpeszkedett el egy nádszék karfáján, mellette a szarvasbőr utazóvánkosom dermedten puffadozott.
Fogvaczogva bujtam a paplan alá. Siri kopogás hallatszott az ajtón.
– Szabad, – mondám elhaló hangon.
Utitársam lépett be.
– Készen vagy?
– Készen az utolsó gombig, – kiáltám vidámságot tettetve. Mindjárt felöltözöm és minden perczben indulhatunk. – De te mért jösz ilyen korán?
– Látom, nagy kedved van az úthoz – szólt kitérőleg.
– Meghiszem azt. Teringette!
Az Imre arczán bizonyos árnyalata látszott a diplomácziai mosolynak; de én azt még akkor nem vettem észre; szavakat keresett, hogy minél gyöngédebben adja tudtomra a valót!
– Ugye, nem szeretnéd, ha most valami akadály jönne közbe?
– Isten ments! De mi is jöhetne közbe?
Imre elkomorodott.
– Akkor hát megvallom neked az igazat. Nagyon röstellem, de egy kis baj van, én nem mehetek ma.
– Nem tesz semmit, – mondám egykedvüen.
Az Imre arcza földerült.
– No, hála istennek, hogy nem veszed valami nagyon a szivedre.
– Hiszen mindegy az, akár ma megyünk, akár holnap.
– Igen, de én csak a jövő héten mehetnék – felelte vontatottan. Ráérsz te akkor?
– A jövő héten? Nem, nem érek rá. Hanem halaszszuk a jövő hónapra – vágtam közbe mohón.
– Akkor delegáczió lesz: azért nem lehet. Hagyjuk talán juniusra – inditványozá még mohóbban.
– Nagyon helyes. Egyszóval ezzel a jegygyel, mely három hónapra szól, megyünk a mikor megyünk. Csakhogy hohó, akkor meg már a melegek miatt nem lehet.
– Persze, persze.
– De hát a jegy?…
– Igaz, a jegy.
Ezen aztán elsopánkodtunk egy darabig, mig végre kitört belőlem az őszinteség.
– Ejh, vigye az ördög azt a jegyet az utlevéllel egyetemben.
Imre felkaczagott s a megelégedés öröme ült ki orczáinkra.
– Most tehát rendben vagyunk. Hazaérkeztünk, – mondá.
– Igen, de még hátra van valami. Mi lesz a könyvvel, a mit meg kell az olasz útról irnunk? A kiadónk megneheztel.
– Erről el is feledkeztem. Intézd el kérlek valahogy. Engeszteld ki.
Rögtön szaladtam a kiadóhoz kiméletesen tudtára hozni, hogy a könyv aligha el nem marad.
Majdnem megölelt örömében.
– Hála istennek! Hiszen épen annyi olasz útleirás van, a hány ember valaha megfordult Olaszországban.
– Igaz, igaz…
És ekkor még talán igaz is volt, de most már (ezen közlemény megjelenése után) egygyel több olasz útleirás lesz, mint a hány ember látta Itáliát.
Ez a mi olasz utunk hű története és leirása.
Egy kis úti kiadás ugyan már volt, de azt épen nem sajnáljuk, mert soha olyan olcsón olyan nagy örömet nem szerzett senki nekem, mint Visi Imre, a mikor itthon hagyott s én Visi Imrének, a mikor az útról lemondtam s mind a ketten a kiadónak, hogy a könyvet nem irtuk meg s mind a hárman a közönségnek, a ki ettől most már megmenekedett.
Az utazói dicsőség verőfénye végre is sütött ránk egy darabig előlegesen, mig azt hitték, hogy elutazunk s a mi az utólagosságot illeti, én meg vagyok arról győződve, hogyha valaha megtalálják irataim közt a komor, méltóságteljes útlevelet, mely egész Európára szól, az ivadékaim azt fogják emlegetni egymás közt:
– Boldogult nagyapánk valaha roppant utakat tehetett tengereken és szárazföldeken. Hm, az öreg ur nagy látkörü, nagy tapasztalatu ember volt.