Apolka elsápadt, midőn beléptek a tornácra, lassú reszketegség fogta el a lábait, kénytelen volt leülni.
– A kisasszonyért jöttetek? Úgy van, válnunk kell – mondá Gáspár nagybácsi nyugodtan, egy gyűlölt pillantást vetve a testvérbátyja cselédjeire. – Hát eredj fiam, Apolka, a szobáidba, vedd fel a legrosszabb gúnyáidat, azután menj isten hírével és vigyázz magadra, gyermekem, hogy abban a zsiványfészekben el ne pusztulj egy félév alatt.
Apolka lehajtotta a fejét az asztalra, zokogott és nem mozdult.
– No, hát mért nem mozdulsz? Mért sírsz? Hiszen majd visszajössz.
– Itt szeretnék maradni – lihegte a leány csendesen, tompán.
– Ej, lári-fári – mondá keményen a nagybácsi -, menned kell, punktum. – Mire visszajössz, már hosszú ruhák fognak rád várni. Hallod-e, Apolka, hosszú ruhák!
Ezt azért mondta és tótul mondta, hogy a cselédek megértsék és elmeséljék otthon Péternek, s hogy Péter, aki már megvarratta a félévre való holmit, új költségbe ugorjék, csakhogy őt megelőzze. Vidáman dörzsölte a kezeit e jó ötlet felett.
Apolka föltápászkodott, kitörülte szemeiből a könnyeket, aztán odatántorgott a nagybácsihoz, kezet csókolt neki, az visszacsókolta homlokán, majd a Miloszlávnak nyújtott kezet, aki az apja mellett állt, sápadtan, szótlanul:
– Ej, no, Miloszláv – mondá és még mosolygott is, de fájdalmasan -, most már úgyis tél van, nem szerezhetnél nekem növényeket.
– Hát persze – motyogta a fiú síri hangon.
Pedig dehogy volt tél, már éppen kezdődött a tavasz. A télikertté alakított folyosó üvegein az első szűzies napsugarak mászkáltak kívülről, mintha bekéredzkednének a fűtött helyiségbe. Bent a sorjába rakott kaktuszok, fikuszok és leanderek álomból látszottak ébredezni. A külső melegtől mintha észlelni kezdenék, hogy egész eddig rá voltak szedve. Szegény hiszékeny virágok!
A macska kint az udvaron nyújtózkodott, a napfényen melengette öreg hátát. Egy gesztenyeszínű tyúk ma vezette ki először kicsinyeit s gangosan sétálgatott velök a hó alul kiszabadult különféle száraz kórók, csutkák között. Olyan egyformák most, a fehér hó mind sárgára festette. Ki bírná megkülönböztetni, hogy melyik himbálta tavaly a tulipánt, melyik a basarózsát, vagy a pimpót. Szegény rövidéletű virágok.
Mindenütt a tavasz langyos lehelete suhogott, csak Apolka szívében volt tél, azért mondta a Miloszlávnak: »Most már úgyis tél van«.
És azután indult, tántorgó léptekkel, elöl eresztve a hosszú folyosón a Péter nagybácsi cselédjeit, csak az ajtóban fordult meg s nézett vissza még egyszer.
– Elfelejtettél valamit? – kérdé Gáspár úr közömbösen.
– Nem, semmit – susogta elhaló hangon, s nyúlánk termete kígyószerűen meggörbült, mintha össze akarna törni. Szeme behunyódott, mintha két nap aludna el egyszerre, és a két nap helyén két patak nyitódnék.
Oh, de szép volt így. Nem is bírta ezt tovább megállni Miloszláv; egyszerre felugrott s utána kiáltá:
– Megállj, gyere vissza, Apolka.
A lányka néhány lépést tett befelé, önkéntelenül, gépiesen, mintha egy láthatatlan, erőszakos hatalom kényszerítené:
– Mit akarsz?
Miloszláv arca égett, szemei fénylettek, hangjában soha nem hallott érc csendült meg.
– Én felejtettem el valamit, Apolka. Elfelejtettem megmondani apámnak, hogy te nem mehetsz el többé innen.
Az öreg Gáspár megnyomkodta pipájában a hamut:
– Miféle beszédek ezek, te fickó? Hogy azt mondod, nem mehet? Hát hogyne mehetne?
Skultéty kisasszony, ki az ajtónál állt, meleg, cobolyprémes bundát tartva a karján, átadta a finom ruhadarabot a komornyiknak, s maga Apolkához közeledve, megrángatta kissé a szoknyáját.
– Gyerünk már, kisasszonyka! A pónik fáznak odakünn.
– Mindjárt, mindjárt!
Miloszláv odalépett az öreg elé, lehajolt és kezet csókolt neki.
– Apuka – mondá behízelgőn, azon a régi gyermekes hangján, mellyel mindent ki tudott vinni.
– Non, no, ne érzékenyíts el, kölyök, mert pofon ütlek, beszélj világosan, mit akarsz?
– Azt akarom, hogy az Apolka ne menjen el többé tőlünk.
Az öreg csodálkozó szemeket meresztett rá.
– Ne menjen? És ugyan miért ne menjen?
Miloszláv lesütötte a szemeit, mint egy leányka. Hiszen csak huszonhárom éves volt, bajusz még csak most kezdett serkedni ajkai fölött. Zavartan keresgélt a feleletek közt, végre is ezt az egy, gyerekes, makrancos mondatot találta:
– Hát csak.
– Ez nem felelet.
– Megmondjam?
– Meg.
– Igazán megmondjam, apuka?
– Természetesen.
– De ígérd meg, hogy nem haragszol meg.
– Jó, nem haragszom.
– De látod, még neki sem mondtam meg.
– Kinek?
– Az Apolkának.
– Mit?
– Azt, hogy elveszem feleségül.
Mondjam-e, ne mondjam, hogy lett erre a szóra Apolka bíborpiros s hogy rohant el egyszerre, feldöntve vázát, virágcserepet, futott-futott végig az üvegfolyosón, ki az utcára, kis kezét szívére szorítva, az öreg Gáspár pedig az indulattól hörgő hangon ordított fel:
– Hol a korbácsom, hol a korbácsom!
Hanem iszen nem várta a korbácsot Miloszláv, futott ő is az Apolka után, kit éppen akkor emelt fel a kocsira Skultéty kisasszony. A komornyik is elhelyezkedett már a bakon, hanem jó szerencse, a szerecsen még nem kapaszkodott volt fel a kocsi hátuljára.
Miloszlávnak volt még ideje megkérdezni suttogva izgatottan:
– Mikor láthatlak, Apolka? Mikor válthatok veled egy pár szót?
– Jaj, minek volna az, Miloszláv? Minek tettél olyat, te rossz fiú?
Apolka teste reszketett a meleg cobolybundában, melyet Skultéty kisasszony ráterített.
– Mikor, mikor? – sürgeté a fiú kétségbeesetten.
Apolka lehajolt hozzá és magyarul súgta, hogyha hallanák is a cselédek, meg ne értsék:
– Tíz órakor este Péter nagybácsi le szokott feküdni, akkor kinyitom az ablakot s beszélgethetünk, ha odajössz.
– Szeretsz? – lihegte vad szenvedéllyel.
– Nem tudom – felelte a leányka elhaló hangon, végtelenül szomorúan.
A kocsis megsuhintá ostorát, s a két kis póni megindult vígan kocogva, keresztül a piacon, a Trnowszky Péter háza felé.
A kíváncsiak, az ácsorgók, akik meglátták útközben a fényes fogatocskát, a fejedelmi szolgaszemélyzettel, egymást figyelmeztették:
– Ni, ott megy a »hercegkisasszonyka«, az egyik bolondtól a másik bolondhoz.
A főpiacról betértek rézsút a Búza-utcába, átmentek a kis kőhídon, ahol már hallani lehetett a nyíló kapu csikorgását a Trnowszky-portán.
– Itthon vagyunk – selypíté Skultéty kisasszony.
Apolka szétnézett, hogy merre van Péter bácsi, de ezúttal nem várta az udvaron a cselédek között, mint máskor. Az angol komornyik segítette le a kocsiról, azután elöl eresztve végigvezette a szobákon. Skultéty kisasszony utánok tipegett s kesernyés arccal szórta az útbaigazításokat.
– Ez az ön lakosztálya, kisasszony.
– Tavaly is ez volt.
– De most szebb.
Csakugyan remekül volt bútorozva a budoár; pici rokokó-székek, faragott apró asztalkák, szekrények. Minden oly kedves, olyan liliputi volt. Babának való szobák.
– Ezekben a szekrényekben vannak a kisasszony ruhái.
– Jó, jó, a ruhákat ráérek megnézni, de hol a bácsika, édes Skultéty kisasszony?
– A bácsika? Nem tudom, kisasszony.
– Keresse fel, édes Skultéty néni. Talán nem tudja, hogy már megjöttünk. Vagy talán nem akar engem látni?
Az öreg kisasszony elcsoszogott, csak a hosszú hajú, zordon angol komornyik állott ott némán, miután szépen lerakta a kocsiról lehozott plédeket.
– Ön is elmehet már!
– Nem gondolnám, te kis kígyó – szólalt meg dörgő hangon, s egy rántással letépte magáról álhaját, fekete pofaszakállát.
– Szent isten – sikoltott fel Apolka, elfehéredve -, maga az, Péter bácsi?
– Nos, igenis én vagyok, kisasszonykám. – S gúnyos alázatossággal hajtotta meg magát. – Persze, én vagyok, a jó bolond Péter bácsi vagyok. És a jó bolond Péter bácsinak az az ötlete támadt, hogy csinál egy rossz tréfát és megnézi az ő szeretett öcsécskéjének a háztartását színről színre, úgy, hogy azt soha senki se tudja meg. A testvéri szeretet vonzott. S azonfelül gondoltam magamban, a húgocska fészkét is megnézem, a szegény ártatlan gyermekét. Látni, hallani akartam egyet-mást. De nem ennyit, nem ennyit.
Apolka egy székbe roskadt.
– Csak kelj fel, leány – förmedt rá, a gúnyolódó hangból egyszerre átcsapva a haragosba. – Ebben a házban nincs helyed többé!
A »Dudu« papagáj a mennyezetes nyoszolyácska feletti kalitkából rikácsolni kezdte e percben: »Jó napot, Apolka, jó napot«. Az óra csendesen, kimérten ketyegett.
– Hát azért hizlaljalak én itt könyörületből, hogy azé a gézengúzé légy, a halálos ellenségem fiáé? Láttam, hogy sirattad, hallottam, mikor az ablak alá híttad. Szégyen, gyalázat! Az utcán nem akartam botrányt csinálni. De nem tűrlek itt egy percig sem, hálátlan teremtés. Fel is út, le is út, takarodj rögtön a házamból!
A szegény Apolka keserves sírásra fakadt, még összetette a kis kezeit, még ráemelte könyörgő tekintetét, de szólni nem bírt; hasztalan is lett volna, az öreg kegyetlen kézintéssel mutatott az ajtó felé.
Mit tehetett, ment, ment úgy, mint jött, ki az ajtón, ki az utcára egy szál kendő nélkül, egyetlen szó nélkül. Még a koldus is visz valami kis batyut, de neki semmije nincs. Elfogta a bizonytalanság rémülete. Lábai megcsuklottak, alig bírt lépkedni. Mintha még mindig várná, amint végigment az udvaron, hogy visszahívja az öreg. »Gyere no vissza, Apolka, ne bolondozz«, hiszen csak kell szívének lennie. Zsibbadt piszmogással nyitotta ki az utcaajtót, még mindig figyelt, de semmi hang se szólította, csak a papagájé. »Jó napot, Apolka, jó napot!«
Künn volt az utcán, a széles, nagy világban. Hogy háborgott, hogy zajlott az a szegény szíve. Úgy érezte, hogy mindjárt meghasad.
Az utcaajtó félig nyitva maradt. Visszanézett önkéntelenül, talán minden utógondolat nélkül, vagy talán remélte még, hogy kinyílik az ablak, s a nagybácsi inteni fog. De egy lélek sem mutatkozott az ablaknál, a nyitott ajtón is csak a Garam kutya sompolygott utána nagy lomhán, hozzáért, körülszaglászta és visszafordult morogva. Ez a morgás volt a búcsúztató.
Hát mármost hová menjen? Azok a többi házak két sorjában olyan ismeretlenül, idegenül meredtek rá. A kémények hogy füstölögnek. Mindenik házban főznek ilyenkor a városban. Hát neki hol főznek? A füst vidáman szállt, szállt a felhők közé. Minden kéményből oda szállt a füst, minden füst tudja az útját, csak ő nem tudja, hová menjen.
Hova egyebüvé, ha nem a másik nagybácsihoz?
Meggyorsítá a lépteit, mert fázott, didergett. Vékony májszín ruhácska volt rajta, s bár a napfény nyájasan nevetgélt, még annyira sem vitte, hogy elkergette volna a telet. Makacs kutya az, kivált itt a felvidéken, harapdál, incselkedik, nehezen jön, még nehezebben megy: vissza-visszafordul, s mikor már a tavasz azt hiszi, hogy ő az úr s zöld selyembe öltözteti a vidéket, még akkor is megteszi azt a hóbortos tréfát, hogy bekukkan s nagy hirtelen bemeszeli fehérre.
Futva érkezett a Tarnóczy Gáspár házához s megrántotta a kapuajtón a csengettyűt.
Gáspár nagybácsi éppen künn az udvaron őgyelegvén, maga jött ajtót nyitni s óvatosságból kinézett előbb a kémlőlyukon. Csodálkozva pillantotta meg Apolkát, de csak félig nyitotta ki az ajtót.
– Mit keresel itt? – kérdé haragosan, de egyszersmind csodálkozva.
– Eresszen be, bácsikám, eresszen be!
Halk nyöszörgő hangja szívrepesztő volt.
– Mondd meg előbb, mit akarsz?
– Könyörögni akarok, hogy fogadjon be; a Péter nagybácsi elkergetett a házából.
Gáspár úr méregbe jött, a szemei szikrát szórtak.
– Úgy? Elkergetett a zsivány? És most ide akarsz jönni végképp az én nyakamra? Persze, persze. Hát olyan nagy szamárnak tartasz te engem? Ugye jó volna, még jobban behálózni a fiamat? Nagyon korán kezded a mesterséget, kis pondró. Elpusztulj innen, mert a kutyákat uszítom rád. Hallani se akarok többé felőled.
Ezzel becsapta az ajtót, s Apolka künn maradt a hidegben.
Még egy óra előtt irigyelt kisasszony volt, a két testvér gyűlölködő szeszélyének eszköze. Még fényes fogaton robogott az imént, most félénken lapul meg a házak mellett, amint a mellékutcákon át egyenesen Klivényiék felé tart. A korhely írnokban van egyetlen reménye. Talán befogadja. De hátha az sem fogadja be? Több rokon, ismerős már nincsen, csak még a Vág, az örökké siető vén folyam. A Vág befogad mindenkit, a Vág nem válogatós. Akinek földanyánk azt mondja: »Nem kellesz itt, mit keresel itt, nincs számodra semmim« – vízanyánk sokkal jobb, gyöngéden odainti: »Hát gyere hozzám!« s ezüst-fodros ágyat vet az elfáradtnak.
Klivényi otthon volt és amint megösmerte Apolkát a küszöbön, elébe futott, összecsókolta, a néni pedig sírva fakadt örömében.
– No, hát eljöttél – szólt Klivényi. – Meglátogattál. Szép volt tőled. Kutyamája, de megszépültél. Hallod-e Apolka, olyan vagy, mint egy feslő liliom. Hát mit hoztál nekünk, édes galambocskám?
A leányka szomorúan rebegte:
– Bizony csak magamat, csak magamat.
S aztán elbeszélte egész terjedelmesen, hogy bántak el vele a nagybácsik. És irulva-pirulva bevallotta azt is, hogy a Miloszláv az oka mindennek. A szegény Miloszláv, aki azt mondta az apjának, hogy feleségül veszi; ezért haragudott meg Gáspár bácsi s a komornyiknak átöltözött Péter bácsi. Jaj, olyan gyerekes ez a Miloszláv; micsoda bajt csinált, istenem, istenem.
Az írnok csak hallgatta, hol összeráncolt homlokkal, hol fölkacagva. »Oh a zsiványok, a zsiványok« – azután így szólott nyájasan:
– Okosan tetted, fiacskám, hogy derék gyámatyádra gondoltál. Nagy szatiszfakció az nekem. Ezentúl megint a mi leányunk leszel, punktum.
Szép agátköves ékszert pillantott meg a füleiben. Vígan dörzsölte meg a kezeit, míg ellenben a szemeit az égre emelte:
– És így minden nélkül eresztettek el a zsiványok, így minden nélkül!
– Dolgozni fogok, bácsika.
– Ugyan ne izélj! Dolgozni, ezekkel a te remek fehér kezeiddel. Hiszen csak ösmerek talán istent, hogy ne hagyjam.
– De hisz a bácsika szegény és nem tarthat el ingyen.
– Szegény az ördög, gyerekecském, mert lelke nincs; de nekem van lelkem s meg tudom becsülni, mi mire való. A csizmatalpba a király se veret aranyszögeket. Az volna, fiacskám, a nagy pénzpocsékolás, ha dolgoznál s kemény munkában rontanád a karcsú derekadat, finom varrásokban a ragyogó szemeidet. Az volna a nagy pénzpocsékolás, kutyamája!
A lányka csak hallgatta, de nem értette meg, mosolygott is hozzá.
Apolka Klivényiéknél maradt, és most a korhely sokkal szelídebben bánt vele, mint két év előtt. Miloszláv mindjárt másnap kiszimatolta hollétét és sokat őgyelgett a ház körül, hogy egy-egy percre láthassa, hogy egy pár szót válthasson vele titokban, mert Klivényi ellenezte a találkozásokat.
– Meglövöm a fattyút, ha itt látom, sóval lövöm meg – fenyegetőzött minduntalan. – Nem hozzád való, ha mondom. Vigyázz, vigyázz, Apolka, ez nem úr, ez tolvaj, ez lopni akar.
– De bácsikám, hiszen unokatestvérem – és szemérmetesen elpirult.
Klivényi fölemelte ökleit s ajkai rángatóztak.
– Nem engedem, hogy engem meglopjanak, azaz hogy téged, azaz hogy engem is. Nem, nem! Ha még egyszer látlak azzal a tacskóval beszélni, Apolka, abból baj lesz.
De a szerelem leleményessé teszi az embereket. A szerelemhez ravaszságot is ád az isten. Az Ámor nyila mézzel van megkenve, de e mézbe az égiek egy kis rókazsírt is csöppentenek.
Klivényi szívéhez könnyű volt hozzáférni, és Miloszláv csakhamar eltalálta ezt az utat. Ez az út egy pompásan kiszívott szivarszipkán keresztül vezetett. Az írnoknak ugyanis többféle mellékkeresete volt. A város fösvény, nem ad elég fizetést, de az embernek azért van esze, hogy használja. Klivényi az átírt bélyegekből ki tudta venni valami vegyi szerrel a tintát, s ez is hozott valamicskét a konyhára, de a főjövedelmét a tajtékszipkája képezte. »Körülbelül annyit hoz – szokta mondani -, mint egy kisebbfajta falusi birtok.« A szipkát minden hónapban kijátszatta száz ötvenkrajcáros numerusra. Ez ötven forint havonkint, csinos kis összeg és nem verheti el a jég, nem moshatja el a víz. Biztos jövedelem. Mert aki nem tesz, az egyszerűen pánszláv és komisz ember, abban az egész hónapig turkál a Klivényi gonosz nyelve.
Ami a szipkát illeti, azt gondolnátok, valami műtárgy, valami remek. Dehogy; hisz akkor nem érne semmit, mert aki megnyerné, zsebre vágná és vége lenne, de a Klivényi szipkája egy koromfeketére szítt, török pasát ábrázoló locskos, szutykos jószág, amit úriember utálna a szájába venni. A nyerő tehát ősidőktől fogva mindig visszaajándékozza a szipkát Klivényinek, mert mindig valami kényes, finnyás úr nyeri.
Egy nap Miloszlávhoz került az ív, ez az örök vándor, s a vicejegyző úr ötven numerusra írta rá a nevét. Ötven numerus nagy dolog! Hisz akkor kétszer is ki lehet játszani a szipkát ebben a hónapban! (Éppen a szép május volt.) Klivényi ezen szipka szerint osztályozta az embereket; aki két számot tett, arra már azt mondta, hogy jó ember, a három szám azt jelentette: »ritka becsületes ember«. A négy számból nagy jövőt jósolt az illetőnek, de ötven számot megtenni, az olyasvalami volt, ami elkápráztatta, ami minden haragját, epéjét elsöpörte.
– Ohó! – kiáltá – hisz ez egy fenomenális fickó, egy aranylélek! – s mikor este meglátta az úri vendéglőben, nyakába borult elérzékenyülve, asztalához ültette, »pertu« lett vele. Természetesen Miloszláv fizette a borokat.
És azután mindennap találkoztak. Elválhatatlan barátok lettek. Néha most már elmehetett Miloszláv az írnok házához is s beszélgethetett Apolkával (ámbár Klivényi Árgus-szemmel figyelt). Apolka teljesen beletörődött az új állapotba, s ha kérdezték, elfelejtette-e már az elmúlt fényt, mosolyogva vont vállat: »Hisz az csak komédia volt«.
A nyár elejével színészek érkeztek Zsolnára, Lengeffy Elemér kitűnő társulata, kik egy deszkából összetákolt nyári színkörben játszottak. A város megélénkült általuk, a vidékről be-bejöttek az előadásokra az előkelő urak, a budetini honvédtisztek meg éppen mindennaposak voltak.
Klivényiné már hetek óta beteg volt, negyven fokos lázban feküdt, midőn egy délután fütyörészve jött haza az írnok a hivatalból.
– Apolka – szólt -, egy derék, finom úrral ösmerkedtem meg a napokban. Egy igazi főúrral, aki az utcán látott téged és nagyon megtetszettél néki. Azt mondja, olyan vagy, mint Tündérszép Ilona. Egy kedves, jó bácsi az, aki két jegyet vett a mi számunkra a színházba. Csinosítsd fel magadat, Apolka, mert elmegyünk. És légy nyájas iránta, gyermekecském.
Apolka szabadkozott, hogy a nénit kell ápolnia.
– Igaz-e, néni?
De a néni nem felelt, a szegény, kiaszott asszony átlátszó sárga arcbőrrel, öntudatlanul feküdt vánkosain.
– Csitt, egy szót sem, meg kell lennie – felelte Klivényi keményen. – A szomszédasszonyt, a Kubiknét elhívjuk, az fog vigyázni a betegre. Mi haszna volna annak, ha itt zörögnénk az ágya mellett? Ha az isten akarja, hát nélkülünk is meggyógyítja. No, hát nem igaz?
Kubikné, egy bagolyképű özvegy tímárné, eljött este.
– Vigyázzon, Kubikné – rendelé az írnok -, és ha vizet kérne, adjon a betegnek, ha pedig egyebet kérne, azt is adjon, ha talál.
Azután karon fogta Apolkát és elmentek.
– Szépen, magasan tartsd a fejedet, délcegen lépkedj, szívecském, hogy lássanak, hogy bámuljanak. Kijjebb dülleszd egy kicsit a melledet… Hm, értem azt a selyma Ádámot, hogy ilyen nagy étvágya volt az almákra. Így ni. Így vagy te gyönyörű.
Zártszékjegyeik voltak, mindjárt az első sorban. Az idegen úr már várta őket; finom arcú, előkelő magatartású férfiú volt, már egy kicsit idős, de élénk és ruganyos. Nagyon, nagyon kedves úr volt, minden szava ropogott és olyan édes volt, olyan kellemes volt, mint a cukor.
Felkelt, mikor az Apolka jött és bemutatta magát.
– Én báró Behenczy Pál vagyok.
S mindez olyan előkelően, finoman csengett, a cipője talpa recsegett, a monoklija fénylett, ragyogott a szemén, s a zsebkendőjéről, az egész ruhájáról rezeda-illat áradt szét a környéken.
A leányka félénken húzódott el tőle, lopva tekintett rá és megborzongott, ha megszólította, pedig egyre megszólította; összerezzent, felelt kurtán, idegenszerű hangon, olyan furcsának tetszett neki a saját hangja, hogy rá nem ösmert, aztán figyelt, figyelt a darabra, melynek az volt a címe: »Mátyás király lesz«. Ah, milyen szép volt a kis Mátyás virágos, szoknyás köntösében, hát még az anyja, a fölséges Szilágyi Erzsébet, ki egy közönséges paraszthalinát viselt, mely arany papiros-szalagokkal s apró, szinte papírból kivágott csillagokkal volt díszítve.
A második felvonás utáni közben eltűnt a báró és csakhamar egy csomag bonbont és cukros mandolát hozott Apolkának.
A leány Klivényire nézett, hogy elfogadhatja-e, az beleegyezőleg hunyorított a szemével. Apolka azonnal ropogtatni kezdte a mandolákat, fogacskái az alabástrom fehérségével ragyogtak a sötétpiros színű ajkak között.
– Ah! – sóhajtott fel minduntalan. – Haza kellene már mennünk, bácsika. A néni talán nagyon rosszul van.
Klivényi bosszúsan felelt rá:
– Ugyan ne prézsmitálj örökké! A néni olyan szívós, mint a macska; nem lesz semmi baja, ha a házon hajítod is át. Ha már itt vagyunk, nézzük végig a darabot. Sőt tovább megyek; ha a néni beteg, az annyit jelent, hogy nincs otthon vacsora, vacsorálni tehát elmegyünk a vendéglőbe.
– Én is, bácsika? – kérdé félénken.
– Te is, fiacskám.
A színházban ott volt Miloszláv is, aki a felvonásközök alatt átjött beszélgetni; előre mondott egyes részleteket a darabból, hogy negyvenezer ember fogja kikiáltani a kis Mátyást királlyá a Duna jegén.
– Oh, de gyönyörű lesz! – kiáltá Apolka elragadtatva, ki együtt érzett a rabságban levő Hunyadi-gyerekkel.
Azt is megújságolta Miloszláv, hogy a primadonna miatt holnap párbaj lesz a Szmialovszky Antal és Kalina Gyuri között, és hogy ma az egész színész-trupp ott fog vacsorálni az »úri vendéglőben«.
– Mi is oda megyünk, Miloszláv. Reménylem, velünk tartasz?
– Természetesen.
– Ha megengedik – szólt közbe Behenczy Pál -, én is önökhöz csatlakozom.
– Nagy szerencse lesz – felelte Klivényi és bemutatta Tarnóczy Miloszlávot a bárónak.
Előadás után négyen foglaltak el egy sarokasztalt. Behenczy francia pezsgőt hozatott és »Zsolna legszebb virágáért« ürítette poharát.
– Istenemre mondom, szeretnék még egyszer huszonötéves lenni. Mit szólana hozzá, szépséges kisasszonykám?
Apolka semmit sem szólt, csak a szemét sütötte le.
– Annyi idős az ember – mondá az írnok vidáman -, amennyinek érzi magát. Igyunk, urak. Szervusz, Miloszláv! Te is kóstold meg, kis egérkém, legalább a szájacskádat nedvesítsd meg. Ugye jó? Mi? Hopp, nini, lebomlott a frizurád, Apolka.
Egy fél hajkéve hullt le a vállaira, az írnok megfogta és megdörzsölte az ujjai közt, mint a szövetet szokta a kereskedő, aztán jelentőségteljes pillantást vetvén Behenczyre, a nyelvével csettentve mondá:
– Finom dolog!
Miloszláv felugrott indulatosan:
– Klivényi, pofon ütlek!
Ez a szó vérig fölháborítá Klivényit: olyan vörös lett, mintha karmazsinbőrből volna az arca.
– Te? Engem? Egy Klivényit? Egy tejfelszájú fickó egy Klivényit? És miért? Hát mi közöd neked a leányhoz? A leány az enyém, én tartom, azt teszem vele, amit akarok. (Felgyűrte a kabátja ujjait.) No, gyere hát, ha mersz!
E feleselést csak részben hallotta Behenczy, mert a budetini honvédparancsnok elmenvén asztaluk mellett, megszólítá:
– Jó estét, Pali! Hol veszed itt magadat?
Behenczy fölkelt az asztaltól és udvariasan rázta meg kezét.
– Eljöttem egy kicsit szórakozni Zsolnára.
– Úgy? – tréfálózott a parancsnok, egy oldaltekintettel a pezsgősüvegekre. – Te már, amint nézem, benne vagy a júliusban.
– Nem még. A július érintetlen. Jó gazda vagyok. Most csak a várharangokat adtam el. Abból tart még. Mert csak rátában fizetik azok a gazemberek.
– Az ördögbe is – kacagott a parancsnok -, erről már hallottam valamit a fiadtól.
– Ah – szólt cinikus mosollyal, néhány lépésnyire kísérve a parancsnokot, ki a tükör alatti asztalhoz tartott, ahol a tisztek ültek -, hol találkoztál a pulyámmal?
– A nedeci várban van, az unokatestvéremnél.
– A bolondnál. Haragszik?
– Mulat. De úgy látom, te is azt teszed, vén selyma. Ej, no, hol szedted fel azt a kis virágot?
– No, ugye, fölséges egy csirke. Úgy véletlenül bukkantam rá.
– Olyanféle?
– Az lesz. Én istenemre mondom, ha most a kezemben volna az ötezer forintom… De nézd meg csak jól, milyen termet, milyen arc, milyen idomok…
Oda tekintettek, de már akkor az egész közönség is oda bámult az ádáz jelenetre, mely már-már harciassá kezdett kifejlődni. A fiatal Tarnóczy felkapott egy poharat és a Klivényi arcába vágta, erre Klivényi se volt rest, felhorkant, mint egy megvérezett bika, fölemelt öklével rohanva Miloszlávra. »Jaj, ne bántsa, ne bántsa!« – kiáltá elhalványodva Apolka és Miloszláv elé vetette magát.
– Agyon taposlak, te béka! – ordítá az írnok s feldöntvén széket, asztalt, megragadta a lány haját és a saját keze körül fonva a csillámló arany fonalat, ellódítá szegény gyermeket, ki zokogva tántorodott a falnak, a másik kezével pedig fojtogatni kezdte a fiatalembert.
A korcsmáros, a csaposlegény és a vendégek közül is néhány ismerős odaszaladt, a verekedést megakadályozni, mikor egyszerre felrántotta a vendéglő-ajtót az öreg Kubikné, a tímárné, s utat törve magának Klivényihez, lihegő hangon kiáltá:
– Meghalt a nemzetes asszony, meghalt, meghalt.
Rögtön megösmerte a Kubikné huhogó hangját, s eleresztette zsibbadtan a Miloszláv nyakát. »Meghalt«, motyogta és bambán nézett maga elé.
Látta képzeletében a kiaszott hullát, a sovány kezeket, a vékony arcot, mintha egy jégcsapot húzgálnának keresztül a derekán, eszébe jutottak a temetési költségek s elkáromolta magát. Azután Miloszláv felé fordult, s újra kigyúlt szemeiben a düh. »Szerencséd, hogy meghalt«, hörgé.
Majd lehajtotta a fejét, alázatosan, mint egy keresztényhez illik, s lassú léptekkel ment a ruhafogashoz a kalapjáért.
– Menjünk, Kubikné! (Kihúzta lófejekkel mintázott zsebkendőjét, megtörülgette izzadt homlokát, mintha hirtelen eszébe jutna, a szemeit is.) Isten akarta így! Bizonyára ő akarta. Jer, Apolka!
A leányka keze után nyúlt, de az hidegen húzta el a magáét.
– No, ne haragudj, ne okoskodj, hiszen nem akartalak bántani.
Megfogta a vállát és erővel vonszolta, nem bánta, mint egy fadarab, nem érzett, nem gondolkozott, csak sírt, sírt, hangosan, keservesen. A szegény Miloszlávnak majd a szíve szakadt meg miatta.
Behenczy utánok szaladt az ajtóig.
– Igen sajnálom, Klivényi úr, igen sajnálom. A viszontlátásig, szép Apolka.
Apolka nem felelt, hanem az írnok visszafordult s egy pillantással két pezsgőspalackra a hűtőben, fájdalmasan felsóhajtott:
– Szegény Zsuzsanna, szegény Zsuzsanna, de rosszkor haltál meg!
Künn sötétség volt, barna felhők úsztak az égen, az eső lába lelógott, és minthogy a naptár szerint holdvilágnak kellene sütnie, még a piacon se voltak meggyújtva a petróleumlámpák; de a levegő langyos volt, majdnem fülledt, egy levél se zizzent a fákon. A toronyóra tizenegyet ütött vastag, kongó hangon. Ilyenkor már semmi élet nincs Zsolnán, csak ahol betegnél virrasztanak, ott ég a gyertya. Az utcák néptelenek, csak egy-egy egerésző macska suhan el világító fényes szemekkel, kinyújtózott testtel.
– Nem ártana egy lámpás, Kubikné! – szólt az írnok a vénasszonyhoz, ki minduntalan megbotlott a hepehupás talajon. – Te pedig, Apolka, kapaszkodj a karomba, mert én úgy tudom az utat, hogy bekötött szemmel is hazafutnék, olyan gyakorlatom van.
(Hogyne, húsz év óta mindennap megteszi ezt az utat holtrészegen is.)
Apolka félt. Még sohase látott halottat és a nénire gondolt, aki most halva fekszik, de a lelke elröpült. Úgy érezte, hogy amint lép, mindenütt mellette húzódik egy árnyék és az is lép egyet: a néni lelke. Ösztönszerűleg odakapaszkodott a férfi karjába.
– Így, így – mondá az írnok lágyan -, ragaszkodj hozzám, hiszen már nekem sincs senkim. A Zsuzsanna itt hagyott. Jó asszony volt, türelmes asszony volt, de úgy látszik mennie kellett, hát elment. Talán, ha tartóztatom szegénykét, ha orvos lett volna kéznél, ha megboldogult apád életben van, ki tudja, talán maradt volna. Egyébiránt mit tudnak az orvosok? Semmit se tudnak. És végre is, mit ért volna Zsuzsannának a maradás? Semmit. Szinte azt mondhatom, hogy jól járt, és ha meggondoljuk a dolgot, Apolka, még talán te is jól jártál, mert… mert…
A leányka karját közelebb szorította magához és megállt a Wurda-ház előtt, mint aki valami fontosat mond, titokzatos, lassú szavakkal.
– Mert látod, azelőtt semmit sem adhattam, nem volt semmim, de most már, ha akarom, nevet adhatok neked.
Apolka, bár nem igen figyelt a szavaira, mintegy ösztönszerűleg hökkent meg, s szinte akaratlanul kérdé:
– Mit tesz az, nevet adni?
E pillanatban a Wurdáék kőrisfáján, melynek ágai áthajlottak a szomszéd utcába (ahol Klivényi lakott), egy halálmadár kezdte kiáltozni borzalmasan: »kuvik, kuvik«. Az írnok a ruháján keresztül is érezte, hogy a leányka reszket. Lehajolt hirtelen és egy követ vett fel a földről, aztán a fára hajította:
– Hess, gyalázatos! Ne ugass! Hiszen már elvitted!
De a leányka nem a kuviktól reszketett, attól az előbbi egy szótul fázott, annak a rettenetes magyarázatnak az előszelétől, ami következett.
– Hogy mit tesz az: nevet adni? Hát az azt teszi, szívecském, hogy valaki légy a világban. Hogy állásod, rangod legyen. Mi vagy te most? Egy porszem, egy semmi, akit eltaposhatnak. De ha én nevet adnék neked, akkor volnál nemes Klivényiné, és az már valaki. Hát érted-e már?
– Nem értem, bácsika – dadogta a leány -, mert hiszen csak a felesége lehetne Klivényiné.
– Hát persze. Hiszen éppen arra gondoltam, kis bolondom, ha már te veszed ki a szájamból.
– De az nem lehet… nem lehet – rebegte fojtott, elhaló hangon.
– No, ugyan miért? – pattant fel az írnok. – Beszélj őszintén.
Egy hangot se volt képes Apolka kiejteni, melle zihált, levegő után kapkodott.
– Hát mégse szólasz? Akarom, hogy felelj…
– Hát azért, bácsika, hát azért, mert én még nem vagyok nagyleány. Hiszen még én kicsi vagyok és… és…
– Értelek, azt akarod mondani, hogy én meg öreg vagyok. Persze, hogy persze. De iszen én ezentúl is csak apád maradok, te kis csacsi. Apád, aki rólad gondoskodik. Miattam azt szeretheted, akit akarsz, én csak a nevemet adom, én csak egy áldozatot hozok neked… Jó lesz-e így?
Egy-két lépést mentek szótlanul, éppen a halottasház kerítéséhez értek már, a néni árnyéka még mindig ott lépkedett, ott suhogott a leányka balján.
– Nos, jó lesz-e? – kérdé újból Klivényi türelmetlenül, míg elöl Kubikné a kapuajtócskát nyitogatta -, mi a feleleted, Apolkám?
– Ez – kiáltott fel hirtelen elhatározással.
De már akkor kirántotta karját a Klivényiéből, s rohant, rohant lélekszakadva az éjszakában. Kip, kop! dobogtak a kövek kis cipői alatt, amerre futott.