Thor úgy is érezte, hogy olyasvalakivel parolázik, akivel életre szóló barátságot kötött.
Oldalba bökték.
Megpördült. Egy idősebb fiú áll mellette. Hosszú, ragyás,
keskeny arca volt.
– Feithgold vagyok. Erec fegyvernöke. Te pedig a másodfegyvernök vagy. Vagyis én parancsolok neked. És perceken belül kezdődik egy torna. Itt akarsz ácsorogni, amikor a királyság leghíresebb lovagjának fegyvernöke lehetsz? Kövess! Szaporán!
Reece már el is fordult. Thor a téren loholó Feithgold után iramodott. Fogalma sem volt róla, hova mennek, de nem érdekelte. A szíve szárnyra kelt.
Megcsinálta!
Hetedik Fejezet
Areth fejedelmi öltözékben sietett az udvaron át, félrelökdösve az embereket, akik tömegével érkeztek a nővére esküvőjére. Még mindig nem tért magához az összecsapásból az apjával. Hogyhogy kihagyták az öröklésből? Miért nem őt választotta utódjául az apja? Ez értelmetlen! Ő az elsőszülött törvényes fia! Mindig így működött a dolog. Mindig azt hitte, uralkodni fog. Semmi oka nem volt mást gondolni.
Ez lelkiismeretlenség! Egy fiatalabb testvért emelni a trónra, ráadásul egy lányt! Amint híre megy, az egész királyság rajta fog nevetni. Fuldokolt járás közben, és nem tudta, hogy kaphatna levegőt.
Sodortatta magát a tömeggel az esküvői szertartás helyére. Színek kavalkádját látta, határtalan embertengert, a különböző tartományok lakosait. Utálta a közrendűek közelségét. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a szegények a gazdagokkal elegyedhettek, amikor beengedték azokat a vadembereket is a Keleti Királyságból, a Felföld túloldaláról. Még mindig nem bírta felfogni, hogy a nővére egy ilyenhez mehessen hozzá. Apja ravasz politikai manővere volt ez, szánalmas kísérlet arra, hogy békét teremtsen a királyságok között.
Ennél is különösebb, hogy a nővérének láthatólag tetszett ez az alak. Gareth fel nem foghatta, miért. Luandát ismerve nyilván nem a férfi tetszik neki, inkább a cím, a lehetőség, hogy királyné lehet, saját országgal. Nohát, azt kapja, amit érdemel: ezek mind vademberek a Felföld másik oldalán. Tökéletesen hiányzik belőlük Gareth választékossága, kifinomultsága, eleganciája. De ez nem az ő gondja. Ha a nővére boldog ettől, ám menjen férjhez. Egy testvérrel kevesebb, aki elállhatja az ő útját a trónhoz. Tulajdonképpen minél messzebb van, annál jobb.
Nem mintha ez mostantól számítana. A mai nap után belőle sose lehet király. Most, hogy félreállították, csupán egy újabb névtelen hercegecske apja birodalmában. Most már nem juthat el a hatalomhoz. Középszerű életre ítélték.
Az apja alábecsüli őt, mindig is alábecsülte. Ravasz politikusnak képzeli magát, holott Gareth sokkal ravaszabb, mindig is az volt. Például az apja azt hiszi, hogy politikai mestervágás volt hozzáadni Luandát egy McCloudhoz. Ő azonban, mivel sokkal messzebb lát az apjánál, képes felmérni a következményeket, és máris egy lépéssel előrébb jár. Tudta, hova vezet ez. A házasság nem megbékíteni fogja a McCloudokat, inkább bátorítja. Ezek vadállatok, így a békeajánlatot nem az erő, hanem a gyengeség jelének tekintik. Nem törődnek a családi kötelékekkel, és amint elviszik innen a nővérét, azonnal elkezdik tervezni a támadást. Az egész csak csel. Ő próbálta elmondani az apjának, de az nem hallgatta meg.
Nem mintha ez mostantól az ő dolga lenne. Végtére is, ő csupán egy újabb herceg, a királyság egyik fogaskereke. Szinte égette a gondolat. Ebben a pillanatban úgy gyűlölte az apját, amire sohasem tartotta képesnek magát. Miközben a tömegben nyomakodott, különböző módszereket agyalt ki a bosszúra, a korona megszerzésére. Nem ülhet ölbe tett kézzel. Nem hagyhatja, hogy a királyság a húgának jusson.
– Nahát, te vagy az? – kiáltott valaki mellette.
Firth volt az, Gareth bizalmasa.
– Miről pletykál a tömeg? – kérdezte Gareth, hogy valami
vel elűzze sötét gondolatait. Firth mosolygott.
– Mindenki vár. Azt várják, mikor jelentik be, hogy te leszel az utód. Gareth arca megnyúlt. Firth alaposabban megnézte.
– Nem te vagy? – kérdezte kétkedve.
Gareth elvörösödött, és nem nézett Firth szemébe.
– Nem.
Firth álla leesett.
– Kihagytak. Gondoltad volna? A húgom miatt.
Most Firth arca nyúlt meg az elképedéstől.
– Az lehetetlen – mondta. – Te vagy az elsőszülött. Ő csak egy nő. Ez nem lehetséges! – ismételte meg.
Gareth faarccal nézett rá. – Én nem hazudok.
Egy ideig némán lépkedtek. A tömeg egyre sűrűbb lett. Gareth körülnézett, és csupán ekkor látta, hol van, milyen környezetben. Királyudvarhely megtelt, minden bejáratán ezrével özönlöttek az emberek. Valamennyien a cifra menyegzői pódium felé vonultak, amelyet legalább ezer, vastagon aranyozott, vörös bársonnyal kárpitozott, puha szék vett körül. Szolgahad sürgött a széksorok között, leültették a vendégeket, italt hoztak.
Az oltárhoz vezető, irdatlanul hosszú, virágokkal felhintett folyosó két oldalán a MacGilek és a McCloudok ültek, gondosan elhatárolódva. Mindkét família sok száz fővel képviseltette magát, és mindkét tábor a legszebb ruháját viselte, a MacGilek mélybíbort, a McCloudok sötét narancsszínt. Gareth el nem tudott volna képzelni eltérőbb társaságokat: noha mindkettő kicsípte magát, a hercegnek úgy tűnt, a McCloudok csak maskarát viselnek. Állatok ezek, látszik az arcukon, meg ahogy lökdösődnek, és túl hangosan nevetnek. Volt bennük valami, amit nem rejthetett el a fejedelmi pompa. Gareth haragudott, amiért be kellett engedni őket. Bőszítette az egész esküvő. Egy újabb ostobaság az apjától.
Ha Gareth lenne a király, egészen mást tervelt volna ki. Ő is megtartotta volna az esküvőt. De utána kivárta volna az éjszakát, amikorra a McCloudok leisszák magukat; akkor eltorlaszoltatta volna a csarnokot, és abban égette volna porrá az egész bandát.
– Barmok! – mondta Firth, a folyó másik oldalát kémlelve.
– Ezt nem hiszem el, hogy apád beengedte őket ide.
– De utána érdekes játékokat lehet tartani – felelte Gareth.
– Behívja hozzánk az ellenséget, utána jöhet a menyegzői torna. Garantált a csetepaté.
– Gondolod? – kérdezte Firth. – Egy ütközet? Itt? Ennyi katonával? A nővéred esküvőjén?
Gareth vállat vont. Ő mindent el tudott képzelni a McCloudokról.
– Ezek nem tisztelik a menyegző szentségét.
– De több ezer katonánk van itt.
– Nekik is.
Gareth elfordult, és nézte a bástyákon a katonákat, akik között egyformán voltak MacGil és McCloud harcosok. Nem lenne itt ennyi, ha nem számítanának valamilyen összetűzésre. Az alkalom, a szép ruhák, a fényűző környezet, a tömérdek étel, a lakomák, a nyári napforduló, a virágözön ellenére nyomasztó feszültség volt a levegőben. Mindenki ideges volt – látszott abból, ahogy behúzzák a nyakukat, kimeresztik a könyöküket. Senki sem bízott a másikban.
Talán szerencséje lesz, gondolta Gareth. Valaki szíven szúrja az apját. Akkor mégis király lehet belőle.
Jéghideg kéz ragadta meg a karját. Egy pillanatra megállt a szíve a rémülettől, ám azután felismerte a húsába vájó, hosszú körmöket, a vékony ujjakat, és azonnal tudta, hogy a felesége, Helena az. Firth azonnal elpárolgott.
– Ne szégyeníts meg ezen a napon – sziszegte gyűlölködve az asszony.
Gareth végigmérte. Hitvese igazán gyönyörű volt. Hoszszú, fehér szaténruhájában, feltornyozott hajával, a legszebb gyémánt nyakékével, simára kendőzött arcával. Gareth tárgyilagosan megállapította, hogy az asszony szép, olyan szép, mint azon a napon, amikor elvette. De hiába szép, ha egyszer olyan savanyú, mint az ecet. Neki azóta sem sikerült megszeretnie.
– Ma van a nővéred menyegzője – dorgálta az asszony. – Most az egyszer viselkedhetnél úgy, mintha házaspár lennénk.
Belekarolt Garethbe, és elindultak egy bársonykötéllel leválasztott területhez. Két testőr beengedte őket, hogy elvegyülhessenek az emelvény tövében, a királyi rokonság között.
Trombiták harsantak, a tömeg elcsöndesült. Ekkor felzendült egy édes hangú csembaló, még több virágot hintettek szét a székek között, és párosával, kart karba öltve elindult a királyi menet. Helena megrántotta a férjét, és ők is besoroltak az ünnepi menetbe.
Garethnek úgy rémlett, sose figyelték még ennyien, és sosem volt ekkora zavarban. Száz szempárt érzett magán, és úgy érezte, mind őt fürkészi, még akkor is, ha tudta, hogy ez nincs így. A folyosó nagyon hosszú volt; alig várta, hogy a végére érjenek, a nővére mellé állhasson, és áteshessen ezen az egészen. Ráadásul egy pillanatra sem verhette ki a fejéből az összecsapást az apjával. Vajon a bámészkodók tudják már az újságot?
– Rossz híreket kaptam – suttogta Helenának, amikor végre kikerültek a tekintetek kereszttüzéből.
– Gondolod, hogy én nem tudok róla? – vágott vissza az asszony.
Gareth meglepetten bámult rá.
A felesége megvetően nézett vissza. – Vannak kémeim –
mondta. Gareth összehúzta a szemét. Szerette volna bántani Helenát. Hogyan lehet ilyen közömbös? – Ha nem én vagyok a király, akkor te sem leszel királyné – mondta.
– Sosem számítottam rá, hogy az leszek – felelte az asszony. Ezen a királyfi még jobban meglepődött.
– Sosem számítottam rá, hogy apád téged választ – folytatta Helena. – Miért is tenné? Nem vagy alkalmas vezetőnek.
– Mégis hozzám jöttél.
– A házasságunkat mások ütötték nyélbe – mondta Helena.
– Nekem nem volt beleszólásom.
– De nem is tiltakoztál – felelte Gareth.
Ezen a napon nem volt ereje a vitatkozáshoz.
Gareth mérhetetlen cinizmussal figyelte, ahogy mindenki
a nyakát nyújtogatja, mert látni akarja az ő nővérét, amint a siralmas apjuk karján végigvonul a székek között. Ezt az arcátlanságot! Apjuknak még ahhoz is volt képe, hogy elmorzsoljon egy könnyet. Minden ízében komédiás! De Gareth csupán kétbalkezes bolondnak látta. Nem tudta elképzelni, hogy apja őszintén búsulna, amiért meg kell válnia a lányától, akit végső soron a McCloud farkasok elé vet. De ugyanígy megvetette Luandát is, aki láthatólag élvezte a dolgot. Nem bánta, hogy rangon alul adják férjhez. Őt is csak a hatalom érdekli. Hidegvérű. Számító. Ebben az értelemben minden testvérük közül ő hasonlított Garethhez a legjobban. A királyfi bizonyos mértékben a maga fajtájának érezte, bár sohasem szerették egymást túlságosan.
Türelmetlenül mocorgott, nem győzte kivárni a cécó végét.
Végigszenvedte a ceremóniát. Argon áldást osztott, elmondta a varázsigéket, levezényelte a szertartást. Komédia volt az egész, Gareth émelygett tőle. Ez csak egy családi szövetség, politikai okokból. Miért nem tudják annak nevezni, ami?
Hálistennek, elég hamar vége volt. A tömeg hatalmas éljenzéssel ugrott talpra, amikor az ifjú pár csókot váltott. Megfújtak egy óriási kürtöt, és az esküvő tökéletes rendje fegyelmezett öszszevisszaságba csapott át. A királyi család a székek között elindult visszafelé, az ünnepi fogadás helyére.
Akármilyen cinikus volt Gareth, ez a hely még rá is hatott: az apja ez alkalommal nem sajnálta a pénzt. Előttük asztalok nyúltak a messzeségbe, hordókat vertek csapra, malac, birka és bárány pirult a nyárson.
A lakomaasztalokon túl már készültek a lakodalom fénypontjára: a versenyekre. Céltáblákat készítettek ki a kőhajításhoz, gerelyvetéshez, íjászathoz. A sportpályák között húzódott a bajvívótér, amelyet máris tömeg állt körül.
A sokaság kettévált, hogy átengedje kétfelől a lovagokat. A MacGilek közül természetesen a talpig páncélos Kendrick volt az első, akit tucatnyi Ezüstlovag követett. A sokaság azonban akkor csöndesedett el igazi áhítattal, amikor a csapattól kissé lemaradva megérkezett fehér lován Erec. Mágnesként vonta magára a figyelmet: még Helena is előrehajolt és Gareth látta, hogy felesége ugyanolyan kéjesen nézi a lovagot, akár a többi asszony.
– Házasulandó korban van, mégsem nősült meg. A királyság bármelyik leánya hozzámenne. Miért nem választ közülünk?
– Mit érdekel ez téged? – kérdezte Gareth, aki akarata ellenére féltékeny lett. Ő is szeretett volna ott léptetni páncélosan a lován, hogy kopját törjön az apja nevében. De hát nem volt harcos. És ezt mindenki tudta.
Helena megvetően leintette. – Te nem vagy férfi – mondta gúnyosan. – Nem értheted az ilyesmit.
Gareth elvörösödött. Szerette volna megfenyíteni az aszszonyt, de az idő nem volt alkalmas rá. Ehelyett odakísérte Helenát az emelvényhez, hogy elfoglalhassa a helyét a többiek között, és végignézhesse a játékokat. Ez a nap egyre rosszabb lett. Garethnek máris görcsölt a gyomra. Nagyon hosszú nap lesz ez, a lovagiasság, a fennhéjázás, a színlelés napja. A sebeké és a gyilkolásé. Olyan nap, amelyből ő ki van rekesztve. Olyan nap, amely mindazt képviseli, amit gyűlöl.
Komor gondolatok közepette ült a helyén. Bár igazi csatává fajulna a játék, igazi küzdelemmé, vérontássá, hogy a szeme láttára pusztuljon el, törjön darabokra minden, ami jó ezen a helyen!
Egy napon úgyis az történik, amit ő akar. Egy napon király lesz belőle. Egy napon.
Nyolcadik Fejezet
Thor igyekezett lépést tartani Erec fegyvernökével, miközben az ide-oda kanyargott a tömegben. Olyan forgószél kapta el az arénában, hogy szinte nem is érzékelte, ami körülötte történik. Belülről még mindig remegett, alig tudta elhinni, hogy fölvették a légióba, és ő Erec második fegyvernöke.
– Megmondtam, kölyök, hogy ne maradj le! – vakkantotta Feithgold.
Thort sértette a „kölyök”, különösen, mivel a fegyvernök alig néhány évvel volt idősebb nála. Feithgold úgy fúrta bele magát a sokaságba, mintha le akarná rázni Thort.
– Itt mindig ilyen sokan vannak? – kérdezte a mögötte siető fiú.
– Természetesen nem! – kiáltotta vissza Feithgold. – Ma nem csupán nyári napforduló van, az év leghosszabb napja, de a király mostanra tűzte ki a lánya esküvőjét, és a történelemben ez az első nap, hogy kaput nyitunk a McCloudoknak. Még sosem voltak itt annyian, mint most. Ez példátlan. Erre nem számítottam! Attól félek, elkésünk! – hadarta loholás közben.
– Hova megyünk? – kérdezte Thor, aki mindent elkövetett, hogy ne maradjon le.
– Oda, ahol elvégezzük, ami a fegyvernök kötelessége: segítünk a lovagunknak, hogy felkészüljön!
– Mire? – nyaggatta tovább Thor, noha alig kapott levegőt. Minden perccel melegebb lett, nem győzte törölgetni a homlokáról a verejtéket.
– A király lovagi tornájára! Végre kiértek a tömegből, és megálltak egy testőr előtt, aki ismerte Feithgoldot, és intett társainak, hogy engedjék át őket.
A fiúk átbújtak egy kötél alatt, és egy üres térre jutottak. Thor nem hitt a szemének: ott, a közvetlen közelben voltak a bajvívó pályák! A kötelek mögött szorongott a bámészkodó tömeg, a porondon föl-alá léptettek a hatalmas paripák – Thor még sose látott ekkora lovakat – nyergükben a legváltozatosabb páncélokat viselő lovagokkal. Az Ezüstlovagok mellett voltak még más bajvívók is a két királyság összes tartományából, ki fekete páncélban, ki fehérben, fejükön sisakkal, mindenféle méretű és formájú fegyverekkel. Mintha az egész világ eljött volna erre a tornára.
Néhány sávban már zajlott a küzdelem, olyan helyekről érkezett lovagok között, amelyekről Thor még csak nem is hallott. Csattogtak a kopják és pajzsok, amit a közönség minden esetben kurta éljenzéssel jutalmazott. Thor elhűlt a lovak erejétől és gyorsaságától, a fegyvercsattogástól. Ez a halál művészete.
– Nemigen tűnik sportnak! – mondta Feithgoldnak, miközben követte a másik fiút a pályák szélén.
– Azért, mert nem is az – harsogta túl a csörömpölést Feithgold. – Ez komoly dolog, amit játéknak álcáznak. Mindennap emberek halnak meg. Ez csata. Szerencséjének tarthatja, aki ép bőrrel távozik. Csak nagyon kevés ilyen lesz.
Thor nézte, ahogy két lovag egymásnak ront, és teljes sebességgel ütköznek. Félelmetes zajjal csapódott a fém a fémnek, azután az egyik lovag kirepült a nyeregből, és Thortól alig párlépésnyire hanyatt esett.
A tömeg felhördült. A lovag nem mozdult és Thor meglátta, hogy egy törött rúd áll ki az oldalából. A kopja átütötte a páncélt. Amikor a lovag felkiáltott fájdalmában, vér buggyant ki a szájából. Több fegyvernök is odarohant, és elcipelték a pályáról. A győztes lovag lassan táncoltatta a paripáját, és a lándzsáját fölemelve fogadta a tömeg éljenzését.
Thor megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy egy sport ilyen gyilkos lehet.
– Az a dolgod, amit ezek a kölykök csináltak – mondta Feithgold. – Most már fegyvernök vagy. Pontosabban másodfegyvernök.
Megállt, és közelebb lépett, olyan közel, hogy Thor érezte a szájszagát.
– Ne felejtsd el: én Erecnek szolgálok, te pedig nekem. Az a dolgod, hogy nekem segíts. Megértetted?
Thor bólintott. Még mindig nem fogta fel, ami történt. Ő ezt egészen másképp képzelte el, és nem tudta, pontosan mi vár rá. Érezte, hogy Feithgold fenyegetésnek tekinti az ő megjelenését, és úgy sejtette, szerzett magának még egy ellenséget.
– Nem akarlak kitúrni a fegyvernöki tisztségedből – mondta. Feithgold kurtán, megvetően fölnevetett.
– Ha akarnál, sem tudnál. Csak ne állj az utamba, és tedd, amit mondok.
Azzal eliramodott a kötelek mögött kanyargó ösvényen. Thor a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal követte, és hamarosan az istállók útvesztőjében találta magát. Végigment egy keskeny folyosón. Körülötte harci mének táncoltak, amelyeket ideges fegyvernökök csutakoltak. Feithgold hosszas kanyargás után megállt egy óriási, gyönyörű ló előtt. Thornak elakadt a lélegzete. Alig hitte el, hogy létezhet ilyen hatalmas szépség, azt meg pláne, hogy karámba lehet zárni. Harcias állatnak tűnt.
– Ő Warkfin – mondta Feithgold. – Erec paripája. Illetve az egyik, az, amelyet a lovagi tornákon használ. Nem könnyű megszelídíteni. De Erecnek sikerült. Nyisd ki az ajtót! – parancsolta.
Thor értetlenül nézett a fiúra, majd az ajtóra, igyekezett rájönni a nyitjára. Előrelépett, meghúzta a lécek közötti pecket, de semmi nem történt. Keményebben megrántotta, és akkor már elmozdult. A fiú óvatosan nyitni kezdte a deszkaajtót.
Abban a pillanatban Warkfin nyerítve felágaskodott, és belerúgott a fába. Patkója egy hajszállal vétette el Thor ujját. A fiú visszarántotta a kezét.
Feithgold nevetett.
– Ezért nyittattam ki veled az ajtót. Legközelebb gyorsabban csináld, kölyök. Warkfin nem vár senkire. Különösen rád nem. Thor dühös volt. Feithgold az idegeire ment. Nem tudta, bírja-e majd türelemmel a másikat.
Gyorsan kitárta az ajtót, ez alkalommal félreugorva az ágaskodó Warfkin elől.
– Kihozzam? – kérdezte aggodalmasan. Nem szívesen markolta volna meg a kötőféket, miközben Warkfin így taposott és rugdos.
– Természetesen ne – felelte Feithgold. – Ez az én dolgom. A te dolgod, hogy etesd, amikor majd mondom. És hogy kiganézd.
Megmarkolta Warkfin kötőfékét és elvezette az istállók között. Thor nagyokat nyelve figyelte. Nem erről a beavatásról álmodozott. Tudta, hogy valahol el kell kezdeni, ám ez lealacsonyító volt. Háborúról, dicsőségről, küzdelmekről, kiképzésről és bajtársias versengésről ábrándozott. De sosem látta magát istállószolgának. Már azon kezdett töprengeni, hogy helyesen döntött-e.
Kiértek a sötét istállók közül az erős fénybe, vissza a küzdőterekhez. Thor hunyorgott, és egy pillanatra megszédült a lármás éljenzéstől, amellyel a nézők ezrei ünnepeltek egy-egy öklelést. A fiú még sosem hallott ekkora csörömpölést. Még a föld is remegett a hatalmas lovak vágtájától.
Körülötte tucatnyi lovag és fegyvernök készülődött. A fegyvernökök uraik páncélját fényesítették, a fegyvereket zsírozták, ellenőrizték a nyergeket és a hámot, majd újra ellenőrizték a fegyvereket, miközben a lovagok nyeregbe szálltak és várták, hogy szólítsák őket.
– Elmalkin! – kiáltotta egy hírnök.
A kapun kivágtatott egy vörös páncélos óriás. Ez a lovag egy olyan tartományból jött, amelyet Thor nem ismert. A fiú épp időben ugrott félre. A lovag végigvágtatott a keskeny pályán, de a kopjája lesiklott az ellenfele pajzsáról. Csörömpölve öszszecsaptak, a másik lovag viszont eltalálta, Elmalkin kirepült a nyeregből, és hanyatt esett. A tömeg éljenzett.
Elmalkin tüstént felpattant, és nyújtotta a kezét a fegyvernöke felé, aki Thor mellett ácsorgott.
– A buzogányt! – ordította.
A fegyvernök ugrott, lekapott egy buzogányt az állványról, és rohant a pálya közepe felé, Elmalkinhoz. Ekkor a másik lovag ismét támadott. Mire a fegyvernök olyan közel ért urához, hogy átnyújthassa neki a buzogányt, már a nyakukon volt a másik lovag. A fegyvernök elkésett, a másik lovag lefelé döfött a kopjával, és eltalálta a fegyvernök halántékát. Az megtántorodott a csapástól, megfordult a tengelye körül, és arccal a porba zuhant.
Nem mozdult. Thor látta, hogy a fejéből ömlik a vér, és feketére festi a porondot.
Nyelt egyet.
– Nem szép látvány, mi?
Thor odanézett. Feithgold állt mellette.
– Acélozd meg magad, kölyök. Ez csata. És mi épp a közepében vagyunk.
A tömeg egyszeriben elnémult, amint megnyitották a fő küzdőpályát. Thor érezte a várakozást a levegőben. Az összes pályán abbamaradt a küzdelem. Az egyik oldalon feltűnt Kendrick a lován, kezében kopjájával.
Vele szemben egy lovag léptetett, a McCloudok jellegzetes páncéljában.
– MacGil McCloud ellen – suttogta Feithgold Thornak. – Ezer éve háborúzunk. Erősen kétlem, hogy ez a tusa elhozná a békét.
Mindkét lovag lecsapta a sisakja rostélyát. Kürt rivallt. A küzdő felek egymásnak rontottak.
Thor döbbenten figyelte, hogyan gyorsulnak. Egy pillanat alatt összecsaptak, de olyan hihetetlen csörömpöléssel, hogy a fiú majdnem befogta a fülét. A tömeg felhördült, mert mindkét lovag leesett a nyeregből.
Felugrottak, ledobták sisakjukat, miközben fegyvernökeik rohantak hozzájuk a rövid kardokkal. Minden erejüket beleadták a vívásba. Thor megbűvölve figyelte Kendrick döféseit és vágásait. Gyönyörűen mozgott. Ám a McCloud harcos is mestere volt a kardforgatásnak. Felváltva hátráltak és támadtak, mindegyik a másikat akarta kifárasztani, és egyik sem engedett.
Végül, miután a kardok hatalmas csendüléssel találkoztak, kölcsönösen kiverték egymás kezéből a pengét. A fegyvernökök rohantak hozzájuk a buzogánnyal, ám amikor Kendrick a sajátjáért nyúlt, a McCloud klán fegyvernöke mögéje került, és hátba vágta a buzogánnyal. A tömeg felhördült az iszonyattól. Kendrick összeesett.
Ellenfele fölkapta a kardját, előre lépett és Kendrick torkának szögezte a vasat. Kendricknek nem maradt választása.
– Megadom magam! – kiáltotta.
A McCloud párt örömében ordított, a MacGilek dühükben.
– Csalt! – kiáltották.
– Csalt! Csalt! – visszhangozta a kórus a bősz üvöltést.
A tömeg egyre jobban bevadult, a tiltakozás egyre erősebb lett. A két tábor – egyik oldalon a MacGilek, a másikon a McCloudok – megindultak egymás felé.
– Ez nem jó! – aggodalmaskodott Feithgold, aki Thorral együtt félrehúzódott és figyelt.
Pár perc múlva elszabadult a káosz, kitört a tömegverekedés. Az emberek eszeveszetten hadonásztak, ölre mentek, földhöz teremtették egymást. A sokaság akkorára püffedt, hogy az már háborúval fenyegetett.
Kürt harsant, bevonultak a két párt gárdistái, akiknek sikerült szétválasztaniuk a tömeget. Még hangosabban rivallt a kürt, és mindenki elhallgatott, mert MacGil király fölemelkedett a trónjáról.
– Ma nem tűrök verekedést! – mennydörögte. – Ezen az ün
nepnapon nem! Az udvaromban nem! A tömeg lassan lecsillapodott.
– Ha küzdelmet kívántok dicső klánjaink között, akkor azt a felek egy-egy bajnoka vívja meg!
McCloud királyra nézett, aki a túlsó oldalon ült a kíséretével együtt.
– Beleegyezel? – kiáltotta MacGil.
McCloud ünnepélyesen felállt.
– Beleegyezem!
A tömeg mindkét oldalon éljenzett.
– Válaszd ki a legjobb emberedet! – harsogta MacGil.
– Már megtörtént – felelte McCloud.
A McCloudok térfelén megjelent egy óriási lovag, a legnagyobb ember, akit Thor valaha lovon látott. Olyan volt, akár egy szikla, csupa izom, a szakálla hosszú, az arcára ráfagyott a mogorva fenyegetés.
Thor mozgást érzett maga mellett. Tőle jobbra előjött Erec, fölszállt Warfkin hátára, majd megindult. Thor nyelt egyet. Alig tudta elhinni, hogy ezt ő is láthatja. Repesett a szíve, olyan büszke volt Erecre.
De most riadtan döbbent rá, hogy szolgálatban van. Végtére is fegyvernök, és a lovagja éppen harcra készül.
– Most mit csinálunk? – kérdezte sietve Feithgoldtól.
– Csak maradj itt, és tedd, amit mondok! – felelte az.
Erec befordult a pályára, majd a két lovag megállt egymással szemben. Lovaik toporzékoltak az idegességtől. Thor szíve vadul vert, miközben várakozott és figyelt.
Megszólalt egy kürt, a két lovag megindult.
Thor nem hitt a szemének, olyan szépen és elegánsan mozgott Warkfin – mintha egy halat nézne, amint fel-felszökken a tengerből. A másik lovag óriás volt, Erec viszont kecses és ügyes harcos. Fejét leszegve hasította a levegőt, ezüst páncélja szinte lángolt, fényesebben minden páncélnál, amelyet a fiú valaha is látott.
Amikor a két bajnok egymáshoz ért, Erec célzott a kopjával, miközben oldalra dőlt. Épp középen találta el a másik lovag pajzsát, miközben ő félrehajolt a döfés elől.
Az emberhegy hátrabucskázott, le a porba. Mintha egy vándorkő zuhant volna le a földre.
MacGil népe éljenzett. Erec tovaugratott, azután leírt egy kanyart. Fölcsapta sisakrostélyát, lándzsája hegyét az óriás torkának szögezte.
– Add meg magad! – kiáltotta.
A lovag kiköpött.
– Soha! Azután az övén elrejtett erszénybe nyúlt, földet markolt ki belőle, és mielőtt Erec reagálhatott volna, az arcába vágta. Erec megdöbbenésében a szeméhez kapott, elejtette kopjáját, és lezuhant a nyeregből.
MacGil népe sziszegett, fütyült, és dühösen kiabált, amikor a kezét a szemére szorító Erec a porba hullott. Ellenfele azonnal hozzárohant, és oldalba rúgta.
Erec arrébb gurult. Az óriás lovag felkapott egy nagy követ, és a magasba emelte, hogy lecsapjon Erec fejére.
– NE! – ordította Thor, és annyira nem bírt uralkodni magán, hogy előreugrott.
Iszonyodva figyelte, ahogy a lovag lecsap a kővel. Erecnek az utolsó pillanatban valahogyan sikerült félregurulnia. A kő mélyen beleállt a földbe ott, ahol egy pillanattal előbb még Erec koponyája volt.
Thor elámult Erec fürgeségétől, aki máris felugrott, és szembenézett hitvány ellenfelével.
– Rövid kardot! – kiáltották a királyok.
Feithgold riadtan meredt Thorra.
– Add már ide! – ordította.
Thor szíve rémülten dobolt. Megpördült, kétségbeesetten kereste a kardot Erec fegyverállványán. Iszonyúan sok fegyver volt rajta. Megmarkolt egyet és Feithgold tenyerébe nyomta.
– Ostoba kölyök! Ez közepes! – kiáltotta Feithgold.
Thor torka kiszáradt; úgy érezte, az egész királyság őt nézi. A látása elhomályosult a szorongástól. Pánikba esve forgott ide-oda, nem tudta, melyik kardot válassza. Tekintete előtt összemosódott a világ.
Feithgold félrelökte, és maga kapta elő a rövid kardot. Azután kirohant a pályára.
Thor nézte, és borzalmasan fölöslegesnek érezte magát. Igyekezett elképzelni, hogy neki kell kirohannia a pályára enynyi ember előtt, és a térde elgyengült a gondolattól.
A másik lovag fegyvernöke volt a fürgébb. Erecnek oldalra kellett vetődnie, amikor a lovag felé csapott, és csak egy hajszállal hibázta el. Végül Feithgold odaért urához, és a kezébe nyomta a rövid kardot. Az ellenfél abban a pillanatban támadott. Ám Erec volt olyan fortélyos, hogy az utolsó pillanatig várjon, és csupán akkor ugrott félre az útjából.
A lovagot vitte tovább a lendület, egyenesen neki Feithgoldnak, aki balszerencséjére ott állt Erec korábbi helyén. A lovag olyan dühös volt, amiért elszalasztotta Erecet, hogy két kézzel belemarkolt Feithgold hajába, és kíméletlenül lefejelte.
Csont reccsent, vér fröccsent Feithgold orrából. A fegyvernök ernyedten összeesett. Thor csak állt, és a döbbenettől eltátotta a száját. Nem hitte el, amit látott. A tömeg sem, amely ordított és füttyögött. Erec megsuhogtatta a kardját, hajszál híján eltalálva a lovagot. Ismét kiálltak egymással szemben.
Thor ekkor rádöbbent, hogy most ő Erec fegyvernöke. Nagyot nyelt. Mit is kell tennie? Erre nem volt felkészülve. És az egész királyság őt figyeli.
A két lovag vadul egymásnak esett, csapásokat adtak és csapásokat kaptak. A McCloud klán lovagja sokkal erősebb volt az ellenfelénél, viszont Erec volt a különb harcos, a fürgébb és mozgékonyabb. Szúrtak, vágtak hárítottak, egyik sem tudott a másik fölé kerekedni.
Végül MacGil király felállt.
– Hosszú lándzsákat! – kiáltotta. Thor szíve vadul vert. Tudta, hogy ez neki szól: ő van szolgálatban.
Az állványhoz ugrott, lekapta a legmegfelelőbbnek tűnő fegyvert. Megmarkolta bőrrel bevont nyelét, és imádkozott, hogy helyesen válasszon.
Kirontott a pályára. Úgy érezte, ezer szem tapad rá. Min-den erejét összeszedve futott, hogy mielőbb odaérjen Erechez, és sikerült ura kezébe nyomni a lándzsát. Büszke volt rá, hogy megelőzte a másik fegyvernököt.
Erec megragadta a lándzsát, szembenézett a másik lovaggal. Mivel becsületes harcos volt, megvárta, amíg az ellenfele is felfegyverkezik a támadás előtt. Thor félreszaladt, hogy ne legyen az útjukban, nem akart Feithgold hibájába esni. Közben megragadta a fiú ernyedt testét, és félrehúzta, hogy ne essen baja.
Thor, ahogy figyelt, egyszer csak rájött, hogy valami nincs rendjén. Erec ellenfele megmarkolta lándzsáját, fölemelte, azután valahogy furcsa mozdulattal leengedte. A fiú körül annyira kiélesedett a világ, amilyennek még sosem látta. Megérezte, hogy valami baj van. Tekintete nem mozdult el a lovag lándzsájának hegyéről, és felfedezte, hogy laza. A lovag dobókésként akarja használni a lándzsahegyet!
Ahogy a lovag lecsapott a lándzsával, a hegy elvált a nyéltől és pörögve szelte át a levegőt, egyenesen Erec szívének irányába. Erec másodpercek múlva halott lesz, mert nincs ideje, hogy reagáljon. A fűrészes pengén látszott, hogy páncéltörőnek tervezték.
Thor teste abban a pillanatban átmelegedett, és mindene bizsergett. Ezt egyszer már átélte az Éjsötéterdőben, amikor megküzdött a sybolddal. A világ lelassult. Látta, ahogy a lándzsahegy lassan forog, érezte, ahogy hő formájában felgyűlik benne az energia. Eddig nem is tudta, hogy benne lakozik.
Előrelépett, és erősebbnek érezte magát a lándzsahegynél. Gondolatban ráparancsolt, hogy álljon meg. Követelte, hogy álljon meg. Nem akarta, hogy Erec megsebesüljön. Különösen nem így.
– NE! – ordította. Újabb lépést tett, fölemelte a tenyerét, megcélozta a lándzsahegyet. Az megállt, és a levegőben lebegett, mielőtt elérhette volna
Erec szívét.
Azután ártalmatlanul hullott a földre.
A két lovag a fiúra meredt. A két király és a sok ezer néző ugyancsak. Thor úgy érezte, az egész világ őt bámulja, és rádöbbent, hogy végignézték, amit tett. Mindnyájan tudják, hogy ő nem normális, valamiféle hatalma van, amellyel befolyásolta a küzdelmet, megmentette Erecet és megváltoztatta a királyság sorsát.